Sziasztok!

Nos, úgy gondoltam, hogy köszönetképpen az eddig támogatásotokért, és a biztatásokért, ezúttal a folytatásos történet új fejezete előtt, amolyan ajándékként hozok nektek egy one shotot. Előre szólok, figyelem, 18-as, piros karikás történet. :)
Fogadjátok tőlem nagy szeretettel, és bízom benne, hogy el fogja nyerni a tetszéseteket.

Prophecy

Érted bármit (18)

One-shot

Damon feje iszonyúan fájt. Ahogy lassan kinyitotta a szemét, a saját lábait látta a padlón. A cipője vonalát, a farmerba bújtatott lábát, és nem értette, miért esik olyan nehezére felemelni a fejét, hogy körülnézzen. Nem tudta, nem értette mi történt vele. Csak arra emlékezett, hogy egy váza leesett az asztalról. Azt hitte, Stefan tette, de valami történt a következő pillanatban… csak egy jókora ütést érzett, ami homályba borította körülötte a világot, és néhány percre – vagy épp ki tudja mennyi időre – nem tudta hol van, és mi ez az egész őrület. Nem látott, nem hallott semmit. Csak most.

Nagy nehezen szétnézett a szobában, és újra belehasított a homlokába a sajgás, valami iszonyú szaggató fájdalmat okozva. Látta maga előtt néhány lépésre a parkettát, amit mintha végigcsikart volna az esése, és rájött, hogy néhány fa szilánk alighanem a bőre alá fúródott, ez okozott neki olyan szörnyű fájdalmat. A fa…

Nyögött egy nagyot, megpróbálta megtapogatni a sebét, de a mozdulat megakadt valahol félúton. Nagyon rándult a válla, és ez a mozdulat elég volt ahhoz, hogy teljesen magához térjen tőle. Lánc feszült a csuklóján, mozdulatlanságra kárhoztatva őt, egy székre kötözve.

- Mi a fene… - jött meg a hangja rekedten.

- Nem, nem a fene – hallott meg egy hangot a háta mögött. – Csak én… - kopogtak a léptek hátulról egyre közelebb, aztán egy arc hajolt a füle közelébe.

- Nem emlékszel már rám, Salvatore? – csikorgott a testetlen hang. – Bár, miért is emlékeznél… csak egy áldozat voltam neked, a sok közül – követte a mondatot egy Damon tarkójára mért újabb ütés, amitől feje újra előrebukott.

- A rohadt életbe! – kiáltott fel. – Mutasd már magad! Szemtől szembe! Vagy úgy már nem vagy velem olyan bátor?

- Ó, dehogynem – jelent meg Damon látómezőjében egy cipő, majd két láb.. és elé sétált valaki, akiről Damon sehogy nem értette, hogyan kerülhetett ide.

- Te halott vagy… meghaltál. Megölelek – motyogta teljesen ledöbbenve, ahogy belenézett Mason Lockwood vigyorgó arcába.

- Bingó! – kiáltott a vérfarkas nevetve. – Ritka szar nap volt az számomra… meg szegény szívem számára – mutatott mellkasa felé. – Javíts ki ha tévednék… - kezdett járni fel-alá a szőnyegen Damon tekintete pedig követte – cirka fél óra alatt többször is megkínoztál. Az a tüzes piszkavas… hát, nem kellemes. A sisakvirág pedig végképp borzalmas, nem szeretem érezni, ahogy a saját vérem köpködöm kifelé. De hogy rávilágítottál, hogy Katherine milyen… és a szegény szívem utána saját kezűleg tépted ki…az volt az igazi kegyetlenség - csóválta a fejét, aztán hirtelen ott termett Damon előtt, és belehajolt az arcába – Hát most mondd meg Salvatore, mi a fenét csináljak én veled?

- Mondjuk, talán felejtsd el a dolgot, és engedj el – válaszolta a vámpír villogó szemekkel, aztán amennyire mozgástere engedte, megrázta a láncokat.

- Na persze – húzta el a száját Mason gúnyosan. – Nekem jobb ötletem van. Tudod, én szerettem élni. Átok ide vagy oda. Szerettem a nőket, az italt, a bulikat… mellesleg, van egy unokaöcsém, aki mellett most is ott kellene lennem, hogy védjem őt, és szeressem. És te elvetted tőlem ezt a lehetőséget! Csak azért, mert én farkas vagyok, és te vámpír, ergo a csökönyös bolond fejeddel csak a rég besulykolt hagyománynak hittél. Hogy mi ketten csak ellenségek lehetünk. És ezzel tettél engem a legnagyobb ellenségé.

- Ez nagyon szép és nagyon jó Mason. Oké, felfogtam a lelki fröccs lényegét. Most már elengednél? – hajtotta a fejét félre Damon.

- Majd ha bolond lennék – morrant egyet a vérfarkas. – Szeretem a szemet szemért, fogat fogért elvet.

- Meg akarsz kínozni? – kérdezte Damon megvetően.

- Igen, így tervezem – tárta szét a kezét Mason, aztán a zsebébe nyúlt, és egy köteg verbénát húzott elő onnan. – Szép növény. Biztos a kedvenced – közelített vele Damon arca felé, aki elkapta a fejét.

- A legrohadtabb az egészben az, hogy miután már elszórakoztam veled, ugyanúgy kitépem a szíved, ahogy te az enyémet. Ha én nem lehetek amellett, akit meg kellene védenem, te miért legyél? – mosolygott Mason, mint a ragadozó barracuda, Damon fejében pedig megszólalt a vészcsengő.

- Elena… - zihált rémülten. – Nem lehet… szüksége van rám! Én vagyok jelenleg az egyetlen, aki megvédi őt!

- Tudtommal az öcséd is védi, nem? – vetette oda foghegyről Mason, és felegyenesedett.

- Stefantól kell megvédenem a LEGJOBBAN! – ordított Damon. – És Klaustól, aki addig fogja a vérét venni, amíg Elena bele nem hal! Ezt nem teheted Mason! Ha bosszút akarsz, legyen, nem futok el előle! De hagyj még nekem időt, amíg elintézem Klaust, és megvédem Elenát!

- Sok a duma! – sziszegte Mason, és Damon szájába tömte a verbénát.

A vámpír felordított, de a torkából feltörő vér elfojtotta a hangját. Füst szállt fel a húsból, ahol a növény hozzáért, és nagy keservesen kiköhögte a mérget magából, de ajkáról a tulajdon vére folyt le a mellkasára.

- Rohadj meg – nyögte keservesen Mason felé, és még percekig rázta a fuldokló köhögés.

- Szerintem az már megtörtént – válaszolta Mason szinte oda sem figyelve. – Bár nem tudom, nem vágyom látni a saját testemet a föld alatt. Nem lehetek túl jó formában… legalábbis abban a tekintetben biztosan.

Elsétált Damon látóteréből, majd csak némi motozást lehetett hallani, és visszatért… és Damon hatodik érzéke már tudta, hogy most mi következik. De megesküdött magában, hogy inkább elharapja és lenyeli a saját nyelvét, minthogy megadja az örömet a másiknak, hogy üvölteni hallja őt.

- Tetszik nekem a fordított felállás – állt elé Mason, és ebben a pillanatban teljes erővel beledöfte Damon mellkasába az izzó piszkavasat. – Neked jobban tetszik EZ, mint nekem?

Damon testének izmai pattanásig feszültek. Keze ökölbe szorult, és remegni kezdett, ahogy minden erejével próbál uralkodni magán, torkából tehetetlen nyögés tört fel, de összeszorított fogsora mögött maradt az ordítás, amire Mason annyira áhítozott.

- Ugyanúgy, ahogy én, te is gyorsan gyógyulsz Salvatore – húzta ki a farkas a piszkavasat, mire Damon némileg megkönnyebbülten lihegett. – Nagy előnye, hogy nálad is nagyon sokáig húzható a játék! – döfött újra, ezúttal Damon vállába, és nem volt elég, hogy a forró piszkavas égette hús bűzét érezte, és hallotta Damon csikorgó fogait, még kéjesen tekert is egyet a szerszámon, mire a vámpír nem bírta tovább, és felkiáltott.

- Alakul ez! – nevetett Mason elégedetten. – És akkor hol legyen a következő hely? – nézett Damon gyomra felé, de valami ekkor történt. Mason keze megremegett, és arca halálsápadttá vált.

- Mit művelsz, Salvatore? – ragadta meg Damon haját fájdalmasan.

- Fizetek… - nyöszörögte Damon elkínzottan. – Megfizetek.

- Nem… - motyogta Mason halkan. – Nem, ez valami más… - lépett hátra, és ahogy már nem takarta el teljesen Damon látószögét, a vámpír meglátta azt, ami miatt újult erőt kezdett el érezni magában.

