Ments meg engem! 23-24. fejezet

23. fejezet

Számomra megszűnt a világ. Egyszerűen eltűnt az idő, a tér, és minden gondolat a fejemből. Semmi mást nem éreztem, csak a puha ajkait, ahogy óvatosan, szinte tapogatózva érintik az én ajkaimat. Csodálatos érzés volt, vibráló, borzongató, és önkéntelenül is belesóhajtottam a csókba, Daniel pedig kihasználta a helyzetet, hogy nyelvével immár utat találjon az én nyelvemhez. Két karjával szorosan magához ölelt, és az egyetlen, amit képes voltam felfogni az volt, mennyire gyorsan, és hevesen ver a szíve. Talán a pólóján keresztül is láthattam volna a feszes dobbanásokat.

Beletúrtam lágyan, mégis szenvedélyesen a hajába, a tarkóját simogattam, mire a csókja hevesebbé vált. Egy halk nyögés tört ki belőle, és nagyon közel álltam hozzá, hogy teljesen elveszítsem a fejem… néhány pillanatig. Mert a következő másodpercben megéreztem, ahogy kezével utat talál a felsőm alá, végigsimítva forró bőrömön, vészes közelségbe kerülve a melleimhez. A szemem felpattant, és elszakítottam tőle a számat.

- Ne… - nyöszörögtem, és nagyot nyeltem. – Kérlek, Daniel…

- Mi a baj? – dünnyögte, csillogó szemekkel nézve rám, és még a süket is meghallotta volna, milyen hevesen és kapkodva veszi a levegőt.

- Semmi, ez csak… szóval, ez nagyon rossz ötlet – ráztam meg a fejem, és azt kívántam, bárcsak lenne lehetőségem nemes egyszerűséggel a konyhába vonulni, és magamra zárni a hűtő ajtaját. A hideg talán gyorsan helyére rántaná a meglehetősen bódult fejemet.

- Igen, viszont nagyon jó érzés… - dorombolta Daniel, és apró csókot nyomott a nyakamra. – Ne mondd, hogy neked nem tetszett. Látom, amit látok, és érzem, amit érzek – nézett a mellkasomra, és elpirultam, ahogy megláttam, hogy a mellbimbóim csaknem átszúrják a rajtam lévő vékony felsőt.

- Igen, jó érzés… de még mindig rossz ötlet – tettem kezem a mellkasára, hogy eltoljam magamtól, és – csodák csodájára – engedett az akaratomnak, én pedig azonnal biztonságos távolságra talpaltam tőle. Konkrétan a szoba túlsó végében álltam meg.

- Sajnálom. Elvesztettem a fejem… ennek sosem lett volna szabad megtörténnie – fordítottam neki hátat, és igyekeztem nagy levegővételekkel lecsillapítani magam. – Az orvosod vagyok.

- Az orvosod, aki épp most csókolózott a betegével – jegyezte meg Daniel, aztán odasétált mögém, és két kezével megfogta a két vállamat. – Megbántad talán?

- Nem – ráztam a fejem, és nagyon igyekeztem, hogy véletlenül se pillantsak hátra. A tény, hogy az orromban éreztem arcszeszének fahéjas illatát, így is eléggé megnehezítette számomra a normális viselkedés elvárásait. – Nem bántam meg, de ez nem történhet meg újra. Daniel, én az állásommal játszom. Nem tehetem meg, értsd meg, kérlek…

- Jól van, felfogtam – mormogta az említett csalódott hangon. – Felfogtam, Patrícia. De hagy mondjak valamit – simult hozzám teljes testével, és átfogta a derekamat. – Azt hiszem, nem kell nagy logika ahhoz, hogy mindketten tudjuk, ha kissé rámenősebb lennék, nagyon könnyen el tudnám érni, hogy teljesen elveszítsd a fejedet. A tested elárul, doktornő – mosolygott, aztán lehajolt, és nyelve hegyét végighúzta a nyakamon, mire felsóhajtottam. – Látod? Most is elárult – hallottam a mormolást a fülemben. – De tiszteletben tartom az akaratodat. Akkor is, ha nehezemre fog esni. Nem vagyok vadállat, Patrícia – engedett aztán el, én pedig a szemem lehunyva fohászkodtam lelkierőért, hogy csak addig legyek képes visszatartani magam, amíg elhagyja a lakást.

