Ha egy álom megkísért 9.

9. fejezet

- Hello bátyus – nézett rám Stefan a sötétben villogó szemekkel, és kísértetiesen eszembe idéződött az a jelenet, mikor én érkeztem a városba… Legalábbis forgatókönyv szerint. Ugyanez a ház… ugyanezek a szavak. Csak reméltem, hogy most a végeredmény nem lesz ugyanaz. Nem vágytam egy kitört ablakon át a betonra érkezni.

- Hogyan….? Miért….. – tördeltem a kérdést kissé rémülten, mire csak vállat vont, és zsebre dugott kezekkel fel-alá sétálni kezdett a szőnyegen.

- Mert így hozta kedvem. Ez az én házam is, bármikor hazajöhetek, talán tévednék? – vetette le magát a fotelbe, majd összetámasztott ujjai felett rám nézett. – Már csak azért is, mert valahogy úgy vettem észre, Elena lassan elfelejt engem.

- Ez nem igaz, Stefan – ráztam a fejem, ledobtam magamról a takarót, és az ágy szélére ültem. – Ha tudnád, hogy Elena hányszor emleget téged, akkor…

- Az előtt, vagy az után emleget, hogy épp te csókolgatod? – vágott a szavamba Stefan összeszűkült szemmel. – Nem vagyok vak, bátyám. És teljesen hülye sem. Jelenleg pedig úgy érzem, emlékeztetnem kell rá Elenát, hogy melyikünkhöz is tartozik igazán. Szerinted hogy lenne a leghelyesebb? Öljem meg én? Vagy bízzam rá Klausra?

- Te teljesen megvesztél? – suttogtam dermedten. – Stefan ez… ez nem lehetsz te…

- Miért? – vakkantott felém ébredező méreggel. – Miért ne lehetnék? Pont te kérded? Pontosan tudod, milyen vagyok VALÓJÁBAN! Ne akard nekem előadni a szent Damon Salvatorét! Emlékszel a régi szép időkre, Damon? Csak a vérszomj… te… és én… - dőlt vissza hátra, és mosolyogni kezdett. – Külön utakon jártunk, mégis minket rettegett minden város. Felülmúlhatatlanok voltunk.

- Én önmagamat is képes voltam felülmúlni – jegyeztem meg neki halkan.

- Persze, hogyne – legyintett úgy, mintha csak egy legyet hajtana el. – Egy darabig. Látod, sokáig nem sem ment. Néhány évtized… aztán rájössz újra arra, hogy mi is vagy. Akarod, hogy emlékeztesselek? – állt fel, és Elena szobája felé fordult. – Szeretlek, hiszen a bátyám vagy. Hogy bebizonyítsam, megosztok veled bármit. Jelenleg akár még Elenát is – és ahogy értetlen tekintetem meglátta, elnevette magát. – Na persze, nem ÚGY, ahogy ezt te jelenleg gondolnád. De választhatsz, honnan akarsz belőle inni. Keze? Nyaka? Tiéd a döntés. Én megelégszem a maradékkal is. Ez lenne a legszebb pillanat. Ketten öljük meg azt, akit mindketten szeretünk – tört fel belőle a nevetés, és vállamra tette a kezét. – Ne gondolkozz rajta sokáig bátyám. Mert különben magamnak tartom fenn az egészet.

- Álmodban! – ütöttem le a kezét a vállamról, és felpattantam, de a következő pillanatban a falat érte a hátam, és fájón kulcsolódott valami a nyakamra.

- Engedj el! – hörögtem levegő után kapkodva.

