Aki bújt, aki nem 3. fejezet

Visszatámolyogtam a folyosóról az irodámba, és igyekeztem a papírmunkára koncentrálni, nem sok sikerrel. Alig egy óra elteltével ugyanis – a jó hír mindig könnyen terjed – már szinte mindenki tudta mekkora bakit vétettem, és hogy a jó TT a haját tépi a bírósági idézésem miatt.

- Del, ez most komoly? – dugta be hozzám a fejét Tracy, én pedig az ég felé fordítottam a tekintetem.

- A dolgok melyik részére gondolsz? Hogy elbénáztam, vagy arra hogy bepereltek? – morogtam a fogam között. – Mellesleg örülök, hogy már te is tudsz róla.

- Tévedsz Del, már mindenki tud róla – javított ki Tracy, és lehuppant a másik székre, papírok tömkelegét sodorva ezzel a földre.

- Isteni. Remélem legalább két hétre elegendő pletykát szolgáltatok nektek – dünnyögtem, az utolsó mondatokat pötyögve a jelentésembe.

- Nem csak te szolgáltatod a pletykát. Hidd el, vannak akik most szívesen lennének a helyedben – kacsintott rám Tracy cinkosan.

- Höh? – szakadt ki belőlem egy meglepődött kis hang. – Te most szórakozol velem?

- Úristen Del, dehogyis! – legyintett Tracy. – Somerhalder perelt be téged! Érted? A nyomozónők fele még a pert is vállalná, csak egyszer lássa őt személyesen – lelkendezett kolléganőm, aztán értetlen képemre kirohant az irodából, hogy egy perccel később visszatérjen, és egy újságot rázzon bele a képembe.

- Ez a fazon volt az? – érdeklődött mohón. – Ez a pasi ütötte el a kutyát?

- Igen, ő volt – sóhajtottam, miután felismertem a szabályos arcot és a kék szemeket. – Tudtam, hogy valahol láttam már.

- Valahol? – kérdezte Tracy felháborodva. – MINDENHOL! Tévében, dvdn, interneten… istenem… ő egyszerűen tökéletes – nézegette aztán az újságot olvadozva.

- Tényleg? – kérdeztem csípős gúnnyal. – Ha láttad volna, és hallod hogy fel van paprikázva, nem ezt mondanád rá.

- Megharapta a kutyád – tárta szét a karjait Tracy. – Mégis, mit kellett volna csinálnia, megköszönni?

- Nem az én kutyám! – hangsúlyoztam ki a dolgot. – Bár mindegy, a történet vége szempontjából ez most részletkérdés. Beperelt, nyilván lehúz egy csomó pénzzel, és örülhetek, hogy TT nem penderít az utcára úgy, hogy a lábam se érje a földet.

- Ha ki akart volna dobni, már megtehette volna – vetette fel a kolléganőm.

- Lehet hogy akkorra tartogatja, mikor Mr. Somerhalder a bekötözött karját lengetve meséli el a kamerák kereszttüzében, mekkora balekok dolgoznak a Los Angelesi Állatrendőrségnél – dünnyögtem, és erre már Tracynek sem volt semmi épkézláb válasza.

*****

Fel-alá róttam az utat a bíróság folyosóján, és kezemet tördeltem idegességemben. Úristen, vajon mi vár ma rám?

- Nem maradna nyugton? – kérdezte a főnököm kissé vörös fejjel, bár még a bajuszát nem kezdte el rágni, ami elég jó jelnek számított. – Beleszédülök abba, hogy magát kell néznem.

Engedelmesen lehuppantam egy műanyag székre, az ügyvédem mellé, és keserves arccal meredtem a padlóra.

- Nekem ma végem – nyögtem elkínzottan. – A gatyámat is oda fogom fizetni kárpótlás gyanánt. És a munkám…

- Megérdemelné ami azt illeti, hogy páros lábbal rúgjam az utcára – morogta oda TT. – Az a mázlija, hogy nagyon jó szívem van, és hogy maga még újonc. Ha ezt egy régi nyomozóm követte volna el, azóta már a kukákat túrna a Lincoln Avenuen.

Nagyot nyeltem, és épp csak egy halk köszönömöt voltam képes kirebegni a számon.

- Jól van Delia, akkor… - lapozgatott néhány papírt az ügyvédem – minden úgy történt, ahogy elmondta, ugye?

- A színtiszta igazat mondtam  - bólogattam. – Minden pontosan így történt.

- Jól van… nem lesz semmi baj – veregette meg a karomat vigasztalóan. – Ugyan már, ne legyenek ilyen morcosak – hordozta joviális mosollyal a tekintetét oda-vissza közöttünk.

- Ha nem nagy baj Morris, nem fogok pezsgőt bontani, amiért itt kell ülnöm a bíróság folyosóján, mert az egyik nyomozómat, és általa az Állatrendőrséget is beperelték! – csapott TT a szék karfájára, mire a bútordarab tiltakozva megnyekkent alatta.

Vérvörösbe váltott a fejem, de már nem tudtam reagálni, mert kintről jókora hangzavar áradt be, és alig egy perccel később feltűnt a folyosón a kékszemű, az ügyvédje társaságában. Egy biccentéssel üdvözöltek csak bennünket, majd leültek, jókora távolságra tőlünk.

- Ő volt az, mi? – kezdte el a főnököm rágcsálni a bajusza végét, és olyan dühös pillantásokat vetett a kékszeműre, hogy csodáltam amiért az nem rogyott még a kockakövekre holtan.

- Ő volt – sóhajtottam bánatosan, de ekkor kinyílt az ajtó, és a teremszolga mindannyiunkat befelé kezdett terelgetni.

- Morris… - fogtam meg egy pillanatra az ügyvédem karját – nem érdekel mibe kerül, nem érdekel mit kér érte… kérem, mentsen meg – néztem a szemébe kétségbeesetten.

*****

- A bíróság meghozta ítéletét, kérem álljanak fel – vezényelt a teremszolga, és mind talpra álltunk – ami engem illet igencsak reszketeg lábakkal – és néma csendben vártuk a bíró szavait.

Úgy éreztem megfulladok, alig kaptam levegőt, és a kezemben lévő zsebkendőt már szinte cafatokra tépkedtem. A vér úgy dobolt a füleimben, hogy alig hallottam a bíró hangját.

- Miss Delia Carvell bűnös orvosi segítség elmulasztása és cserbenhagyás vétségében. Ezért a bíróság  háromszáz dollár pénzbüntetéssel sújtja, amit a felperes részére kell megfizetnie. Mellékbüntetésként két hónap időtartamra heti tíz óra közmunkára ítéli, amelynek munkavégzési helye a Los Angelesi Zöld Piramis Ócenárium.

Lesütöttem a szemem, egyszerre öntött el a szégyen, és a megkönnyebbülés. Mondhatni, hogy még elég könnyen megúsztam…

A kékszemű és ügyvédje már épp mozdultak volna, de a bíró folytatta.

