Ha egy álom megkísért 10.

10. fejezet

A kandallóban lágyan pattogott a tűz, megvilágítva Elena félig lehunyt szemhéját, és nyugodt, békés arcát. Az ölembe fogva, két lábam között üldögélt, míg én hátulról lágyan átkaroltam, és feljebb húztam rajta a takarót.

- Ugye nem bántad meg? – kérdeztem halkan, és vállába csókoltam.

- Nem, nem bántam meg – jött a válasz. – Csak nagyon fura, hogy te és én… ezt sosem gondoltam volna. És kicsit összezavarodtam. Nem értem magam, és nem tudom miért tettem. Csak azt, hogy meg kellett tennem. Mintha valami kényszerített volna – meredt meg hirtelen a karjaimban, és tudtam, mire gondol.

- Nem én voltam, biztosíthatlak – cirógattam a barna haját. – Hogy feltételezheted ezt rólam? Régen megtettem volna, de ma már nem. Szeretlek Elena, és sosem tennék veled ilyet. Nehéz ezt elhinni? – mosolyogtam rá, és hasonló mosolyt kaptam válaszul.

- Nem, nehéz. Tudom jól. Sokszor elmondtad már – bújt még jobban a mellkasomra. – Biztos nagyon sokszor hallottad már hosszú életed alatt, de nagyon jó volt veled – tette hozzá még csendes elégedettséggel.

- Nem én voltam jó Elena. Hanem te. Te hoztad ki belőlem – sóhajtottam, és láttam, hogy még a takaró, és a tűz ellenére is megborzong.

- Mi a baj? Fázol?

- Csak félek. Azt hittem, minden olyan egyszerű lesz. Stefan elment, és akár így, akár úgy, folytatnom kell az életem. Vele, vagy nélküle, azt a jövő dönti el. De ami történt veled és velem, ez nem szerepelt a terveimben. És kicsit zavaros lett minden. Mi lesz, ha Stefan mégis visszatér? Mi lesz, ha megváltozik újra? Ha olyan lesz, mint régen? Hogy nézzek a szemébe ezek után?

- Aha – válaszoltam. – Az persze nem jut eszedbe, hogy én mit érezzek majd ezek után… Meg sem fordul a fejedben, hogy mi van, ha én többet is akarnék, mint ezt az egy éjszakát? Nekem kellesz, Elena! Nem azért, mert vágyom rád testileg! Sokkal jobban, és sokkal többre kellesz. Stefan képes volt itt hagyni téged. Én sosem tenném. Miért nem tudsz még mindig jobban szeretni engem, mint őt?

Csak néma csend volt a válasz, semmi más.

- Köszönöm – nevettem fel keserűen. – Ez is válasz. Mit tegyek még érted? Mit csináljak, hogy ténylegesen, és teljesen elnyerjem a szívedet?

- Damon, kérlek… csak ne sürgess – szorította meg a kezem. – Hagyj nekem időt, amíg döntök… amíg rendet teszek magamban. Csak ennyit kérek.

- Hát persze – mondtam fanyarul. – Van időd, amennyit csak akarsz. Ahogy nekem is. Akár több száz év is – álltam fel mögüle, magamra kaptam a nadrágomat, és öntöttem egy italt.

- Tessék, még mielőtt megfázol – adtam oda neki a bőrdzsekimet. – Csúnyán végezte a ruhád – böktem a cafatokra. – Nem akarom, hogy szétfagyj, amíg felérsz átöltözni – fordítottam aztán neki ismét hátat.

Halk motoszkálást hallottam, ahogy ő is talpra állt.

- Nézd Damon. Megértem, hogy ez téged nem érint épp kellemesen, de….

- Nem érint kellemesen? – néztem újra a szemébe éledező dühvel. – Mi vagyok én, valami pótlék? Ha nincs Stefan jó vagyok én is, de ha visszatér, akkor kösz Damon, elégedj meg ennyivel? – hajtottam fel az italt.

- Nem tudom, mit érzek! – kiáltotta Elena. – Olyan nehéz ezt megérteni?

- Nem, ezt nem nehéz! De hiú reményeket keltesz bennem! Mit gondolsz, meddig leszek még dróton rángatott báb? – meredtem rá mérgesen. – Azt akarom, hogy dönts! Vagy én, vagy az öcsém! És ne légy olyan, mint Katherine! Ő sem tudott választani kettőnk közül! Meg is lett az eredménye!