- Isten veled Mason – próbált rávigyorogni a másikra, még a vállában lévő vas okozta fájdalom ellenére is. – Örülök, hogy láttalak.

Mason döbbenten felkapta a fejét, ahogy szél támadt a nappaliban, megcibálva a vörös függönyöket, csaknem elfújva a kandallóban égő tüzet, és hátraperdült, épp akkor, amikor Bonnie becsukta a varázskönyvet.

Mason alakja remegni kezdett. Áttetszővé vált, körvonalai tekeregni kezdtek, mint a füst. Próbált megmozdulni, de lehetetlen volt már… Egy utolsó kétségbeesett kiáltással még megpróbálta Bonnie-ra vetni magát, de a mozdulat félúton megakadt… Mason Lockwood pedig egy szempillantás alatt eltűnt, úgy, mint aki soha nem is létezett.

- Sosem örültem még neked ennyire, boszi – nyögött Damon rekedten, és a következő másodpercben még jelen helyzetében is elöntötte a szívét a boldogság, mikor látta a Bonnie mögött álló, könnyek csíkozta arcú Elenát.

A két lány összenézett, és megölelték egymást, míg Damon meg nem törte a hangulatot.

- Bocsánat, de valaki nem segítene? – nézett a vállában lévő vasra. – Mert ez itt piszkosul fáj…

- Jaj… sajnálom – kapott észbe Elena, és minden erejét össze kellett szednie, hogy kirángassa a hegyes eszközt, amit nagy csörrenéssel dobott a kandalló elé, majd Damon láncait kezdte el eloldani.

- Én nem tudom… hogy történhetett ez… - motyogta közben, és mikor a vámpírról lehullott az utolsó lánc is, Bonnie-ra kapta a tekintetét.

- Én sejtem. És később el is mondom. De előbb szerintem hozd rendbe őt – mutatott Damon felé, és sarkon fordult, de a fiú hangja megállította.

- Bonnie – állt talpra nagy nehezen Damon, Elena támogatásával – köszönöm, hogy megmentettél.

A boszorkány visszanézett a válla fölött, és meglátta Damon arcán azt, amit eddig még önmagával szemben soha. Őszinteséget, és hálát. Halványan elmosolyodott, biccentett egyet, és jelezte Elenának, hogy majd később találkoznak. Mire a lány és a vámpír összenézett, már ő sem volt sehol.

*****

- Csak lassan, óvatosan – segítette Elena Damon derekát fogva el az ágyáig, és a vámpír megkönnyebbülten felsóhajtott, mikor újra az óriási párnák és takarók között érezte magát.

- Kedves vagy, de nem vagyok haldokló – mosolygott Damon, de a világ minden pénzéért nem adta volna oda ezt a néhány percet oda senkinek sem.

- Nem volt sok híja – morogta Elena, majd lerántotta Damon ingét, mire a másik meglepetten összerándult. – Szerencséd van ezzel a gyors gyógyulással – sóhajtotta a lány, mikor meggyőződött róla, hogy a másik testén nyoma sincs a sebeknek és a gyötrelemnek, amit ki kellett állnia. – Ezért ez nagyon fájhatott… - érintette meg Damon vállának meztelen bőrét.

- És akkor még nem is tudsz a verbénáról – motyogta Damon a finom érintés hatására, de több gondolat már nem nagyon volt a fejében.

- Én sajnálom… - rázta a fejét Elena. – Nem volt helyes dolog, amit annak idején Masonnal tettél, de…

- Egy aljas szemét voltam, amiért megöltem Masont – válaszolta Damon őszintén. – Nem kellett volna megtennem, ez tény. De ő össze volt kötve Katherinne-el. És a te életed volt a tét, Elena. És ha ezer kísértet térne is vissza, és ezren tennék velem, ezért a tényért akkor is vállalnák mindent… ha téged mentenélek meg vele – vallotta be a vámpír, és a lány szemébe nézett.

Elena zavartan elpirult, de képtelen volt elszakadni az azúrkék szempártól. És még mielőtt belegondolt volna abba, hogy mit tesz, előrehajolt, és ajkát Damon szájára tapasztotta.

Damon teste megfeszült, ezúttal nem a fájdalomtól, hanem a meglepetéstől. Kellett néhány másodperc, mire felfogta, hogy ami történik, nem csupán egy álom… behunyta szemét, óvatosan magához szorította a lányt, és viszonozni kezdte a csókot, épp abban a pillanatban, mikor Elena el akart húzódni tőle.

A vámpír nyelvének érintése Elena fejében is összemosott minden értelmes gondolatot. Tudta, hogy nem helyes, amit tesznek… hogy nagy, és komoly bonyodalmak származnak majd még ebből. De nem volt megállás… testük elfogadta végre a másik kihívását, és a tudatalatti világ a felszínre tört bennük.

Damon elengedte a lány száját, és ajkával a nyaka felé indult el, készen arra, hogy bármikor visszavonulót fújjon, ha Elena úgy döntene, de a halk és lágy sóhaj meggyőzte arról, hogy ez nem fog bekövetkezni. Visszatért szájával Elena szájához, újra forró csókban forrt össze vele, aztán a lány fülét kezdte el kényeztetni nyelvével, míg Elena keze finoman végigsiklott Damon meztelen mellkasán.

- Álmodom… biztos, hogy álmodom – hebegte Damon belenézve a barna szempárba, amelyek most bársonyként simogatták őt.

- Akkor most együtt álmodunk – válaszolta Elena, majd közelebb húzódott a fiúhoz, és nézte egyre hevesebben dobogó szívvel, hogy a másik megfosztja őt felsőjétől, és a melleit takaró fehérneműtől is.

Damon képtelen volt levenni szemét Elena testéről. Kezei mintha önálló életet éltek volna, remegve tapogatóztak felfelé a lány derekától, mígnem elértek az ingerlő domborulatokig, és ujjaival lágyan kényeztetni kezdte a kicsúcsosodó mellbimbókat, mire Elena hátravetette fejét, és felnyögött. Nyakán kirajzolódtak az erek, Damon pedig odahajolt, és lágy csókot nyomott rá. Fura, de nem gyötörte éhség, nem vágyott a lány vérére. A másik vágy kimosta belőle a vér utáni vágyakozást.

A csókkal egyre és egyre lejjebb haladva, tűzforró szája felváltotta eddigi simogató kezei helyét, és Elena a fiú hajába túrt, így kérve őt arra, hogy kényeztesse tovább, korbácsolja fel vágyait, és tegyék meg végre mindazt, amire már mindketten vágynak oly hosszú ideje. Kezével közben leheletfinoman végigsimított Damon nadrágjának elején, és érezte, hogy már ami eddig történt is milyen hatást váltott ki a fiúból.

Damon óvatosan Elena hátára tette a kezét, és lassan hanyatt fektette az ágyon, aztán lecibálta a lány nadrágját, és a saját ruháig is. Egy szál alsóban simult össze a testük, és Damon végighintette csókokkal Elena testét, aki egyre hevesebb lihegéssel kérte a folytatást, és mikor Damon nyelve az alsóneműn keresztül is megérintette érzékeny pontját, halkan felkiáltott a rá törő kéjtől.

Damon két rántással megszabadította a lányt a falatnyi textiltől, és az anyag szakadó hangját hallva Elena elmosolyogta magát, majd fejét hátravetette a párnára, mikor Damon nyelve újra kényeztetni kezdte, közben nyakába emelte a lány lábait, így zárva önmagát önkéntes börtönbe. Elena egyre feljebb emelte csípőjét, hogy a fiú minél jobban hozzáférhessen, és halkan nyögött Damon mozdulatai nyomán, aztán a vámpír újra felkúszott az arcához, megcsókolta, és érezte, hogy a lány kezei utat találnak bokszere alá.

Két másodperc alatt ő is megszabadult a zavaró ruhadarabtól, aztán fejét Elena vállába temetve, halk hangokkal adta tudtára Elenának, hogy mennyire élvezi azt, amit tesz vele… A lány kezei finom ütemben kényeztették izgalmát, és Damon nem sokáig volt képes elviselni ezt az érzést. Ő már sokkal többet akart.

- Szeretlek, Elena – fogta két tenyerébe a lány arcát. – Bárcsak el tudnám mondani, mennyire szeretlek – súgta a fülébe halkan, és lágyan, óvatosan belehatolt, Elena pedig segítette őt azzal, hogy csípőjére kulcsolta lábait, teljes hozzáférést biztosítva Damon számára.