- Ugyanakkor a Los Angelesi Állatrendőrség kérésére megvizsgáltuk a baleset körülményeit is. Mr. Ian Somerhaldert Los Angeles Városi Bírósága szintén két hónap időtartamra heti tíz óra közmunkára ítéli gyorshajtásért, a közlekedési normák megszegéséért, és egy állat életének veszélyeztetéséért. A munkavégzés helye úgyszintén a Los Angelesi Zöld Piramis Ócenárium. A fellebbezéshez 15 nap áll rendelkezésükre! – koppantott kalapácsával a pulpitusra, én pedig erre a hangra tértem magamhoz.

- Menjünk! – fogtam meg a vállam TT, és maga előtt tolt a folyosóra. Még mielőtt bezáródott volna mögöttünk az ajtó láttam, hogy a kékszemű és ügyvédje magukból kikelve vitatkoznak a bíróval, aki már szinte szilánkokká kalapálta közben az emelvényt.

- Hát, meredekebb is lehetett volna – állapította meg az ügyvéd, mikor becsukódott az ajtó, és áldott csend borult a folyosóra. – Mi nem fogunk fellebbezni, szépen elfogadjuk az ítéletet. Háromszáz dollár még elviselhető… bár nem könnyű egy fizetésből – csóválta a fejét.

- Majd apránként levonom a béréből – szólt közbe a főnököm. – Az Állatrendőrség megelőlegezi az összeget… havi húsz dollárral törlesztve nem lesz olyan nagy érvágás – dörmögte, aztán meglepődve pislogott, mikor nemes egyszerűséggel a nyakába vetettem magam.

- Jól van na… - paskolgatta meg a karomat. – Ne hozzon kompromittáló helyzetbe. Elvégre még mindig a főnöke vagyok – tolt le magáról, aztán vörös fejjel sarkon fordult, és ügetni kezdett a kijárat felé.

- Köszönöm, Morris – mosolyogtam az öreg ügyvédre. – Maga nélkül most sokkal nagyobb bajban lennék.

- Ez a dolgom, kedves – gombolta be az öltönyét az ügyvéd. – És ami azt illeti, remek húzás volt viszontperrel élni. Látta azokat az ábrázatokat? – vigyorgott már szélesen hozzá.

- Láttam – motyogtam lassan bólogatva. – Majd az enyémet nézze meg, mikor összezárva kell dolgoznom ezzel a bájgúnárral – dohogtam.

Az elkövetkező két hónap véget nem érő kínszenvedésként lebegett előttem.

Vége

Folyt. Köv.

Aki bújt, aki nem 2. fejezet

- Tartsd még egy kicsit… nemsokára hat a nyugtató – motyogta halkan Judith, és határozott, mégis finom mozdulattal belebökte az állatba az infúzió csövét, a barna szemek fénye pedig lassan változni kezdett, a fájdalommal teli félelmet felváltotta a tompa csillogás.

- Jól van… - sóhajtott a doktornő, és ahogy odatolta műtéti eszközökkel teli kocsiját, végigfutott rajtam a hideg. Mintha egy inkvizíciós eszköztárba pillantottam volna bele hirtelen.

- Kimehetek? – kérdeztem szerencsétlenül, de Judith csak a fejét rázta.

- Bocs, de az összes nyomozó valami ügyön van – mormogta. – Én pedig egyedül ezt nem fogom tudni megoldani, segítségre lesz szükségem.

- De én nem vagyok orvos! – tiltakoztam élénken, és el sem próbáltam képzelni, hogy fog ez az állat kinézni néhány perc múlva.

- De azért a lábát meg tudod fogni, ugye? – meredt rám az időközben felvett maszk mögül a doktor, én pedig megadóan sóhajtottam.

- Helyes! – jött a bólintás, aztán egy pár gumikesztyű repült az ölembe. – Tessék, vedd ezt fel, aztán gyere. Borotváld le a hasa alját – adta ki az utasítást Judith, én pedig megadóan zümmögtetni kezdtem a gépet a véres-sáros barna bundán.

Együttes erővel hanyatt fordítottuk a már mélyen alvó állatot, aztán Judith felvett egy szikét.

- Az a dolgod, hogy ezzel – nyomott a kezembe egy csipeszt, ágai között jókora tamponnal – felitasd a vért, ha szólok. Minden törlés után a véres cuccot oda dobod – mutatott egy tálra – és innen elveszel egy tisztát. Figyeled a vérnyomást, ha nagyon fel- vagy leugrik, szólj. Ennyi. Isten hozott a Los Angelesi Állatmentőknél – csillogott rám a szeme a maszk felett, aztán a szike megvillant, és igyekeztem egyrészt nem figyelni a kutya szétnyílt testére, másrészt visszatartani a reggelimet. Hogy ebédelni nem fogok, abban már most biztos voltam.

- Ezt a szerencsétlent jól elintézték – dünnyögte Judith miközben szorgalmasan cserélgette kezében az eszközöket. – Hogy bukkantál rá?

- Valaki Jimmyt hívta, ő küldött a helyszínre – motyogtam, enyhe hányingerrel küszködve. – Már épp be tudtam volna fogni ezt a szerencsétlen állatot, de megijesztette valami dudaszó.

- Nem tudom mi történhetett vele, de mintha találkozott volna egy jókora tárggyal – cseverészett a doki, miközben épp két húscafatot öltött össze. – Törlést – szólított fel, én pedig engedelmesen odatöröltem a tamponnal.

- Találkozott is – dobtam el a véres darabot, aztán tisztát fogtam a csipeszbe. – Kirohant a főútra, és ott egy barom elütötte.

- Ez akkor megmagyarázza a sérüléseket – bólogatott Judith. – Amilyen állapotban ez a szerencsétlen állat van, csoda hogy túlélte.

- Nem csak túlélte, de ki is fejezte, hogy nem díjazza az ötletet – vigyorogtam el magam egy pillanatra, és mikor megláttam a velem szemben lévő kissé csodálkozó szempárt, vállat vontam. – A srác kiszállt hogy megnézze a kutyát, ő meg odaharapott.

- Törlést – szólított fel a doki, én pedig engedelmeskedtem, aztán megismételtem a koszos tampon-tiszta tampon szertartást. – Szóval azt akarod mondani, hogy ez az állat megharapott valakit?

- Aha – motyogtam, rosszat sejtve. – Miért olyan nagy baj ez? Legközelebb megtanulja, hogy normális sebességgel közlekedjen.

- Várj amíg ezt befejezem, aztán beszéljük ezt meg – intett Judith, és néhány öltéssel bevarrta a kutya hasfalát. Erős, stabil kötést rögzített köré, és míg áttolta a kutyát az elkülönítőbe, rendet raktam az asztalon, és – utálkozva ugyan – de elmostam a véres eszközöket is.

- Remek – bólintott a doki elégedetten, mikor látta hogy újfent rend és tisztaság van a kis helyiségben. – Most viszont beszéljünk. Mondd el egészen pontosan, mi történt.

- Mondtam már – vonogattam a vállam. – Befogás előtt kivágtatott a főútra, és ott elcsapta egy srác, aki nem épp a megengedett sebességgel hajtott. Kiszállt megnézni a kutyát, az meg odaharapott. Megjegyzem, a helyében én is azt tettem volna, és kicsit sem sajnálom a pasast- szögeztem le.

- Könyörgöm Del, mondd hogy hívtál mentőt, vagy orvost az illetőnek – emelte Judith az égnek a pillantását.

