Még egy nap a paradicsomban 11. fejezet

Lélegzem. Talán ez az egyetlen jele annak, hogy élek. Ott állok a recepció előtt, már ha ezt a fapultot lehet így hívni egyáltalán... és meredten bűvölöm a csengőt. Fel sem emelem róla a tekintetemet egy pillanatra sem. Érzem, hogy átnedvesedett hajamból a padlóra csöpög a víz, és könnyek folynak végig az arcomon. Nem mozdulok, hogy letöröljem. Nincsenek mozdulataim, szavaim... csak állok némán, mint egy kőszobor. Csak a levegő áramlása ki-be a tüdőmben jelzi, hogy egyáltalán még életben vagyok.

- Szóval - támaszkodik a pultra a Kékszemű - maga csak így, simán kidobja! - csettint az ujjával, demonstrálva ezze a dolog egyszerűségét. - A fenébe is, ki tudja hol az a rohadt pénztárca! Ilyen erővel azt mondhatná, én vagyok a tolvaj!

- Maga nem, Miszter - fújtat a zsíros képű tulaj, és noha csak a hangját hallom - lesütött fejjel szerencsére nem látom az arcát - mégis felfordul a gyomrom a puszta jelenlététől is. Nem felejtem el, hogy nemrég egy szál semmiben mutatkoztam ez előtt az ember előtt. Az ilyesféle megalázások külsőleg nem hagynak nyomot rajtam. De a lelkemben úgy égnek, mintha billogot ütöttek volna belém.

- A szomszéd szobából Mr. Wilby hajnalban jelezte, hogy eltűnt a tárcája. Éjjel sétálni volt... és akkor tűnt fel neki, hogy a tárcáját otthon hagyta. Emlékezett rá, hogy az éjjeliszekrényen hagyta, legalábbis elmondása szerint. És bocsásson meg, de jobban hiszek neki, mint "ennek" - telik meg Zsíros tulaj hangja megvetéssel, és megjelenik a perifériámban egy mutatóujj, ahogy vádlóm rám bök.

- A maga kis barátnője szépen kifigyelte, hogy a másik szoba lakója elment. Beosont, eltette a pénzt, aztán igyekezett ártatlan pofát vágni, mikor reggel kérdőre vontam - fejezi be a tulaj. - Szóval Miszter, tirhítsa el innen ezt a kis patkányt, mielőtt a zsarukkal vitetem el!

- A rohadt életbe! - szakad ki a káromkodás a Kékszeműből, és megragadja a karomat. Megrezzenek, de még mindig lehajtott fejjel állok. Nyilván nem hisz nekem. Ő sem hisz. Miért is tenné? Csöves vagyok, nincstelen, hajléktalan. Ergo, bűnöző is. Nem is ismer, mégis elítél. Pedig még nem is tudja, hogy nem olyan régen....

Összeszorítom a fogam, és nem folytatom a gondolatsort. Ekkor egy kéz megjelenik az arcom előtt, és megfogja az állam. Finoman kényszerít, hogy felnézzek. Könnyben úszó tekintetem találkozik az ő égszínkék szemeivel, és elmosódva úgy tűnik, nem is emberi szempárt látok magam előtt. Mintha drágakő lenne, szikrázik, kéklik tőle az egész világ. És ez, nagyon különös módon, megnyugtat. Már nem érzek félelmet, fájdalmat, de nem értem, miért, és hogyan váltja ki ezt belőlem egyetlen pillantással. Annál rosszabbul fog esni a tény, mikor ő maga is kérdőre fog vonni engem.

- Connie... - ejti ki a nevemet a száján, és olyan szépen hangzik tőle, hogy szorult helyzetem ellenére is csaknem elmosolygom magam. - Connie, legyen őszinte. Látta azt a tárcát? Van... a fenébe is, van köze hozzá, hogy eltűnt?

A könnyek újra elfutják a szemem. Hát, mit is vártam volna mást? Persze, hogy nem hisz nekem. Kirántom az állam az ujjai közül, megcsóválom a fejem, és újra a szőnyeget kezdem tanulmányozni. Mindezt egyetlen hang nélkül. Félek, hogy ha szólásra nyitnám a számat, azon nyomban kitörne belőlem a bömbölés.

- Na látja - töm valami kaját a szájába a dagadt tulaj, aztán úgy kezd rajta röfögni és csámcsogni, mint egy disznó. - Ilyen mocskos kis tolvaj ez mind... ilyen a fajtája. Jobban jár Miszter, ha kidobja, ahogy én. Nem jó összeadni magát az ilyenekkel. Szép a kicsike, az tény... de hát, kap maga ennél jobbat is - fuvolázza.

Mintha bomba robbant volna, olyan hőség önt el hirtelen. Nem, ezúttal nem belőlem árad az emésztő düh. Hanem Ianből. Idáig érzem a belőle áramló forróságot, és nem kell látnom hozzá, hogy tudjam, az utolsó józan eszét szedi össze, hogy ki ne boruljon. Érdekes. Mindig úgy tippeltem, én leszek az első, aki így kihozza a sodrából.

Óvatosan felemelem a fejem, mert látni akarom, hogy milyen a Kékszemű, ha iszonyú düh fűti. Hát, megéri a látvány. Az előbb még megértő kék szemek most esküszöm, szinte vörösben villognak. Mint mikor a bika előtt elhúzzák a posztót. Várom, hogy gőzkarikák törnek elő az orrlyukaiból, persze tudom, hogy ez nyilván nem fog megtörténni. A halántékán kidagadnak, és lüktetnek az erek, az arca pedig vörösbe vált. És mindennek a betetőzéseképpen ökölbe szorulnak a kezei. Azonnal hátrálok két lépést. Noha tisztában vagyok, hogy nem ellenem irányul a haragja, már megtanultam az utca törvényét. Ha balhét látsz, távozz más vidékre, és maradj ki belőle. Elhatározom, hogy amennyiben ütni akarna, kivágtatok, és rohanok.

Ebben a pillanatban nyílik a recepció ajtaja, és ez megtöri az előbbi néhány másodperces jelenet lendületét. Ian ökölbe szorult keze lassan felenged, arca visszanyeri normális színét. Csak fúj egy hatalmasat, mintha így akarná kiereszteni a benne felgyűlt gőzt. A tulaj arca pedig ijedtből kissé nyugodtabbá válik. Szemmel láthatóan az előbb ő maga is érezte, hogy túllőtt a célon. Igaz, nem akartam balhét látni, de elégtétellel töltött volna el, ha Kékszemű bemos egyet a rohadéknak. Bele, egyenesen a dagadt, és zsíros pofája közepébe. Nem került rá sor. A lelkem mélyén titkon kicsit sajnálom.

- Oh, Mr. Wilby... - válik Zsírfej hangja behízelgővé, ahogy meglátja az érkezőt.  - Ő az az úr, akinek a tárcája... khm... elvarázsolódott a szobából - fordul aztán magyarázóan Ian felé. Elvarázsolódott. Na persze. Nem téveszt meg a hanghordozása. Még mindig kőkeményen ott ül benne a hit, hogy én vagyok a tolvaj.

- Sajnálom a kellemetlenségét, uram - dünnyögi a Kékszemű. - Megtérítem a kárát, de kérem, álljon el a feljelentéstől. Tudja, a hölgy... nehéz helyzetben van manapság.

- Igen... khm... nos... - köszörülgeti a torkát a Wilbyként bemutatott férfi, és nem értem, miért is van zavarban. Mert abban van, látom, és érzem. Most már némi kíváncsiság is megcsillan bennem.

- A tárcám... lecsúszott az éjjeliszekrény mellé. A szekrény és az ágy közé... khm... - köszörülgeti a torkát a férfi folyamatosan. - Ma reggel találtam meg. Itt is van - húzza elő a zsebéből, és meglóbálja az orrunk előtt. Mindannyian szinte hipnotizáltan meredünk rá. - Nem hiányzik belőle semmi. Egyetlen cent sem. Sajnálom, ha okoztam némi kellemetlenséget, de... - szabadkozik, mire Zsírfej előjön. A recepció hátsó része felé távoznak, kissé arrébb kerülnek tőlünk, mi pedig ott maradunk ketten a Kékszeművel. Nem halljuk a másik kettő hangját, de most nem is érdekel. Összeszedem a bátorságomat, és belenézek egyenesen a Kékszemű tekintetébe. "Látod, alaptalanul vádoltak meg lopással" - panaszolja neki a tekintetem. - "És te... te sem igazán hittél nekem. Vagy igen?"

Zsírfej és Mr. Wilby visszatérnek. Utóbbi távozik az ajtón, az előbbi pedig a pultra támaszkodik.

- Na szóval, akkó', meddig marad a kicsike? - kérdi olyan hangnemben, mintha mi sem történt volna. Mintha nem lökdösött, rángatott volna, nem nézte volna végig perverz kárörömmel ahogy vetkőzöm-öltözöm előtte. Mintha nem nevezett volna ki tolvajnak... mintha nem is lennék érző, emberi lény.

Ian felhorkan mellettem, mint egy ideges paripa. A következő pillanatban olyan vág a pultra, hogy megugrik rajta a csengő, és a régimódi pénztárgép.