- Ez maga a mennyország – suttogta Damon, aztán finoman ringatni kezdte csípőjét előre-hátra, csaknem teljesen elhagyta a lány testét, hogy a következő pillanatban újra mélyen visszanyomuljon… Elena ziháló, kéjes sikkantásai adták számára az ütemet. Reszketett, és a saját kéje közepén is szinte önmagában érezte a lány gyönyörét. Mintha csak átvette volna a másik szívét, lelkét, és odaadta volna helyette a sajátját.

Elena keze a vámpír hátára tapadt, egy-egy erőteljesebb lökésnél finoman belevájta körmét a másik nyirkos bőrébe, de képtelen volt kontrollálni magát. Damon sokkal gyöngédebb, és jobb szerető volt annál, mint amilyen Stefan valaha is lehetett. Hát csak hagyta, hagy vigye őt a vámpír minél messzebb a felhők fölé, ami már nem is volt olyan elérhetetlen magasságban… sőt, egyre és egyre közelebb került.

Ő maga is mozgatni kezdte csípőjét, magához szorította Damon fejét, aki maga is egyre sűrűbben nyögött a lány fülébe, és mindketten érezték, hogy azonnal itt a pillanat, a beteljesülés édes másodpercei…

Elena teste hirtelen pattanásig feszült, és hasztalan próbálta magába fojtani az élvezet hangjait, Damon pedig egy utolsó, ziháló nyögéssel követte őt abba a másik, boldog világba, és Elena testébe árasztotta kéje jelét.

Hosszú percekig feküdtek egymáson, próbálva visszatérni a földre. Damon mozdult meg hamarabb, felemelte kócos fejét, és belenézett Elena homályosan csillogó szemeibe.

- Miss Gilbert – sóhajtotta. – Ugye tudod, hogy…

- Tudom, Mr. Salvatore – jött a mosolygó válasz. – Azt hiszem, végre már én sem félek bevallani, hogy mennyire szeretlek.

Vége

Ha egy álom megkísért 11.

11. fejezet

Hátratámolyogtam vagy két lépést, és úgy néztem Stefanra, dülledt szemekkel. Felbukkant már Elena álmában, és a múltkor az enyémben… nem tudtam eldönteni, most is álmot, vagy rémképet látok-e vajon. Hiszen annyira valóságos volt akkor éjjel is, mikor csaknem meggyilkolt az ágyamban. Vagyis… Damon ágyában.

- Nem igaz, hogy milyen bamba képet tudsz vágni – csóválta a fejét Stefan, aztán a vállamra vágott egy jó nagyot. – Ne meregesd a szemedet, én vagyok, a te édes, egyetlen öcséd – lépett be a házba, és lassan közeledett, míg én a távolságot megtartva visszahátráltam a nappaliba.

- Te tényleg… - néztem hitetlenkedve, mire nevetve a szavamba vágott.

- Igen, én tényleg itt vagyok. Hazajöttem, végre valahára. Bár ennék kicsit talán lelkesebb fogadtatásra számítottam. A piros szőnyeget túlzásnak tartom, de egy pohár ital tőled, meg egy szenvedélyes csók Elenától azért mindenképpen belefért volna, nem? – vetette le magát a kanapéra, és az asztalra tette a lábát.

Minden erőmet össze kellett szednem. Egyrészt, hogy képes legyek magamhoz térni a megdöbbenésből, másrészt, hogy el tudjam játszani a szerepemet. Úgy, ahogyan eddig is. Ha rájön, hogy nem a bátyja vagyok… Elenának és nekem is végünk.

- Piros szőnyeg? – vettem elő Damon kissé hanyag stílusát, és zsebre vágtam a kezem. – Nem elég volt az a vörös szőnyeg, ami innentől ki tudja meddig húzódik miattad, és emberek kiomló véréből áll?

- Nocsak… ezt el sem hiszem. Az én bátyámat érdekli az emberek sorsa – biggyesztette le ajkát, meglepődést mímelve. – Mekkorát tud fordulni a világ kereke, nem? Amikor a városba értél annak idején, te voltál a gyilkos. Én meg pátyolgattam Elenát. És most… mintha csak valami tükörbe néznék éppen. Belülről legalábbis. Kívülről szerintem még mindig jobban nézek ki nálad – túrt bele szőkés hajába.

- Hát hogyne… - morogtam, aztán kiöntöttem két pohár whiskyt, és az egyiket nemes egyszerűséggel odatoltam elé, aztán vele szemközt, a fotelba huppantam.

- És megtudhatnám, hogy most miért hiányoztunk neked ennyire? Hidd el, nagyon jól megvoltunk nélküled – emeltem fel a poharamat kissé gúnyosan.

- Igen, hallom – nézett az emelet felé. – Ha jól veszem ki, Elena épp a fürdőszobában bömböl torkaszakadtából. Még mindig annyira udvarias, és megértő tudsz lenni vele, mint eddig? – kortyolt bele az italba, és jólesően csettintett egyet. – Azért hagytál ott engem valahol Lanchester tájékán, hogy haza gyere, és kikészítsd? Élvezed, ha sírni látod? Mert ha igen, több a közös bennünk még mindig, mint ahogy te gondolnád.

- Álmaidban – válaszoltam tömören, és magam is éreztem, hogy roppant rondán kezdek nézni rá.

- Persze, hiába is futnál utána lihegve… úgysem kellenél neki. Túl élénken emlékszik még arra, hogy hányszor, és hány féle módon bántottad őt – állt aztán lassan talpra, és körbesétált a nappaliban, majd a kandalló elé guggolva melengetni kezdte a kezét.

- Attól sincs túlzottan elragadtatva, amiket te műveltél mostanában – vontam vállat, és a következő pillanatban minden szőrszál égnek meredt rajtam. Mert Elena eltépett alsóneműje ott volt, alig két lépésre Stefan mögött. Ha megfordul, és meglátja… engem az isten sem ment meg a haláltól.

- Az attól függ persze, hogy mit tud, és mennyit mondtál el neki – vetette nekem oda foghegyről Stefan, még mindig a tüzet bámulva.

Felpattantam, és megálltam mögötte, ráállva a bugyi maradékára, majd megpróbáltam észrevétlenül a kanapé alá kotorni a lábammal.

- Tudja azt, amit tudnia kell – nyugtáztam elégedetten, hogy a hadművelet sikerült.

- Hát hogyne – mondta lelkesen. – De arról nyilván nem, hogy szegény Stefan időközben ráébredt arra, amiket tett… hogy milyen gonosz is volt… és próbált megszabadulni Klaustól. Ami – mint látod – sikerült is. De Damon,  a csúnya rossz Damon megszédült a rengeteg kiontott vértől… ő már nem állt le olyan könnyedén! És míg Stefan harcolt a benne élő gonosszal, addig Damon gyilkolt!

- Te megháborodtál? – néztem rá döbbenten. – Te most komolyan el akarod hitetni ezt Elenával?

- Nem csak el akarom, el is fogom – állt talpra az „öcsém”, és a szemembe nézett. – Majd azt mondom, azért rohantál haza eszedet vesztve, mert rám hagytad a Klaussal való harcot, és gyáván megfutamodtál Elena szoknyája mellé. Már persze, ha hordana ilyet – nevetett fel Stefan. – És ha a szép szó nem használ, akkor vannak más módszereim is. Ugye tudod, miről beszélek? – veregette meg a karomat.

- Megigézed? – suttogtam döbbenten. – Ezt nem teheted vele! Nem fog menni!

- Miért ne menne? Mostantól itt vagyok vele. És ha van is benne verbéna, hát majd gondoskodom róla, hogy innentől ne legyen. Két-három nap… és ha még most haragszik is, vagy gyűlöl, nem tart sokáig. Némi rábeszélés… egy kis szemkontaktus… és úgy fog rám tekinteni, mint régen. De nem vagyok irígy… hallgathatod minden észvesztő, kéjes éjszakánk hangját… a falon át – igazította meg a ruháját.

- És most, ha megbocsátod… felmennék a barátnőmhöz. Megpróbálok beszélni vele… - vette elő a „mindent megbántam” ábrázatot, mint valami maszkot, amit karneválkor húznak magukra az emberek. – Még könnyezni is hajlandó leszek, ha ezzel elérem a célt – tárta szét a karjait, és ahogy most előttem állt, kísértetiesen emlékeztetett arra az arcra, amilyet akkor vágott, mikor Elena szakított egyszer vele.

- Ha Elena ezt beveszi, hát hülye legyek – próbáltam nevetni, de nem sikerült valami fényesen.

Stefan kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de ekkor léptek kopogtak lefelé a lépcsőn.

- Damon? – csendült fel a világ legédesebb hangja, azonnal gyorsabb dobogásra késztetve a szívemet. – Kivel beszélgetsz? Ki van…. – jelent meg Elena a lépcső tetején, és a látványtól dermedten megállt.

