Aki bújt, aki nem 2. fejezet

- Tartsd még egy kicsit… nemsokára hat a nyugtató – motyogta halkan Judith, és határozott, mégis finom mozdulattal belebökte az állatba az infúzió csövét, a barna szemek fénye pedig lassan változni kezdett, a fájdalommal teli félelmet felváltotta a tompa csillogás.

- Jól van… - sóhajtott a doktornő, és ahogy odatolta műtéti eszközökkel teli kocsiját, végigfutott rajtam a hideg. Mintha egy inkvizíciós eszköztárba pillantottam volna bele hirtelen.

- Kimehetek? – kérdeztem szerencsétlenül, de Judith csak a fejét rázta.

- Bocs, de az összes nyomozó valami ügyön van – mormogta. – Én pedig egyedül ezt nem fogom tudni megoldani, segítségre lesz szükségem.

- De én nem vagyok orvos! – tiltakoztam élénken, és el sem próbáltam képzelni, hogy fog ez az állat kinézni néhány perc múlva.

- De azért a lábát meg tudod fogni, ugye? – meredt rám az időközben felvett maszk mögül a doktor, én pedig megadóan sóhajtottam.

- Helyes! – jött a bólintás, aztán egy pár gumikesztyű repült az ölembe. – Tessék, vedd ezt fel, aztán gyere. Borotváld le a hasa alját – adta ki az utasítást Judith, én pedig megadóan zümmögtetni kezdtem a gépet a véres-sáros barna bundán.

Együttes erővel hanyatt fordítottuk a már mélyen alvó állatot, aztán Judith felvett egy szikét.

- Az a dolgod, hogy ezzel – nyomott a kezembe egy csipeszt, ágai között jókora tamponnal – felitasd a vért, ha szólok. Minden törlés után a véres cuccot oda dobod – mutatott egy tálra – és innen elveszel egy tisztát. Figyeled a vérnyomást, ha nagyon fel- vagy leugrik, szólj. Ennyi. Isten hozott a Los Angelesi Állatmentőknél – csillogott rám a szeme a maszk felett, aztán a szike megvillant, és igyekeztem egyrészt nem figyelni a kutya szétnyílt testére, másrészt visszatartani a reggelimet. Hogy ebédelni nem fogok, abban már most biztos voltam.

- Ezt a szerencsétlent jól elintézték – dünnyögte Judith miközben szorgalmasan cserélgette kezében az eszközöket. – Hogy bukkantál rá?

- Valaki Jimmyt hívta, ő küldött a helyszínre – motyogtam, enyhe hányingerrel küszködve. – Már épp be tudtam volna fogni ezt a szerencsétlen állatot, de megijesztette valami dudaszó.

- Nem tudom mi történhetett vele, de mintha találkozott volna egy jókora tárggyal – cseverészett a doki, miközben épp két húscafatot öltött össze. – Törlést – szólított fel, én pedig engedelmesen odatöröltem a tamponnal.

- Találkozott is – dobtam el a véres darabot, aztán tisztát fogtam a csipeszbe. – Kirohant a főútra, és ott egy barom elütötte.

- Ez akkor megmagyarázza a sérüléseket – bólogatott Judith. – Amilyen állapotban ez a szerencsétlen állat van, csoda hogy túlélte.

- Nem csak túlélte, de ki is fejezte, hogy nem díjazza az ötletet – vigyorogtam el magam egy pillanatra, és mikor megláttam a velem szemben lévő kissé csodálkozó szempárt, vállat vontam. – A srác kiszállt hogy megnézze a kutyát, ő meg odaharapott.

- Törlést – szólított fel a doki, én pedig engedelmeskedtem, aztán megismételtem a koszos tampon-tiszta tampon szertartást. – Szóval azt akarod mondani, hogy ez az állat megharapott valakit?

- Aha – motyogtam, rosszat sejtve. – Miért olyan nagy baj ez? Legközelebb megtanulja, hogy normális sebességgel közlekedjen.

- Várj amíg ezt befejezem, aztán beszéljük ezt meg – intett Judith, és néhány öltéssel bevarrta a kutya hasfalát. Erős, stabil kötést rögzített köré, és míg áttolta a kutyát az elkülönítőbe, rendet raktam az asztalon, és – utálkozva ugyan – de elmostam a véres eszközöket is.

- Remek – bólintott a doki elégedetten, mikor látta hogy újfent rend és tisztaság van a kis helyiségben. – Most viszont beszéljünk. Mondd el egészen pontosan, mi történt.

- Mondtam már – vonogattam a vállam. – Befogás előtt kivágtatott a főútra, és ott elcsapta egy srác, aki nem épp a megengedett sebességgel hajtott. Kiszállt megnézni a kutyát, az meg odaharapott. Megjegyzem, a helyében én is azt tettem volna, és kicsit sem sajnálom a pasast- szögeztem le.

- Könyörgöm Del, mondd hogy hívtál mentőt, vagy orvost az illetőnek – emelte Judith az égnek a pillantását.

- Öhm… nem – vallottam be. – De javasoltam, hogy menjen el és adasson magának tetanuszt! – tettem hozzá, de valami azt súgta, ezzel sokat nem segítek magamon. – Valamit elszúrtam? – kérdeztem aztán elkomorodva.

- De igencsak tisztességesen! – nézett rám a doki csípőre tett kézzel. – Mióta is vagy az Állatmentőknél?