- Egyetlen percig sem - sziszegi megvetően. - Köszönjük, de nem tartunk igényt olyan helyre, ahol a puszta külsejük és életük alapján ítélnek meg embereket - teszi hozzá. Zsírfej arca kissé megnyúlik. Én meg csendesen élvezem a műsort.

- Tartsa meg a pénzt - teszi hozzá Ian. - És élvezze. Esküszöm magának, teszek róla, hogy a motelja "jó híre" eljusson messzire. Tudja, vannak összeköttetéseim, hogy elég sokfelé értesüljenek a "vendégszeretetéről" - teríti le egy utolsó huszárvágással a dagadt tulajt, aztán felém fordul.

- Van valami holmid még a szobádban? - kérdi, és ő maga észre sem veszi, hogy letegez. Én igen, de nem bánom. A magázódás nem az én világom, bár gyanítom, én maradok annál a formánál. Ha vissza merném tegezni, lehet én lennék a haragjának következő célpontja. A kérdésén pedig kissé elmosolyodom. Van-e holmim. Te jó ég. Minden cuccom itt van rajtam. Mintha nem tudná, hogy nincs nekem semmim a világon.

Oké, láthatóan már leesett neki a kérdése felesleges volta. A járomcsontján két kis apró rózsaszín folt jelenik meg. Mifene, szégyelli magát. A mosolyom szélesebbé válik. Ez azért pozitív dolog tőle. Kedvem lenne felemelni a kezem, és beletúrni a hajába. Miattam ne szégyenkezzen. Én már megszoktam mindent.

*****

Érzem ismét a kocsi ringatózását alattam. Ezúttal újságpapír nélkül. Most, hogy már tiszta vagyok, és tiszták a ruháim, Kékszemű nem tartotta szükségesnek ezt a fajta óvintézkedést. Vagy csak egyszerűen nem akart még ő is megalázni.

Az oldalsó ablaknak támasztom a fejem, a szemem sarkából pedig rá pislogok. Szól a rádió, ő pedig nem beszél. Mióta a motelből eljöttünk, nem szólt egyetlen szót sem. A feje kissé újra piros, bár ez nyilván a melegtől van. Érezte a ruháim nyirkosságát, és a testem folyamatos reszketését. Úgy rákapcsolta a fűtést, hogy a gönceimből felszálló nedvesség ott gomolyog az utastérben. Ő pedig tűri. Izzad is tőle rendesen, de úgy látom, tekintettel van rám.

Laposakat pislogok. Nem tudom, hová megyünk, ő nem mondta, én nem kérdeztem. Azt hiszem, felesleges is lenne. Ugyan hová mehetnénk? Visszavisz oda, ahonnan elhozott. Pontosan úgy, ahogy kértem. A piszoknak, hidegnek, a teljesn kilátástalanságnak a gondolatától pedig leszívesebben hangosan zokogni kezdenék. De nem teszem. Már tudom, hogyan kell megkeményíteni a lelkemet, hogy ne serkedjen belőle vér minden karcolás, és seb után. Hát csak tűröm csendesen a sorsomat, és lopva őt figyelem. A szép metszésű arcot, a megformált száját, a határozott állát. Milyen szép férfi, istenem... Boldog lehet, akihez tartozik. Olyan boldog, amilyen én sosem leszek.

Néha le-lecsukódik a szemem. A meleg, és a motor halk duruzsolása álomba ringat. Néha, mikor még felnézek, magam előtt látom a Kékszemű arcát. Úgy figyelem, mintha magammal akarnám vinni az álmok világába... vagy az eljövendő, előttem álló, keseves és nyomorúságos éveimbe.

*****

Nagyot zökken az autó, majd a motor leáll. Riadtan kapom fel a fejem, készen az ugrásra, vagy futásra. Beletelik néhány másodpercbe, mire a tudatom felülírja az évek óta belémivódott ösztönt.

A Kékszemű kiszáll, és engem is kitessékel. Az álomtól még mindig kissé kábán, csak akkor fogom fel a külvilágot, mikor újra a betonon állok. És ekkor a szám is tátva marad a látványtól.

Mi a fene ez? Hol az ördögben vagyok? Sehol a külváros. Nincs sehol a gettó, a mocskos, hideg kis "menedékem". Nem ismerem a város ezen részét, itt soha nem jártam. Szaporán forgatom a fejem körbe-körbe, még mindig tátott szájjal. Csak akkor csukom be, mikor rájövök, hogy úgy festhetek, mint valami fogyatékos.

Szabályos, takaros utca. Már ha lehet annak nevezni, mert elég hosszú út. Egyszer-kétszer autók futnak el mellettünk, nincs nagy forgalom. Gyönyörű épületek. A láttukra eszembe jut egyszer egy utazási katalógus, amit egy kukában találtam. Ott, a mediterrán vidéken, a turistaparadicsomokban láttam ilyen képeket. A házak előtt-mellett zöld gyepszőnyeg, az úton pedig, végestelen-végig pálmafák. Kissé megeresztik lombjaikat az esőben, én pedig elképzelem, hogyan festhetnek nyáron. Ez az utca olyan lehet, mint a mennyország. A napfényben szikrázóan fehér házak... hetyke, büszke törzsű fák. Ragyogóan kék ég... olyan kék, mint Ian szeme. Az égen pedig előre bodorított bárányfelhők.

Most viszont tél van. A szürke ég ugyanúgy borul erre a tájra is, ahogy a külvárosra. Én pedig nem értek a világon semmit. Csodálkozva, és bambán nézek a Kékszemű felé. Hová hozott ez engem? És főképp, miért?

- Na, kegyeskedsz megindulni végre? - morogja a Kékszemű nem túl kedvesen, és az előttünk lévő házra mutat. - Vagy reggelig itt akarsz ázni?

- Hol vagyunk? - jön meg a hangom, és még mindig leragadva állok a betonon. Nem értem. Egyszerűen, még mindig nem értem ezt az egészet.

- Hogyhogy hol? - kérdez vissza Ian. - Nálam. Miért, mit gondoltál, hová viszlek?

Elképedek. De teljesen. Nem, ilyen csak a mesékben történhet. Nem vitt vissza a nyomorba, és a penészbe, hogy elrohadjak.

Helyette elhozott magához.

Vége

Folyt. köv. 

Még egy nap a paradicsomban 10. fejezet

Talán hébe-hóba templomba kéne járnom.  Biztosan sikerülne elcsípni annyi morzsát a lelki malasztból, hogy megtanuljak egy-két hálaadó éneket, amit elzenghetek, amikor végre hazaérek, és bezárom magam mögött az ajtót. Mintha a világot, a zűrzavart, a fáradtságot zárnám ki az utcára, hogy aztán másnap reggel kilépve, újra magamra öltsem őket, mint a ruhát.

- Hallelluja - nyögöm aztán, átmeneti megoldásként, mikor lerogyok végre a nappali díványára. Moke már azonnal ott is van, őt követik a többiek. A nyögésem hangosabbá válik, ahogy három súly nehezedik hirtelen a lábamra, a hasamra és a mellkasomra. Fél perc sem telik el, máris össze vagyok szőrözve, nyálazva, és szétdorombolva. Felnevetek, megsimogatom mindhárom állatot. Fények az éjszakában. A lelkem éjszakájában, ha patetikus akarok lenni. Engedelmesen elterülve mozdulatlanná válok, és engedem, hogy tempós, dagasztó mozdulatokkal kimasszírozzák belőlem a belső szerveimet. Ez is a szertartásunk része. Aztán – ahogy szokták – elvágtatnak a konyhába, hogy kifosszák az önadagoló macskakajatartót, én meg kissé savanyú pofával nézek végig magamon. Tele vagyok, fehér, és vörös szőrrel. Nyilván feketével is, csak az az alapból sötét ruháimon nem látszik. Jelen pillanatban úgy festek, mintha én magam vedlenék.

Feltápászkodom az ágyról, és kiveszem a bárszekrényből a whiskys üveget. Három üres üveg mellett egyedül csak ebben lötyög még valamennyi… nagyjából félig. Kezdésként jókora kortyot húzok belőle, majd ahogy felsőm ujjával megtörlöm a számat, elfintorodom. Atyaég… ez a szag! Igyekeztem nem túl közel kerülni a Lányhoz, ennek ellenére a dohos szaga úgy áradt át belém, mintha csak akarattal átvezette volna. A ruhák a szennyesbe mennek… én pedig a kádba, méghozzá azonnal. Sarkon fordulok, és megindulok a fürdőszoba felé. A félig telt whiskysüveget a kezemben lóbálom.