Elena zsebre vágta a kezét, alighanem azért, hogy ne pofozzon fel, csak a szemei villogtak úgy, hogy csaknem keresztüldöfött vele.

- Hát idehallgass, Damon Salvatore! – kiáltott, aztán előkapta a kezét, hogy hadonászni kezdjen az orrom előtt vele, de ekkor valami a földön koppant… és egy papírlap lágyan melléhullott. Bennem pedig egy másodperc alatt meghűlt a vér. Mert én már tudtam, hogy mi az…

- Hát ez meg….? – kérdezte Elena csodálkozva, és felvette a földről a bankkártyát, és a bizonylatot, amit még a benzinkúton vágtam zsebre, és ami most a nappali kopott szőnyegén pihent. – Ki az az Ian Somerhalder? – nézett rám csodálkozva, én pedig csak álltam bénán, és nem tudtam mit mondani erre.

*****

- Damon, kié ez a bankkártya? Neked tudtommal sosem volt ilyen… honnan szedted ezeket? – kíváncsiskodott Elena, én meg csak meredtem rá jéggé dermedve. Nem hogy mozdulni, vagy beszélni, de egy darabig levegőt venni sem voltam képes.

- Én… én… - kezdtem hebegni, de teljesen üres volt a fejem. Vagyis nem teljesen. Ezer válasz keringett benne. Mi lenne a legjobb? Tagadni makacsul, vagy lazán és simán azt mondani, hogy „hello baby, én vagyok az”?

- Kifosztottál valami szerencsétlent? – nézett rám Elena felháborodva. – És most még lenyúlod a számláját is? Mi van, tartalékolod a Salvatore vagyont? Vagy tönkrementél? – bökött egyet szúrósan felém.

- Nem, nem mentem tökre – jött meg a hangom. – Ez a srác… szóval, ő… elvettem ezt tőle… gondoltam úgysem keresné…

- Mondd hogy nem azért, mert már halott! – távolodott Elena néhány lépést. – Ez nem lehet igaz – nyögte, mikor csendesen álltam előtte, és újra felpörgettem a fejemben a Lehetséges Válaszok kézikönyvét. – Megöltél valakit… - kapta a szája elé a kezét.

- Nem, nem öltem! Nem vagyok gyilkos! Én csak… - kezdtem magyarázni, de Elena szemét már láthatóan elöntötték a könnyek.

- Úristen, hogy lehettem ilyen hülye! Hagytam, hogy elszédíts, hogy levegyél a lábamról, és azt higgyem, hogy képes voltál megváltozni! Nem változtál semmit! Még mindig gyilkos vagy, ugyanúgy, mint Stefan! Minek jöttél vissza, mondd? Miért nem ölitek végig ketten az egész Államokat? Tudod mit? Szólj neki, hogy jöjjön nyugodtan haza, és kezdjétek velem! Akkor talán véget érne ez az egész rémálom, és egy életre megszabadulnék tőletek! – kiáltott rám, aztán sarkon fordult, és felrohant a lépcsőn. Még mielőtt bevágta a szobája ajtaját, hallottam, hogy fuldokolva sír.

- Elena, nem… kérlek, hallgass meg! – kiabáltam fel neki a földszintről, te tudtam, hogy úgyis hiába. Nem csak a szoba ajtaját zárta be előttem. Hanem egy másik ajtót is, mélyen önmagában. És hiába is kopognék rajta, vagy keresném a kulcsát.

- Én ezt nem bírom tovább! – fakadtam ki haragosan, aztán felkaptam a telefont. Bonnie-t próbáltam elérni, hasztalan.

- Nem fogsz lerázni, boszikám! – ordítottam. – Ha nem így, hát akkor elmegyek hozzád! Haza akarok menni! Most azonnal! – kaptam fel a kabátomat, aztán a birtok ajtajához rohantam, feltéptem, hogy kirohanjak a városba, addig fussak, amíg csak bírom, vagy amíg el nem hagyom ennek a világnak a határait, és vissza nem térek a saját világomba… de a küszöbnél nem jutottam tovább. Mert az ajtó külső felén egy alak állt, és mikor felbotlottam benne, erősen megragadta a vállamat, aztán a szemembe nézett.

- Szia bátyám! – köszönt rám mosolyogva. – Hová ilyen sietve? Meg sem ölelted a régen látott öcsédet? – csapkodta a hátamat, és én borzongva néztem Stefan szélesen vigyorgó kaján arcába.

Vége

Folyt. Köv.