- Öhm… nem – vallottam be. – De javasoltam, hogy menjen el és adasson magának tetanuszt! – tettem hozzá, de valami azt súgta, ezzel sokat nem segítek magamon. – Valamit elszúrtam? – kérdeztem aztán elkomorodva.

- De igencsak tisztességesen! – nézett rám a doki csípőre tett kézzel. – Mióta is vagy az Állatmentőknél?

- Három hónapja – dünnyögtem kiszáradt szájjal. – Még sosem volt dolgom ilyennel. Mármint… csak befognom kellett állatokat, embermentés még nem volt a programomban.

- Del, a helyszínen orvost kellett volna hívnod, továbbá azonnal értesíteni a főnököt arról, hogy egy ember is megsérült az akciód során. Nem tanultad kiképzés alatt?

- De igen. Csak akkor és ott nem jutott eszembe – ismertem el. - Ha nem mondod el a főnöknek, nem fogja megtudni – próbálkoztam, mire Judith vigasztalóan a vállamra tette a kezét.

- Én nem is fogom elmondani, ezt megígérem. Ami itt most elhangzott köztünk marad – biztosított. – De félő, hogy másképpen is meg fogja tudni. Del, nem akarlak idegesíteni… de valami azt súgja, hogy ebből még nagy gondok lehetnek.

Nagyot nyeltem, és kissé ijedten néztem rá. Ekkor még sejtelmem sem volt arról, hogy Judith jóslatai milyen hamar valóra válnak.

*****

- Del, a főnök hívat! – dugta be a fejét Max az ajtón abba az alig két négyzetméteres helyiségbe, amit irodaként tarthattam számon. – Nem tudom mi ütött bele, de igyekezz nem tovább hergelni, mert iszonyú mérges, bár fogalmam sincs miért – súgta aztán oda.

- Ajaj – nyögtem tompán, és az előttem heverő aktába temettem a fejem. Már most rosszat sejtettem.

- Kérlek mondd, hogy nem csináltál valami gubancot – meredtek ki Max szemei a helyükről. Del.. – bökte meg a vállam, mire én – továbbra is fejemmel a papírok között – csak bólintottam egy aprót.

- Isteni – dünnyögte Max, és megvakarta kis szakállát. – Akkor sok sikert, meg szerencsét, meg hasonlókat. Ha egyben és épségben kijössz, munka után vendégem vagy egy sörre.

- Ha meg nem, öntsd csak a síromra – motyogtam elhalóan mikor kiviharzott az irodámból, aztán jeges ujjakkal összehajtottam az aktát, és lassan átbotorkáltam a folyosó végébe. A fényes tölgyfa ajtó már most, belépés előtt elvette minden maradék önbizalmamat, és meglehetősen baljóslatúan koppantak ujjaim a fán.

- Szabad! – hangzott fel bentről a felszólítás, és átvánszorogtam a küszöbön.

- Aha, Delia Carvell – bólogatott a főnököm, és az íróasztal előtti székre mutatott. – Üljön le! – reccsent rám, én pedig úgy ereszkedtem le, mintha a bútordarab maga lett volna a vádlottak padja.

- Nos, értesüléseim szerint a ma reggeli akciója nem volt túl fényes eredményű – meredt rám a főnök, Thomas  Taylor, vagy ahogy az irodában mindeki hívta, TT. – Tévedek, vagy az információim pontosak? – emelte fel egy papírlapot, és megrázta az orrom előtt.

- Többé-kevésbé pontosak – mondtam kiszáradt torokkal. – Megmentettem egy állatot.

- És ezt elfelejtette megtenni egy emberrel! – csapott az asztalra a főnök. – Na jó… - erőltetett aztán magára nyugalmat. – Mondja el mi történt. De őszintén, ferdítések nélkül! – emelte fel az ujját figyelmeztetőleg.

Megadóan sóhajtottam egyet, és elmeséltem neki is mindent részletesen, ami reggel történt. Nem vettem el semmit a történetből, de nem is toldottam hozzá.

- Ez a színigazság. Igy történt minden – fejeztem aztán be, mire ő már – kissé vörös fejjel a végére – a bajusza lelógó végét kezdte rágcsálni. Ezt már ismertem, és nem számított túl jó jelnek.

- Megkérdezhetem Uram, honnan származik az információja? – tettem fel merészen a kérdést, mire a főnök ismét felmarkolta a percekkel ezelőtti papírlapot.

- Megkérdezheti! – dörögte. – Innen származik! Csak hogy teljesen tisztában legyen vele, Mr. Somerhalder ügyvédje feljelentette Önt, és Önön keresztül az egész Állatrendőrséget orvosi segítség elmulasztása és cserbenhagyás címszóval! – csapta vissza a papírt, és úgy nézett rám, hogy kedvem támadt nekem is kirohanni az útra, és befeküdni egy autó alá.

- És most akkor mi lesz? – kérdeztem szerencsétlenül.

- Az a pokoli szerencséje, hogy még újonc… így ezzel érvelhetünk a bíróságon – fújt nagyot a főnököm, már némileg fehérebb színben. – És mivel ma kimondottan jobb lábbal keltem, még meggondolom, hogy ez az ügy az állásába kerüljön-e vagy sem. De bárhogy is döntök, egy valamiben már most legyen biztos! A várható pénzbüntetésben amit kapni fog, az Állatrendőrség nem fog részt vállalni! Az a maga vállát fogja nyomni – intett, és felemelkedtem a székből. – Most pedig menjen, és folytassa a munkát! – csattant fel. – A többit még a mai nap folyamán megkapja tőlem. Irásban – tette hozzá. – Mert jelenleg látni sem akarom azt a bajkavaró fejét! – zárta be mögöttem az irodája ajtaját, én pedig csak álltam a falnál. Nem mertem elindulni, mert féltem, hogy összecsuklanak alattam a reszkető lábaim.

Vége

Folyt. Köv.

Kérek szépen kommenteket!

Aki bújt, aki nem 1. fejezet

Leállítottam a kocsi motorját, és azonnal rám szállt a csend, ami mintha valami puha vatta lett volna, szinte teljesen beborította a Lincoln Avenue-t.

A műszerfalon lévő apró ventillátor felé fordítottam az arcomat, hogy a lapátok szele kissé lehűtsön az iszonyatos forróságban. A levegő az aszfalt felett szinte reszketett, még a hőséghez szokott pálmafák is kornyadtan kókadoztak az út két szélén. Embernek nyomát sem lehetett látni sehol. Akik tehették, behúzódtak a légkondicionált házakba, mintsem hogy kitegyék magukat a napszúrás és a hőguta veszélyeinek.

Nem üldögéltem sokáig a kocsiban, egyszerűen nem tehettem. Az én munkám arról szólt, hogy valami másról kell gondoskodom, és ennek az érdekeit kell előtérbe helyeznem, nem magamat. Olyan embernek, akiben nincs meg egyfajta veleszületett önzetlenség, ez a munka egyszerűen lehetetlennek bizonyult, de én élveztem. Még a legnehezebb, legszívfájdítóbb perceket is.

- Központ, itt a 3-as. Itt vagyok a Lincoln Avenue-n. Körbejárok, és megpróbálom megkeresni az állatot. Ha lesz valami eredményem, jelentkezem - tettem vissza a helyére a cb-t, majd miután a központban Jimmy nyugtázta a bejelentkezésemet, nagy sóhajjal kinyitottam az ajtót és kiszálltam.