- Akkor azt hiszem, most talán jobb, ha megyek – szólalt meg Daniel újra, ellépve tőlem, és mikor úgy ítéltem meg, már elég biztonságos távolságra van, megfordultam.

- Igen, talán tényleg jobb. Pihenned kell, ahogy nekem is – simítottam fülem mögé zavartan az egyik hajtincsemet. – Daniel… ne haragudj.

- Nem haragszom, Patrícia. Sosem tudnék haragudni rád – nézett Daniel rám, és láttam rajta, hogy teljesen őszintén beszél. – Kitalálok, maradj csak. És holnap? Találkozunk, vagy leírtam magam a szemedben?

- Ne légy bolond – mosolyogtam el magam. – Nem írtad le magad. És még mindig az orvosod vagyok. Persze, hogy találkozunk. Sőt, kipróbálunk valami újdonságot. Talán a regressziós hipnózist. Nem fog fájni – tettem hozzá, ahogy láttam, Daniel tekintete hogyan válik meglepetté, és egyben rémültté.

- Igen, gondolom – mormogta, aztán a szoba ajtajából visszanézett. – Szép álmokat, Patrícia. Holnap látjuk egymást – lépett ki, és nemsokára hallottam, hogyan kattan a bejárati ajtó zárja mögötte.

Beleszédültem a fotelba, és most éreztem csak igazán, hogy mennyire reszketnek a lábaim. Minden, de szó szerint minden akaraterőmre szükségem volt ahhoz, hogy képes legyek neki nemet mondani, és ne omoljak a karjába úgy, ahogy a szívem mélyén már régóta vágytam rá.

*****

A digitális óra világító kijelzője lassan éjfélt mutatott, amikor én még mindig ébren fetrengtem az ágyban, és szokásom szerint – ha nagyon elmerültem egy gondolatban – egy hajtincsemmel játszottam. Egy még nyirkos hajtincsemmel, ugyanis egyedül úgy voltam képes lehiggadni, hogy a fürdőben benyomtam a fejem a hideg vizes csap alá. Többé-kevésbé használt, a hideg zuhannyal kiegészítve. Így legalább már azt nem éreztem, hogy egy merő parázs az egész testem. Legfőképpen a testem egy bizonyos pontja. Abba már bele sem akartam gondolni, hogy jelen pillanatban – valószínűleg – Daniel is így érezheti magát.

A gondolataim ide-oda szökellő szarvas módjára követték egymást a fejemben. Lassan biztosra vettem, hogy a következő, akit kezelnem kell, én magam leszek, aztán egy hirtelen sugallat hatására úgy ültem fel az ágyon, mintha bomba robbant volna a párnám alatt. A történések közepette ugyanis teljesen megfeledkeztem az apró „ajándékról”, amit itt hagyott. A pendrive… azt mondta, akkor hallgassam meg, ha ő már nincs itt. Ennél pedig nem létezett tökéletesebb alkalom.

Nem gyújtottam villanyt, a sötétben tapogatóztam el a laptopig, aztán a kijelző halvány fényénél megkerestem a kis eszközt. Kíváncsi voltam, vajon mit akart nekem üzenni Daniel ezen a rejtélyes módon… ugyanakkor kissé tartottam is tőle, mit fogok látni vagy hallani. Lehet, hogy most fogom megtudni, mit rejteget előlem? Talán annyira szégyelli, vagy annyira fáj neki, hogy nem képes a szemembe mondani? Az ördögbe, még mindig nyitva áll a kérdés, hogy vajon mi történhetett vele? Talán most megkapom a választ.

A pendrive-on egyetlen file volt. Egy számomra ismeretlen zeneszám. Elindítottam, és ahogy sorról sorra meghallottam a dalszöveget, kezembe temettem a fejem, és kiperdültek a könnyeim.