- Három hónapja – dünnyögtem kiszáradt szájjal. – Még sosem volt dolgom ilyennel. Mármint… csak befognom kellett állatokat, embermentés még nem volt a programomban.

- Del, a helyszínen orvost kellett volna hívnod, továbbá azonnal értesíteni a főnököt arról, hogy egy ember is megsérült az akciód során. Nem tanultad kiképzés alatt?

- De igen. Csak akkor és ott nem jutott eszembe – ismertem el. - Ha nem mondod el a főnöknek, nem fogja megtudni – próbálkoztam, mire Judith vigasztalóan a vállamra tette a kezét.

- Én nem is fogom elmondani, ezt megígérem. Ami itt most elhangzott köztünk marad – biztosított. – De félő, hogy másképpen is meg fogja tudni. Del, nem akarlak idegesíteni… de valami azt súgja, hogy ebből még nagy gondok lehetnek.

Nagyot nyeltem, és kissé ijedten néztem rá. Ekkor még sejtelmem sem volt arról, hogy Judith jóslatai milyen hamar valóra válnak.

*****

- Del, a főnök hívat! – dugta be a fejét Max az ajtón abba az alig két négyzetméteres helyiségbe, amit irodaként tarthattam számon. – Nem tudom mi ütött bele, de igyekezz nem tovább hergelni, mert iszonyú mérges, bár fogalmam sincs miért – súgta aztán oda.

- Ajaj – nyögtem tompán, és az előttem heverő aktába temettem a fejem. Már most rosszat sejtettem.

- Kérlek mondd, hogy nem csináltál valami gubancot – meredtek ki Max szemei a helyükről. Del.. – bökte meg a vállam, mire én – továbbra is fejemmel a papírok között – csak bólintottam egy aprót.

- Isteni – dünnyögte Max, és megvakarta kis szakállát. – Akkor sok sikert, meg szerencsét, meg hasonlókat. Ha egyben és épségben kijössz, munka után vendégem vagy egy sörre.

- Ha meg nem, öntsd csak a síromra – motyogtam elhalóan mikor kiviharzott az irodámból, aztán jeges ujjakkal összehajtottam az aktát, és lassan átbotorkáltam a folyosó végébe. A fényes tölgyfa ajtó már most, belépés előtt elvette minden maradék önbizalmamat, és meglehetősen baljóslatúan koppantak ujjaim a fán.

- Szabad! – hangzott fel bentről a felszólítás, és átvánszorogtam a küszöbön.

- Aha, Delia Carvell – bólogatott a főnököm, és az íróasztal előtti székre mutatott. – Üljön le! – reccsent rám, én pedig úgy ereszkedtem le, mintha a bútordarab maga lett volna a vádlottak padja.

- Nos, értesüléseim szerint a ma reggeli akciója nem volt túl fényes eredményű – meredt rám a főnök, Thomas  Taylor, vagy ahogy az irodában mindeki hívta, TT. – Tévedek, vagy az információim pontosak? – emelte fel egy papírlapot, és megrázta az orrom előtt.

- Többé-kevésbé pontosak – mondtam kiszáradt torokkal. – Megmentettem egy állatot.

- És ezt elfelejtette megtenni egy emberrel! – csapott az asztalra a főnök. – Na jó… - erőltetett aztán magára nyugalmat. – Mondja el mi történt. De őszintén, ferdítések nélkül! – emelte fel az ujját figyelmeztetőleg.

Megadóan sóhajtottam egyet, és elmeséltem neki is mindent részletesen, ami reggel történt. Nem vettem el semmit a történetből, de nem is toldottam hozzá.

- Ez a színigazság. Igy történt minden – fejeztem aztán be, mire ő már – kissé vörös fejjel a végére – a bajusza lelógó végét kezdte rágcsálni. Ezt már ismertem, és nem számított túl jó jelnek.

- Megkérdezhetem Uram, honnan származik az információja? – tettem fel merészen a kérdést, mire a főnök ismét felmarkolta a percekkel ezelőtti papírlapot.

- Megkérdezheti! – dörögte. – Innen származik! Csak hogy teljesen tisztában legyen vele, Mr. Somerhalder ügyvédje feljelentette Önt, és Önön keresztül az egész Állatrendőrséget orvosi segítség elmulasztása és cserbenhagyás címszóval! – csapta vissza a papírt, és úgy nézett rám, hogy kedvem támadt nekem is kirohanni az útra, és befeküdni egy autó alá.

- És most akkor mi lesz? – kérdeztem szerencsétlenül.

- Az a pokoli szerencséje, hogy még újonc… így ezzel érvelhetünk a bíróságon – fújt nagyot a főnököm, már némileg fehérebb színben. – És mivel ma kimondottan jobb lábbal keltem, még meggondolom, hogy ez az ügy az állásába kerüljön-e vagy sem. De bárhogy is döntök, egy valamiben már most legyen biztos! A várható pénzbüntetésben amit kapni fog, az Állatrendőrség nem fog részt vállalni! Az a maga vállát fogja nyomni – intett, és felemelkedtem a székből. – Most pedig menjen, és folytassa a munkát! – csattant fel. – A többit még a mai nap folyamán megkapja tőlem. Irásban – tette hozzá. – Mert jelenleg látni sem akarom azt a bajkavaró fejét! – zárta be mögöttem az irodája ajtaját, én pedig csak álltam a falnál. Nem mertem elindulni, mert féltem, hogy összecsuklanak alattam a reszkető lábaim.

Vége

Folyt. Köv.

Kérek szépen kommenteket!