A július végi hőség szinte elemi erővel csapott arcon, olyan érzés volt, mintha egy kazánba löktek volna bele éppen.

- A franc az egyenruha kiötlőjébe - sóhajtottam. Ilyenkor el tudtam átkozni a hosszú nadrágot, és a rövidujjú inget. Hozzá még a walki talkie, kulcsok, némi önvédelem - összességében sem mondanám Los Angeles éghajlatához illő lenge viseletnek.

Megkerültem a furgont, és kinyitottam a hátsó ajtaját, majd a ketrecek közül óvatosan kihúztam a befogó rudat, szemem közben már a környéket pásztázta. Nem, nem fogok innen dolgavégezetlenül visszafordulni, még akkor sem, ha itt fog rám esteledni. Képtelen lennék otthon pihenni, mikor tudom, hogy itt valahol egy élőlény szenved.

Nem sokkal voltam az ebédszünet előtt, mikor Jimmy fogadott egy hívást. Valaki - aki névtelen kívánt maradni - a Lincoln Avenue-ról telefonált, hogy látott az egyik bokor alatt egy meglehetősen éhesnek tűnő kutyát. Próbált közeledni hozzá, de az állat azonnal iszonyatos aggreszióba váltott. Talán a félelemtől, talán mástól, nem tudni. Jimmy azonnal engem irányított ide. Tudta, hogy mindent meg fogok tenni a siker érdekében, hiszen a lelkem egy része minden alkalommal belehal, ha egy állatot szenvedni kell látnom.

Becsaptam a furgon ajtaját, és a fehér felületről azonnal a szemem elé ugrott a Los Angelesi Állatrendőrség emblémája. Láttam egy pillanatra önmagam is tükröződni az ajtóban, ziláltan, izzadtan, egyenruhámon ugyanezzel az emblémával. És ettől a szívemet egyszerre árasztotta el a büszkeség, és a tenni akarás.

Kezemben a befogó bottal, és egy zacskó kutyaeledellel, zsebemben némi vízzel felfegyverkezve indultam el bejárni a környéket. Visszaemlékeztem rá, amit a betelefonáló mondott. Egy bokor alatt... nem épp pontos leírás, tekintve, hogy minden második lépésnél volt egy bokor. Hol egy ház előkertjében, hol az út mentén sövény formájában. Mintha az egész út csak pálmákból és bokrokból állt volna, ahová a játékos kedvű istenek néha leejtettek egy-egy házat.

- Psssz.... psssz... - próbáltam sziszegve, halk füttyökkel magamhoz hívni a kutyát, mindhiába. Csak a síri csend mindenhol, még egy madár sem pittyent. Azok is nyilván a hőségtől ájultan kapaszkodtak a pálmák ágaiba, vagy a villanyvezetékekbe.

Keresztbe-kasul bejártam az utcát, mindhiába. Néhány helyre be is kopogtam, érdeklőve, láttak-e itt egy éhező állatot, de általában nemleges választ kaptam, egy helyen pedig ígéretet arra, hogy ha még egyszer megzavarom őket, csúnyán megnézhetem magam.

- Magának is kellemes napot, uram! - kiáltottam a becsukódó ajtórésbe. Azt már csak magamban tettem hozzá, hogy szívből kívánom, hogy egyszer érezze meg mit jelent a fájdalom, a félelem, az éhség, és a teljes kiszolgáltatottság.

Igen, a tehetősebbek - akik ezen a környéken éltek -  már csak ilyenek. A többség legalábbis. Amint szerét-számát nem tudják a pénznek, legtöbben elfelejtik, hogy honnan is jöttek. Hogy ők ugyanúgy indultak a világba, mint bárki más,és ugyanannyi lesz a végén amit magukénak mondhatnak, mint egy szegényebb ember. Egy születés, és befejezésként egy három méter mély gödör. A köztes állapot pedig nem a pénzről kell, hogy szóljon. Hanem valami másról. Valami sokkal, de sokkal értékesebbről.

Gondolataimból az riasztott fel, hogy egy barna lény átvágott előttem az úton, szinte a villám sebességével, hogy eltűnjön egy kissé bozótosabb területen, nem messze attól a ponttól, ahol a főút a Lincoln Avenue-ba torkollt.

- Azt hiszem, látom az állatot - szóltam bele a walkie talkie-ba. - Megpróbálom megközelíteni, és befogni.

Egy jókora bokorcsoport alá suhant be az árnyék, mire a mondandóm végére értem, és onnantól olyan csendben lapult, mintha a világon sem lett volna.

Lassan odasétáltam, mintha csak teljesen véletelnül tenném, és letérdeltem a bokrok előtt. Kitettem az ételt, majd egy kis gödröt kapartam, és öntöttem bele vizet is, remélve, hogy az éhes-szomjas kutya gyorsabb lesz, mint a nedvességre áhítozó föld.

Hátrébb léptem, és vártam... de semmi mozgás. Még egy apró nesz, egy apró szimatolás sem.

- Ne félj barátom - motyogtam gyengéden.- Nem foglak bántani, csak gyere ki. Meglátod, jó helyre viszlek... - gügyögtem továbbra is. Tudtam, hogy az állatok, ha az emberi szót nem is értik, de a hangok hullámzását igen. Ők az érzékeikre támaszkodnak, hát ezzel a hanggal azt kell igyekeznem sugallani, hogy nem akarok ártani.

- Tudod, nekem is volt valaha kutyám. Majdnem ilyen barna, mint te - ültem le aztán a földre, kissé távolabb az ételtől, és ebben a pillanatban a bokor alól hörgő morgás hangzott fel. Ezek szerint, pont a kutya közelében vagyok.

Tisztában voltam vele, hogy most csak óvatosan minden mozdulattal. Nem szerettem volna ha akár bennem, akár az állatban bántódás esik.

- Menj, egyél... - biztattam az állatot, miközben lassan feltápászkodtam. - Finom lesz, meglátod. Egyél csak - tettem egy lépést, mire a morgás heves acsarkodássá változott.

Ez az állat fél. Retteg az emberek puszta közelségétől is. Istenem, min mehetett keresztül...

Még szinte végig sem gondoltam ezt, mikor ebben a pillanatban a bokor zöldjéből megláttam kibukkanni egy fekete orrot... és már a szimatolás neszei is elérték a fülemet. Feltűnt neki az étel. És tisztában voltam azzal is, hogy a világa most néhány pillanatra - amíg behabzsolja a neki kitett eledelt - be fog szűkülni. És ez az én esélyem. Mindkettőnk esélye.

A kutya már szinte teljes egészében kibújt, és mikor megláttam, még magam is megdöbbentem. Láttam már elhanyagolt, szenvedő állatot, de ezt az élő csontvázat szemlélve egyszerűen nem értettem, hogyan van ereje még egyáltalán lábra is állni. A barna bundát néha beszáradt vér csíkozta. Nyilván bántalmazhatták is. Vagy a bántalmazója elől szökött, vagy a kóborlásai közben találkozott kegyetlen emberekkel. Mindkét verzió elképzelhetőnek tűnt jelenleg.