Daniel, hogyan értessem meg veled, hogy nem kell félned? Bármi is történt, bármit is tettek veled, nem változtat semmit azon, amit irántad érzek.

http://dalszovegforditasokmagyarul.blogspot.de/search/label/Jason%20Walker

*****

Túl korán jött el a reggel, és meglehetősen nyűgösen nyitogattam a szemem, mikor a reggeli napfény az ablaküvegen át egyenesen a képembe tűzött. Este elfelejtettem leengedni a redőnyt – már megint.  Aztán ahogy morcosan megdörgöltem az arcomat, megéreztem a duzzadt szemhéjamat, erről pedig lassanként visszaemlékeztem az egész őrült estére, és éjszakára.

Mire meghallgattam Daniel küldeményét, addigra konkrétan vörösre és dagadtra bőgtem a szemeimet. Még az ágyba visszamászva is perceken át szipákoltam, mint akinek meg akar szakadni a szíve. Azt hiszem, valahol ez meg is történt. Ennyi bizonytalanságot, félelmet, és segítségkérést még nem hallottam soha, mint ami ebből a dalból áradt. És a legrosszabb az volt, hogy még mindig nem tudtam, hogyan segítsek rajta. El kell érnem, hogy közel engedjen magához… és itt nem kimondottan a tegnap esti közelségről beszélek. Mert a lelkében még mindig van egy hatalmas kapu, amit betonfallal vett körbe, és ahová még mindig nem enged nemhogy belépést, de betekintést sem. Le kell döntenem ezt a falat… bárcsak megtalálnám hozzá már a tökéletes tervet.

Kimásztam a paplan alól, és pizsamában kiszédelegtem a konyhába. Miközben a kávémat kortyolgattam, volt időm járatni kissé az agyam. Vajon mit szólna Daniel, ha tisztában lenne azzal, hogy tegnap este csaltam, és színészkedtem kicsit? Történetesen ugyanis – annak ellenére, hogy mindössze kétszer játszottam – tudok dartsozni. Megnyerhettem volna a fogadást… de féltem megtenni. És nem is tartottam volna tisztességesnek, hogy úgy szedjek ki belőle vallomást, hogy egy fogadásnak megfelelve legyen kénytelen nekem válaszolni. Azt akartam, hogy ő maga nyíljon meg előttem, és saját akaratából „valljon”. Egy kikényszerített, kierőltetett válaszadással talán leromboltam volna mindent, ami az elmúlt egy hétben felépült köztünk.

A mosogatóba raktam az üres bogrét, aztán előhalásztam egy serpenyőt, meg néhány tojást a hűtőből.  Miközben bekapcsoltam a gázt, úgy döntöttem, az egyetlen értelmes dolog, amit jelenleg tehetek, ha reggeli után elmegyek, és futok. Legalább lemozgom a felesleges energiáimat. Igaz, kellemesebb lett volna tegnap éjjel Daniel gondolatai és vágyai szerint lemozogni őket, és nyilván sokkal élvezetesebb is. Vajon milyen lehet vele lenni? Biztos az ágyban is kedves… és szenvedélyes… és gyengéd.

- A francba, hagyd már abba! – förmedtem magamra, mikor tudatosodott bennem, már megint hol jár az agyam, és úgy méregettem a serpenyőt, mintha ki akarnék osztani magamnak egy jókora fejbevágást. Talán meg is tettem volna, ha ebben a pillanatban nem szólal meg a telefonom, és a pulzusom az egekbe emelkedett, mikor megláttam, hogy a hívó fél Daniel. Vagy létezik telepátia, vagy egészen eddig ő maga is rám gondolt.

- Jó reggelt, Daniel – szóltam bele a telefonba, és nagyon igyekeztem tárgyilagos és hétköznapi hangon beszélni. Örömmel konstatáltam, hogy sikerült. – Nincs még túl korán?

- Jó reggelt, Patrícia – hallottam meg azt a hangot a vonal túlsó feléről, ami azonnal megdobogtatta a szívemet. – Nyolc óra van. Aludtál még? Sajnálom, ha felébresztettelek.

- Nem, már a konyhában vagyok. Szerencsédre – adtam meg a választ, aztán fél kézzel a serpenyőt kezdtem igazgatni. – Mi újság, Daniel?

