Ments meg engem! 27. fejezet

Lágy csend vett körül minket, legalábbis egy kívülálló számára nyilván így tetszett. Én magam szinte megsüketültem a saját szívem hangos zörejétől, ahogyan a bordáimat verte. Szinte biztosra vettem, hogy nemcsak Daniel, de még a szomszédság is meghallja ezt a szapora, erős hangot, ami többet árul el az érzéseimről az ölemben fekvő férfi iránt, mint amit szeretnék. Ugyanakkor ezen a hangon át is hallottam az említett szinte reszelős lélegzetvételét, ami úgy lett egyre hevesebb, ahogy minden simítással feljebb és feljebb haladt a lábamon.

- Valami whiskyt emlegettél – szólaltam meg rekedten, mert féltem, ha esetleg a combomig jut, szegény szívem azt már nem fogja kibírni, és itt a kanapén halálozom el infarktusban. Ami azért harminckét évesen elég korai, és csúf halál.

- Te meg olyasmit, hogy csatlakozol hozzám – dörmögte Daniel felnézve rám, mire bólintottam, aztán némileg megkönnyebbülve, némileg csalódottan konstatáltam, hogy feltápászkodott, és egy kis szekrényhez lépett, ahonnan néhány üveget varázsolt elő.

- Megfelel tisztán? – érdeklődött. – Jegem momentán nincs itthon.

- A mai este után hidd el, inkább töményen szeretném – sóhajtottam magam is felkelve, és a cd lejátszóval kezdtem babrálni. – Van egyébként még valami, amit sikerrel szoktam ajánlani a pácienseimnek feszültség levezetés gyanánt – magyaráztam, elkapva Daniel tekintetét. – A zene. Persze, nem trash-metálra gondolok. Valami csendes, lágy zenére – kattintottam néhányat a szerkezeten, mire azonnal felcsendült egy fülbemászó dallam Michael Bublé hangján.

- Jó választás – bólintott Daniel, miközben odasétáltam mellé, és átvettem tőle a poharamat. – Szeretem ezt a fickót, meg a jazzt. Viszont Patrícia, valami hiányzik a teljes relaxációhoz – nézett a szemembe.

- Mire gondolsz? – remegett meg a hangom, mert még az előző érintéseinek a hatása sem múlt el a testemből. Félő volt, hogy ha folytatni akarja, szétfolyok a szőnyegen, mint az olvadt fagylalt.

- A táncra, doktornő – kortyolt bele Daniel az italába, megvárta, hogy én is így tegyek, aztán felém nyújtotta a kezét. – Táncolj velem, Patrícia.

- Oh… - jöttem zavarba, és – ahogy ilyenkor szoktam – játszani kezdtem a hajammal. – Elég béna táncos vagyok – rebegtem aztán.

- A lábamra léphetsz, ahányszor csak akarsz – mosolygott Daniel, majd kivette a kezemből a poharat, és a kanapé meg a kandalló közti üres részre vezetett. Olyan egyszerűen és magától értetődően húzott magához, mintha már ezerszer lejtettünk volna együtt. Két karját átfonta a derekamon, én pedig magamban fohászkodtam, hogy legalább annyira összeszedjem magam, hogy holnap virradóra ne legyen tele véraláfutásokkal a lába, áldásosnak nem mondható szerencsétlenkedésem következtében.

- Lazíts, Patrícia – suttogta Daniel a fülembe. – Jól mozogsz. Csak hagyd, hogy vezesselek… - tette hozzá, mire hatalmas levegőt vettem, és végre felemeltem a fejem a padlóról, amit eddig bűvöltem, mert nem akartam elhibázni a lépést. Ennek a mozdulatnak a következtében viszont a mellkasával kezdtem szemezni, és megcsapott a már ismert kissé fahéjas illat, amitől az érzékeim megborzongtak. Lehunytam a szemem, és ebben a pillanatban szinte lebegni kezdtem, szárnyalni a felhők felett, valami eddig szinte soha nem tapasztalt, boldogító mámorban.

