Leállítottam a kocsi motorját, és azonnal rám szállt a csend, ami mintha valami puha vatta lett volna, szinte teljesen beborította a Lincoln Avenue-t.
A műszerfalon lévő apró ventillátor felé fordítottam az arcomat, hogy a lapátok szele kissé lehűtsön az iszonyatos forróságban. A levegő az aszfalt felett szinte reszketett, még a hőséghez szokott pálmafák is kornyadtan kókadoztak az út két szélén. Embernek nyomát sem lehetett látni sehol. Akik tehették, behúzódtak a légkondicionált házakba, mintsem hogy kitegyék magukat a napszúrás és a hőguta veszélyeinek.
Nem üldögéltem sokáig a kocsiban, egyszerűen nem tehettem. Az én munkám arról szólt, hogy valami másról kell gondoskodom, és ennek az érdekeit kell előtérbe helyeznem, nem magamat. Olyan embernek, akiben nincs meg egyfajta veleszületett önzetlenség, ez a munka egyszerűen lehetetlennek bizonyult, de én élveztem. Még a legnehezebb, legszívfájdítóbb perceket is.
- Központ, itt a 3-as. Itt vagyok a Lincoln Avenue-n. Körbejárok, és megpróbálom megkeresni az állatot. Ha lesz valami eredményem, jelentkezem - tettem vissza a helyére a cb-t, majd miután a központban Jimmy nyugtázta a bejelentkezésemet, nagy sóhajjal kinyitottam az ajtót és kiszálltam.
A július végi hőség szinte elemi erővel csapott arcon, olyan érzés volt, mintha egy kazánba löktek volna bele éppen.
- A franc az egyenruha kiötlőjébe - sóhajtottam. Ilyenkor el tudtam átkozni a hosszú nadrágot, és a rövidujjú inget. Hozzá még a walki talkie, kulcsok, némi önvédelem - összességében sem mondanám Los Angeles éghajlatához illő lenge viseletnek.
Megkerültem a furgont, és kinyitottam a hátsó ajtaját, majd a ketrecek közül óvatosan kihúztam a befogó rudat, szemem közben már a környéket pásztázta. Nem, nem fogok innen dolgavégezetlenül visszafordulni, még akkor sem, ha itt fog rám esteledni. Képtelen lennék otthon pihenni, mikor tudom, hogy itt valahol egy élőlény szenved.
Nem sokkal voltam az ebédszünet előtt, mikor Jimmy fogadott egy hívást. Valaki - aki névtelen kívánt maradni - a Lincoln Avenue-ról telefonált, hogy látott az egyik bokor alatt egy meglehetősen éhesnek tűnő kutyát. Próbált közeledni hozzá, de az állat azonnal iszonyatos aggreszióba váltott. Talán a félelemtől, talán mástól, nem tudni. Jimmy azonnal engem irányított ide. Tudta, hogy mindent meg fogok tenni a siker érdekében, hiszen a lelkem egy része minden alkalommal belehal, ha egy állatot szenvedni kell látnom.
Becsaptam a furgon ajtaját, és a fehér felületről azonnal a szemem elé ugrott a Los Angelesi Állatrendőrség emblémája. Láttam egy pillanatra önmagam is tükröződni az ajtóban, ziláltan, izzadtan, egyenruhámon ugyanezzel az emblémával. És ettől a szívemet egyszerre árasztotta el a büszkeség, és a tenni akarás.
Kezemben a befogó bottal, és egy zacskó kutyaeledellel, zsebemben némi vízzel felfegyverkezve indultam el bejárni a környéket. Visszaemlékeztem rá, amit a betelefonáló mondott. Egy bokor alatt... nem épp pontos leírás, tekintve, hogy minden második lépésnél volt egy bokor. Hol egy ház előkertjében, hol az út mentén sövény formájában. Mintha az egész út csak pálmákból és bokrokból állt volna, ahová a játékos kedvű istenek néha leejtettek egy-egy házat.
- Psssz.... psssz... - próbáltam sziszegve, halk füttyökkel magamhoz hívni a kutyát, mindhiába. Csak a síri csend mindenhol, még egy madár sem pittyent. Azok is nyilván a hőségtől ájultan kapaszkodtak a pálmák ágaiba, vagy a villanyvezetékekbe.
Keresztbe-kasul bejártam az utcát, mindhiába. Néhány helyre be is kopogtam, érdeklőve, láttak-e itt egy éhező állatot, de általában nemleges választ kaptam, egy helyen pedig ígéretet arra, hogy ha még egyszer megzavarom őket, csúnyán megnézhetem magam.
- Magának is kellemes napot, uram! - kiáltottam a becsukódó ajtórésbe. Azt már csak magamban tettem hozzá, hogy szívből kívánom, hogy egyszer érezze meg mit jelent a fájdalom, a félelem, az éhség, és a teljes kiszolgáltatottság.