- Nyűgös vagy? – pattintotta nekem az említett a kérdést, és hallottam a hangján, hogy mosolyog. – Mintha kissé morcos lennél.

- Nem, nem vagyok! – tiltakoztam azonnal. – Csak keveset aludtam. Kissé zűrös éjszakám volt.

- Ahogy nekem is – ismerte el Daniel halkan. – Patrícia, én… szóval egész éjjel rád gondoltam – tette hozzá, én pedig nagyot nyeltem. Jobbnak tűnt, ha erre most nem válaszolok. Az igazat, miszerint én is, nem akartam neki elmondani, egy „én meg a legkevésbé sem” mondat egyrészt hazugság lett volna, másrészt belegázoltam volna a lelkébe. Egyik verzióhoz sem fűlött a fogam.

- Hm… mmm – reagáltam mindössze ennyit, mikor várakozásteljes csend volt a telefonban.

- Köszönöm az őszinte, és kimerítő választ, doktornő – nevetett fel Daniel, mire én is elmosolyogtam magam, igaz, ezt ő nem látta. Hát, a jelek szerint legalább nem morog, és nem duzzog a visszautasításom miatt.

- Igazából egyébként a délután miatt hívlak – tette aztán hozzá, mire összeráncoltam a szemöldökömet.

- Történt valami? – faggattam váratlanul rosszkedvűen. – Le akarod mondani a mai találkozót?

- Nem, eszemben sincs! – vágta rá Daniel. – Találkozunk. Csak éppen a program változott meg kissé. Nem leszünk kettesben, úgy hiszem.

- Daniel, kifejtenéd, mire gondolsz? – lepődtem meg, és csak reméltem, hogy nem Rachael fog társulni hozzánk. Nehezen tudtam volna egy légtérben megmaradni azzal a nővel.

- Telefonban meglehetősen hosszú lenne a dolog – jött a sóhaj az éteren át. – De személyesen elmondom. El tudnál jönni hozzám most? Még a délelőtt folyamán?

- Igen, persze – válaszoltam, és sutba dobtam a futást. Nem mintha nagy erőfeszítésembe került volna. – Egy órán belül ott leszek. Megfelel?

- Tökéletes – válaszolt Daniel, aztán kissé habozva feltett egy olyan kérdést, amire végképp nem voltam felkészülve.

- Patrícia… ugye, tudsz főzni?

24. fejezet

- Rendben, akkor megtudhatnám végre, hogy mi ez az egész? – kérdeztem, ahogy Daniel kivette a kezemből a becsomagolt ruhámat, és úgy követtem a nappaliba, mint egy kiskutya. – Hahó, neked beszélek! – noszogattam, mert ahogy lerakta a csomagot az egyik fotelba, szembe fordult velem, és vakargatni kezdte a fülét, mintha nem is igazán tudná elkezdeni a mondandóját. Odaléptem elé, elhúztam kezét a fejéről, és kedves unszolással néztem a szemébe.

- Daniel, mire készülsz? Nem értek semmit. Miért kérdezted, tudok-e főzni, miért kellett lóhalálában megjelennem itt, és miért kérted, hogy hozzak magammal valami ruhát? – érdeklődtem, aztán nyeltem egy nagyot. – El akarsz… el akarsz csábítani? – hebegtem már alig hallhatóan az utolsó szavakat.

- Mi? – rebbent meg Daniel szeme, és kissé elmosolyogta magát. – Nos, Patrícia, nem tudom, miféle férfinak gondolsz engem, de ha ez lenne a célom, nem veled főzetném a közös este vacsoráját.

- Oh… - reagáltam zavartan. – Ez igaz.

- Vagyis ezek szerint nem lenne ellenedre, ha elcsábítanálak? – vigyorgott Daniel, mire azonnal csúnyán kezdtem el nézni.

- Ha most szórakozol, fogom a ruhámat, és hazamegyek – böktem meg ujjammal a mellkasát fenyegetően, mire azonnal összekapta magán a kaján mosolyt. Sőt, hirtelenjében kimondottan olyan képet vágott, mintha citromot nyalogatna.