- Istenem Patrícia… én ezt nem bírom tovább – hallottam Daniel halk nyögését közvetlenül a fülem mellett, a következő pillanatban pedig a nyakamat kezdte csókolni úgy, ahogy már egyszer megtette, de most – talán a whisky hatására – eszemben sem volt tiltakozni. Engedelmesen hátrahajtottam a fejem, hogy minél nagyobb hozzáférést biztosítsak magamhoz, és csak sóhajtozással díjaztam a tevékenységét, biztatva ezzel a folytatásra. Még akkor is, ha tudtam, hogy ezzel újra nagyon veszélyes közelségbe kerülök a tűzhöz.

Csak akkor pattantak fel a szemeim, mikor Daniel óvatosan húzni kezdett magával, a következő pillanatban pedig a kanapéra huppant. Mivel még ekkor sem engedett el, számomra csak egy lehetőség volt adott: az ölébe húzott. Persze, nem mintha erőteljesen tiltakoztam volna ellene, és mikor tekintetem újra találkozott az ő mámorosan csillogó pillantásával, már nem volt megállás. Ezúttal én voltam az, aki az ajkai után kapott, és hajába túrva húztam őt még közelebb magamhoz.

Persze őt sem kellett biztatni, szorosan ölelt meg, szenvedélyesen csókolt, és talán ennek volt köszönhető, hogy észre sem vettem, mikor kerültem a kanapén fekvő helyzetbe… Ő követett, félig-meddig rám feküdve, és úgy tartotta továbbra is fogva az ajkaimat, mintha soha többé el sem akarna engedni.

- Daniel… - ziháltam, elszakítva magam tőle, de nem tudtam eldönteni, biztatni akarom-e a folytatásra, vagy épp ellenkezőleg, le akarom-e állítani, még mielőtt teljesen elveszítem a fejem, és átlépek vele egy olyan határon, ami jelen helyzetünkben nem megengedett. Ő mindenesetre az előbbi verzióként fogta fel nyöszörgésemet, mert újra végigsiklott nyelvével a nyakamon, de ezúttal lejjebb merészkedett, és a ruha által félig szabadon hagyott melleimet kezdte csókolni. Úgy éreztem, egyszerűen hamuvá égek a kezei között, és még soha senkire nem vágytam úgy, mint erre a férfira… mikor pedig a ruha anyagán át óvatosan megharapta a mellbimbómat, megfeszült a hátam, és elemelkedtem a kanapétól.

- Patrícia… - mormolta a nevem Daniel, aztán szemével megkereste a tekintetem, és láttam rajta, hogy utolsó erőtartalékaival tartja féken magát. – Maradj itt velem… maradj itt éjszakára – kérte, mire hatalmasat nyeltem.

- Nem… nem lehet. Ha itt maradok, mindketten tudjuk, mi lesz a vége… - hebegtem kínban.

- És mi rossz van abban? – dünnyögte Daniel. – Vágysz rám. Tudom, érzem… és én is vágyom rád – szorította nekem a testét, és a csípőm táján megéreztem valamit, ami alátámasztotta a szavait. Ettől végképp úgy éreztem magam, mint valami skizofrén: egyrészt érezni akartam még többet, és még jobban, másrészt azonnal, kézzel-lábbal tiltakozva másztam volna ki alóla.

- Mellesleg, amúgy sem tudnál mivel hazamenni – hunyorgott rám kínzóm még könyörtelenebbül. – Ittál, ergo nem ülhetsz kocsiba.

- Hívok egy taxit… - motyogtam, és megpróbáltam kikúszni a veszélyes közelségéből, elég eredménytelenül. – Haza kell mennem, Daniel – határoztam el végül magam, és két kezem a mellkasának feszítve letoltam magamról. Csodák csodájára engedelmeskedett, bár olyan képpel, mint a király, aki most jött rá, hogy elvesztette a fele országát.