- Stefan… - nyögte halkan, és láttam rajta, hogy nem tudja álldogáljon-e itt továbbra is, vagy esze nélkül vágtázzon vissza a szobájába.

- Szia Elena – nézett rá Stefan, és ahogy láttam a szánalmas – ám cseppet sem igazságot tükröző – arckifejezését, a szeméből lassan lehulló könnycseppeket, legszívesebben puszta kézzel fojtottam volna meg… ha lett volna annyi erőm, mint a valódi Damonnak. Igy én magam is csak arra voltam képes, hogy jéghideggé váló ujjakkal kapkodjam a fejem köztük, és próbáljak a szememmel üzenni Elenának, hogy ne dőljön be annak, amit most lát…

De hiába. Mert ő még egy futó pillantásra sem méltatott engem.

- Elena…  hazajöttem – lépett Stefan egyet a lépcsők felé. – Megszabadultam Klaustól… harcoltam ellene… és megtettem. Sikerült! Miattad tettem… mert folyton rád gondoltam közben… és, noha tettem rossz dolgokat, tudtam, hogy miattad érdemes változnom! Itt vagyok Elena… és újra a régi vagyok – könyörgött neki Stefan szívhez szóló hangon.

- És most mégis… mit vársz tőlem? – jött meg Elena hangja, de olyan rekedten, hogy ha nem látom a szóra nyíló száját, senki nem győzött volna meg, hogy ez a hang belőle jött elő.

- Csak… csak beszélni. Megbeszélni ezt az egészet. Hogy tudjam…. Van-e még itt helyem a történtek után – hajtotta le a fejét Stefan. – Kérlek Elena… hagyd, hogy elmondjak mindent. És utána, ha már tudod a teljes igazságot – vetett felém Stefan egy pillantást – a kezedbe adom a döntést. De akkor talán már másképp fogod látni a dolgokat, mint ahogy eddig.

Elena arcán szinte másodpercenként váltogatták egymást a közelgő pánik, és az, hogy hinni szeretne Stefannak. Aztán egy perc elteltével megállt ez a váltakozás, és egy apró bólintás jelezte a választ.

- Rendben. Beszélhetünk. De nem itt… nem négyszemközt. Hanem valami nyilvános helyen… a parkban, vagy a Grillben, nem érdekel. Hozom a kabátomat… - sietett vissza, hogy egy perc múlva újra megjelenjen.

Stefan előzékenyen elésétált, és kinyitotta neki a birtok bejárati ajtaját, megvárva, míg Elena zavartan, és kissé feszengve kisétál rajta.

- Isten veled Damon – vigyorgott még rám Stefan kajánul. – Azt hiszem, eddig egy-null az én javamra – zárta be maga mögött az ajtót egy jókora puffanással, otthagyva engem a bennem kavargó érzésekkel, amik olyan feketék voltak, mint Stefan lelkének a közepe.

Vége

Folyt. Köv.

Sziasztok!

Köszönöm mindenkinek a biztató szavakat. Ilyenkor érzem úgy, hogy talán mégsem hiába csinálom ezt az egészet... :)
Az új fejezet már készül, előreláthatóan csütörtökön fel is kerül.
Remélem akkor is számíthatok rátok, és arra, hogy továbbra is olvasni fogtok.
Mint a blog tulajdonosa azt hiszem mondhatom, hogy szeretlek benneteket, és köszönöm. Azt hiszem, hogy ilyen pillanatokért élek. :)

Ha egy álom megkísért 10.

10. fejezet

A kandallóban lágyan pattogott a tűz, megvilágítva Elena félig lehunyt szemhéját, és nyugodt, békés arcát. Az ölembe fogva, két lábam között üldögélt, míg én hátulról lágyan átkaroltam, és feljebb húztam rajta a takarót.

- Ugye nem bántad meg? – kérdeztem halkan, és vállába csókoltam.

- Nem, nem bántam meg – jött a válasz. – Csak nagyon fura, hogy te és én… ezt sosem gondoltam volna. És kicsit összezavarodtam. Nem értem magam, és nem tudom miért tettem. Csak azt, hogy meg kellett tennem. Mintha valami kényszerített volna – meredt meg hirtelen a karjaimban, és tudtam, mire gondol.

- Nem én voltam, biztosíthatlak – cirógattam a barna haját. – Hogy feltételezheted ezt rólam? Régen megtettem volna, de ma már nem. Szeretlek Elena, és sosem tennék veled ilyet. Nehéz ezt elhinni? – mosolyogtam rá, és hasonló mosolyt kaptam válaszul.

- Nem, nehéz. Tudom jól. Sokszor elmondtad már – bújt még jobban a mellkasomra. – Biztos nagyon sokszor hallottad már hosszú életed alatt, de nagyon jó volt veled – tette hozzá még csendes elégedettséggel.

- Nem én voltam jó Elena. Hanem te. Te hoztad ki belőlem – sóhajtottam, és láttam, hogy még a takaró, és a tűz ellenére is megborzong.

- Mi a baj? Fázol?

- Csak félek. Azt hittem, minden olyan egyszerű lesz. Stefan elment, és akár így, akár úgy, folytatnom kell az életem. Vele, vagy nélküle, azt a jövő dönti el. De ami történt veled és velem, ez nem szerepelt a terveimben. És kicsit zavaros lett minden. Mi lesz, ha Stefan mégis visszatér? Mi lesz, ha megváltozik újra? Ha olyan lesz, mint régen? Hogy nézzek a szemébe ezek után?

- Aha – válaszoltam. – Az persze nem jut eszedbe, hogy én mit érezzek majd ezek után… Meg sem fordul a fejedben, hogy mi van, ha én többet is akarnék, mint ezt az egy éjszakát? Nekem kellesz, Elena! Nem azért, mert vágyom rád testileg! Sokkal jobban, és sokkal többre kellesz. Stefan képes volt itt hagyni téged. Én sosem tenném. Miért nem tudsz még mindig jobban szeretni engem, mint őt?

Csak néma csend volt a válasz, semmi más.

- Köszönöm – nevettem fel keserűen. – Ez is válasz. Mit tegyek még érted? Mit csináljak, hogy ténylegesen, és teljesen elnyerjem a szívedet?

- Damon, kérlek… csak ne sürgess – szorította meg a kezem. – Hagyj nekem időt, amíg döntök… amíg rendet teszek magamban. Csak ennyit kérek.

- Hát persze – mondtam fanyarul. – Van időd, amennyit csak akarsz. Ahogy nekem is. Akár több száz év is – álltam fel mögüle, magamra kaptam a nadrágomat, és öntöttem egy italt.

- Tessék, még mielőtt megfázol – adtam oda neki a bőrdzsekimet. – Csúnyán végezte a ruhád – böktem a cafatokra. – Nem akarom, hogy szétfagyj, amíg felérsz átöltözni – fordítottam aztán neki ismét hátat.

Halk motoszkálást hallottam, ahogy ő is talpra állt.

- Nézd Damon. Megértem, hogy ez téged nem érint épp kellemesen, de….

- Nem érint kellemesen? – néztem újra a szemébe éledező dühvel. – Mi vagyok én, valami pótlék? Ha nincs Stefan jó vagyok én is, de ha visszatér, akkor kösz Damon, elégedj meg ennyivel? – hajtottam fel az italt.

- Nem tudom, mit érzek! – kiáltotta Elena. – Olyan nehéz ezt megérteni?

- Nem, ezt nem nehéz! De hiú reményeket keltesz bennem! Mit gondolsz, meddig leszek még dróton rángatott báb? – meredtem rá mérgesen. – Azt akarom, hogy dönts! Vagy én, vagy az öcsém! És ne légy olyan, mint Katherine! Ő sem tudott választani kettőnk közül! Meg is lett az eredménye!

Elena zsebre vágta a kezét, alighanem azért, hogy ne pofozzon fel, csak a szemei villogtak úgy, hogy csaknem keresztüldöfött vele.

- Hát idehallgass, Damon Salvatore! – kiáltott, aztán előkapta a kezét, hogy hadonászni kezdjen az orrom előtt vele, de ekkor valami a földön koppant… és egy papírlap lágyan melléhullott. Bennem pedig egy másodperc alatt meghűlt a vér. Mert én már tudtam, hogy mi az…

- Hát ez meg….? – kérdezte Elena csodálkozva, és felvette a földről a bankkártyát, és a bizonylatot, amit még a benzinkúton vágtam zsebre, és ami most a nappali kopott szőnyegén pihent. – Ki az az Ian Somerhalder? – nézett rám csodálkozva, én pedig csak álltam bénán, és nem tudtam mit mondani erre.