*****

Megengedem a csapot a kád felett, és néhány pillanatig úgy nézem a kiáramló vizet, mintha a világ csodáját látnám. Óhatatlanul is eszembe jut mindenféle dolog. A vizek élővilága, amiért annyit küzdök az alapítvánnyal… a más földrészeken szomjazók, akik akár két hétig is elélnének abból a mennyiségből, amit én most el fogok pancsolni. Aztán kissé dühösen megrázom a fejemet. A fenébe is, nem válhatok aszkétává! Hogy legyűrjem az érzéseimet, újfent belekortyolok az üvegbe, majd a kád szélére állítom, és keresgélni kezdek a kis szekrénykében. Fürdősó, fürdőolaj… ezeket még Nina szerezte be nekem. Van itt másféle krém, meg olaj is, de ezeket… a fenébe a pajzán emlékekkel… másra használtuk. Horkanok egyet kissé megvetően, és beleborítok valami zöldes masszát a vízbe, majd lassan vetkőzni kezdek. Póló, nadrág… zokni és alsó. Mindent begyűrök a szennyeskosárba. A bejárónőm holnap úgyis jön. Mire én hazaérek minden makulátlanul tisztán, illatosan, és vasalva vár majd rám.

A fürdőszoba ajtajának belseje valójában egy nagyméretű tükör. Behajtom, és anyaszült meztelenül szemrevételezem magam. Széles váll… domború karizmok, lapos, kockás has. Tulajdonképp elég, ha a felsőmet ledobom, és a nők máris elalélnak a lábaim előtt. A lábaim izmosak, hosszúak, és köztük lóbálom a legféltettebb kincsemet. Ami azt illeti, azzal is módfelett elégedett vagyok. Azt hiszem, tökéletesnek születtem, ezen nincs is min vitatkozni. Teszek egy félfordulatot, hogy megszemléljem a feszes fenekemet, aztán bemászom a kádba, és úgy fekszem el benne, mintha ezzel a mozdulattal feléltem volna utolsó erőtartalékaimat is.

A víz különös zölden csillog attól a vacaktól, amit beleborítottam, és némileg iszapszagú is. Tökéletes. Ezzel az erővel valami büdös tóban is pancsolhatnék. Az egyetlen előnye viszont a meleg… és az most nagyon jól esik.

Újra kézbe fogom az üveget, és ismét jókorát kortyolok. A kellemes zsibbadás átjárja a tagjaimat. Oh, igen… erre vártam már a nap kezdete óta. Főképp azóta, mióta otthagytam a motelban a Lányt. A whisky már kissé szétzilálja a gondolataimat, beletelik néhány másodpercbe, mire eszembe jut a neve. Igen, Connie. Szép név, és illik hozzá. És már megint itt van az agyamban a napsütötte Louisiana képe. Csak tudnám, a kettő miért kapcsolódik így egymáshoz. Nem találok rá választ, hát iszom még egyet. Most már kezd elmosódott körvonalakban testet ölteni a világ. Igen, ez így most nagyon jó. Igen… ezt szeretem. A gondolataim meglódulnak, mintha valami sebes ló hátára pattant volna a képzeletem. Igen, már itt van… Nina itt ül mellettem a kádban. Érzem, ahogy végigsimít a bőrömön… pajzán pillantást vet rám, és már tudom, mi következik. Itt fogok szeretkezni vele a meleg vízben, vadul, szenvedélyesen… és a mámor utolsó pillanatában felnyitom a szemem, és döbbenten veszem észre, hogy nem Ninával vagyok. A zöld szemű Lány tekintetével találom magam négyszemközt.

*****

Megránduló testtel ébredek fel, immár az ágyamban. Fogalmam sincs, hogy jutottam el idáig… de az álmom szinte még mindig kézzel fogható képként lebeg előttem. A fenébe… a fejem fáj, meg is dörgölöm, a gyomromban pedig mintha kövek görögnének, ahogy lassan feltápászkodom. Leülök az ágy szélére, és míg összeszedem kissé magam, nem tudom megállni, hogy ne gondoljak Rá. A tegnap álom… atyaég. Ninával voltam, de mégsem vele. Ez összezavar. Miért? Tegnap túl sok időt töltöttem a zöldszeművel. Nyilván emiatt.

Nem foglalkozom sokáig a gondolattal, máris kipattanok az ágyból, ahogy az órámra nézek. Elmúlt nyolc… és félő, ha kilencre nem érek oda, a kismadár kirepül a kalitkából. Talán valami kaját is kéne neki vinnem útközben. Amilyen farkaséhes volt, talán azonnal felfalt mindent. Önkéntelenül is elvigyorodom a gondolatra, ahogy a Lány elnyúlik az ágyon, a hasa pedig, mint egy feszülő dob, kiáll a takaró alól.

Tiszta ruhát kapkodok ki a szekrényből. Gyors mosdás, fogmosás… és egy fájdalomcsillapító. Elég rendesen kiütöttem tegnap magam. A kellemetlen érzés a gyomromból ugyanis átvándorol a fejembe.

Az eső még ma is esik. Utálom a kaliforniai telet, ha még nem mondtam volna. Egy jókora lapáttal ez is rátesz a hangulatomra. Remélem Connie semmi olyat nem mond, vagy nem tesz, amivel kiborítana. Fáradt vagyok, másnapos, és nyűgös. És ilyenkor nem vagyok valami kedves.

*****

Ahogy begördülök a motel parkolójába, leállítom az autórádiót. Egyrészt meglehetősen hangosan bömböltettem idáig, ráadásul énekeltem is hozzá. Nincs kedvem lejáratni magam a Lány előtt azzal, hogy énekelni hall. Onnan tudom, hogy nagyjából milyen hangom lehet, hogy ha otthon rázendítek, a három macskám háromfelé tűnik el a házban. Ha tudna énekelni egy rekesz fagyott karalábé, hát vele lennék nagyjából egy szinten.

Kimászom a kocsiból, kiveszem a szatyrot, a kínai kajás dobozokkal, és elindulok Connie szobája felé. Útközben elsétálok egy nő mellett. Csak egy pillantást vetek rá, azonnal tovább is sietek. Csak néhány méterrel később torpanok meg, de akkor úgy, mintha hirtelen a betonba fagyott volna a lábam. Ezzel egyidőben észlelem, hogy a nő léptei is elhalnak. Nem, ez nem lehet igaz….

Megperdülök, és rámeresztem a szemem a szőkésbarna hajú nőre, akit az imént mellőztem. Esküszöm, ha nem látnám a szemeit, el sem hinném, hogy ő ugyanaz a lány… bár tény, a ruhái módfelett ismerősek. Mégis, mintha valami varázslatos átváltozást látnék magam előtt.

- Connie? – kérdezem tőle a biztonság kedvéért, mire kis, fájdalmas mosoly húzódik a szájára. Visszasétálok hozzá, és még mindig képtelen vagyok levenni a szemem az arcáról.

Milyen szép ez a lány… A haja most nem kócos, nem koszos. Hosszú, néhol hullámos, csaknem a derekáig leér. Igaz, kissé nyirkos a folyton szitáló esőtől, ennek ellenére valami különös, szinte bódító illatok érzek szállni felőle. Kókusz… vanília… mint odalenn, a beachen. A bőre fehér, bár a szeme alatt meglehetősen feketék a karikák. És most… a fenébe is… vörös és puffadt. Mi az ördög lelte? Bőgött? Miért?

- Hová tart? – vonom össze a szemöldökömet. Naná, sejtettem, hogy igyekszik meglépni. Nem is tudom, hogy bízhattam meg benne eddig egyáltalán. – Hallja? Hová igyekszik? – fogom meg a könyökét, nem durván, de határozottan. – Ételt hoztam. Maga pedig tett nekem egy ígéretet.

- Nem rajtam múlt, hogy nem tudom betartani – vágja oda nekem a Lány, és a zöld szemeket újfent fátyolba borítják a könnyek. Kitépi a könyökét a kezemből, míg én csak állok, és bambán nézek rá.

- Kérdezze Őt, hogy… - mutat a recepció felé, elhallgat, és legyint. – Kidobtak. Nem maradhatok itt tovább. Kérem, Mr. Somerhalder… elég volt. Vigyen engem vissza oda, ahonnan elhozott. Vissza akarok menni a garázsba.

Hüledezve nézek rá, szinte a szavam is elakad a döbbenettől. Hát ez megőrült. Vissza abba a hidegbe, és mocsokba? Úristen, ezer hajléktalan is szaladgál a városban, nekem meg sikerült kikapnom a legproblémásabbat, és a legőrültebbet. És hogy érti, hogy kérdezzem a tulajt? Magam is arra kapom a fejem, és meg is látom a zsíros, dagadt, vörös arcot, ahogy épp kettőnket méreget. És teszi mindezt nem túl barátságosan.

- Na jó, én ebből mit sem értek – rázom meg aztán a fejem. – Jöjjön. Nem tudom mi történt, de azt hiszem, itt az ideje, hogy elmesélje – fogom meg a karját, és ellentmondást nem tűrően becibálom a recepcióra. Közben felkészülök bármire, amit csak hallani fogok. Azt hiszem, jobb is, ha így teszek.

Vége

Folyt. Köv.

Megránduló testtel ébredek fel.

Még egy nap a paradicsomban 9. fejezet

Elzárom a tusolóból áradó vizet, és a vízpermet finom hangja elenyészik a csempézett falak között. A csend hirtelen szakad rám, és igyekszem levegőt venni a párás, forróvá vált kis helyiségben. Szinte párolog a bőröm, kipirult a meleg víztől, és most először úgy érzem, hogy a csontjaim velejéből is kiűzte a dermedt fagyosságot.