Az állat mohó habzsolásba kezdett, én pedig óvatosan feljebb emeltem a befogórudat. A hurok a végén egyre közelebb került az állat fejéhez. Csak arra a pillanatra vártam, hogy mikor a legutolsó morzsa is eltűnik a földről, felemelje a pofáját.

A hurok sokak szemében tűnt gyötrő eszköznek, pedig a legkevésbé sem volt az. Amikor még csak tanonc voltam az Állatrendőrség kötelékében, rajtunk is kipróbálták az oktatók, hogy érezhessük egy állat érzéseit. Kellemetlen volt, az tény, de ez inkább csak a szabadségérzés elvesztésének szólt, fizikai fájdalommal nem járt. És egyébként sem használtuk sokáig, csak míg az állat a furgon kellemes hőmérsékletűre hűtött ketreceinek egyikébe került.

Lassan, csak lassan... centiről centire nyomtam előre a hurkot, már a kutya fejének közelében táncoltam vele. Éreztem, hogy ma enyém lesz a győzelem.

Az utcát burkoló csendben hirtelen felhangzott egy duda idegtépő hangja. Olyan volt a kietlen némaságban, mintha egyenesen a fülembe trombitáltak volna bele, megrázkódtam a kellemetlen érzéstől, ami elöntött.

A kutya felkapta a fejét a dudaszóra. Szőre azonnal az égnek borzolódott, szája szélét felhúzta, és kivillantak fogai. Nem rám acsarkodott, hanem valahová előre. Ő nyilván észrevett valamit, amit én nem, vagy az autódudát nézte-e őt fenyegető ellenségnek nem tudom, és soha nem is fogom megtudni.

Előrelendítettem a hurkot, de egy másodperccel elkéstem. Az állat kilőtt, mint egy rakéta, egyenesen a Lincoln Avenue-t a főúttal összekötő sarok felé. Hasztalan rohantam utána, a felszerelés súlya is visszatartott, és hát két lábon amúgy sem lehettem olyan fürge, mint ő négyen.

Alig fél percen belül el is tűnt a sarkot takaró sövény mögött, én pedig lihegve rohantam utána, hogy legalább lássam merre megy. Semmi másra nem tudtam gondolni csak arra, hogy az autóval indulok a nyomában, aztán valahol csak újra megtalálom...

A kutya azonban nem jutott messzire. Alighogy befordult a sarkon, fékcsikorgás hangzott fel, ezt egy elnyújtott, fájdalmas vonyítás követte... aztán a néma csend.

A sövény eltakarta előttem a kilátást, de anélkül is tudtam, hogy mi történhetett. A kutya eszetlen riadalmában talán se látott, se hallott... és egyenesen berohant az első arrajövő autó kerekei alá.

Ahogy a rudat lóbálva kezemben, futólépésben befordultam magam is a sarkon, már teljes rálátásom nyílt a helyzetre. És ettől nagyon nem lettem jókedvű.

Egy fekete autó állt az út szélén, nyitott ajtóval. Az első kerekek mellett egy fekete hajú fickó guggolt, és noha a kutyát nem láttam, de a srác cipőjének orránál egy apró vértócsát igen.

- Menjen onnan! - hadonásztam, és úgy rohantam, ahogy a lábam bírta. - Ne nyúljon a kutyához, menjen el! - nógattam, de a fickó a füle botját sem mozdította. Süket ez, vagy mi a fene?

Mintha lassított felvételt figyeltem volna, rohanás közben is láttam, hogy a fickó csodálkozva megtapogatja a kutya testét, mint aki nem hiszi el, hogy csakugyan elgázolt egy élőlényt. A következő másodpercben egy morranás, aztán egy hangos jajdulás, és a srác máris a kocsija mellett, fél méterrel arrébb ácsorgott. Bal kezével tartotta jobbját, amiről vér csepegett a forró betonra.

- Mi a fenét műveltél? - rivalltam rá, mikor végre odaértem, és fikarcnyit sem törődve vele arrébb toltam. - Megölted a kutyát!

- A szentségit, nem szándékos volt! - felelte a fiú hasonló hangnemben. - Megharapott! - mutatta véres karját.

- Szóltam, hogy ne nyúlj hozzá! Kiabáltam! - téptem a hajam már az idegességtől, aztán megláttam a fülébe dugott szerkezetet. Vagy telefonált, vagy zenét hallgatott. Ezért nem hallott engem. És talán ezért is nem figyelt oda. Talán ezért ölte meg ezt a szerencsétlen állatot....

- Lélegzik! - kiáltottam meglepve és örvendezve. - Még él! - húztam elő a zsebemből egy kifejezetten kutyáknak készült harapásgátlót, és az állat pofájára húztam.

- Na és én? - kérdezte felháborodva az illető, és ahogy ránéztem, az egyetlen ami eljutott a tudatomig az volt, hogy a szabályos vonású arcból mennyire meghökkentően kék szemek villognak rám.

- Velem mi lesz? A kutyád megharapott! - ismételte.

- Menj orvoshoz, adass be magadnak tetanuszt - tanácsoltam. - Speciel nem az én kutyám - böktem az Állatrendőrség feliratra az ingemen. - Menj már innen arrébb!

- Nem vagy rendőr. Legalábbis nem rendelkezel olyan jogkörrel, ergo ne dirigálj nekem - morrant egyet a kékszemű. - Ha ez a sérülés komoly, nem dolgozhatom amíg rendbe nem jövök. És ebből még gondok lehetnek. Főképp neked.

- Nekem? - kerekedett ki a szemem, és óvatosan alányúltam a kutyának, úgy tartva az ölemben, mint egy felbecsülhetetlen kincset.

- Igen. Te hajszoltad ki ide. Azért gázoltam el. Amikor segíteni akartam, akkor megkapott. Te vagy az egyetlen felelős.

- Ennek a kutyának sürgős orvosi segítség kell! - kiáltottam. - Szóval nem érdekel sem a mondandód, sem az, hogy neked mi fáj! Ha nem tetszik, ami történt, perelj be! - kiáltottam a képébe, aztán futva indultam meg a kutyával a furgon felé, hogy az egyik ketrecbe rakjam.

- Ne félj kislány - suttogtam hunytatóan, és belenéztem azokba a barna kutyaszemekbe, amikből a félelem mellett bizalom sugárzott. - Nem hagyom, hogy bajod essen. Megmentelek, higgy nekem! - zártam rá a furgon ajtaját, és a volán mögé ültem.

A menhely felé indulva még láttam a sarkon egy pillanatig a továbbra is kocsija mellett ácsorgó, szemmel láthatóan átkozodó kékszeműt, de ügyet sem vetettem többet rá.  Ekkor még fogalmam sem volt arról, hogy ezzel életem egyik legnagyobb hibáját követtem el.

Vége

Folyt. köv.