*****

- Damon, kié ez a bankkártya? Neked tudtommal sosem volt ilyen… honnan szedted ezeket? – kíváncsiskodott Elena, én meg csak meredtem rá jéggé dermedve. Nem hogy mozdulni, vagy beszélni, de egy darabig levegőt venni sem voltam képes.

- Én… én… - kezdtem hebegni, de teljesen üres volt a fejem. Vagyis nem teljesen. Ezer válasz keringett benne. Mi lenne a legjobb? Tagadni makacsul, vagy lazán és simán azt mondani, hogy „hello baby, én vagyok az”?

- Kifosztottál valami szerencsétlent? – nézett rám Elena felháborodva. – És most még lenyúlod a számláját is? Mi van, tartalékolod a Salvatore vagyont? Vagy tönkrementél? – bökött egyet szúrósan felém.

- Nem, nem mentem tökre – jött meg a hangom. – Ez a srác… szóval, ő… elvettem ezt tőle… gondoltam úgysem keresné…

- Mondd hogy nem azért, mert már halott! – távolodott Elena néhány lépést. – Ez nem lehet igaz – nyögte, mikor csendesen álltam előtte, és újra felpörgettem a fejemben a Lehetséges Válaszok kézikönyvét. – Megöltél valakit… - kapta a szája elé a kezét.

- Nem, nem öltem! Nem vagyok gyilkos! Én csak… - kezdtem magyarázni, de Elena szemét már láthatóan elöntötték a könnyek.

- Úristen, hogy lehettem ilyen hülye! Hagytam, hogy elszédíts, hogy levegyél a lábamról, és azt higgyem, hogy képes voltál megváltozni! Nem változtál semmit! Még mindig gyilkos vagy, ugyanúgy, mint Stefan! Minek jöttél vissza, mondd? Miért nem ölitek végig ketten az egész Államokat? Tudod mit? Szólj neki, hogy jöjjön nyugodtan haza, és kezdjétek velem! Akkor talán véget érne ez az egész rémálom, és egy életre megszabadulnék tőletek! – kiáltott rám, aztán sarkon fordult, és felrohant a lépcsőn. Még mielőtt bevágta a szobája ajtaját, hallottam, hogy fuldokolva sír.

- Elena, nem… kérlek, hallgass meg! – kiabáltam fel neki a földszintről, te tudtam, hogy úgyis hiába. Nem csak a szoba ajtaját zárta be előttem. Hanem egy másik ajtót is, mélyen önmagában. És hiába is kopognék rajta, vagy keresném a kulcsát.

- Én ezt nem bírom tovább! – fakadtam ki haragosan, aztán felkaptam a telefont. Bonnie-t próbáltam elérni, hasztalan.

- Nem fogsz lerázni, boszikám! – ordítottam. – Ha nem így, hát akkor elmegyek hozzád! Haza akarok menni! Most azonnal! – kaptam fel a kabátomat, aztán a birtok ajtajához rohantam, feltéptem, hogy kirohanjak a városba, addig fussak, amíg csak bírom, vagy amíg el nem hagyom ennek a világnak a határait, és vissza nem térek a saját világomba… de a küszöbnél nem jutottam tovább. Mert az ajtó külső felén egy alak állt, és mikor felbotlottam benne, erősen megragadta a vállamat, aztán a szemembe nézett.

- Szia bátyám! – köszönt rám mosolyogva. – Hová ilyen sietve? Meg sem ölelted a régen látott öcsédet? – csapkodta a hátamat, és én borzongva néztem Stefan szélesen vigyorgó kaján arcába.

Vége

Folyt. Köv.

Ha egy álom megkísért 9.

9. fejezet

- Hello bátyus – nézett rám Stefan a sötétben villogó szemekkel, és kísértetiesen eszembe idéződött az a jelenet, mikor én érkeztem a városba… Legalábbis forgatókönyv szerint. Ugyanez a ház… ugyanezek a szavak. Csak reméltem, hogy most a végeredmény nem lesz ugyanaz. Nem vágytam egy kitört ablakon át a betonra érkezni.

- Hogyan….? Miért….. – tördeltem a kérdést kissé rémülten, mire csak vállat vont, és zsebre dugott kezekkel fel-alá sétálni kezdett a szőnyegen.

- Mert így hozta kedvem. Ez az én házam is, bármikor hazajöhetek, talán tévednék? – vetette le magát a fotelbe, majd összetámasztott ujjai felett rám nézett. – Már csak azért is, mert valahogy úgy vettem észre, Elena lassan elfelejt engem.

- Ez nem igaz, Stefan – ráztam a fejem, ledobtam magamról a takarót, és az ágy szélére ültem. – Ha tudnád, hogy Elena hányszor emleget téged, akkor…

- Az előtt, vagy az után emleget, hogy épp te csókolgatod? – vágott a szavamba Stefan összeszűkült szemmel. – Nem vagyok vak, bátyám. És teljesen hülye sem. Jelenleg pedig úgy érzem, emlékeztetnem kell rá Elenát, hogy melyikünkhöz is tartozik igazán. Szerinted hogy lenne a leghelyesebb? Öljem meg én? Vagy bízzam rá Klausra?

- Te teljesen megvesztél? – suttogtam dermedten. – Stefan ez… ez nem lehetsz te…

- Miért? – vakkantott felém ébredező méreggel. – Miért ne lehetnék? Pont te kérded? Pontosan tudod, milyen vagyok VALÓJÁBAN! Ne akard nekem előadni a szent Damon Salvatorét! Emlékszel a régi szép időkre, Damon? Csak a vérszomj… te… és én… - dőlt vissza hátra, és mosolyogni kezdett. – Külön utakon jártunk, mégis minket rettegett minden város. Felülmúlhatatlanok voltunk.

- Én önmagamat is képes voltam felülmúlni – jegyeztem meg neki halkan.

- Persze, hogyne – legyintett úgy, mintha csak egy legyet hajtana el. – Egy darabig. Látod, sokáig nem sem ment. Néhány évtized… aztán rájössz újra arra, hogy mi is vagy. Akarod, hogy emlékeztesselek? – állt fel, és Elena szobája felé fordult. – Szeretlek, hiszen a bátyám vagy. Hogy bebizonyítsam, megosztok veled bármit. Jelenleg akár még Elenát is – és ahogy értetlen tekintetem meglátta, elnevette magát. – Na persze, nem ÚGY, ahogy ezt te jelenleg gondolnád. De választhatsz, honnan akarsz belőle inni. Keze? Nyaka? Tiéd a döntés. Én megelégszem a maradékkal is. Ez lenne a legszebb pillanat. Ketten öljük meg azt, akit mindketten szeretünk – tört fel belőle a nevetés, és vállamra tette a kezét. – Ne gondolkozz rajta sokáig bátyám. Mert különben magamnak tartom fenn az egészet.

- Álmodban! – ütöttem le a kezét a vállamról, és felpattantam, de a következő pillanatban a falat érte a hátam, és fájón kulcsolódott valami a nyakamra.

- Engedj el! – hörögtem levegő után kapkodva.

- Nem! – sziszegte felém Stefan. – Jegyezz meg valamit! Meg fogom ölni Elenát! Klaus így akarja! És igazság szerint… én magam is akarom! Te pedig nem fogsz tenni ez ellen semmit! Vagy ha megpróbálod, hát ezer darabra téplek! MEGÉRTETTED? – kiáltott rám, és újra szorítani kezdett, fájón, kétségbeejtőn. Fulladoztam, nem kaptam levegőt, és csak rekedt kiáltások törtek ki a torkomon. A sötétség a szemem előtt már áthatolhatatlan volt, csak színes karikák ugráltak előttem, tüdőm elkínzottan követelte a levegőt, és ekkor két másik kar ért hozzám a semmiből.

*****

- Damon… - jutott el egy hang a fülemig, én pedig összeránduló testtel nyitottam ki a szemeimet, és ideges mozdulattal próbáltam a két kezet lesöpörni magamról.

- Damon, én vagyok… Elena vagyok – nyugtatgatott a hang, amihez már egy arc is társult. – Damon, nyugodj már meg… - engedett el aztán. – Rosszat álmod volt…

- Álom? – erőltettem meg magam, hogy képes legyek megszólalni. Felültem az ágyban, és körbehordoztam tekintetem az üres szobán. Senki, senki a világon, csak Elena és én. A nyakamhoz kaptam, keresve Stefan vasmarkának a nyomát, de semmi.

- Hallottam, hogy kiabáltál – folytatta Elena, miközben a hajamba túrtam, és kiszakadt belőlem egy megkönnyebbült sóhaj. – Átrohantam, és itt dobáltad magad az ágyban. Percekbe telt, hogy fel tudjalak ébreszteni. Damon, jól vagy? – ült le az ágyam szélére. – Rémesen festesz… mint aki kísértettel viaskodott álmában.