Lassan elsétálok a fogmosó pultig, letörlöm a párát az üvegről. Szinte azonnal rátapad újra, alig néhány másodpercem van szemrevételezni magam. A bőröm világos... persze, eddig is az volt, csak hát éppen... oké, mondjuk ki őszintén: nem mindig látszott a koszréteg alatt. A hajam már-már szőkébe hajló aranybarna, és annak ellenére hogy még csöpög belőle a víz, valami finom illatot áraszt magából. Az arcom sovány, keskeny... és így, ezt az összességet tekintve a szemeim nagynak, és természetellenesen zöldnek tűnnek. Újabb páratörlés, majd kissé közelebb is hajolok a tükörhöz. A szemeim alatt fekete karikák... mintha túl sokáig nem aludtam volna. Ez, és az űzött, bizonytalan tekintetem... ezek árulkodnak arról, mennyire kemény számomra az élet.

Felsóhajtok, aztán megnyitom a csapot. A tükör alatti kis szekrényben kotorászva előveszek egy bontatlan fogkefét, és fogkrémet. Beleborzongok a régóta nem éreztt mentolos orgiára a számban, és még mindig meg vagyok róla győződve, hogy álmodom. Nem zavar, ha így van. Csak remélem, nagyon sokára jön majd el az ébredés.

Hajszárítót nem találok, így hát törülközővel szárítom meg a hajam tessék-lássék módra, majd bevágom a ruháimat a csapba, és dühödt mosásba kezdek. A pulóveremmel egyenesen úgy bánok, mintha a Kékszemű is benne tartózkodna. Tudom, hogy hálásnak kéne lennem, hogy - még ha talán csak rövid időre is - de kiemelt a szutyokból, de a fenébe is, olyan nagy kérés lenne, hogy bánjon velem ember módjára? Lehet, hogy nincs vagyonom. Lehet, hogy nincs senkim, és semmim a világon, csak a bőröm a testemen. De ettől függetlenül emberi lény vagyok. Nő vagyok. Miért olyan nehéz ezt megérteni?

Üggyel-bajjal kicsavarom a felesleges vizet a ruháimból, aztán kinyitom az ajtót, és kidugom rajta a fejem. Nem tudom, miféle látványra számítok kinn... talán arra, hogy a szépszemű ott üldögél az ágyam szélén. A szoba szerencsére üres. Kioldalazom, kiterítem a fűtőtesten a ruháimat, aztán erőteljes és határozott mozdulattal megkötöm a fürdőköpeny övét. Jelenleg ez az egyetlen ruhadarab, amit viselek. Ahogy eszembe jut, hogy minden lépésnél belátni a combomig, elvörösödöm, és örülök, amiért egyedül lehetek. Rohadt zavarban lennék a Kékszemű előtt. Amitől én nagyon borzalmasan érezném magam, ő meg nyilván érezné, és megszilárdítaná benne a felsőbbrendűsége tudatát.

Nagy sóhajjal elfordulok a radiátortól, és rámeredek az ágytakaróra. Étel! Kékszemű a szavának állt. Több zacskó chips, valami dobozos sütemény, és néhány flakon kis üveges üdítő. A puszta látványra is úgy csorog a nyálam, mint Pavlov kutyájának. Belefeledkezem a látványba, ezért is ér váratlanul, mikor erőteljes kopogás hangzik fel az ajtón. Összerezzenek, legszívesebben a sarokba rohannék, onnan kukucskálnék kifelé. Vagy akár az ágy alá bújást is bevállalnám.

Az ablakhoz settenkedem, és meglátok egy baseballsapkát. Egy pizzéria logójával. Elönt a megkönnyebbülés, és a gyomrom újfent kordul egyet. Mint valami láncra vert medve, amelyik már nagyon szeretne szabadulni. Elvigyorgom magam a gondolatra, és kinyitom az ajtót.

- Hello - nyögöm a fiatal fiúnak. A kintről jövő hideg az alig fél méteres résen keresztül is keményen támad. Összébb húzom magam.

- Hello - köszön vissza a srác, és felmutatja a kezében a dobozt. Feleslegesen persze. - Pizzát rendeltek. Erre a címre. Fizetve van - teszi hozzá, én pedig hajszál híján megforgatom a szemem. Persze, hogy ki van. Kékszemű tisztában volt vele, hogy ha nekem kéne kifizetnem, nehézségbe ütközne a dolog.

- Isteni az illata - szippantok nagyokat a doboz felé. Nemcsak a tészta, és a feltét illatát hozza felém a levegő, hanem a forróságát is. Kinyújtom a kezem, a srác abban a pillanatban fülig vörösödik. Nem értem miért... mindaddig, míg nem tudatosul bennem, hogy a mozdulattól a fürdőköpenyem kissé szétnyílik. Naná, hogy jól tippeltem. Belátni a combom tövéig.

A fiú - fiatalabb lehet nálam, talán olyan 17-18 - alig tudja elszakítani a szemét a látványtól. Csak akkor emeli fel a fejét, mikor hangosan megköszörülöm a torkomat.

- Nincs apróm - mondom, és úgy csinálok, mintha tudomást sem vennék az iménti jelenetről. Kb mint ahogy az úriasszonyok csinálják.

- Nem számít - rázza meg a fejét a srác kábán. - Ez a látvány többet ért minden borravalónál - vigyorog rám kisfiúsan, majd sarkon fordul, és elsétál. Ahogy visszaül a kocsijába, látom, hogy még mindig az élmény hatása alatt áll. Nah, legalább volt egy jó napja. Másra is ráfér, nem?

Becsapom az ajtót, a csend újra rám borul. Nemes egyszerűséggel bemászom az ágyba, a takaró alá, a dobozzal az ölemben. Kivszek egy szelet pizzát, és felnyögök, mikor megérzem elolvadni számban az első falatot. Szalámi, ananász... a paradicsomszósz isteni. Nagyon régen ettem már ilyen finomat. Utoljára talán az intézetben... jó régen. A sajt masszív réteg. Olvadós, nyúlós, nevetek, ahogy alig tudom elválasztani egyik falatot a másiktól. Eszembe jut, hogy vajon ki lehet a szomszédos szobában... mert az elmúlt percekben a nyögdécselésemen kívül nem hallhatott mást. Ki tudja mit hisz, mi folyik ebben a szobában. Bár talán valamennyire igaza is van. Szinte orgazmusom van a puszta meleg étel tényétől.

Felkapom a tévé távirányítóját, keresek valami jó csatornát, és miközben tömöm magamba a meleg, ízletes pizzát, egész elviselhetőnek érzem az életet.

*****

Valami hangos, erőteljes dübörgésre kapom fel a fejem. Egy pillanatig azt sem tudom, hol vagyok, és mit csinálok éppen.... bambán pislogok, de a dübörgés újra felhangzik. Először azt hiszem, az ég dörög... de a hang nem fentről jön. Sokkal inkább egy kivehető irányból... és a földről. Mikor újra felhangzik, egy hang is társul hozzá.

- Nyissa ki az ajtót! - kiabál valaki odakinn. Felülök az ágyban, lerúgom a takarót. Időközben észreveszem, hogy belealudtam a kajálásba, és  a tévénézésbe. Odakinn már világos van... már amennyire egy borongós, esős napon világos lehet. Az órára kapom a fejem. Csaknem kilenc. Atyaég, a Kékszemű! Mostanra ígérte magát!

Úgy ugrom le a matracról, mintha villamos áramot vezettek volna belém. Ügyet sem vetek a kissé kócos hajamra, meg a szétnyíló köpenyre. Kinyitom az ajtót, és leesik az állam. Nem  a Kékszemű áll odakinn. Hanem a motel zsíros tulaja. A feje vörös a dühtől, a tekintete pedig nem sok jót ígér a számomra.

- Hol van? - dörren rám bevezetésképpen úgy, hogy megreszket a lábam. - Hová az isten csodájába dugta, he?

- Hogyan? - esik le az állam. Nagyon bambán nézhetek, és ráadásul fogalmam sincs, miről süketel. - Mit tettem én hová?

- Nagyon is jól tudja! - tajtékzik, azzal se szó, se beszéd betolja a zsírpárnáit a szobába, ezzel belökve engem is. Egy lépésre áll előttem, és olyan harag árad belőle, hogy önkéntelenül is hátrálni kezdek.

- Nézze uram... - motyogom. - Nem tudom, hogy mi ez az egész... tudok segíteni valamiben?

- Naná hogy tudsz, szépségem - hörgi, azzal megragadja a könyökömet. Keményen, fájón, és úgy kezd rázni, mintha fa lennék, amiről szüretelni kell az érett gyümölcsöt.

- Hol a pénztárca, te kis tetűfészek? - ordítja az arcomba, én pedig ezúttal már teljesen lefagyok. Nem találok szavakat, hangokat sem vagyok képes kiadni, csak bámulok rá sápadtan, tátott szájjal.

- A szomszéd szoba lakójának eltűnt a tárcája! - folytatja az ordítást Hájfej. - Halljam, mit tudsz róla? Mikor mentél be érte, és hová tetted?

