A magányosság varázslója 16. fejezet

Befejező rész

Celia elégedetten nézte döbbent arcomat, és lekötözött kezeimet.

- Szóval, te vagy az a bizonyos boszorkány, aki segít majd neki – köptem felé a szavakat megvetően. – Gratulálok, bejött a tervetek. Én marha, hogy tényleg azt hittem, hogy elfogadtatok, és hogy….

- Jaj, fogd már be a szádat! – csattant fel Celia, már nem a megszokott, idegőrlő mézes-mázas visítással. Úgy pattant a hangja, mint az ostor. Keményen, hidegen nézett rám, majd a borosüveg felé nyúlt, amit Klaus nyitva hagyott.

- Felejtsd el – szólalt meg Klaus, elvéve az üveget Celia elől. – Nem azért hoztalak ide hogy vedelj, hanem hogy hajtsd végre a szertartást.

- Nem vagyok a rabszolgád, ha nem tűnt volna fel – tette a kezét Celia csípőre. – Ne mondd meg nekem, hogy mit csináljak, és ne atyáskodj!

- Kettőnk közül én vagyok az erősebb és az öregebb. TE szegődtél az ÉN szolgálatomba, nem fordítva. Csináld amit mondtam! – mondta már feszülten Klaus, én pedig magamban drukkoltam, hogy essenek egymásnak. Igaz, ha mindketten holtan terülnek el, engem itt soha senkit meg nem talál, csak akkor, mikor már mumifikálva ülök ebben a székben, mintha a filmbéli Norman Bates anyukája lennék.

A reményeim a szabadulásra végképp elszálltak. Celia morgott még valamit az orra alatt, amit nem értettem, aztán fogott egy köteg gyertyát, és a székemet lassan körbejárva lerakosgatta őket.

- Hogy tehetted ezt? – kérdeztem tőle hitetlenkedve. – Hogy szegődhettél mellé? Hiszen te nem vagy olyan, mint ő. Te ember vagy… vagyis az voltál – állapítottam meg a hidegen villogó tekintet láttán, ahogy Celia a szemembe nézett. – Ma már nincs benned semmi emberi, ahogy látom – toldottam hozzá, egyre hevesebb utálattal. – Ma már Klaus is jobb nálad!

Nem láttam a mozduló kezet, csak a pofon irtóztató súlyát éreztem az arcomon, amitől a fejem elfordult. Még láttam Celia újra lendülő kezét, de egy erős kéz kulcsolódott a csuklója köré, lehetetlenné téve számára, hogy másodszor is megüssön.

- Ha még egyszer bántani mered, szertartás ide vagy oda, kitöröm a nyakad – szűrte a szót Klaus a fogai között, immár átváltozott arccal, és a hirtelen jött újabb rémülettől már csak szűkölni voltam képes, mint egy kutya.

- Ó-ó-ó – ciccegett Celia meglepve, egyszersmind jót mulatva magában. – Szóval igaz… tényleg nem tagadtad meg önmagad, Mester – nyomta meg kissé gúnyosan az utolsó szót. – Mr. Niklaus Mikaelsson, aki képes feláldozni a nőt, akibe beleszeretett. Hát nem édes? Mint valami szirupos romantikus regény – mosolygott, aztán többé rám sem pillantva arrébb lépett, és nekitámaszkodott a hordónak.

Felnéztem Klausra, aki újra normális arcot vett fel. Tudtam, hogy itt hiába a könyörgés, vagy a sírás. Döntöttek a sorsom felől, és ezt nem fogja megváltoztatni semmi sem.

- Igaz? – préseltem ki magamból a kérdést, és a pince hűvösen nyirkos levegőjében megéreztem lefutni az arcomon egy forró könnycseppet.

- Igen Rea, igaz – guggolt le elém Klaus, lesimítva a könny nyomát az arcomon. – Tényleg szeretlek. Bár leélhetnék veled még számolatlan évet. Bár ne kellene ezt tennem…. De élni akarok Rea. Nem akarok meghalni.

- Ahogyan én sem – néztem rá könyörögve.

Klaus rám mosolygott, és odahajolva valamit a fülembe suttogott. Nem értettem tisztán, a saját dobogó szívem elnyomta a kívülről jövő hangokat. De mintha azt mondta volna nekem, hogy „Élni fogsz”.

Tátott szájjal meredtem rá, ahogy ő is elsétált mellőlem, aztán egy mozdulattal átadta a terepet Celiának.

Halk motyogás hangzott fel, aztán egész testemben összerezzentem, mikor a gyertyák fénye körülöttem fellobogott, mintha húsz apró fáklya gyúlt volna ki hirtelen. Hallottam Celia hangját, ahogy varázsigéket kántált egyre és egyre hangosabban, de egy pillantást sem pazaroltam rá. Klaus arcát figyeltem, hogy ezt vigyem magammal a nemlétbe, a megsemmisülésbe. A férfi képét, akit ebben a pillanatban mindennél jobban gyűlöltem. És akit mindennél, az életemnél is jobban szerettem.

