Ha egy álom megkísért 11.

11. fejezet

Hátratámolyogtam vagy két lépést, és úgy néztem Stefanra, dülledt szemekkel. Felbukkant már Elena álmában, és a múltkor az enyémben… nem tudtam eldönteni, most is álmot, vagy rémképet látok-e vajon. Hiszen annyira valóságos volt akkor éjjel is, mikor csaknem meggyilkolt az ágyamban. Vagyis… Damon ágyában.

- Nem igaz, hogy milyen bamba képet tudsz vágni – csóválta a fejét Stefan, aztán a vállamra vágott egy jó nagyot. – Ne meregesd a szemedet, én vagyok, a te édes, egyetlen öcséd – lépett be a házba, és lassan közeledett, míg én a távolságot megtartva visszahátráltam a nappaliba.

- Te tényleg… - néztem hitetlenkedve, mire nevetve a szavamba vágott.

- Igen, én tényleg itt vagyok. Hazajöttem, végre valahára. Bár ennék kicsit talán lelkesebb fogadtatásra számítottam. A piros szőnyeget túlzásnak tartom, de egy pohár ital tőled, meg egy szenvedélyes csók Elenától azért mindenképpen belefért volna, nem? – vetette le magát a kanapéra, és az asztalra tette a lábát.

Minden erőmet össze kellett szednem. Egyrészt, hogy képes legyek magamhoz térni a megdöbbenésből, másrészt, hogy el tudjam játszani a szerepemet. Úgy, ahogyan eddig is. Ha rájön, hogy nem a bátyja vagyok… Elenának és nekem is végünk.

- Piros szőnyeg? – vettem elő Damon kissé hanyag stílusát, és zsebre vágtam a kezem. – Nem elég volt az a vörös szőnyeg, ami innentől ki tudja meddig húzódik miattad, és emberek kiomló véréből áll?

- Nocsak… ezt el sem hiszem. Az én bátyámat érdekli az emberek sorsa – biggyesztette le ajkát, meglepődést mímelve. – Mekkorát tud fordulni a világ kereke, nem? Amikor a városba értél annak idején, te voltál a gyilkos. Én meg pátyolgattam Elenát. És most… mintha csak valami tükörbe néznék éppen. Belülről legalábbis. Kívülről szerintem még mindig jobban nézek ki nálad – túrt bele szőkés hajába.

- Hát hogyne… - morogtam, aztán kiöntöttem két pohár whiskyt, és az egyiket nemes egyszerűséggel odatoltam elé, aztán vele szemközt, a fotelba huppantam.

- És megtudhatnám, hogy most miért hiányoztunk neked ennyire? Hidd el, nagyon jól megvoltunk nélküled – emeltem fel a poharamat kissé gúnyosan.

- Igen, hallom – nézett az emelet felé. – Ha jól veszem ki, Elena épp a fürdőszobában bömböl torkaszakadtából. Még mindig annyira udvarias, és megértő tudsz lenni vele, mint eddig? – kortyolt bele az italba, és jólesően csettintett egyet. – Azért hagytál ott engem valahol Lanchester tájékán, hogy haza gyere, és kikészítsd? Élvezed, ha sírni látod? Mert ha igen, több a közös bennünk még mindig, mint ahogy te gondolnád.

- Álmaidban – válaszoltam tömören, és magam is éreztem, hogy roppant rondán kezdek nézni rá.

- Persze, hiába is futnál utána lihegve… úgysem kellenél neki. Túl élénken emlékszik még arra, hogy hányszor, és hány féle módon bántottad őt – állt aztán lassan talpra, és körbesétált a nappaliban, majd a kandalló elé guggolva melengetni kezdte a kezét.

- Attól sincs túlzottan elragadtatva, amiket te műveltél mostanában – vontam vállat, és a következő pillanatban minden szőrszál égnek meredt rajtam. Mert Elena eltépett alsóneműje ott volt, alig két lépésre Stefan mögött. Ha megfordul, és meglátja… engem az isten sem ment meg a haláltól.

- Az attól függ persze, hogy mit tud, és mennyit mondtál el neki – vetette nekem oda foghegyről Stefan, még mindig a tüzet bámulva.

Felpattantam, és megálltam mögötte, ráállva a bugyi maradékára, majd megpróbáltam észrevétlenül a kanapé alá kotorni a lábammal.

- Tudja azt, amit tudnia kell – nyugtáztam elégedetten, hogy a hadművelet sikerült.

- Hát hogyne – mondta lelkesen. – De arról nyilván nem, hogy szegény Stefan időközben ráébredt arra, amiket tett… hogy milyen gonosz is volt… és próbált megszabadulni Klaustól. Ami – mint látod – sikerült is. De Damon,  a csúnya rossz Damon megszédült a rengeteg kiontott vértől… ő már nem állt le olyan könnyedén! És míg Stefan harcolt a benne élő gonosszal, addig Damon gyilkolt!