- Mi? - jön meg a szavam, egyidejűleg elönt a felháborodás. - De hát én... sehová sem mentem. Aludtam, hiszen láthatja - mutatok a feltúrt ágyra.

- Hogyne, aludtál! - horkan fel gúnyosan a tulaj. - Előtte persze szépen észrevetted, hogy elmegy, az ajtót viszont nyitva felejti. Szóval, te kis nyomoronc... hol a tárca? És nem kérdezem újra. Válaszolj! - mennydörgi.

- Nem tudom! - fokozom feljebb én is hangerőt. - A fenébe is, miért rajtam keresi? Van itt rajtam kívül más lakó is még, nem?

- Még kérdezed, hogy miért? - engedi el a könyökömet a férfi. Nem is bánom, mert a hájas arc ilyen közeli látványától elfog a viszolygás. - Te vagy itt jelenleg az egyetlen... az egyetlen... koszos, nincstelen tetves! - vágja az arcomba kegyetlen éllel.

Megsemmisülök. Mintha egy vödör jeges vízzel öntenének nyakon. Szeretnék magyarázkodni, elmondani, hogy nem tettem semmi rosszat... de képtelen vagyok. Mintha egy láthatatlan kéz szorítaná a torkomat. Szinte fulladozom, és mégis, képtelen vagyok arra, hogy a saját magam védelmében kipréseljek egyetlen mondatot is.

Hallgatásomat Zsírfej beleegyezésnek veszi, legalábbis ezt szűröm le a biccentéséből.

- Takarodj! - hörgi felém. - Örülj, hogy nem hívom rád a zsarukat! Ha ez így van, csak azért teszem, mert nincs közvetlen bizonyítékom. De én nem tűrök meg tolvajt a motelben! - kapja el újra karomat, és nagyot lódít rajtam. Akkorát, hogy kibukdácsolok a küszöbön... és ott állok az ajtó előtt, az ajtók előtti kis folyosón. Egy szál fürdőköpenyben, és mezítláb. A hideg úgy vág rajtam végig azonnal, mint a korbács.

Alig néhány másodperc telik el, és látom, ahogy a ruháim utánam repülnek. A nadrág, a pulóver... a fehérneműk, és minden, amit tegnap este kimostam. Ott hevernek előttem, mellettem, körülöttem festői összevisszaságban.

- Azt mondtam, takarodj! - jelenik meg újra tulaj vörös képe. - Öltözz fel, a köpeny itt marad! Ne is álmodj róla, hogy elviszed! Nem loptál még eleget? - sistergi. - Gyerünk, öltözz át!

Szerencsétlen pillantással nézek körbe. Mégis, hol? Itt, nyílt terepen, ahol bárki láthat, aki kinéz az ablakon? Ráadásul ennek a rohadéknak a szeme láttára? Próbálok ellenkezni, de látom, hogy a következő szavait már tettleg is alá fogja támasztani. Már megtanultam, hogy ezt jobb nem megvárni.

Nagyot sóhajtok, elfordulok, és leveszem a köpenyt, majd öltözni kezdek. A szemem lehunyva tartom közben, mintha ezzel kizárhatnám a világot. Igen, felöltözöm egy gusztustalan, vadidegen ember előtt. Szar érzés, nagyon szar. De ennél kellett már rosszabbat is tennem az életben maradásért.

Mikor bekötöm a cipőmet, újra elkap egy kéz, és maga felé fordít keményen, dühösen.

- Na tűnj el innen, de nagyon gyorsan! - lök aztán el magától undorral. - Ha még tíz perc múlva itt látlak a környéken, szétverlek, megértetted? MEGÉRTETTED? - hajol hirtelen közel, és szörnyű fokhagymabűzt árasztva egyenesen a képembe üvölt.

- Igen... megértettem - rebegem halkan. Elégedetten sarkon fordul, kulcsra zárja az ajtót, majd a fürdőköpenyt lóbálva elsiet. Az irodája ajtajában még egyszer visszanéz rám, és felemelt kezével megfenyeget. Aztán bekotródik a melegbe. Alighanem mérni fogja a tíz percet.

Még mindig ott állok az ajtó előtt, a folyosón, a hidegben és esőben. A ruháim még félig nyirkosak. Alig egy perc kell csak hozzá, hogy minden porcikámban remegni kezdjek. Lehajtom a fejem, és hagyom, hogy áztasson a fagyos, téli eső.

Egyszerűen fogalmam sincs, hogy most mit tegyek.

Vége

Folyt. köv.

Még egy nap a paradicsomban 8. fejezet

Fél kezem a kocsi kormányán nyugtatom, lazán és elegánsan. Élvezem a vezetést, és most, hogy a szemerkélő eső - meg a külvárosi környék miatt - némiképp csökken a forgalom, az autó szinte eszi maga alatt a métereket. A nedves úttesten megcsillan a szembejövő autók lámpájának fénye, és a lassan felgyúló világítás. Noha még csak a délutánban járunk, a vigasztalan időjárás miatt már szinte szürke és sötét az égbolt.

Hallgatom, ahogy dobol az eső a tetőn, és néha be-bekapcsolom az ablaktörlőt. Nem afféle felhőszakadás-szerű zápor ez, sokkal inkább csak szitál az égi áldás. Az viszont egész nap. Szinte beleeszi magát az ember bőrébe, az egész városba, mintha azon mesterkedne, hogy lemossa a világból a színeket.

Jó ez a csend. Ritka alkalom, hogy nem zavar meg senki, vagy épp semmi. Sem telefon, sem más emberek. Ha valamit nehezen értenek meg mások, hát az, hogy egy 10-12 órás, átforgatott nap végén, mikor folyton emberek vesznek körül, mekkora áldás néha a némaság.

Ezt a némaságot csak egy hang töri meg egyszer-kétszer. Az anyósülésről jön. A lány itt kuporog mellettem a kocsiban. Amikor megmoccan, reccsen-zizzen egyet az alá terített újságpapír. Anélkül nem engedtem, hogy beszálljon. Csak az autókárpit szép summába került, lévén tiszta bőr. Ha összekeni a ruháival, vagy beleeszi magát a belőle párolgó szag, hát dobhatom az egészet. Így is, mikor látom, hogy kócos szénaboglya haja a fejtámlához ér, érdekes rángasba kezdenek az idegek az arcomon.

Szerencsére csak ritkán mozdul. Szemem sarkából rásandítok, és látom, hogy szinte teljesen belefeledkezett a saját világába. Fejét most az oldalsó ablaknak hajtja, fél kezével neki is tapad az üvegnek. Úgy bámul ki az esős, nedves világba, mintha nem is ebben a dimenzióban járna. Bár a képe meg vörös, már megint. Hihetetlen, hogy állandóan elpirul valamiért. Sokért nem adnám, ha ebben a pillanatban belelátnék a fejébe.

Az újság csörgése - mivel minden kanyarban mozdul egyet a lány, hát folyton hallom - már némileg kínossá válik, hát felkattintom az autórádiót. Lágy, kellemes zene tölti be az utasteret. Szinte megmártózom a muzsika nyugalmában, mintha csak olajjal kenegetnék szegény űzött idegrendszeremet.

A lány csak a szemét fordítja a hangok felé, majd visszaréved, ki az ablakon. A fejét egy pillanatra megrázza, mintha csak vitatkozna valamiről önmagával. Na tessék. A végén kiderül, hogy nem ápolatlan, hajléktalan és némileg büdös, hanem még kettyós is. Nem vagyok elragadtatva a gondolattól.

- Nem egy Hilton ahová viszem, de tűrhető helye lesz - töröm meg végül a csendet némi torokköszörülés után. - Viszont úgy hiszem, nem ártana tisztáznunk néhány szabályt.

Úgy kapja fel a fejét, mintha korbáccsal vágtam volna végig rajta. Az arcán elképedés tükröződik.

- Amennyiben nem arról szól, hogy tisztelegnem kell, ahányszor meglátom, és nem kell pattogó hangon uramnak szólítani, tárgyalhatunk ilyesmiről - mondja végül vontatottan, mire akaratlanul is megrándul a szám sarka. Lelki szemeim előtt lejátszódott ez a roppant bájos jelenet, ettől pedig nevethetnékem támad.

- Nem várok el ilyesmit - mondom, már kissé kedvesebben. Nehogy már azt higgye, hogy van valamiféle rosszul értelmezett uralkodási hajlamom. - Ezek nagyon egyszerű szabályok. Ne verjen át, és ne tűnjön el. Ennyi az egész. Meg persze lesz még néhány apróság, de majd azt csak akkor részletezem, ha helyben leszünk - zárom le a dolgot. Most jobban elfoglal, hogy letöröljek némi párát a szélvédőről, annak ellenére is, hogy nyomatom a fűtést. Nem szeretek fázni, nagyon nem. És ahogy látom, hát a lánynak sincs kifogása a meleg ellen.