Az új történetről

Delia Carvell a Los Angelesi Állatrendőrség újonc nyomozója. Egy nap értesítést kap, hogy az egyik - főképp tehetősek által lakott - negyedben be kell fognia egy félelemtől megvadult kutyát. Sajnos a sors úgy hozza, hogy Delia elkövet egy apró hibát, ami kihatással lesz jövőjét tekintve. Az állat ugyanis egyenesen Ian kocsijának kerekei alá rohan.
Ian menedzsere perre viszi a dolgot, viszont magát Iant is elmarasztalják a közlekedési szabályok be nem tartása végett. Büntetésül mindkettejüket heti tíz óra közmunkára ítélik, amit a Los Angelesben lévő Ócenáriumban kell ledolgozniuk.
Egy idő elteltével azonban mindketten különös dologra lesznek figyelmesek. Az Ócenárium állatai - egyik a másik után - különös módon megbetegszenek, vagy éppen elpusztulnak. Az egymás iránti nem épp szívélyes érzelmeket félretéve, Deliának és Iannek össze kell fogniuk, hogy megakadályozzák az állatok további pusztulását, és eközben nem csak egy fondorlatos ügyletre, hanem az egymás iránti érzelmeikre is fényt derítenek.

Sziasztok!

Nos, ez a történet is véget ért, de ne aggódjatok. Néhány hét, és visszatérek egy újabb történettel, aminek ezúttal Ian lesz a főszereplője.
Remélem továbbra is számot tarthatok az érdeklődésetekre, és ugyanúgy olvasni fogtok ezek után is, ahogy eddig. Én legalábbis visszavárlak benneteket. :)

A magányosság varázslója 16. fejezet

Befejező rész

Celia elégedetten nézte döbbent arcomat, és lekötözött kezeimet.

- Szóval, te vagy az a bizonyos boszorkány, aki segít majd neki – köptem felé a szavakat megvetően. – Gratulálok, bejött a tervetek. Én marha, hogy tényleg azt hittem, hogy elfogadtatok, és hogy….

- Jaj, fogd már be a szádat! – csattant fel Celia, már nem a megszokott, idegőrlő mézes-mázas visítással. Úgy pattant a hangja, mint az ostor. Keményen, hidegen nézett rám, majd a borosüveg felé nyúlt, amit Klaus nyitva hagyott.

- Felejtsd el – szólalt meg Klaus, elvéve az üveget Celia elől. – Nem azért hoztalak ide hogy vedelj, hanem hogy hajtsd végre a szertartást.

- Nem vagyok a rabszolgád, ha nem tűnt volna fel – tette a kezét Celia csípőre. – Ne mondd meg nekem, hogy mit csináljak, és ne atyáskodj!

- Kettőnk közül én vagyok az erősebb és az öregebb. TE szegődtél az ÉN szolgálatomba, nem fordítva. Csináld amit mondtam! – mondta már feszülten Klaus, én pedig magamban drukkoltam, hogy essenek egymásnak. Igaz, ha mindketten holtan terülnek el, engem itt soha senkit meg nem talál, csak akkor, mikor már mumifikálva ülök ebben a székben, mintha a filmbéli Norman Bates anyukája lennék.

A reményeim a szabadulásra végképp elszálltak. Celia morgott még valamit az orra alatt, amit nem értettem, aztán fogott egy köteg gyertyát, és a székemet lassan körbejárva lerakosgatta őket.

- Hogy tehetted ezt? – kérdeztem tőle hitetlenkedve. – Hogy szegődhettél mellé? Hiszen te nem vagy olyan, mint ő. Te ember vagy… vagyis az voltál – állapítottam meg a hidegen villogó tekintet láttán, ahogy Celia a szemembe nézett. – Ma már nincs benned semmi emberi, ahogy látom – toldottam hozzá, egyre hevesebb utálattal. – Ma már Klaus is jobb nálad!

Nem láttam a mozduló kezet, csak a pofon irtóztató súlyát éreztem az arcomon, amitől a fejem elfordult. Még láttam Celia újra lendülő kezét, de egy erős kéz kulcsolódott a csuklója köré, lehetetlenné téve számára, hogy másodszor is megüssön.

- Ha még egyszer bántani mered, szertartás ide vagy oda, kitöröm a nyakad – szűrte a szót Klaus a fogai között, immár átváltozott arccal, és a hirtelen jött újabb rémülettől már csak szűkölni voltam képes, mint egy kutya.

- Ó-ó-ó – ciccegett Celia meglepve, egyszersmind jót mulatva magában. – Szóval igaz… tényleg nem tagadtad meg önmagad, Mester – nyomta meg kissé gúnyosan az utolsó szót. – Mr. Niklaus Mikaelsson, aki képes feláldozni a nőt, akibe beleszeretett. Hát nem édes? Mint valami szirupos romantikus regény – mosolygott, aztán többé rám sem pillantva arrébb lépett, és nekitámaszkodott a hordónak.

Felnéztem Klausra, aki újra normális arcot vett fel. Tudtam, hogy itt hiába a könyörgés, vagy a sírás. Döntöttek a sorsom felől, és ezt nem fogja megváltoztatni semmi sem.

- Igaz? – préseltem ki magamból a kérdést, és a pince hűvösen nyirkos levegőjében megéreztem lefutni az arcomon egy forró könnycseppet.

- Igen Rea, igaz – guggolt le elém Klaus, lesimítva a könny nyomát az arcomon. – Tényleg szeretlek. Bár leélhetnék veled még számolatlan évet. Bár ne kellene ezt tennem…. De élni akarok Rea. Nem akarok meghalni.

- Ahogyan én sem – néztem rá könyörögve.

Klaus rám mosolygott, és odahajolva valamit a fülembe suttogott. Nem értettem tisztán, a saját dobogó szívem elnyomta a kívülről jövő hangokat. De mintha azt mondta volna nekem, hogy „Élni fogsz”.

Tátott szájjal meredtem rá, ahogy ő is elsétált mellőlem, aztán egy mozdulattal átadta a terepet Celiának.

Halk motyogás hangzott fel, aztán egész testemben összerezzentem, mikor a gyertyák fénye körülöttem fellobogott, mintha húsz apró fáklya gyúlt volna ki hirtelen. Hallottam Celia hangját, ahogy varázsigéket kántált egyre és egyre hangosabban, de egy pillantást sem pazaroltam rá. Klaus arcát figyeltem, hogy ezt vigyem magammal a nemlétbe, a megsemmisülésbe. A férfi képét, akit ebben a pillanatban mindennél jobban gyűlöltem. És akit mindennél, az életemnél is jobban szerettem.

Egy vakító villanás a gyertyák fényében… egy kés, amit Celia húzott elő a ruhája alól. Alakja egyre és egyre közeledett, eltakarva Klaust, és a pince képét előttem. Egy lendületes mozdulat… és fájó, iszonyatos érzés a mellkasomban… aztán a kép elsötétült előttem. Éreztem, hogy a vérem hogyan áztatja el a ruhámat, és alattam a földet. Aztán innentől már nem volt semmi. Csak a fekete sűrűség… amit úgy hívnak, hogy HALÁL.

*****

FÉL ÉVVEL KÉSŐBB

- Hidd már el, hogy gyönyörű vagy – sóhajtott fel Klaus már kissé türelmetlenül. – Kiszállhatunk végre az autóból?

- Meggyűrődött a ruhám – dünnyögtem csalódottan. – Ezt fogja bámulni ma este mindenki – tettem hozzá, mire Klaus csak az égnek emelte a tekintetét. – Jól van, menjünk – legyintettem, és megvártam, míg kiszállva kinyitja előttem az ajtót, és kisegít az autóból.