- Meglátogatnak a szüleim – bökte ki végül, nem túl nagy lelkesedéssel. – A ma reggeli ébresztő telefonban bejelentették, hogy már úton vannak, és ma délután érkeznek.

- Ez remek. Vagy nem? – kérdeztem bambán. – Tudom, nem túl jó a viszonyod velük, de nyilván aggódnak érted, és érdekled őket. Máskülönben nem jönnének.

Daniel csak biccentett egyet, mintha többé-kevésbé elismerné, hogy igazam van, de láttam rajta, hogy nem fogja körbe cigánykerekezni a nappalit boldogságában.

- Viszont azt még mindig nem értem, hogy jövök én a képbe – töprengtem hangosan. – Beavatnál?

- Be – sóhajtott Daniel, majd lerogyott a kanapéra, és megpaskolta maga mellett az üres helyet, hogy kövessem. – Kérlek, rángass ki a bajból. Nem tudom, kihez fordulhatnék. Oké, néhány dolog a szüleimről – emelte fel a kezét, ahogy látta, hogy közbe akarok vágni. – Mint orvosok, a szuperegészséges otthoni táplálkozás hívei. Nem nagyon esznek bolti kaját, a rengeteg tartósító és miegymás miatt. Csak házi kosztot, de mint kifejtettem, én nem tudok főzni – magyarázta, és legalább már az felderengett, miért érdeklődött az én szakácstudományom iránt.

- Szóval főzzek nektek valamiféle ebéd-vacsorát? – hümmögtem, mire Daniel kissé félve nézett rám.

- Megteszed… értem? Már úgy értem, a szüleimért? – fogta meg a kezem finoman.

- Megteszem – válaszoltam, noha az ujjaimat kihúztam az ő ujjai közül. – Tudod, hogy csak kérned kell rá – mosolyogtam, aztán nagy levegőt vettem. – Na és a ruha?

- Maradj itt délutánra – szakadt ki hirtelen Danielből, mire a szó szoros értelmében leesett az állam. – Maradj itt velem.

- Na, várjunk – állítottam meg. – Azt kéred, legyek itt veled, amikor a szüleid megérkeznek? Legyek itt az egész látogatás alatt? De hát minek, az isten szerelmére?

- Támasznak – válaszolta Daniel egyszerű tárgyilagossággal, mire megcsóváltam a fejem.

- De hát ők a szüleid, nem az apokalipszis lovasai – mormogtam. – Annyira nem lehet rémes velük tölteni néhány órát.

- Amikor legutoljára találkoztunk, apám dührohamot kapott, anyám sírógörcsöt, én pedig tajtrészegre ittam magam. Ez eleget elmond, vagy akarod, hogy fokozzam még? – dünnyögte Daniel, mire kétségbeesett arcot vágtam.

- Ezt jelenleg meg ne próbáld! – emeltem meg a hangom. – A gyógyszereidre egyetlen korty alkoholt sem ihatsz! Elég kemény következményekkel járna!

- Akkor az egyetlen megoldás az, hogy itt maradsz, elhárítod az esetlegesen lecsapó villámokat, mielőtt ma délután telenarkóznám magam a gyógyszerekre ivott piával – jegyezte meg Daniel, mire morcosan karba fontam a karjaimat.

- Zsaroló – szűrtem a szót a fogaim között. – Ha itt leszek, nem lesz az olyan, mintha… mintha nem az orvosod lennék? – jutott aztán eszembe a gondolat, aminek hatására kissé elvörösödtem. – Te jó ég, a szüleid még azt hiszik, hogy te meg én…

- Jogukban áll azt hinni, amit akarnak – vont vállat Daniel, mire én kinyitottam a számat, hogy vázoljam a véleményemet. De mindössze egy hangos jajgatás volt képes kitörni a torkomon, mert ebben a pillanatban olyan fájdalmat éreztem, mintha tűz égetné a lábamat.

- Sajnálom! Elfelejtettelek titeket bemutatni egymásnak – szabadkozott Daniel, lehajolt, megszüntette a kínjaimat, és mikor felemelkedett, egy apró kölyökmacska izgett-mozgott a markában.

