Ha egy álom megkísért 7.

7. fejezet

Valami meleg dolog érintette meg az arcomat kellemesen, jólesően, és sárga-piros karikák ugráltak behunyt szemhéjam mögött. Nagyot ásítottam, még mindig csukott szemekkel, és meghallottam az ablak előtti fákról a madarak reggeli énekét.

- Asszem, kisütött a nap – motyogtam még félálomban, és lassan felnyitottam a szemem, aztán egy jókora nyújtózással tértem vissza fokozatosan az ébrenlétbe. Csak akkor hökkentem meg kissé, mikor szuszogás hatolt el a fülemig, amit egy halk nyögés követett, és mellettem, a másik párnán is mocorogni kezdett valaki.

- Ni… - haraptam el a megkezdett mondatot, aztán javítottam. – Elena – mosolyogtam rá, ahogy úgy kezdett el pislogni, mint aki leesett az égből, és most eszmélkedik. – Jó reggelt – tettem hozzá és kissé közelebb húzódtam. – Jól aludtál?

- Jó reggelt – jött a csodálkozó pillantás Elenától, és láttam elgondolkozni, mit is keres mellettem, aztán alighanem eszébe juthatott a múlt éjszaka, mert lassan pirosba váltott az arca. – Jaj nekem – motyogta, aztán fejére húzta a takarót, és teljesen eltűnt alatta.

- Mi ez, valami új játék? – nevettem fel, és lehúztam a takarót a fejéről.

- Kicsit… fura a helyzet – bukkant fel elég kócosan, még mindig vörösen, de egy apró vigyorral.

- Hát, én is meglepődtem, ami azt illeti – bólogattam. – Hogy lehet így félni egy vihartól?

- Nem csak a vihartól – húzta magán újra nyakig a paplant Elena. – Olyan szörnyű álmom volt előtte…

- Ha el akarod mesélni, tudd, hogy jó hallgatóság vagyok – néztem rá komolyan. – De rád bízom a döntést – szögeztem le még mielőtt faggatózásnak vette volna a dolgot.

- Itt volt Stefan – bökte ki Elena némi gondolkodás után – és itt volt vele Klaus is! Véresek voltak mindketten… Stefan vicsorgott… ahogy ti szoktatok, vámpírok… és Klaus rám mutatott… azt mutatta, hogy meghalok, és Stefan fog megölni – csuklott el a hangja, és a barna szemei könnyekben kezdtek el csillogni.

- Hé… - súgtam, és simogattam a haját. – Nincs semmi baj Elena. Álom volt, semmi több… Stefan téged sosem bántana… és ha mégis megpróbálná, itt vagyok én. Megvédelek tőlük. Bármi áron – csitítgattam, és éreztem, ahogy megfogja, és megszorítja simogató kezemet. Néztem az arcát, a meleg barna szemeit, a szépen formált szájat, és fejemben egyetlen gondolat sem maradt. Nem tudtam kit látok, Ninát vagy Elenát, de nem is volt különbség, hisz lehet a kettő egy és ugyanaz. Csak egyet tudtam. Hogy szeretem, és vágyom rá. És meghalok, ha nem csókolhatom meg.

Lassan, szinte centiről centire hajoltam egyre közelebb, és folyamatosan kitágult szemébe néztem. Ragyogott a tekintete, én pedig tudtam, éreztem a lelkem mélyén, hogy nem fog elhúzódni, vagy ellökni magától.

- Elena – suttogtam, már alig néhány milliméterre a szájától, de ekkor egy hatalmas robajjal kivágódott a szobám ajtaja, és ahogy összerezzenve odakaptam a tekintetem, egyenesen Candice Accola arcába bámultam bele.

*****

- Nem igaz, hogy még mindig az ágyban…. – kezdte csicseregni Caroline  a maga jól ismert módján, mikor is eljutott agyáig az információ, és úgy állt meg, mintha valaki a szőnyeghez ragasztotta volna a lábát.

Kínos, ugyanakkor megmosolyogtató is volt a jelenet. Caroline a szoba közepén, tágra nyílt szemekkel, én az ágyban fekve, és vigyorogva az egész helyzeten, míg Elena újra felvette a cékla színét, és egy halk sikollyal megint eltűnt a takaró alatt.

- Ööö… én nem tudtam… nem is a zavarok – hebegte Caroline, aztán hadonászni kezdett lefelé, a nappali irányába – majd odalenn megvárlak.

- Ugyan, semmi gond – másztam ki a takaró alól, hogy láthassa, fel vagyok öltözve, és Elenáról is kíméletlenül lerángattam a paplant, jelezvén, hogy ő is pizsamában feküdt mellettem, ergo semmi olyan nem történt, ami azonnal megfordult szőke barátnőnk fejében.