Eltelik újabb néhány percnyi néma csend. Csak egy biccentéssel reagál arra, amit mondtam, és visszasüllyed az előbbi némaságba, ahogy magam is. Csak egy pillantás erejéig fordulok felé, aztán kissé összehúzom a szemeimet. Az előbbi vörössel ellentétben most némi fehérben és zöldben játszik az arca, mindezt felváltva. Ahogy alighanem az enyém is, mikor megérzem a melegben felőle kipárolgó szagot. Mintha egy ezer éves pincéből szabadítottam volna ki éppen. Nyirkos, dohos levegő érkezik felőle. Még mielőtt fulladozni kezdenék elfordulok, és kissé leengedem az ablakokat. A néhány centis résen betóduló friss levegő maga a megváltás nekem.

A továbbiakban egy szó sem hangzik el az alatt a tíz perc alatt, míg a belvárosból kiérve meg nem állok egy motel előtt. Motel Bates. Humoros... és tényleg hasonlít is az épület a filmbelire. Bár itt hiányzik a "mama" nagy háza.

- Itt vagyunk - jegyzem meg, begurulva a porta elé, és leállítom a motort, majd a lány felé fordulok. Hang nélkül nézek a szemébe, jelezve, hogy mozgás, kiszállhat. Ne gondolja, hogy egy percig is egyedül hagyom a kocsimban. Él bennem a gyanú, hogy abban a pillanatban már csak integethetnék a járgányom után, és jó esetben talán Mexikóban találnák meg.

A lány mintha kissé elhúzná a száját, aztán kikászálódik, és megvárja, míg mellé érek. Úgy áll engedelmesen a betonon, a szemerkélő esőben, mintha még sosem mozgott volna az emberek világában. Terelgetni kezdem a porta felé, méghozzá minél gyorsabban. Nem hiányzik még az ázott kutyaszag is az érzékszerveimnek.

- Maradjon itt - morgom neki aztán, mikor belépünk az ajtón, és ő engedelmesen lecövekel a küszöbön. Előresétálok a pultig,  senkit nem látok. A falon, a sarokban egy tévé ontja magából a hangokat, épp valami hatvanas évekbeli sci-fi megy benne. Legalábbis a roppant "élethű" dinoszaurusz, ami épp embereket akar enni, erre enged következtetni. Türelmetlenül rácsapok a pulton hagyott kis csengőre, majd újra és újra. A francba, tolja már ide a fejét valaki!

Mintha csak a gondolataimra reagálna, megjelenik egy nem túl bizalomgerjesztő férfi. Terebélyes pókhas, alig tudja betuszkolni magát a pult mögé. Jókora toka lóg a nyakára, az alapvetően tiszta, bár jobb napokat is látott ingén pedig valami folt éktelenkedik. Remélem csak ketchup, és nem vér.

- Egy szobát kérek - dünnyögöm, előbányászva a tárcámat, és belenézek a zsíros arcban meglapuló apró disznószemekbe.

- Két fő, he? - kérdez vissza a férfi igazi úriember stílusban, miközben folyamatosan rágcsál valamit. Nyilván a vacsorája mellől ugrasztottam ki éppen.

- Csak egy - közlöm vele tömören a tényt. - Neki - bökök aztán vállam felett az ajtó felé. Követi az ujjam nyomát, az arcára meg kiül a megrőkönyödés.

- Szó sem lehet róla. Vigye máshová - hangzik a megfellebbezhetetlen ítélet. Nagyot sóhajtok, nem is gondoltam, hogy túl simán fog menni a dolog.

- Egy szobát kérek - ismétlem meg olyan türelemmel, mintha egy fogyatékoshoz beszélnék, és egy ötven dolláros bankót csúsztatok át a pulton. - Ezt a szoba árán felül adom - teszem hozzá. - Mondjuk azért, mert értékelem a kedvességét és belátását. A vendégszeretetéről már nem is beszélve - emelem meg a szemöldökömet. - Nézze, nem lesz vele semmi gond. Kezeskedem érte. Csak adjon már egy istenverte szobát!

A pasas úgy nézi az ötvenest, mintha tanakodna kidobjon-e vagy sem. Megszívja néhányszor az orrát, majd a pénz elvándorol a zsebébe, ő pedig leakaszt egy kulcsot a falon lógó tábláról. Győzelem.

- Ide írja - tolja elém a bejelentő könyvet. - Harminc dolcsi, per nap.

- Egy hétre kérem. Egyelőre legalábbis - bogarászom ki a bankjegyeket a tárcámból. Némileg most is többet adok, és felemelt kézzel jelzem, hogy nem kérem a visszajárót. A pasas el is teszi mukkanás nélkül, aztán ahogy elfordulok, már tolja is vissza az "áramvonalas" testét oda, ahonnan jött. Alighanem a konyhája irányába.

- Nem volt könnyű menet. Remélem értékeli, hogy kiharcoltam magának egy szobát - morgom oda a lánynak, aztán kiterelem az épületből, át a parkolón, a külön épületben álló szobákhoz. L alakú épület. Nem nagy motel, talán húsz szobája, ha van. De a mi szempontunkból tökéletes.

- Ez lesz az - állok meg a harmadik ajtó előtt, belököm a kulcsot a zárba, és mikor kinyílik az ajtó, a lány felé fordulok. Kinn áll, és a chipses automatát bűvöli. Kissé meglököm, hogy indjuljon már meg végre befelé.

Felkattintom a villanyt, és a szoba sárga-sápadt fényárba borul. Nos... a berendezésben nincs semmi kivetni való, bár tény, hogy az én igényeimnek kissé... khm... túlságosan pórias. Csak a legszükségesebb berendezés. Ágy, éjjeliszekrény, tévé... meg egy oldalt nyíló kis ajtó mögött nyilván a fürdőszoba. A mocskos, büdös és hideg garázs után ennek a lánynak ez maga lehet a földre szállt mennyország, a pillantásából legalábbis ezt látom. Szinte elragadtatva bámulja az ágyat. Ki tudja, mikor aludt utoljára ilyenben...feltéve, ha aludt egyáltalán valaha.

Kissé megdörzsölöm a kezemet. A kinti hideg és esős idő után a szoba melege szinte hívogató. Egyelőre hívogassa csak a lányt, engem a saját házam hívogat. Egy forró fürdő, meg egy jó vacsora, néhány pohár whiskyvel leöblítve. Már most élvezem a kényelmet, amit majd otthon végre megkapok.

- Nos - köszörülöm meg a torkomat, igyekezve rövidre zárni az itt tartózkodásomat. Most, hogy eszembe jutott a saját otthonom, és ami ott vár rám, nagyon gyorsan szeretnék távozni. Főképp a néhány pohárnyi ital gondolata lelkesít. Megkockáztatnám, hogy útközben is bedobok néhány kortyot, de ha a yard lekapcsol, másnap Julie a stáb szeme láttára fog engem elevenen megnyúzni. Nem lelkesedem az ötletért.

– Azt hiszem, ez meg fog felelni. Kifizettem egy hétre a szobát. A többit utána meglátjuk. Úgy gondoltam, eljövök minden nap. Mesélhet nekem az életéről. Oké, nem úgy értem, hogy pont a magáéról, hanem úgy általában… arról az életről, amit maga él. Tudni akarok minden részletről. Hogy milyen fázni, éhesnek lenni, kóborolni a városban cél és otthon nélkül. Szóval, mindenről, ugye érti? - kérdem. A lány csak biccent egyet, és esküszöm hirtelen olyan érzésem támad, mintha valami jól idomított kiskutya lenne mellettem. Akármit mondok neki - gyere erre, gyere arra, maradj - azt maradéktalanul és némán hajtja végre. Kedvem támad eldobni egy botot a parkolóban, hogy lássam, azt is visszahozza-e. A nem túl kedves gondolatok közül az ránt ki, hogy a lány felemeli a fejét, és egyenesen rám néz. A smaradzöld szempár úgy villan meg a szoba lámpájának a fényében, mintha zöldben úszna az egész világ.

- Na és a további szabályok? - teszi fel nekem a kérdést halk, de határozott hangon. Nocsak, ezek szerint mégsem némult meg. Néhány pillanatig tanácstalanul nézek rá, aztán rájövök, hogy azt a gondolatmenetet folytatja, ami a kocsiban félbemaradt. Ettől támad bennem némi jó érzés. Szóval... bármilyen legyen is, felelősségérzet láthatóan szorult belé. Persze az is lehet, hogy csak megjátsza magát, ebben az esetben van olyan jó színész, mint én magam. Elgondolkodom kissé. Most őszintén, milyen szabályokat hozzak? Mondjam neki, hogy vacsora után mosson fogat, és nyolckor feküdjön le aludni? Nevetséges.

- Nem sok. Mint mondtam már, ne tűnjön el, és ne kerüljön bajba. Kezességet vállaltam magáért, szóval ne hozzon olyan helyzetbe, hogy ezt megbánjam. Maradjon nyugton. Pihenjen, egyen, ismerkedjen a világgal - vágom ki a magam a kissé fonákjára fordult helyzetből. - Nos akkor… Connie - teszem hozzá, és most tudatosul bennem, hogy alighanem először mondom ki a nevét. Nem tudom az én torkomból hangzik-e szépen, de... tagadhatatlanul szép neve van. Illik hozzá, a gyönyörű zöld szempárhoz. Mintha csilingelne a név. Újra a napsütötte Louisiana jut az eszembe róla, bár nem tudom, hogy miért. Mintha valami olyasmit pendítene meg bennem, amiről csak a nyárra, és a napsütésre tudok gondolni. Erőszakkal ragadom ki magam a gondolatok közül, még mielőtt túlzottan elméláznék.                    - Pihenjen. Holnap reggel itt leszek… olyan kilencre - fordulok sarkon, hogy végre-valahára távozzam. Innom kell, az isten verje meg! És minnél hamarabb érek végre haza, hát annál hamarabb lesz rá lehetőségem.