- Ő a tiéd? – tátottam el a számat, és némileg elmerengtem a nem mindennapi látványon. Daniel és egy apró macska valahogy szokatlan párost alkottak, ennek ellenére az alkalmi duó kimondottan aranyos volt. Mindkét tagja méghozzá.

- Nem, nem az enyém – cirógatta Daniel nagy tenyerével az apró állat fejét. – A szomszédjaimé. Elutaztak néhány napra, és megkértek, vigyázzak erre az istencsapására. Aki egyébként a Munter névre hallgat, bár én csak Gyogyóbogyónak hívom – tette hozzá, mire kipukkant belőlem a nevetés.

- Gyogyóbogyó? – ismételtem, és kinyújtottam a kezem, beletúrva a macska bundájába. – És miért erre a nem épp hízelgő névre esett a választásod?

- Majd meglátod, ha rájön a bolondok órája. Hidd el, olyankor rászolgál az újsütetű nevére – tette le Daniel Bogyót a földre, aki azonnal játéknak nézte, és betámadta a zokniját. Egészen addig nem is volt képes leállni, míg Daniel megadó sóhajjal le nem húzta az említett ruhadarabokat magáról, gombócot formált belőlük, és eldobta. A macska ragadozó génjeinek teljes vehemenciájával vetette magát a játék után, és olyan „vadászatot” művelt, hogy a hasamat fogtam a nevetéstől.

- Szóval? – vette aztán fel Daniel újra az események fonalát. – Akkor maradsz? Ha nagyon-nagyon szépen megkérlek? – tette hozzá, és végigsimított a karomon, mire azonnal kétszáz fölé ugrott a vérnyomásom.

- Egy feltétellel – válaszoltam kiszáradt torokkal. – Nincsenek kétes megjegyzések, nincs fogdosás, nincs tapizás. Ellenkező esetben hazamegyek, te meg nézhetsz, mire mész magadban. Megegyeztünk? – vontam fel a szemöldökömet, és Daniel bólintott. Azt már csak magamban gondoltam végig, vajon melyikünknek lesz nehezebb betartania ezt a feltételt.

*****

- Mit szólsz marhasülthez, franciás sült krumplival, desszertnek pedig csoki pudinggal? – húztam ki a fejem a hűtőből. – Ezekből a hozzávalókból ezt tudom összehozni.

- Azt, hogy remek – vágta rá Daniel. – Az egész családunk imádja a marhahúst.

- És a csoki puding? – kérdeztem, miközben kiszórtam a konyhapultra mindazt, amire szükség lehetett.

- Mutass olyan amerikait, aki nem szereti – vigyorgott Daniel. – Egyszer, gyerekkoromban találtam a konyhában egy pudingkonzervet. Két kilós volt, ha jól emlékszem. Elcsentem, kimentem az udvarra, a fára épített kis faházba, tudod, milyenre gondolok – tette hozzá, mire bólintottam. – Felzabáltam. Az egészet – tárta szét a kezét, mire elnevettem magam.

- Bele sem gondolok, mi lehetett az eredménye – ráztam a fejem, mire Daniel vállat vont.

- Képzelheted pedig. Alul-felül jött belőlem a puding, napokon át. Apám a nadrágszíjával magyarázta el, hogy marhaságot csináltam.

- Hogyan? – állt meg a kezem a marhahús felett, és döbbenten meredtem Danielre. – Az apád vert téged gyerekkorodban?

- Nem, dehogyis – rázta Daniel a fejét. – Nem voltam bántalmazott gyerek soha, ha most erre gondolsz. Nem, a szüleim szépen neveltek minket. De néha apámnak kissé keményebb eszközökkel kellett elmagyaráznia, mit lehet meg mit nem. Hajlamos voltam nagyon átlépni bizonyos határokat. Makacs és önfejű kölyök voltam. Szóval egyszer-egyszer kiporolták a nadrágomat.

- És használt? – érdeklődtem, miközben szeletelni kezdtem a húst.

- Mindig csak rövid ideig – nevetett Daniel. – Néhány nap múlva ugyanúgy nekimentem a falnak, mint azelőtt. Sőt, néhányszor a nővéremet is magammal rángattam. Őt bezzeg sosem fenekelték el. Mindig én kaptam a javát.