Egy vakító villanás a gyertyák fényében… egy kés, amit Celia húzott elő a ruhája alól. Alakja egyre és egyre közeledett, eltakarva Klaust, és a pince képét előttem. Egy lendületes mozdulat… és fájó, iszonyatos érzés a mellkasomban… aztán a kép elsötétült előttem. Éreztem, hogy a vérem hogyan áztatja el a ruhámat, és alattam a földet. Aztán innentől már nem volt semmi. Csak a fekete sűrűség… amit úgy hívnak, hogy HALÁL.

*****

FÉL ÉVVEL KÉSŐBB

- Hidd már el, hogy gyönyörű vagy – sóhajtott fel Klaus már kissé türelmetlenül. – Kiszállhatunk végre az autóból?

- Meggyűrődött a ruhám – dünnyögtem csalódottan. – Ezt fogja bámulni ma este mindenki – tettem hozzá, mire Klaus csak az égnek emelte a tekintetét. – Jól van, menjünk – legyintettem, és megvártam, míg kiszállva kinyitja előttem az ajtót, és kisegít az autóból.

- Fura, hogy nincs cselédségem – jegyeztem meg, mire Klaus elvigyorogta magát.

– Nem édesem… a történtek ismeretében ez kicsit sem fura – pimaszkodott, mire megfogtam a gallérját, és magamhoz húztam egy csókra.

- Szerencséje Mr. Mikaelsson, hogy szeretem, különben ezért a válaszért most megkapná a magáét – kuncogtam, majd hagytam, hogy megfogja a kezem, és elinduljon velem befelé a kivilágított kastélyba.

- Mintha elértünk volna a nulla ponthoz, a kezdet kezdetéhez – állapítottam meg aztán, megállva az udvar egy sötét szegletében. – Itt találkoztunk először. Az első bálon, amin részt vettem Angliában. És ezen a bálon most újra itt vagyok, veled – szorítottam meg a kezét, mire megfogta a kezem, és szerelmesen megcsókolta.

- Apropó… milyen pofát fognak vágni az emberek? – kérdeztem, felnézve a lépcsősorra, ahol egymás után rótták a bálterembe vivő utat a kiöltözött nemesek. – Hiszen mindenki úgy tudja, hogy halott vagyok.

- Nos… van valami, amit még mindig nem tudsz – fogta át a derekamat Klaus, és belecsókolt a nyakamba. – Odabenn sem mindenki ember. Már az első bálon sem volt az. Javarészt…

- Aha, értem… - csak egy pillanatig tartott a csodálkozásom. – Bár ami azt illeti, nálam jobban senki nem lehet meglepve azon, hogy élek. Egy percig sem fordult meg a fejemben, hogy a saját véredet keverted a borba, amit adtál nekem. És Celia fejében sem fordult meg – tettem hozzá. – Szegény, tényleg meg kellett ölnöd a szertartás után?

- Csak azt ne mondd, hogy sajnálod – dörmögte Klaus. – Ha látta volna, hogy új életre kelsz, eléggé átvágva érezte volna magát. Olyankor pedig veszélyes tudott lenni a kis boszi-bűbájaival.

- Igen, csak valahogy az az ötlet nem tetszik, hogy a pincémben van elásva – sóhajtottam. – De mindegy. Még sosem láttam kísérteni a folyosókon, mikor éjjel sorra látogattam a cselédeket – nevettem fel halkan, és Klaus is velem nevetett.

- Ez a beszéd! – jegyezte meg, aztán körbenézett. – De ami azt illeti… csak hogy ne keltsünk mégis túl nagy feltűnést… és képes légy uralkodni magadon… -  hagyta befejezetlenül a mondatot, és ellépett mellőlem, mikor a pinceajtó felől – ahová annak idején betörtünk – feltűnt egy konyhásnak tűnő fiú, üvegekkel a kezében, és köténnyel a derekán.

Egy mozdulat, egy halk szisszenés, ennyi volt minden. Klaus odahozta a fiút, aki úgy lógott a karjában, mint az akaratát vesztett kölyökmacska.

- Még mindig az igézés a kedvencem – mosolyogott rám Klaus. – Tessék, láss hozzá. Ez most csak a tiéd – húzta hátra a fiú fejét, hogy szabaddá váljon a nyaka.

Egymásra mosolyogtunk boldogan, szerelmesen, aztán a fiúra néztem. Bőre alatt jól láthatóan lüktetett az ütőér, és éreztem, ahogy az éhség fájdalmasan csavar egyet a gyomromon. Közelebb léptem, már átváltozott arccal, és míg ő kétségbeesetten felnyögött, nyakába temettem a fejem, és szomjasan szívni kezdtem az éltető vért.

- Menjünk kedvesem – súgta Klaus, mikor elengedte a tetemet, és én megtöröltem a számat – a zenekar már készülődik. A nyitótánc csak bennünket vár.

VÉGE