- Éhes vagyok - hallom meg magam mondott újra Connie hangját olyan csendesen, hogy egy darabig kételkedem, tényleg megszólalt-e. Sarkon perdülök. Vörös a feje, és kitartóan fixírozza a szőnyeget, mintha csak a fejébe vette volna, hogy minden apró mintát jó alaposan megjegyez. Megvakarom a fejem, és csendben elmorzsolok magamban egy imát. Vagy átkot, attól függ, honnan nézzük.

- Oh - reagálok csak ennyit. Kezem ösztönösen a tárcám felé indul, de a mozdulat félúton megakad. Egyszer már - képletesen persze - de a képembe vágta a pénzemet. Mellesleg annyira azért nem bízom benne, hogy jelen helyzetben készpénzt adjak neki. Vagy eltűnik úgy, hogy bottal üthetem a nyomát, vagy holnap alkohol, esetleg drogmámorban fetrengve találok rá. Egyik lehetőség sem vonz túlzottan.

- Hozok valamit onnan kintről - találom meg a tökéletes megoldást az automaták "személyében". – Útközben idefelé pedig láttam egy pizzériát. Megállok, és küldetek valami kaját. Gondolom, bármi megfelel - teszem hozzá, és legszívesebben vállon veregetném magam az ötletért. Ha élt is benne olyan gondolat, hogy lelécel, a pizza gondolatával egy darabig még nyilván maradásra bírom. Aztán már besötétedik, odakinn pedig - mintha jeladásra történne - az eső még jobban rákezd. Hát, azt hiszem, ma éjjel a kismadár már sehová sem repül. Mondhatom úgy is, egy jól irányzott mozdulattal levágtam az evegőtollait. Bár bolond lenne, ha a mostani kényelmet itt hagyná. A lelkem mélyén valami azt súgja, hogy nem, ez a lány nem fog innen elpucolni.

Connie néhányszor kinyitja-becsukja a száját, mintha csak nagyon nehezen szülné meg a kimondásra ítélt szavakat.

- Köszönöm - nyögi végül.  – Úgy értem, hogy…. Az ételt is. Meg azt is, hogy... - idáig hallom csak a mondandóját. Sarkon fordulok, bevágom magam mögött az ajtót, és ellépdelek az automatákig. Nem akarom hallani a hálálkodását. Képtelen vagyok eldönteni, melyikünk számára kellemetlenebb ez.

Megnézem, mennyi apróm van, aztán néhány zacskó chips, meg édes sütemény mellett döntök. Pár üveg üdítő... és néhány csokit magamnak is veszek az útra. Édesszújú vagyok. Ha valaha meghalnék, nem érdekelne, hol kötök ki. Lehet a Pokol is, de könyörgöm, legalább csoki és whisky legyen. Onnantól már semmi más nem érdekel.

Visszatérek zsákmányommal a szobába, de a lányt már nem látom. A szaga viszont még mindig kissé ott úszik a levegőben. Amit nem is csodálok. Aztán meghallom a fürdő felől a zuhanyrózsa hangját, és biccentek egyet, csak úgy magamnak.

Leszórom a kajákat az ágyra, aztán bűvölni kezdem a fürdő becsukott ajtaját. Bár nem mintha lenne rajta valami érdekes is. Mögötte annál inkább. Ott áll az a smaragdzöld szemű lány a zuhany alatt. Nyilván megszabadult a mocskos gönceitől - ha van esze, azokat is kimossa - és a lágy, meleg vízpermet végigsimogatja a testét, lemosva róla a nélkülözés nyomait.

Amikor rájövök, min jár az eszem úgy fordulok el, levegő után kapkodva, mitha valaki arcon vágott volna. Oké, nekem teljesen elment az eszem. Ideje tényleg nagyon gyorsan hazaérni, és inni egyet. Az majd helyrerántja a gondolataimat.

Kimenekülök a szobából, bevágom magam mögött az ajtaját, és megfürdetem a fejem az ereszről lecsorgó esővízben. Ez némileg kijózanít. Azt hiszem most - és igazán csak most - tudatosul bennem, hogy már megint mibe másztam bele.

Vége.

Folyt. köv.

Még egy nap a paradicsomban 7. fejezet

Szürke sáv fut alattam, és fényfüzér mellettem. Különös, kissé időtlen látvány, mintha elvesznék a térben. A szürke csík alattam az autóút aszfaltja, a fényfüzér mellettem pedig az elsuhanó lámpák fénye. Noha még csak a délutánban járunk benne, a szürke, borongós idő miatt már minden sötét, és fakó, mintha egy gonosz óriás kiszívta volna a színeket a világból.

Megmozdulok, és zavarba ejtően megreccsen az alám terített újságpapír. Kényelmetlen érzés, főképp mert tudom, hogy miért volt erre szükség. Kékszemű ragaszkodott hozzá, hogy csak így üljek be a kocsijába, és meg tudom érteni az indokait. Nem tudom mennyit kóstálhat a járgánya, de gyaníthatóan a bőrülés többe kerül, mint amennyi pénzt én egész eddigi életemben láttam.

Átfogom magam a két karommal, mintha fáznék, pedig megy a fűtés, és kellemes a meleg.  A garázs csontig hatoló hidegét ennek ellenére még nem tudta teljesen kiűzni belőlem. Odakinn álmos eső permetez, megtörik az ablakon, és sejtelmessé, félig láthatatlanná varázsolja a külső világot.

Kékszemű vezet, keze az autórádión babrál, és nemsokára lágy muzsika tölti be az utasteret. Ez kissé ellazít. Szeretem a zenét, nagyon is szeretem. Szerettem annak idején is, amikor.... a fejem megrázva elhessentem a gondolatot. Nem akarok rossz dolgokra emlékezni. Néha egyszerűen csak azért nem, mert a jelenem is egy nagy rakás szar. Ha a múltamban is csak azt látnám - és nem kétséges, hogy azt látnám - talán már sok lenne nekem. Így hát egyszerűen selejtezek. A pillanatnak élek, bár én nem életigénylésből, vagy életörömből, pusztán a túlélés érdekében.

- Nem egy Hilton, ahová viszem, de tűrhető helye lesz - szólal meg hirtelen a Kékszemű, megtörve az elmúlt néhány perc csendjét. - Viszont úgy hiszem, nem ártana tisztáznunk néhány szabályt.

Felé kapom a fejem. Szabályok? Hol vagyok, az iskolában? Vagy a katonai akadémián?

- Amennyiben nem arról szól, hogy tisztelegnem kell, ahányszor meglátom, és nem kell pattogó hangon uramnak szólítani, tárgyalhatunk ilyesmiről - válaszolom aztán vontatottan, mire megrándul a szája sarka. Nocsak, humorérzéke is van.

- Nem várok el ilyesmit - mondja már kissé lágyabb hangon, majd pár pillanatra elhallgat, míg bevesz egy éles kanyart. - Ezek nagyon egyszerű szabályok. Ne verjen át, és ne tűnjön el. Ennyi az egész. Meg persze lesz még néhány apróság, de majd azt csak akkor részletezem, ha helyben leszünk - hajol előre, és némi párát letöröl a szélvédőről.

Biccentek, és megrándulok, mert a kanyar meglódítja a gyomromat. Persze az is lehet, hogy az idegesség tehet róla, vagy a tény, hogy idejét sem tudom, mikor ültem utoljára kocsiban. Érzem, ahogy kiver  a hideg verejték, és az a néhány szendvics, amit megettem déltájban, most erőteljesen utat tör felfelé. Nagyokat nyelek, és igyekszem jókora levegőkkel ura lenni a nem túl kellemes émelygésnek. Vér ciki lenne megállítani, és a szeme láttára lerókázni az út szélét. A kocsija belsejét még inkább.

Nem tudom, látja-e hogy bajban vagyok, vagy csak nagyon jó a beleérző képessége, de megkönnyebbülök, ahogy néhány centire lehúzódik az ablak. Szinte megfürdetem a fejem a becsapó hideg levegőben, és azt hiszem, ez a mentőöv a legjobb pillanatban érkezett. A szédülés és émelygés már elviselhetőbb. A gyomrom szorítása lassan megszűnik, és már meg is merek mozdulni. Most már talán nem okádom telibe a légteret. Annál inkább kezdek rosszul lenni lelkileg mikor rájövök, miért is tette. Nem nagyon fordul felém, nagyokat szippantgat a friss, hűvös, kinti levegőből. Lángba borul a képem. Noha többé-kevésbé tiszta vagyok, és a ruháim is újnak mondhatók – hajléktalan szemszögből persze – az ő számára már nyilván nem túl kellemes illatok szállnak a levegőben. Lopva, hogy ne vegye észre, orromhoz emelem a galléromat. Dohos. Egyértelműen. A hideg, a garázs nyirkos levegője és mocska tett arról, hogy ne épp parfümillatot árasszak magamból.