- Fura, hogy nincs cselédségem – jegyeztem meg, mire Klaus elvigyorogta magát.

– Nem édesem… a történtek ismeretében ez kicsit sem fura – pimaszkodott, mire megfogtam a gallérját, és magamhoz húztam egy csókra.

- Szerencséje Mr. Mikaelsson, hogy szeretem, különben ezért a válaszért most megkapná a magáét – kuncogtam, majd hagytam, hogy megfogja a kezem, és elinduljon velem befelé a kivilágított kastélyba.

- Mintha elértünk volna a nulla ponthoz, a kezdet kezdetéhez – állapítottam meg aztán, megállva az udvar egy sötét szegletében. – Itt találkoztunk először. Az első bálon, amin részt vettem Angliában. És ezen a bálon most újra itt vagyok, veled – szorítottam meg a kezét, mire megfogta a kezem, és szerelmesen megcsókolta.

- Apropó… milyen pofát fognak vágni az emberek? – kérdeztem, felnézve a lépcsősorra, ahol egymás után rótták a bálterembe vivő utat a kiöltözött nemesek. – Hiszen mindenki úgy tudja, hogy halott vagyok.

- Nos… van valami, amit még mindig nem tudsz – fogta át a derekamat Klaus, és belecsókolt a nyakamba. – Odabenn sem mindenki ember. Már az első bálon sem volt az. Javarészt…

- Aha, értem… - csak egy pillanatig tartott a csodálkozásom. – Bár ami azt illeti, nálam jobban senki nem lehet meglepve azon, hogy élek. Egy percig sem fordult meg a fejemben, hogy a saját véredet keverted a borba, amit adtál nekem. És Celia fejében sem fordult meg – tettem hozzá. – Szegény, tényleg meg kellett ölnöd a szertartás után?

- Csak azt ne mondd, hogy sajnálod – dörmögte Klaus. – Ha látta volna, hogy új életre kelsz, eléggé átvágva érezte volna magát. Olyankor pedig veszélyes tudott lenni a kis boszi-bűbájaival.

- Igen, csak valahogy az az ötlet nem tetszik, hogy a pincémben van elásva – sóhajtottam. – De mindegy. Még sosem láttam kísérteni a folyosókon, mikor éjjel sorra látogattam a cselédeket – nevettem fel halkan, és Klaus is velem nevetett.

- Ez a beszéd! – jegyezte meg, aztán körbenézett. – De ami azt illeti… csak hogy ne keltsünk mégis túl nagy feltűnést… és képes légy uralkodni magadon… -  hagyta befejezetlenül a mondatot, és ellépett mellőlem, mikor a pinceajtó felől – ahová annak idején betörtünk – feltűnt egy konyhásnak tűnő fiú, üvegekkel a kezében, és köténnyel a derekán.

Egy mozdulat, egy halk szisszenés, ennyi volt minden. Klaus odahozta a fiút, aki úgy lógott a karjában, mint az akaratát vesztett kölyökmacska.

- Még mindig az igézés a kedvencem – mosolyogott rám Klaus. – Tessék, láss hozzá. Ez most csak a tiéd – húzta hátra a fiú fejét, hogy szabaddá váljon a nyaka.

Egymásra mosolyogtunk boldogan, szerelmesen, aztán a fiúra néztem. Bőre alatt jól láthatóan lüktetett az ütőér, és éreztem, ahogy az éhség fájdalmasan csavar egyet a gyomromon. Közelebb léptem, már átváltozott arccal, és míg ő kétségbeesetten felnyögött, nyakába temettem a fejem, és szomjasan szívni kezdtem az éltető vért.

- Menjünk kedvesem – súgta Klaus, mikor elengedte a tetemet, és én megtöröltem a számat – a zenekar már készülődik. A nyitótánc csak bennünket vár.

VÉGE

A magányosság varázslója 15. fejezet

Tompa, szaggató fejfájás. Ez volt az első, ami eljutott lassan-lassan ébredező tudatomig. A második valami különös nesz volt. Mintha vízcseppek hullottak volna egy tócsába, és ettől a hangtól érthetetlen módon kirázott a hideg.

A harmadik tény, amit érzékeltem az volt, hogy fel akartam emelni a kezem, megmasszírozni fájó homlokomat, de képtelen voltam rá. Valami a csuklóm köré feszült, erőszakosan, fájón, és noha a szemem még nem voltam képes kinyitni, különös dolgok rémlettek fel előttem. Az erdő… lovak, kutyák… egy vadászat. Klaus arca, ami elvesztette emberi jellegét, és egy rém lett belőle… de az emlékeim itt félbeszakadtak. Nyögtem egy tompát, mint ahogy rémálmában teszi az ember, aki ébredni próbál az elméjét uraló iszonytól.

- Ébresztő Csipkerózsika – hallottam egy hangot valahonnan a testemen kívülről, és ez elég volt ahhoz, hogy a félaléltság felhőit végképp elűzze felőlem, és lassan kinyitva a szemem, felemeljem sajgó fejemet.

Már láttam azt is, amit eddig nem. Egy ismeretlen helyiség… valami pince, vagy hasonló. Igen, pince, mert az egyik sarokban homokdombok állnak ládákban. Nyilván zöldségféle lehet a homok alatt, amit védenek a hidegtől. Az egyik fal mentén bortartó polcok sorakoztak, és eltűntek a pince egy kanyarulata mögött. Az egészet gyertyák fénye világította meg, és tette kivehetővé.

Egy gyufa sercent, és Klaus letette az újonnan meggyújtott gyertyát egy felállított hordóra, majd levetette magát egy karosszékbe, szemben velem.

- Remélem kényelmes a széked – mondta kedvesen. – Azt hiszem, a nagy-nagynénéd kedvence volt. Becsüld meg, régi és értékes darab.

Káprázó szemekkel néztem rá, nem igazán értve semmit a körülöttem zajló dolgokból.

- Mi történik? – nyögtem aztán ki, és olyan száraznak éreztem a számat, mint a tapló.

- Nos, igazából köszönettel tartozom, hogy beengedtél a szívedbe, és a birtokra. Az életemet mentetted meg vele – hajolt előre Klaus, a térdére támasztotta a könyökét, úgy nézett rám.

- Nem értem… - ráztam a fejem, ami hiba volt, mert újra belesajdult a fájdalom. – De ez egy kicsit sem vicces. Engedj el! – mondtam neki, felháborodással leplezve a lassan feltörő pánikot.

- Sajnálom, de nem tehetem – rázta a fejét. – És ezt nyilván te is megérted, ha megtudod az igazságot. Celia nemsokára visszatér, és… mindenre fény derül – mosolygott Klaus bűbájosan. – Egyébként az ő nevében is elnézést kérek, ha kissé nagyobb ütött volna a kelleténél. De Celia az a típus, aki szeret biztosra menni – öntött Klaus egy pohár bort.

- Megérteni? – horkantam fel gúnyosan. – Ezt? – néztem le kezeimre, amik a szék karfájához voltak kötözve, méghozzá meglehetősen keményen. – Mit értsek meg ezen? És… és mi történt veled? – villant ismét eszembe az erdei jelenet. – Amire emlékszem, olyan, mint egy rémálom – mondtam aztán halkabban. – Mert te… megváltoztál – nyeltem nagyot, más kifejezést nem igazán találtam szótáramban arra, ami vele történt.