- Nem! – sziszegte felém Stefan. – Jegyezz meg valamit! Meg fogom ölni Elenát! Klaus így akarja! És igazság szerint… én magam is akarom! Te pedig nem fogsz tenni ez ellen semmit! Vagy ha megpróbálod, hát ezer darabra téplek! MEGÉRTETTED? – kiáltott rám, és újra szorítani kezdett, fájón, kétségbeejtőn. Fulladoztam, nem kaptam levegőt, és csak rekedt kiáltások törtek ki a torkomon. A sötétség a szemem előtt már áthatolhatatlan volt, csak színes karikák ugráltak előttem, tüdőm elkínzottan követelte a levegőt, és ekkor két másik kar ért hozzám a semmiből.

*****

- Damon… - jutott el egy hang a fülemig, én pedig összeránduló testtel nyitottam ki a szemeimet, és ideges mozdulattal próbáltam a két kezet lesöpörni magamról.

- Damon, én vagyok… Elena vagyok – nyugtatgatott a hang, amihez már egy arc is társult. – Damon, nyugodj már meg… - engedett el aztán. – Rosszat álmod volt…

- Álom? – erőltettem meg magam, hogy képes legyek megszólalni. Felültem az ágyban, és körbehordoztam tekintetem az üres szobán. Senki, senki a világon, csak Elena és én. A nyakamhoz kaptam, keresve Stefan vasmarkának a nyomát, de semmi.

- Hallottam, hogy kiabáltál – folytatta Elena, miközben a hajamba túrtam, és kiszakadt belőlem egy megkönnyebbült sóhaj. – Átrohantam, és itt dobáltad magad az ágyban. Percekbe telt, hogy fel tudjalak ébreszteni. Damon, jól vagy? – ült le az ágyam szélére. – Rémesen festesz… mint aki kísértettel viaskodott álmában.

- Majdnem – dörmögtem válaszul, majd végigfutott tekintetem az alakján, már amennyit a még mindig uralkodó éjszakai sötétségben képes voltam kivenni belőle. – Ugye te jól vagy? Ugye nincs semmi bajod?

- Semmi, de miért lenne? – mosolygott rám, kissé értetlenül ugyan, de kedvesen. – Nem az én álmom volt, hanem a tiéd.

- És ettől rögtön sokkal jobb lett nekem – mormoltam, mire megveregette a kezem, és felkelt mellőlem.

- Aludj csak tovább – súgta, de én úgy ültem fel az ágyban, mint akit rugó hajított fel.

- Nem, képtelen lennék rá. Most inkább nem – nyeltem nagyot. – Azt hiszem, egy ital viszont mindennél jobban este – fogtam meg a takaró szélét, és még mielőtt ledobtam volna magamról, sokatmondóan ránéztem.

Értette a pillantásomat, és elfordult, míg kimásztam, és magamra rántottam a nadrágot, aztán úgy döntöttem, ennyi elég volt az öltözködésből.

- Köszönöm, hogy megszabadítottál egy rémálomtól – léptem elé fedetlen felsőtesttel, és még ebben a helyzetben sem voltam képes nem észrevenni, hogy ahogy meglátott, zavartan ajkába harapott. – Hogy hálálhatnám meg? – kérdeztem tőle csibészes mosollyal.

- Nos, ami azt illeti… - gondolkodott el egy darabig a válaszon – nekem is tölthetnél egy italt – indult el a nappali felé, és közben hátramosolygott rám, vajon követem-e. Naná, hogy követtem. Hat ökörrel sem lehetett volna visszatartani.

*****

- Elárulod, miről álmodtál? – kérdezte Elena a nappali foteljában üldögélve, már whiskyvel a kezében, míg én az asztalnál töltöttem egy adagot magamnak is. – Rég láttam már ennyire halálra rémült vámpírt, mint ahogy te festettél néhány perccel ezelőtt.

- Minket is kínozhatnak rossz álmok – ültem le a kanapéra vele szemben, és élveztem, hogy a kandalló tüze hogyan melegíti meztelen hátamat. – Inkább ne is beszéljünk erről.

- Stefan volt? – kérdezte Elena olyan halkan, hogy alig hallottam a hangját. – Ő volt? Már úgy értem, álmodban – magyarázta, és jeges dermedtséggel néztem rá.