- Majdnem – dörmögtem válaszul, majd végigfutott tekintetem az alakján, már amennyit a még mindig uralkodó éjszakai sötétségben képes voltam kivenni belőle. – Ugye te jól vagy? Ugye nincs semmi bajod?

- Semmi, de miért lenne? – mosolygott rám, kissé értetlenül ugyan, de kedvesen. – Nem az én álmom volt, hanem a tiéd.

- És ettől rögtön sokkal jobb lett nekem – mormoltam, mire megveregette a kezem, és felkelt mellőlem.

- Aludj csak tovább – súgta, de én úgy ültem fel az ágyban, mint akit rugó hajított fel.

- Nem, képtelen lennék rá. Most inkább nem – nyeltem nagyot. – Azt hiszem, egy ital viszont mindennél jobban este – fogtam meg a takaró szélét, és még mielőtt ledobtam volna magamról, sokatmondóan ránéztem.

Értette a pillantásomat, és elfordult, míg kimásztam, és magamra rántottam a nadrágot, aztán úgy döntöttem, ennyi elég volt az öltözködésből.

- Köszönöm, hogy megszabadítottál egy rémálomtól – léptem elé fedetlen felsőtesttel, és még ebben a helyzetben sem voltam képes nem észrevenni, hogy ahogy meglátott, zavartan ajkába harapott. – Hogy hálálhatnám meg? – kérdeztem tőle csibészes mosollyal.

- Nos, ami azt illeti… - gondolkodott el egy darabig a válaszon – nekem is tölthetnél egy italt – indult el a nappali felé, és közben hátramosolygott rám, vajon követem-e. Naná, hogy követtem. Hat ökörrel sem lehetett volna visszatartani.

*****

- Elárulod, miről álmodtál? – kérdezte Elena a nappali foteljában üldögélve, már whiskyvel a kezében, míg én az asztalnál töltöttem egy adagot magamnak is. – Rég láttam már ennyire halálra rémült vámpírt, mint ahogy te festettél néhány perccel ezelőtt.

- Minket is kínozhatnak rossz álmok – ültem le a kanapéra vele szemben, és élveztem, hogy a kandalló tüze hogyan melegíti meztelen hátamat. – Inkább ne is beszéljünk erről.

- Stefan volt? – kérdezte Elena olyan halkan, hogy alig hallottam a hangját. – Ő volt? Már úgy értem, álmodban – magyarázta, és jeges dermedtséggel néztem rá.

- Honnan veszed ezt? – dőltem előre kissé, és lázasan járt az agyam, mit tegyek. Ismerjem el a dolgot, vagy tagadjak körömszakadtáig? Legyek óvatos és előrelátó, vagy vonjak vállat vakmerően?

- Én is vele álmodtam. Akkor, amikor nálad voltam… amikor átmentem hozzád éjjel – borult Elena arca vörösbe az emléktől. – Láttam őt, és … de hát tudod. Elmeséltem.

- Igen, emlékszem. De attól én még álmodhattam másról is, nem? – erőltettem magamra valami torz mosolyt. – Valami régi, szörnyű emlékről. Valami borzasztóról, és véresről…

- Igen, igaz – bólintott Elena. – Csak úgy hittem, az neked nem lenne rémálom. Szereted a borzasztót, és a véreset, nem?

- Szerettem – módosítottam. – Valaha így volt. De ma már megváltozott minden. Tudod jól te is – néztem rá kedvesen, és félrebillentettem a fejem kissé. – Tényleg olyan hihetetlen, hogy képes vagyok változni?

- Igen, kissé az – nézett a szemembe Elena, majd halványan elmosolyodott. – Nehéz elképzelni, ahogy Damon Salvatore pillangókat kerget a réten, vagy épp virágot gyűjt csokorba szíve hölgyének – vigyorgott rám.

- Talán nem szereted a mezei virágot? – ültem át mellé. – Hiszen úgyis tudod, hogy neked szedném – súgtam, és megigazítottam barna tincsét, ami az arcába lógott.

- Nem, én nem… vagyis igen… - dadogta hirtelen, majd elhallgatott, és végigsiklott tekintete a testemen. – Damon… nekem… fel kellene mennem – nyögte, de nem mozdult mellőlem.

- Igen, szerintem is – kutatta tekintetem a gyönyörű barna szempár mélyét – nem szabad annak megismétlődnie, aminek délután…

- Igy van… - motyogta már ő is halkan – tényleg nem szabad… nem lenne helyes.

- De nem ám – dünnyögtem még minden maradék erőmmel, aztán magamhoz húztam, és újra az ajkaira tapadtam, mint néhány órával ezelőtt kinn a kertben. Szám szomjasan szívta az ő száját, nyelvemmel megkerestem az övét, és lágyan simogatni kezdtem.

Kiszakadt a csókomból, nagy levegőt vett, én pedig lehunytam a szemeimet, és felkészültem az irtóztató pofonra, amit kapni fogok.

Ehelyett egy lágyan simogató tenyér ért az arcomhoz, és éreztem, hogy most ő az, aki csókolni kezd engem, ez pedig elvette minden eszemet. Visszavonhatatlanul, és végleg. Egyszerűen csak tudtam, hogy kellünk egymásnak. Erre nincs indok, vagy szó. Meg fog történni, és kész. A szív szavának nem lehet ellentmondani…Akartam ezt a lányt, őrülten… és a csókjaiból érzem, hogy ezzel ő sincs másképpen. Itt és most nem lesz megállás. Mindketten kérjük, és várjuk a folytatást.

Felkeltem a kanapéról, még mindig erősen tartva őt két karom között, próbáltam vele az emelet felé indulni, de egy rossz mozdulattól mindketten a földre huppantunk, a kandalló elé, és már nem volt megállás… Nem jutottunk el az ágyig. Ott, a szőnyegen, a lángok fényével a testünkön lett az enyém. Egyszerre értem vele a mennyország kapujába, éreztem, ahogy teste megfeszül, majd lassan elernyed. Hátamba vájta körmeit a kéj szédült pillanatában, és azt akartam, hogy tartson még, csak egy kicsit, csak egyetlen mámoros, őrült pillanatig, hogy aztán lassan mindketten elsüllyedjünk a semmibe.

Vége

Folyt. Köv.

Ha egy álom megkísért 8.

8. fejezet

- Na jó, akkor tartsunk magunkat az eddigi tervhez – mondta Caroline, majd fülelni kezdett a folyosó felé. – Elena végzett. Gyanítom, hogy vissza fog jönni – jelentette be, majd kivette a kezemből a vért, és nemes egyszerűséggel, ott az orrom előtt felhajtotta az egészet. Nagyokat nyeltem, hogy leküzdjem a rosszullétet. Oké, a forgatásokon hozzá voltunk szokva az ilyesmihez, de tudtuk, hogy az valami finom, és édes kutyulék… de ez nem forgatás volt.

- Tessék – nyomta aztán a kezembe az üres zacskót, majd kissé furcsállva nézett rám. – Próbáld nem úgy fogni, mintha valami halott állat lenne. Egy vámpír nem így fogja a reggelije maradékát – szorította rá erősen a kezemet az üres zacskóra, és elengedett, épp abban a pillanatban, mikor Elena bedugta a fejét az ajtón.

- Caroline, nincs kedved bejönni inkább az én szobámba? – kérdezte, és utálkozó fintor futott végig az arcán, ahogy meglátta kezemben a véres nyomokat.

- Dehogynem – vigyorgott Caroline, majd a maga szeles modorában sarkon fordult. – Szia Damon, légy jó. És egészségedre – kacsintott rám még fordulatból, aztán egyedül hagyott.

*****

Ledobtam kezemből a tasakot, aztán ismét felkaptam, és leporzottam a konyhába. Betömködtem a szemetesbe, hogy még látnom se kelljen, majd hosszasan sikáltam vérfoltos kezeimet. Mintha épp meggyilkoltam volna valakit… borzalmas érzés volt.

- Könyörgöm Bonnie, ugye igyekszel? – mormoltam az orrom alatt, és próbáltam fülelni Elena szobájának irányába, de onnan egyetlen pisszenést sem lehetett hallani. Most nagyon sajnáltam, hogy nincs vámpírhallásom. Bár nagyjából magam is tippeltem, miről folyhat épp odabenn a szó…

Öntöttem egy jó pohár whiskyt, és egy darabig fel-alá kószáltam a csendes házban, de nyomasztó volt a légkör szál egyedül, hát a legjobb dolgot tettem, amit csak lehetett. Kézbe fogtam a kabátomat, majd kisétáltam az udvarra, és a régi fák között, egy napsütötte helyen a fűbe vetettem magamat.