- Képes vagy engem így itt hagyni? – hallottam a hangját, és felsóhajtottam, mikor rájöttem, hogy nem adja fel ennyire könnyen. Már a szőnyegen álltam – meglehetősen ingatagon – mikor megfogta a könyökömet, és noha nem volt erőszakos, mégis csapdában tartott. – Teljesen felhúztál, és most lelépsz? Tényleg ennyire könyörtelen vagy? – kérdezte, és noha harag nem volt benne, csalódás jócskán.

- Daniel, nézd… - kezdtem magyarázkodásba, kínosan igyekezve, hogy nehogy a feltűnően domborodó nadrágja felé essen a pillantásom, mert istenuccse, hogy végképp elvesztettem volna fejem – igazad van. Akarom. Vágyom rád, igen… de nem tehetem meg. Még most is az orvosod vagyok. És ha kiderül, hogy mi ketten… nos, közelebb kerültünk egymáshoz a kelleténél, azon nyomban búcsút mondhatok a munkámnak. Ezt nyilván te sem akarod…

- Nem, persze hogy nem – morgott Daniel, elengedve a könyökömet. – De ez mit sem változtat azon, amit érzek irántad – tette hozzá, aztán megadó, beletörődő sóhajjal a nyakamba temette a fejét. – Van kb. két perced, hogy eltűnj. Mert ha utána is itt maradsz, berángatlak a hálószobába, és nem lesz lehetőséged tiltakozni, mert végkimerülésig fogok szeretkezni veled.

A számba haraptam, nehogy kimondjam, miszerint „rajta, mire vársz még”? Ehelyett nagy levegőket vettem, és sűrűn kezdtem mantrázni magamban az „orvosa vagy, az orvosa vagy” kifejezést. Hatott, többé-kevésbé. Inkább kevésbé.

- Akkor… indulok– köszörültem meg a torkom, és megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy a lábaim képesek önálló életet élve az ajtó felé igyekezni. – Holnap eljövök… segítek rendet rakni – tettem hozzá még, hátha ettől a menekülésszerű búcsúzásom kevésbé lesz kínos. – Jó éjszakát, Daniel.

- Jó éjt, Patrícia – szólt utánam Daniel, és a küszöbről visszanézve láttam, ahogy még mindig vágytól tüzelő tekintettel néz utánam, ettől pedig gyorsabb iramra kapcsoltak a lábaim.

Az udvarra kiérve kotorászni kezdtem a slusszkulcsom után. Ez alkalommal inkább vállaltam egy rendőrségi büntetést is, ha elkapnak ittas vezetésért, minthogy vissza kelljen mennem a kísértés bugyrába taxi után telefonálni. Bevágtam magam a volán mögé, aztán teljesen letekertem az ablakot, reménykedve, hogy a menetszél képes lesz lehűteni vágytól izzó testemet.

Nem jött össze.

*****

A hajnal a nappaliban, a fotelban kuporogva ért. Nem mintha sokat aludtam volna az éjjel… Ahogy hazaértem, már a hideg zuhany sem használt, hogy kioltsa bennem a vágy tüzét, és az sem segített sokat az állapotomon, hogy minden másodpercben a csókok, és az ölelések jártak az eszemben. Egy ideig álmatlanul forgolódtam az ágyban, aztán feladtam a kilátástalan küzdelmet, és a fotelba kuporodtam, egy pohár vörösbor társaságában.

Mint kiderült, az ital rossz tanácsadó. Legalábbis én mintha hangokat hallottam volna kortyolgatás közben, amik egyenesen arra biztattak, hogy azonnal menjek vissza, omoljak Daniel karjaiba, és adjam meg neki azt, amire mindketten őrjítően vágyunk. Hogy lebeszéljem magam erről az őrültségről, néhányszor a homlokomnak csaptam az immár üres poharat. A helyzet nem sokkal lett jobb, bár a fájó élmény legalább kissé elterelte a figyelmemet a perverz gondolataimról.