- Csak rossz álmom volt – lehelte Elena csendesen. – És nem mertem egyedül maradni – tette hozzá, de fel nem emelte volna a szőnyegről a tekintetét. – De én most el is megyek… mosakodni – igazította a füle mögé a haját zavartan, és úgy iszkolt ki az ajtón, hogy a nyomát sem lehetett látni.

- Imádom, ha zavarban van – vigyorogtam. – Ilyenkor gyorsabb, mint bármelyik vámpír. – Mi szél hozott erre? – emeltem Caroline-ra a tekintetem.

- Semmi extra… - követte szemével még mindig Elena hűlt helyét, aztán rám pislogott, mint aki valami bűbájból ébred. – Hoztam neked valamit. Meglepetés.

- Akkor elő vele! – mondtam kíváncsian, és csak az járt a fejemben, hogy Bonnie küldhetett valamit. Annál nagyobb volt a megrökönyödésem, mikor titokzatos arccal a táskájában kezdett kotorászni, és a kezembe nyomott egy vérkészítményes tasakot.

- Ez meg…. ? – kérdeztem, és jelenleg rajtam volt a megdöbbenés sora.

- Neked hoztam – ismételte türelmesen. – B Rh +. A kedvenced, ha jól emlékszem. És jobban jársz, ha most azonnal megiszod, ellenkező esetben én magam fogom megtenni – mosolygott rám. – Jaj, ne állj már ilyen bambán. Jó lesz így is, vagy kérsz inkább poharat?

- Én… nem… - dadogtam, lázasan törve a fejem, hogy másszak ki ebből a hülye helyzetből. – Nem vagyok éhes – böktem ki, de a következő pillanatban rácáfolt erre a gyomrom iszonyatos korgása.

- Aha, hallom – nevetett Caroline. – Értsd meg, ajándék. És megsértődöm, ha nem fogadod el – tette a kezét csípőre. – Na gyerünk, fenékig – szakította fel a zacskót.

- Caroline… én ezt… nem ihatom meg – rogytam le a fotelba, és éreztem, hogy most sarokba vagyok szorítva.

Elhallgatott, leguggolt elém, és a térdemre tette a kezét.

- Akkor hát igaz – mondta halálra váltan. – Nem vagy vámpír. Ember vagy. És a neved Ian Somerhalder.

*****

Azt hittem, ennél több meglepetés már nem érhet, de úgy tűnik, hatalmasat tévedtem. Tátogva meredtem Caroline-ra, néhány másodpercig nem találtam a szavakat, aztán megragadtam a kezét, és a szemébe néztem.

- Te jó Candice, te is? Te is itt vagy? Hogy lehet ez? Mi történik velünk, és… - zúdítottam rá kérdéseim özönét, amíg az ajkamra tett ujjal meg nem állított.

- A nevem Caroline Forbes. És nem Candice… ugye így hívtál? – vetett rám egy hosszú, kíváncsi pillantást. – Vámpír vagyok, és az anyám a helyi seriff. De nem is tudom, miért mondom el. Hiszen úgyis tudod – paskolta meg a kezemet.

- De akkor – kezdtem bele a kérdésbe, de azonnal meg is találtam a választ. – Bonnie – bólintottam mintegy válaszul saját magamnak.

- Igen, Bonnie – hagyta jóvá Caroline, és odaült a fotel karfájára. – Azt hittem, csak a bolondját járatja velem, de ezek szerint mégsem – nézegetett bámészan, aztán kinyújtott mutatóujjával néhányszor csodálkozva megbökdösött.

- Úgy csinálsz, mintha kísértet lennék – vigyorogtam el magam a nem túl kellemes szitu ellenére is. – Nem fogok levegővé foszlani, ne aggódj. Csak egyszerűen nem igazán fogom még fel, hogy mi, és miért történik velem – dőltem hátra nagy sóhajjal.

- Én megőrzöm a titkodat. Bonnie a lelkemre kötötte. Na jó, elég durva kínzásokat helyezett kilátásba, ha eljárna a szám – nevetett fel Caroline. – A lényeg most, hogy Elena biztonságban érezze magát. De Ian… mit fogsz tenni, ha Stefan, Klaus, vagy az igazi Damon felbukkan? – érdeklődött feszülten.

- Fogalmam sincs, Caroline – ráztam a fejem magam elé meredve. – Ez az, amiről halvány fogalmam sincs. De meg fogom védeni Elenát. Bármi is legyen az ára.

Vége

Folyt. Köv.