Hosszan bámultam fel a felhőkre, és azokra gondoltam, akik ott vannak tőlem messze, abban a bizonyos másik világban. A barátaim… a családom… a munkatársaim, Paul, Matt, Michael. De a legtöbbet, és a legfájóbban Ninára gondoltam. Vajon hol lehet, mit csinálhat? Aggódik értem vajon? És mi történt velem ODAÁT? Eltűntem, nyom nélkül felszívódtam? Mennyi idő telt el OTT, amíg itt napok? Talán még most is ott fekszem abban az ágyban, mert ott percekkel mérhető még csak az idő múlása?

Fájni kezdett a fejem a gyötrő gondolatoktól, és a szívem Nina hiányától. Azt akartam, hogy itt legyen velem, hogy a vállamra bújjon, hosszú barna haja végigsimítsa arcomat, hogy a szemébe nézzek, és lássam benne azt a boldogságot, amit én is érzek a közelében. Csókolni akartam, és szeretni őt. Mindennél jobban.

Alighanem elszundíthattam kicsit a napfényben, mert csak arra riadtam fel, hogy egy test huppant mellém, és ahogy fél szemmel felsandítottam, Elenát láttam meg mellém ereszkedni, olyan óvatosan, mintha attól tartott volna hogy felugrom, és megharapom.

- Caroline máris távozott? – nyújtóztam egyet, de nem voltam hajlandó feltápászkodni a hanyatt fekvésből. – Nem tartott sokáig kibeszélni engem.

- Nem beszéltünk ki téged – rázta meg a fejét Elena, aztán kétkedő szemráncolásomra felsóhajtott. – Jó, igazad van. De csak ő beszélt rólad… de azt folyamatosan – nevette el magát halkan.

- Remélem valami olyasmiről, hogy ellenállhatatlan találja a stílusomat, a kidolgozott testemet, és ehhez hasonlók – vigyorogtam el magam én is, mire Elena egy amolyan „álmodik a nyomor” jellegű pillantást küldött felém.

- Nem, nem kimondottan. Nem őrült, hanem realista – szúrt felém egyet, majd a lábujját kezdte el piszkálgatni. – Igazából arra volt kíváncsi, mi történt köztünk, mikor belépett. És hogy… mi történhetett volna még. És ami azt illeti – motyogta már alig hallhatóan – nem ő az egyetlen, aki kíváncsi erre.

- Pontosan tudod, mi történt – helyezkedtem már magam is ülésbe. – Tudod, hogy mit érzek irántad. Vagyis… - hallgattam el hirtelen. Nem lett volna túl jó folytatás az, hogy valójában mindezt Nina iránt érzem. – Szóval, nekem az, hogy veled töltöttem az éjszakát – még ha felöltözve is – olyan volt, mint valami szép álom. És szerettem volna ezt az álmot a reggeli ébredés után megkoronázni.

- Megkoronázni? – kezdett vészjósló magasságokba emelkedni Elena hangja. – Azt hiszed, hogy azért, mert ott aludtam veled, reggel még én és te… majd… - szorította össze a száját, és kimondatlanul is tudtam, hogy mire gondol.

- Nem vagyok bolond – morogtam, majd talpra álltam, és leporoltam magamról a fűszálakat. – Eléggé világossá tetted a számomra, hogy sosem léphetek Szent Stefan helyére. Aki annyira nem is szent, mert jelenleg valahol végiggyilkol egy kisvárost. Kedves Klaus barátja bátorító szurkolása mellett – vágtam a kezem zsebre. – Tudom, hogy én sosem leszek más, csak Elena hercegnő hűséges fegyverhordozója. Damon ott lesz, ha szükség van rá, megvéd mindentől, és Damon elégedjen meg köszönetképpen egy aprócska mosollyal, vagy azzal, hogy nem versz karót a szívébe, ugye? – kérdeztem keserűen, néhány percre elfelejtve, hogy én magam nem Damon vagyok.

- Te most tényleg azt hiszed, hogy mert Stefan elment, már nem szeretem? – ugrott talpra Elena is, és ha valaha, hát most nagyon dühösnek látszott. – Komolyan megfordult a fejedben egy percre is, hogy beengedlek helyette a szívembe, vagy az ágyamba? – tette a kezét csípőre, és láttam az ujjai mozgásán, hogy a következő mondatomra kinéz nekem egy jókora pofon, de már képtelen voltam leállni.

- Nem, nem gondoltam erre – fintorogtam. – Nem engedtél az ágyadba. Helyette te jöttél az enyémbe!

A mozdulatot nem láttam, csak a pofon csattanását éreztem az arcomon, de a szemem sarkából követni tudtam a mozgó árnyat, ami újra az arcom felé közelített, és egy hirtelen mozdulattal elkaptam Elena bal kezét, amivel a pofon párját akarta kiosztani, majd – hogy megakadályozzam minden kísérletét – a másik kezét is „lebilincseltem”.

- Csak árulj el nekem valamit – néztem a szemébe félig dühösen, félig megbántva. – Mivel vagyok rosszabb nála? Tettem rossz dolgokat, és milliószor bántottalak, ez tény. De már jó ideje nem vagyok ilyen. Változtam, miattad! Érted! Mert amíg ténylegesen olyan voltam, mint egy vámpír, gyűlöltél. Most Stefan vált ugyanolyanná, és őt szereted. Hát mondd, mennyivel jobb ő még mindig nálam? – vártam a választ, de az nem jött. Elena ajka szóra nyílt, majd újra becsukta a száját, és nem jött a felelet.

- Te magad sem tudod, ugye? – kérdeztem, és mikor éreztem, hogy kihunyt benne a pofozkodási láz, elengedtem a kezeit. – Hát csak ennyit szerettem volna – mondtam csendesen, aztán sarkon fordultam, és fejem lehajtva a ház felé indultam… volna. Egy finom kéz ugyanis megfogta a pólómat, és maga felé fordított.

- Én pedig csak ezt szeretném – jött a leheletnél is halkabb suttogás, és Elena abban a pillanatban előttem állt, és csókolni kezdett.

Egy másodpercig döbbenten, tágra nyitott szemekkel álltam, még magam sem tudtam felfogni, mi is történik, aztán a következő pillanatban fellobbant bennem a szerelem, és a vágy, átfogtam a derekát, magamhoz szorítottam, és már én voltam az, aki falni kezdte a száját szenvedélyesen, őrült hévvel.

- Elena… - súgtam, mikor néhány perc múlva elváltunk egymástól. – Talán… talán jobb lenne ezt itt most abbahagyni – ziháltam, utolsó erőmmel féken tartva magam, hogy ne kapjam ölbe, ne vigyem be a házba, és vessem rá magam.

Láttam a szemén, hogy megértett. Végigsimított az arcomon egy mosollyal, és mire kettőt pisloghattam volna, már a hűlt helyét láttam. Néha tényleg gyorsabb, mint egy vámpír…

*****

Újra az ágyamban feküdtem, és jó szokásomhoz híven bámultam a plafonon játszó fényfoltokat, melyeket a kinti utcalámpák fénye varázsolt a sötét, éjszakai mennyezetre. Képtelen voltam rá, hogy elaludjak…

Az a csók… az a gyönyörű, mámorító csók a kertben, még most is égette, perzselte minden porcikámat. De nem tudtam szabadulni a bűntudattól. Annyira vágytam Elenára… azt akartam, hogy itt feküdjön mellettem, a párnámra hajtott fejekkel, hogy lássam az arcán a mámort, amivel megajándékozom egy feledhetetlen, eszméletlen éjszakán. De ott volt Nina is. És vele szemben vajon megtehetem ezt? Hiszen én VALÓJÁBAN őt szeretem!

- Meg fogok bolondulni, már előre látom – morogtam, és a szememre nyomtam a kezeimet, hogy amikor elvegyem onnan, a vér is meghűljön bennem. Mert a szobám közepén, a fényektől épphogy megvilágítva, egy emberi alak állt.

- Stefan – nyögtem fel döbbenten, és dermedten bámultam torz mosolyba húzódó arcát.

Vége

Folyt. Köv.

Ha egy álom megkísért 7.

7. fejezet

Valami meleg dolog érintette meg az arcomat kellemesen, jólesően, és sárga-piros karikák ugráltak behunyt szemhéjam mögött. Nagyot ásítottam, még mindig csukott szemekkel, és meghallottam az ablak előtti fákról a madarak reggeli énekét.