- Nem Rea, nem változtam meg. Csupán megláttad az igazi arcomat – vont Klaus vállat, és odasétálva hozzám az orrom alá tartotta a pohár bort. – Tessék, idd ezt meg. Jobb lesz – biztatott, de makacsul összeszorítottam a számat, és rondán néztem rá. – Rendben, kössünk alkut – sóhajtott fel Klaus. – Idd meg ezt, és én elmondom neked a teljes igazságot.

Hezitáltam egy darabig, de az égető szomjúság legalább akkora vonzerőt jelentett, mint a kíváncsiságom. Iszonyú dühvel telve ugyan, de engedelmesen kiürítettem a poharat, aztán néztem, ahogy Klaus újra helyet foglal.

- Csak hogy lásd, még mindig úriember vagyok – kezdett aztán bele, és nem törődött a gúnyos hanggal, amit kiadtam magamból – most is teljesítem az alku rám eső részét – helyezkedett el kényelmesen.

- A nevem Niklaus Mikaelsson. Nemes vagyok, bár nem Angliában, hanem Svédországban születtem. Nagyon-nagyon régen. Egész pontosan ezerharmincegy évvel ezelőtt. És egészen pontosan ezer éve már, hogy nem vagyok emberi lény. Hanem vámpír. Méghozzá a jelenleg élő legöregebb vámpír a világon.

Elhallgatott, és rám meredt várakozásteljesen, várva a reakciómat.

- Ez nem lehet – mondtam határozottan, mintha csak a bor meghozta volna a bátorságomat. – Ilyesmi nem létezik… csak gyerekmesék!

Összerezzentem ijedtemben, mikor Klaus szemmel nem látható sebességgel a székem mellett termett, és arca újra változni kezdett. Szeme alatt megjelentek a fekete erek, és fogai kibújtak az ínye alól, fehérségük jól láthatóan villogott a gyertyák lágy fényében.

- De igen, lehet – mondta gúnyosan, majd tenyeremre tapasztotta a száját. – A helyedben nem sikítanék – nézett bele a borzalomtól kitágult szemeimbe. – Ellenkező esetben valamivel kénytelen leszek betömni a szádat.

Várt néhány pillanatot, míg felfogtam a szavait, és dermedt bólintással ígértem meg, hogy rendben, igyekszem néma maradni. Akkor elengedett, és visszalépdelt a székéhez, majd belerogyott, és folytatta a mesét.

- Nyilván most jön a kérdés, hogy neked mi közöd az egészhez – állapította meg. – Nagyon egyszerű. Te vagy a Davenport örökös. És ennyi az egész – tárta szét a karjait. – De csak hogy értsd… elmondom az egész történetet.

- Tudod Rea… - kezdett bele mesélő hangon, kissé elgondolkodva – a hiedelemmel ellentétben a vámpírok is képesek öregedni. Na persze nem kívülről – tette aztán hozzá. – Sokkal inkább valamiféle átok ez, amit a természet szórt ránk. Egy idő elteltével, mégha ez az idő oly hosszú is, mint ezer év, a mi testünk is képes feladni a harcot, és megsemmisülni. Hacsak nem teszünk ellene valamit. És ez az a valami, ami hozzád köthető – öntött újra a borból. – Szerencsére Celia egy roppant erős boszorkány. Igen, noha ő ember, nem hétköznapi – villantott felém egy mosolyt, látva a bennem megvillanó meglepetést és utálatot a név hallatán. – Egy vámpír számára nincs is nagyobb áldás, mintha magáénak tudhatja egy erős boszorkány erejét és támogatását.

- Az öregedés, mint olyan – folytatta aztán – nem éppen kedvemre való. Az erőm néha érezhetően kevesebb… és ez így folytatódna egészen a megsemmisülésemig, amihez, ha megbocsátod, nem fűlik fogam. Szerencsére van rá megoldás. Egy apró kis szertartás…- mutatott körbe – alig néhány perc az egész, és én újra erőm teljében leszek majd, mint abban a percben, mikor ezer évvel ezelőtt átváltoztam. Egy szertartás, amit az első áldozatom megölésének helyén, és csontjai felett kell tartanom. Méghozzá – toppantott lábával a pince padlójára – pontosan itt. Ezer évvel ezelőtt, ebben az országban, és ezen a helyen öltem vámpírként először, és a régi áldozatom csontjai azóta is a föld alatt porladnak. Persze, akkor nem foglalkoztam ezzel – rántotta meg a vállát Klaus. – Egy ember volt, táplálék, semmi több. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer még szükségem lesz rá. A földterületet el is vesztettem szem elől. Mások megvették… ezer éven át új és új tulajdonosai lettek. Épületek kerültek rájuk, és ette meg őket az enyészet, hogy új gazdáik új építményeket húzzanak fel rájuk, ahogy sorban teltek el a századok. És most ez a föld a Davenportok tulajdona. Vagyis… a tiéd – fejezte be a történetet.

Egy percig hallgattam némán, igyekezve felfogni a hallottakat. Még mindig úgy éreztem magam, mintha egy szürreális mesébe kerültem volna bele.

- De hát én… hogy kerülök a képbe? – kérdeztem még mindig értetlenül. – Miért kellek én ide? Miért nem kérted be magad a pincébe, vagy lopakodtál be, mikor az érkezésem előtt üresen állt?

- Mert noha én vagyok a legöregebb vámpír, a szabályok rám is vonatkoznak – válaszolta meg Klaus. – Sajnos, a tulajdonos engedélye nélkül nem tehetem be a lábam a területre. Bosszantó dolog, de ez van – rángatta a vállát. – És van még egy oka. Hogy az első gyilkosságom helyén kell elkövetnem egy újabbat. Méghozzá annak a vérével kell öntöznöm eme földet, aki a földterület jelenlegi tulajdonosa. És ez te magad vagy, Rea – nézett rám Klaus kedvesen. – Sajnos a nagy-nagybátyád és a felesége… valahogy megneszelték mi vagyok, és hogy mire készülök. Ők úgy gondolták, megakadályozzák a tervemet… az öngyilkosságuk árán. Kár, mert akkor neked most nem kellene betölteni a helyüket – sóhajtott fel, aztán tett egy apró mozdulatot. – Van még kérdés?

- Nem, az nincs –válaszoltam fagyosan, telve gyűlölettel. – Csak egy kívánságom. ROHADJ MEG! – ordítottam rá, és olyan düh öntött el, hogy úgy éreztem, képes lennék szétszaggatni a köteleket, és apró ízekre szedni Klaust.

- Azt majd te fogsz édesem – hangzott fel a hátam mögül Celia hangja, amit a pinceajtó dörrenése követett, és egy kulcs elfordulását hallottam, ahogy helyére kattintotta a zárat.

- Minden rendben – lépett oda Klaushoz. – A cselédség vagy alszik, vagy kimenőn van. Nem lesznek váratlan vendégeink – állt meg Klaus széke mellett, és onnan nézett rám. – Miss Davenport – biccentett aztán gúnyosan felém – üdvözlöm Önt életének utolsó néhány percén.

Vége

Befejező rész következik