Az alvás viszont továbbra is elkerült, már csak azért is, mert ahányszor lehunytam a szemem, kettőnket láttam, meglehetősen intim pozícióban, és rájöttem, hogy alighanem a pokol kínjai sem lehetnek rosszabbak a karnyújtásnyira lévő, mégis teljesíthetetlen vágytól. És a következő napokban igencsak észnél kell lennem, és az alapvető feladatomra koncentrálnom: rájönni Daniel féltve őrzött titkára. Nem hagyhatom, hogy az általa gerjesztett vágy elvegye az eszemet.

A mentális és fizikai kínlódás mégis beletaszított az álom karjaiba, igaz, alig egy-két órás pihenést engedélyezett nekem. Még a madarak sem kezdték el kinti koncertjüket, mikor a szemeim úgy pattantak fel, mintha valaki beletrombitált volna a fülembe. A hirtelen mozdulattól levertem a poharat, ami szilánkosra tört a padlón, és nagy sóhajjal konstatáltam, hogy ez a mai nap sem kezdődik jobban, mint ahogy a tegnapi véget ért.

Kezemben az üvegszilánkokkal teli szemeteslapáttal slattyogtam a konyha felé, amikor is megtorpantam. Egy gondolat jelentkezett a fejemben, valami, ami felett tegnap elsiklottam. De most olyan tisztán hallottam a fülemben Daniel hangját, mintha csak itt állna egyenesen mellettem.

„Ez mit sem változtat azon, amit érzek irántad” – ezt mondta nekem tegnap, és fel sem figyeltem erre az apró, látszólag lényegtelen közlendőre. Vajon mit értett ez alatt? A vágyat, amit egymásban gerjesztettünk? Vagy talán többet annál? Talán azt akarta a maga módján a tudomásomra hozni, hogy ő is úgy érez irántam, ahogy én iránta? Vagy csak bebeszélem magamnak ezt az őrültséget, mert hinni akarok abban, hogy nem csak ágybetétnek használna? Nem találtam meg a választ. Egy dologban voltam biztos: tisztáznom kell a történteket Daniellel, és meghúzni a határvonalat, amit a továbbiakban egyikünk sem léphet át. Mert ha ez nem következik be, a következő, akit kezelnem kell, én magam leszek.

*****

Lassan bekanyarodtam Daniel háza elé, aztán leállítottam a motort. Átnyúltam az anyósülésre, az ölembe húztam a papírzacskót, amiben a meglepetés-békülős reggelinek szánt hamburger lapult, és épp kicsatoltam a biztonsági övemet, mikor felfigyeltem a félig-meddig a bokrok takarásában álldogáló, idegen autóra. Egy tűzpiros Porsha díszelgett ott, büszkén hirdetve saját fenségét, én pedig meghökkenten vakargattam meg a fejemet. Ki az ördög érkezhetett ezzel, méghozzá ennyire korán? Hiszen még nyolc óra sincs…

Nem kellett sokat várnom, alig néhány pillanatot, hogy megkapjam a választ, és a látványtól úgy éreztem magam, mint akinek egy súlyos ólomgolyóval bokszolnak bele a gyomrába. Mert kinyílt Daniel házának az ajtaja, és fürgén, mint a nyíl, Rachael jelent meg az udvaron, sietős léptekkel igyekezve a kocsija felé. Az összevissza begombolt ruhái pedig nyilvánvalóvá tették, hogy nemrégen, és meglehetős sietséggel öltözködhetett fel.

Kissé lehúztam a fejemet, ahogy elhajtott mellettem. Ő  nem vett észre engem, én viszont a másodperc töredékéig tisztán láttam a tükörben az arcát, és a kifejezésétől törni-zúzni támadt volna kedvem. 

Ugyanis a világ legelégedettebb mosolya ült az ábrázatán.

Vége

Folyt. köv.