- Honnan veszed ezt? – dőltem előre kissé, és lázasan járt az agyam, mit tegyek. Ismerjem el a dolgot, vagy tagadjak körömszakadtáig? Legyek óvatos és előrelátó, vagy vonjak vállat vakmerően?

- Én is vele álmodtam. Akkor, amikor nálad voltam… amikor átmentem hozzád éjjel – borult Elena arca vörösbe az emléktől. – Láttam őt, és … de hát tudod. Elmeséltem.

- Igen, emlékszem. De attól én még álmodhattam másról is, nem? – erőltettem magamra valami torz mosolyt. – Valami régi, szörnyű emlékről. Valami borzasztóról, és véresről…

- Igen, igaz – bólintott Elena. – Csak úgy hittem, az neked nem lenne rémálom. Szereted a borzasztót, és a véreset, nem?

- Szerettem – módosítottam. – Valaha így volt. De ma már megváltozott minden. Tudod jól te is – néztem rá kedvesen, és félrebillentettem a fejem kissé. – Tényleg olyan hihetetlen, hogy képes vagyok változni?

- Igen, kissé az – nézett a szemembe Elena, majd halványan elmosolyodott. – Nehéz elképzelni, ahogy Damon Salvatore pillangókat kerget a réten, vagy épp virágot gyűjt csokorba szíve hölgyének – vigyorgott rám.

- Talán nem szereted a mezei virágot? – ültem át mellé. – Hiszen úgyis tudod, hogy neked szedném – súgtam, és megigazítottam barna tincsét, ami az arcába lógott.

- Nem, én nem… vagyis igen… - dadogta hirtelen, majd elhallgatott, és végigsiklott tekintete a testemen. – Damon… nekem… fel kellene mennem – nyögte, de nem mozdult mellőlem.

- Igen, szerintem is – kutatta tekintetem a gyönyörű barna szempár mélyét – nem szabad annak megismétlődnie, aminek délután…

- Igy van… - motyogta már ő is halkan – tényleg nem szabad… nem lenne helyes.

- De nem ám – dünnyögtem még minden maradék erőmmel, aztán magamhoz húztam, és újra az ajkaira tapadtam, mint néhány órával ezelőtt kinn a kertben. Szám szomjasan szívta az ő száját, nyelvemmel megkerestem az övét, és lágyan simogatni kezdtem.

Kiszakadt a csókomból, nagy levegőt vett, én pedig lehunytam a szemeimet, és felkészültem az irtóztató pofonra, amit kapni fogok.

Ehelyett egy lágyan simogató tenyér ért az arcomhoz, és éreztem, hogy most ő az, aki csókolni kezd engem, ez pedig elvette minden eszemet. Visszavonhatatlanul, és végleg. Egyszerűen csak tudtam, hogy kellünk egymásnak. Erre nincs indok, vagy szó. Meg fog történni, és kész. A szív szavának nem lehet ellentmondani…Akartam ezt a lányt, őrülten… és a csókjaiból érzem, hogy ezzel ő sincs másképpen. Itt és most nem lesz megállás. Mindketten kérjük, és várjuk a folytatást.

Felkeltem a kanapéról, még mindig erősen tartva őt két karom között, próbáltam vele az emelet felé indulni, de egy rossz mozdulattól mindketten a földre huppantunk, a kandalló elé, és már nem volt megállás… Nem jutottunk el az ágyig. Ott, a szőnyegen, a lángok fényével a testünkön lett az enyém. Egyszerre értem vele a mennyország kapujába, éreztem, ahogy teste megfeszül, majd lassan elernyed. Hátamba vájta körmeit a kéj szédült pillanatában, és azt akartam, hogy tartson még, csak egy kicsit, csak egyetlen mámoros, őrült pillanatig, hogy aztán lassan mindketten elsüllyedjünk a semmibe.

Vége

Folyt. Köv.