- Mert a felbujtónak mindig több jár – mosolyogtam, aztán Daniel elé toltam a krumplikat, meg egy hámozót. – Tessék, láss hozzá. Remélem, ez még belefér a konyhaművészetedbe.

- Megbirkózom vele – vette kézbe Daniel a felszerelést, és csakhamar krumplihéj borította a fél konyhapultot. – Fogadom, te bezzeg angyali gyerek voltál.

- Ahogy vesszük – válaszoltam tűnődve. – Néha csináltam én is őrültségeket, melyik gyerek nem csinál? De emlékeim szerint sosem adtam okot a szüleimnek a korai őszülésre – hajoltam le, és még időben elkaptam Bogyót, aki annyira érdeklődött a pulton történtek iránt, hogy mászórúdnak akarta használni Daniel lábát.

- Ellentétben velem – nosztalgiázott a lábak tulajdonosa. – Volt a kertünkben egy óriási cseresznyefa. Tényleg hatalmas. Persze, mindig a legfelső ágakon voltak a legszebb gyümölcsök, ahová már a létra sem ért fel. Vagy a madarak zabálták fel azokat a szemeket, vagy elrohadva a földre potyogtak. Meg volt tiltva hogy felmásszunk erre a fára, de ez nekem olyan volt, mint a bikának a vörös posztó. Egyik nap, amikor a szüleim délutáni szieszta gyanánt aludtak egyet, a nővéremmel kimentünk a kertbe. Én felmásztam, egészen addig, míg nem találkoztam egy túlságosan vékony ággal, ami nem bírta el a súlyomat. Lezuhantam, elég magasról. Szerencsére a nővéremre estem, szóval nem esett nagy bajom. Neki sem, de néhány napig nem szólt hozzám. Nyilvánvalóan büntetésnek szánta, bár én nem vettem annak. Aztán kaptam két nap vacsoramegvonást a hülye ötletemért – söpörte aztán a végén a szemetesbe a hulladékot, majd a konyhapultra támaszkodott.

- Kár, hogy nem láttalak kisgyerekként – mosolyogtam. – Aranyos lehettél.

- Most nem vagyok az? – vonta fel Daniel a szemöldökét megjátszott duzzogással.

- Inkább nem válaszolok, ha nem baj – toltam be a sütőbe a hússzeleteket, mellé dobálva a krumplikat is. Csak akkor ugrottam egyet ijedtemben, mikor a sütő belsejéből kihúzva a fejemet egyenesen Daniel tekintetével találkoztam.

- Miért nem válaszolsz? – kérdezte. – Azért, mert megbántanál vele, vagy azért, mert be kellene vallanod az igazságot, hogy túlzottan kedvelsz engem? – nyújtotta ki a karját, és nemes egyszerűséggel átölelte a derekamat. – Nyugi. Nem csókolgatlak, nem tapizlak. Ez csak egy ölelés – dörmögte a nyakam bőrébe.

- Igen, de veszélyes közelségben – bontakoztam ki a karjaiból, mire olyan arcot vágott, mint amikor a macska elől elveszik a tejszínhabot. – Készítsük el a pudingot, aztán hozzuk rendbe magunkat. Mennyi időnk van a szüleid érkezéséig?

- Kb három óránk – pislogott Daniel a faliórára. – Menj csak nyugodtan. Egy pudinggal még én is elbírok. Az emeleti fürdőszobában kád is van, ha fürödnél.

- Elég lesz egy zuhany – mondtam zavartan. – És nem ajánlom, hogy utánam gyere.

Daniel olyan engedelmesen bólogatott, mint egy összeszidott kisgyerek, én pedig kisasszéztam a konyhából, hogy nemsokára – a ruhával egyetemben – eltűnjek az emeleti fürdőszobában.

Ahogy magamra zártam az ajtót, lerogytam a kád szélére, és a kezembe temettem az arcomat. Valahogy előre sejtettem, hogy ez a mai nap embert próbáló lesz a számomra. Minden létező értelemben.

Vége

Folyt. köv.