- Te megháborodtál? – néztem rá döbbenten. – Te most komolyan el akarod hitetni ezt Elenával?

- Nem csak el akarom, el is fogom – állt talpra az „öcsém”, és a szemembe nézett. – Majd azt mondom, azért rohantál haza eszedet vesztve, mert rám hagytad a Klaussal való harcot, és gyáván megfutamodtál Elena szoknyája mellé. Már persze, ha hordana ilyet – nevetett fel Stefan. – És ha a szép szó nem használ, akkor vannak más módszereim is. Ugye tudod, miről beszélek? – veregette meg a karomat.

- Megigézed? – suttogtam döbbenten. – Ezt nem teheted vele! Nem fog menni!

- Miért ne menne? Mostantól itt vagyok vele. És ha van is benne verbéna, hát majd gondoskodom róla, hogy innentől ne legyen. Két-három nap… és ha még most haragszik is, vagy gyűlöl, nem tart sokáig. Némi rábeszélés… egy kis szemkontaktus… és úgy fog rám tekinteni, mint régen. De nem vagyok irígy… hallgathatod minden észvesztő, kéjes éjszakánk hangját… a falon át – igazította meg a ruháját.

- És most, ha megbocsátod… felmennék a barátnőmhöz. Megpróbálok beszélni vele… - vette elő a „mindent megbántam” ábrázatot, mint valami maszkot, amit karneválkor húznak magukra az emberek. – Még könnyezni is hajlandó leszek, ha ezzel elérem a célt – tárta szét a karjait, és ahogy most előttem állt, kísértetiesen emlékeztetett arra az arcra, amilyet akkor vágott, mikor Elena szakított egyszer vele.

- Ha Elena ezt beveszi, hát hülye legyek – próbáltam nevetni, de nem sikerült valami fényesen.

Stefan kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de ekkor léptek kopogtak lefelé a lépcsőn.

- Damon? – csendült fel a világ legédesebb hangja, azonnal gyorsabb dobogásra késztetve a szívemet. – Kivel beszélgetsz? Ki van…. – jelent meg Elena a lépcső tetején, és a látványtól dermedten megállt.

- Stefan… - nyögte halkan, és láttam rajta, hogy nem tudja álldogáljon-e itt továbbra is, vagy esze nélkül vágtázzon vissza a szobájába.

- Szia Elena – nézett rá Stefan, és ahogy láttam a szánalmas – ám cseppet sem igazságot tükröző – arckifejezését, a szeméből lassan lehulló könnycseppeket, legszívesebben puszta kézzel fojtottam volna meg… ha lett volna annyi erőm, mint a valódi Damonnak. Igy én magam is csak arra voltam képes, hogy jéghideggé váló ujjakkal kapkodjam a fejem köztük, és próbáljak a szememmel üzenni Elenának, hogy ne dőljön be annak, amit most lát…

De hiába. Mert ő még egy futó pillantásra sem méltatott engem.

- Elena…  hazajöttem – lépett Stefan egyet a lépcsők felé. – Megszabadultam Klaustól… harcoltam ellene… és megtettem. Sikerült! Miattad tettem… mert folyton rád gondoltam közben… és, noha tettem rossz dolgokat, tudtam, hogy miattad érdemes változnom! Itt vagyok Elena… és újra a régi vagyok – könyörgött neki Stefan szívhez szóló hangon.

- És most mégis… mit vársz tőlem? – jött meg Elena hangja, de olyan rekedten, hogy ha nem látom a szóra nyíló száját, senki nem győzött volna meg, hogy ez a hang belőle jött elő.

- Csak… csak beszélni. Megbeszélni ezt az egészet. Hogy tudjam…. Van-e még itt helyem a történtek után – hajtotta le a fejét Stefan. – Kérlek Elena… hagyd, hogy elmondjak mindent. És utána, ha már tudod a teljes igazságot – vetett felém Stefan egy pillantást – a kezedbe adom a döntést. De akkor talán már másképp fogod látni a dolgokat, mint ahogy eddig.

Elena arcán szinte másodpercenként váltogatták egymást a közelgő pánik, és az, hogy hinni szeretne Stefannak. Aztán egy perc elteltével megállt ez a váltakozás, és egy apró bólintás jelezte a választ.

- Rendben. Beszélhetünk. De nem itt… nem négyszemközt. Hanem valami nyilvános helyen… a parkban, vagy a Grillben, nem érdekel. Hozom a kabátomat… - sietett vissza, hogy egy perc múlva újra megjelenjen.

Stefan előzékenyen elésétált, és kinyitotta neki a birtok bejárati ajtaját, megvárva, míg Elena zavartan, és kissé feszengve kisétál rajta.

- Isten veled Damon – vigyorgott még rám Stefan kajánul. – Azt hiszem, eddig egy-null az én javamra – zárta be maga mögött az ajtót egy jókora puffanással, otthagyva engem a bennem kavargó érzésekkel, amik olyan feketék voltak, mint Stefan lelkének a közepe.

Vége

Folyt. Köv.