Végleg megsemmisülök, és úgy tapadok bele az ülésbe, mintha meg akarnék szűnni láthatónak lenni. Addig így is maradok, míg némi kanyargás után meg nem érkezünk egy motel elé.

- Itt vagyunk – dünnyögi a kékszemű, és várakozásteljesen néz rám. Mi van, attól fél, hogy ha ő száll ki hamarabb, elkötöm a kocsiját. Kiröhögne vajon, ha közölném, nem tudok vezetni?

Kinyitom az ajtót, aztán kimászom az ülésből. Jólesett a meleg levegő, de örülök, hogy újra szilárd betont érzek a talpam alatt. Már mellettem is áll ő is, aztán a recepció felé biccent. Mindezt szótlanul. Én meg úgy követem, mint egy kiskutya. Nem tudom, mire jó ez a némajáték, de tőlem ilyet is játszhatunk.

- Maradjon itt – állít meg aztán a porta ajtajában, és miután belépünk, engedelmesen lehorgonyzom, egy-két lépésre az ajtóból. Kicsit úgy fest a dolog, mintha az inasa lennék, vagy a testőre. Kísérgetem fel-alá, és közben parancsokat osztogat. Kedvem lenne felképelni, vagy legalábbis jó alaposan kiosztani, és faképnél hagyni. Viszont a napi ötven dolcsi ígérete még sosem tapasztalt önmérsékletre int. Aztán rájövök, hogy annyira nem is zavar, ha így viselkedik velem. Szoktam már hozzá sokkal rosszabbhoz is.

Türelmetlenül rácsap néhányszor a pulton álló kis csengőre, mire a harmadik csengetésnél megjelenik egy ötvenes évei körül járó pasi. Olyan terebélyes dereka van, hogy alig tudja bevonszolni a fából készült pult mögé. Valamit rágcsál, és az ingén ketchupfolt éktelenkedik. Alighanem étkezés közben zavartuk meg. Tipikus városszéli motel városszéli tulaja. Kezdem magam jól érezni. Valami flancos hely egyszerűen nem nekem való lenne. Az ilyen közegben némileg otthonosabban mozgok.

A Kékszemű valamit magyaráz. Messzebb állok, háttal is van nekem, ráadásul a sarokban, egy állványon tévé szól. Ha akarnám, sem hallanám, hogy mit akar, de felém mutat, majd a kulcsos táblára. Oké, szobát rendel. A tulaj tekintete felém fordul, és igyekszem megnyerő, vidám arcot vágni. A lenéző, megvető tekintet tájékoztat róla, hogy marhára nem jártam sikerrel. A zsíros pasas visszanéz a Kékszeműre, tagadóan megrázza a fejét, és csak a fogain keresztül lök ki néhány szót. Ian viszont nem adja fel, egy bankót csúsztat át a pulton. A tulaj most láthatóan hezitál, aztán – nem túl lelkesen – de a Kékszemű orra alá tolja a bejelentő könyvet, és odacsap a pultra egy kulcsot. A szeme közben ismét engem talál meg. A kínhalál ígéretét hordozza magában a pillantása. Próbálok róla nem tudomást venni, és örülök, hogy nem vagyok gondolatolvasó.

Nem sok időm van tanakodni rajta, vajon milyen cifraságok járnak az agyában, mert a Kékszemű visszalép hozzám, és kikormányoz az épületből. A vállam fölött hátrapillantok. A tulaj tovább nem is foglalkozik velünk. Eldöcög valamerre, nyilván visszatér a félbeszakított vacsorájához.

- Nem volt könnyű menet. Remélem értékeli, hogy kiharcoltam magának egy szobát – mondja a Kékszemű már kedvesebben, és folyamatosan maga előtt irányít. Nem megyünk sokat, talán húsz métert. Takaros, hosszúkás, L alakú épület. A hosszabbik szárán ajtók egymás mellett. Ezek a szobák. Szemben velünk, a rövidebb száron pedig néhány automata, meg egy jeges tartály. A gépekben látható kajáktól hangosan kordul egyet a gyomrom.

- Ez lesz az – áll meg Ian a harmadik ajtó előtt. Belöki a kulcsot a zárba, aztán mikor ő is belép mögöttem, be is zárja. Nincs időm hozzászokni a hirtelen sötéthez, mert villany kattan, és a következő pillanatban tátva marad a szám. Noha egy átlag embernek – vagy mondjuk az átlag felettinek, mint neki – egy kissé szerény környezet lehet, nekem maga a Hotel Paradise.

Ágy. Édes istenem…. IGAZI ágy. Nem matrac, nem kartonpapír, újságtakaróval. Egy valódi ágy, ágyneművel. Idáig érzem a paplan és a párna finom öblítőillatát. A falakon képek, néhány szarvasagancs. Kis éjjeliszekrény, rajta olvasólámpa, és – csaknem felvihogok – egy Biblia. Az ággyal szemben régi típusú tévékészülék. Függöny az ablakon, oldalt pedig egy apró ajtó, alighanem a fürdő rejtőzik mögötte.

Hatalmas levegőt veszek. Legszívesebben azonnal az ágyba vetném magam, a tévét nyomogatnám, és a zuhany alá állnék, mindezt egy időben. De maradok az ajtóban, ahol eddig álltam. Gyanítom túl koszos vagyok ahhoz, hogy egyelőre itt bármihez is hozzáérjek.

- Nos… - köszörüli meg a torkát a Kékszemű. – Azt hiszem, ez meg fog felelni. Kifizettem egy hétre a szobát. A többit utána meglátjuk. Úgy gondoltam, eljövök minden nap. Mesélhet nekem az életéről. Oké, nem úgy értem, hogy pont a magáéról, hanem úgy általában… arról az életről, amit maga él. Tudni akarok minden részletről. Hogy milyen fázni, éhesnek lenni, kóborolni a városban cél és otthon nélkül. Szóval, mindenről, ugye érti? – kérdezi, én pedig csak lesütött szemmel biccentek egyet.

- Na és a további szabályok? – nézek fel rá hirtelen, és újfent megdöbbenek, hogy a kék szemek hogy világítanak felém. Olyanok, mint a napsütéses májusi égbolt.

- Nem sok. Mint mondtam már, ne tűnjön el, és ne kerüljön bajba. Kezességet vállaltam magáért, szóval ne hozzon olyan helyzetbe, hogy ezt megbánjam. Maradjon nyugton. Pihenjen, egyen, ismerkedjen a világgal – mutat a tévére, mire kis fintor fut az arcomra. A világból többet ismerek, mint ahogy ő egyáltalán elképzelné.

- Nos akkor… Connie – tárja szét a karjait a Kékszemű, és most először ejti ki a nevemet a száján. – Pihenjen. Holnap reggel itt leszek… olyan kilencre – fogja meg a kilincset, és távozni készül. Hezitálok egy darabig, utána szóljak-e, de aztán a szükség legyőzi bennem a büszkeséget.

- Éhes vagyok – mondom olyan csendesen, hogy én magam is alig hallom a szavaimat. Nem merek ránézni, a szőnyeg vörös-zöld mintáit bámulom kitartóan. Ég a pofám a szégyentől, és nem akarom, hogy ezt ő is lássa.

- Oh… - dünnyögi meglepetten. Ja persze, fogadok erre nem gondolt. Látom, ahogy megindul a keze a zsebe felé – alighanem a tárcáját akarja kikotorni – aztán meggondolja magát.

- Hozok valamit onnan kintről – bök az automaták irányába. – Útközben idefelé pedig láttam egy pizzériát. Megállok, és küldetek valami kaját. Gondolom, bármi megfelel.

Naná, hogy bármi. Az sem érdekel, ha penészes, vagy maradék, vagy fertőző, csak KÖNYÖRGÖM, hagy egyek valamit. Jelenleg öt évet adnék az életemből bárminemű élelemért.

- Köszönöm – nyögöm ki nagy nehezen. – Úgy értem, hogy…. Az ételt is. Meg azt is, hogy – magyarázom tovább a szőnyegnek, és csak akkor kapom fel a fejem, mikor az ajtó csattan egyet. A Kékszemű időközben távozott. Valahogy nem volt kíváncsi a monológomra.

Nagy levegőt veszek, és az ablakból óvatosan utána kukucskálok. Máris ott áll az automaták előtt, és épp chipset bányászik ki belőle. Úgy döntök, amikor visszajön, nem akarom, hogy lásson. Zavarban vagyok, furán érzem magam. Kegyelemkenyér, alighanem ezt így hívják azt, amiben részesít. Egész életemben kerültem az ilyet, és nevezheti ő a kettőnk dolgát üzletnek, én mégis kényelmetlenül érzem magam. Eladtam a lelkem, a büszkeségem némi kényelemért.

Látom, hogy a Kékszemű megindul visszafelé, és a menekülés egyetlen szóba jöhető útvonalát választom. Amúgy is időszerű lenne, úgy hiszem…. Bemenekülök a fürdőbe, a zuhany alá.

Folyt. Köv.