- Asszem, kisütött a nap – motyogtam még félálomban, és lassan felnyitottam a szemem, aztán egy jókora nyújtózással tértem vissza fokozatosan az ébrenlétbe. Csak akkor hökkentem meg kissé, mikor szuszogás hatolt el a fülemig, amit egy halk nyögés követett, és mellettem, a másik párnán is mocorogni kezdett valaki.

- Ni… - haraptam el a megkezdett mondatot, aztán javítottam. – Elena – mosolyogtam rá, ahogy úgy kezdett el pislogni, mint aki leesett az égből, és most eszmélkedik. – Jó reggelt – tettem hozzá és kissé közelebb húzódtam. – Jól aludtál?

- Jó reggelt – jött a csodálkozó pillantás Elenától, és láttam elgondolkozni, mit is keres mellettem, aztán alighanem eszébe juthatott a múlt éjszaka, mert lassan pirosba váltott az arca. – Jaj nekem – motyogta, aztán fejére húzta a takarót, és teljesen eltűnt alatta.

- Mi ez, valami új játék? – nevettem fel, és lehúztam a takarót a fejéről.

- Kicsit… fura a helyzet – bukkant fel elég kócosan, még mindig vörösen, de egy apró vigyorral.

- Hát, én is meglepődtem, ami azt illeti – bólogattam. – Hogy lehet így félni egy vihartól?

- Nem csak a vihartól – húzta magán újra nyakig a paplant Elena. – Olyan szörnyű álmom volt előtte…

- Ha el akarod mesélni, tudd, hogy jó hallgatóság vagyok – néztem rá komolyan. – De rád bízom a döntést – szögeztem le még mielőtt faggatózásnak vette volna a dolgot.

- Itt volt Stefan – bökte ki Elena némi gondolkodás után – és itt volt vele Klaus is! Véresek voltak mindketten… Stefan vicsorgott… ahogy ti szoktatok, vámpírok… és Klaus rám mutatott… azt mutatta, hogy meghalok, és Stefan fog megölni – csuklott el a hangja, és a barna szemei könnyekben kezdtek el csillogni.

- Hé… - súgtam, és simogattam a haját. – Nincs semmi baj Elena. Álom volt, semmi több… Stefan téged sosem bántana… és ha mégis megpróbálná, itt vagyok én. Megvédelek tőlük. Bármi áron – csitítgattam, és éreztem, ahogy megfogja, és megszorítja simogató kezemet. Néztem az arcát, a meleg barna szemeit, a szépen formált szájat, és fejemben egyetlen gondolat sem maradt. Nem tudtam kit látok, Ninát vagy Elenát, de nem is volt különbség, hisz lehet a kettő egy és ugyanaz. Csak egyet tudtam. Hogy szeretem, és vágyom rá. És meghalok, ha nem csókolhatom meg.

Lassan, szinte centiről centire hajoltam egyre közelebb, és folyamatosan kitágult szemébe néztem. Ragyogott a tekintete, én pedig tudtam, éreztem a lelkem mélyén, hogy nem fog elhúzódni, vagy ellökni magától.

- Elena – suttogtam, már alig néhány milliméterre a szájától, de ekkor egy hatalmas robajjal kivágódott a szobám ajtaja, és ahogy összerezzenve odakaptam a tekintetem, egyenesen Candice Accola arcába bámultam bele.

*****

- Nem igaz, hogy még mindig az ágyban…. – kezdte csicseregni Caroline  a maga jól ismert módján, mikor is eljutott agyáig az információ, és úgy állt meg, mintha valaki a szőnyeghez ragasztotta volna a lábát.

Kínos, ugyanakkor megmosolyogtató is volt a jelenet. Caroline a szoba közepén, tágra nyílt szemekkel, én az ágyban fekve, és vigyorogva az egész helyzeten, míg Elena újra felvette a cékla színét, és egy halk sikollyal megint eltűnt a takaró alatt.

- Ööö… én nem tudtam… nem is a zavarok – hebegte Caroline, aztán hadonászni kezdett lefelé, a nappali irányába – majd odalenn megvárlak.

- Ugyan, semmi gond – másztam ki a takaró alól, hogy láthassa, fel vagyok öltözve, és Elenáról is kíméletlenül lerángattam a paplant, jelezvén, hogy ő is pizsamában feküdt mellettem, ergo semmi olyan nem történt, ami azonnal megfordult szőke barátnőnk fejében.

- Csak rossz álmom volt – lehelte Elena csendesen. – És nem mertem egyedül maradni – tette hozzá, de fel nem emelte volna a szőnyegről a tekintetét. – De én most el is megyek… mosakodni – igazította a füle mögé a haját zavartan, és úgy iszkolt ki az ajtón, hogy a nyomát sem lehetett látni.

- Imádom, ha zavarban van – vigyorogtam. – Ilyenkor gyorsabb, mint bármelyik vámpír. – Mi szél hozott erre? – emeltem Caroline-ra a tekintetem.

- Semmi extra… - követte szemével még mindig Elena hűlt helyét, aztán rám pislogott, mint aki valami bűbájból ébred. – Hoztam neked valamit. Meglepetés.

- Akkor elő vele! – mondtam kíváncsian, és csak az járt a fejemben, hogy Bonnie küldhetett valamit. Annál nagyobb volt a megrökönyödésem, mikor titokzatos arccal a táskájában kezdett kotorászni, és a kezembe nyomott egy vérkészítményes tasakot.

- Ez meg…. ? – kérdeztem, és jelenleg rajtam volt a megdöbbenés sora.

- Neked hoztam – ismételte türelmesen. – B Rh +. A kedvenced, ha jól emlékszem. És jobban jársz, ha most azonnal megiszod, ellenkező esetben én magam fogom megtenni – mosolygott rám. – Jaj, ne állj már ilyen bambán. Jó lesz így is, vagy kérsz inkább poharat?

- Én… nem… - dadogtam, lázasan törve a fejem, hogy másszak ki ebből a hülye helyzetből. – Nem vagyok éhes – böktem ki, de a következő pillanatban rácáfolt erre a gyomrom iszonyatos korgása.

- Aha, hallom – nevetett Caroline. – Értsd meg, ajándék. És megsértődöm, ha nem fogadod el – tette a kezét csípőre. – Na gyerünk, fenékig – szakította fel a zacskót.

- Caroline… én ezt… nem ihatom meg – rogytam le a fotelba, és éreztem, hogy most sarokba vagyok szorítva.

Elhallgatott, leguggolt elém, és a térdemre tette a kezét.

- Akkor hát igaz – mondta halálra váltan. – Nem vagy vámpír. Ember vagy. És a neved Ian Somerhalder.

*****

Azt hittem, ennél több meglepetés már nem érhet, de úgy tűnik, hatalmasat tévedtem. Tátogva meredtem Caroline-ra, néhány másodpercig nem találtam a szavakat, aztán megragadtam a kezét, és a szemébe néztem.

- Te jó Candice, te is? Te is itt vagy? Hogy lehet ez? Mi történik velünk, és… - zúdítottam rá kérdéseim özönét, amíg az ajkamra tett ujjal meg nem állított.

- A nevem Caroline Forbes. És nem Candice… ugye így hívtál? – vetett rám egy hosszú, kíváncsi pillantást. – Vámpír vagyok, és az anyám a helyi seriff. De nem is tudom, miért mondom el. Hiszen úgyis tudod – paskolta meg a kezemet.

- De akkor – kezdtem bele a kérdésbe, de azonnal meg is találtam a választ. – Bonnie – bólintottam mintegy válaszul saját magamnak.

- Igen, Bonnie – hagyta jóvá Caroline, és odaült a fotel karfájára. – Azt hittem, csak a bolondját járatja velem, de ezek szerint mégsem – nézegetett bámészan, aztán kinyújtott mutatóujjával néhányszor csodálkozva megbökdösött.

- Úgy csinálsz, mintha kísértet lennék – vigyorogtam el magam a nem túl kellemes szitu ellenére is. – Nem fogok levegővé foszlani, ne aggódj. Csak egyszerűen nem igazán fogom még fel, hogy mi, és miért történik velem – dőltem hátra nagy sóhajjal.

- Én megőrzöm a titkodat. Bonnie a lelkemre kötötte. Na jó, elég durva kínzásokat helyezett kilátásba, ha eljárna a szám – nevetett fel Caroline. – A lényeg most, hogy Elena biztonságban érezze magát. De Ian… mit fogsz tenni, ha Stefan, Klaus, vagy az igazi Damon felbukkan? – érdeklődött feszülten.

- Fogalmam sincs, Caroline – ráztam a fejem magam elé meredve. – Ez az, amiről halvány fogalmam sincs. De meg fogom védeni Elenát. Bármi is legyen az ára.

Vége

Folyt. Köv.