Igen, a tehetősebbek - akik ezen a környéken éltek - már csak ilyenek. A többség legalábbis. Amint szerét-számát nem tudják a pénznek, legtöbben elfelejtik, hogy honnan is jöttek. Hogy ők ugyanúgy indultak a világba, mint bárki más,és ugyanannyi lesz a végén amit magukénak mondhatnak, mint egy szegényebb ember. Egy születés, és befejezésként egy három méter mély gödör. A köztes állapot pedig nem a pénzről kell, hogy szóljon. Hanem valami másról. Valami sokkal, de sokkal értékesebbről.
Gondolataimból az riasztott fel, hogy egy barna lény átvágott előttem az úton, szinte a villám sebességével, hogy eltűnjön egy kissé bozótosabb területen, nem messze attól a ponttól, ahol a főút a Lincoln Avenue-ba torkollt.
- Azt hiszem, látom az állatot - szóltam bele a walkie talkie-ba. - Megpróbálom megközelíteni, és befogni.
Egy jókora bokorcsoport alá suhant be az árnyék, mire a mondandóm végére értem, és onnantól olyan csendben lapult, mintha a világon sem lett volna.
Lassan odasétáltam, mintha csak teljesen véletelnül tenném, és letérdeltem a bokrok előtt. Kitettem az ételt, majd egy kis gödröt kapartam, és öntöttem bele vizet is, remélve, hogy az éhes-szomjas kutya gyorsabb lesz, mint a nedvességre áhítozó föld.
Hátrébb léptem, és vártam... de semmi mozgás. Még egy apró nesz, egy apró szimatolás sem.
- Ne félj barátom - motyogtam gyengéden.- Nem foglak bántani, csak gyere ki. Meglátod, jó helyre viszlek... - gügyögtem továbbra is. Tudtam, hogy az állatok, ha az emberi szót nem is értik, de a hangok hullámzását igen. Ők az érzékeikre támaszkodnak, hát ezzel a hanggal azt kell igyekeznem sugallani, hogy nem akarok ártani.
- Tudod, nekem is volt valaha kutyám. Majdnem ilyen barna, mint te - ültem le aztán a földre, kissé távolabb az ételtől, és ebben a pillanatban a bokor alól hörgő morgás hangzott fel. Ezek szerint, pont a kutya közelében vagyok.
Tisztában voltam vele, hogy most csak óvatosan minden mozdulattal. Nem szerettem volna ha akár bennem, akár az állatban bántódás esik.
- Menj, egyél... - biztattam az állatot, miközben lassan feltápászkodtam. - Finom lesz, meglátod. Egyél csak - tettem egy lépést, mire a morgás heves acsarkodássá változott.
Ez az állat fél. Retteg az emberek puszta közelségétől is. Istenem, min mehetett keresztül...
Még szinte végig sem gondoltam ezt, mikor ebben a pillanatban a bokor zöldjéből megláttam kibukkanni egy fekete orrot... és már a szimatolás neszei is elérték a fülemet. Feltűnt neki az étel. És tisztában voltam azzal is, hogy a világa most néhány pillanatra - amíg behabzsolja a neki kitett eledelt - be fog szűkülni. És ez az én esélyem. Mindkettőnk esélye.
A kutya már szinte teljes egészében kibújt, és mikor megláttam, még magam is megdöbbentem. Láttam már elhanyagolt, szenvedő állatot, de ezt az élő csontvázat szemlélve egyszerűen nem értettem, hogyan van ereje még egyáltalán lábra is állni. A barna bundát néha beszáradt vér csíkozta. Nyilván bántalmazhatták is. Vagy a bántalmazója elől szökött, vagy a kóborlásai közben találkozott kegyetlen emberekkel. Mindkét verzió elképzelhetőnek tűnt jelenleg.
Az állat mohó habzsolásba kezdett, én pedig óvatosan feljebb emeltem a befogórudat. A hurok a végén egyre közelebb került az állat fejéhez. Csak arra a pillanatra vártam, hogy mikor a legutolsó morzsa is eltűnik a földről, felemelje a pofáját.
A hurok sokak szemében tűnt gyötrő eszköznek, pedig a legkevésbé sem volt az. Amikor még csak tanonc voltam az Állatrendőrség kötelékében, rajtunk is kipróbálták az oktatók, hogy érezhessük egy állat érzéseit. Kellemetlen volt, az tény, de ez inkább csak a szabadségérzés elvesztésének szólt, fizikai fájdalommal nem járt. És egyébként sem használtuk sokáig, csak míg az állat a furgon kellemes hőmérsékletűre hűtött ketreceinek egyikébe került.
Lassan, csak lassan... centiről centire nyomtam előre a hurkot, már a kutya fejének közelében táncoltam vele. Éreztem, hogy ma enyém lesz a győzelem.
Az utcát burkoló csendben hirtelen felhangzott egy duda idegtépő hangja. Olyan volt a kietlen némaságban, mintha egyenesen a fülembe trombitáltak volna bele, megrázkódtam a kellemetlen érzéstől, ami elöntött.
A kutya felkapta a fejét a dudaszóra. Szőre azonnal az égnek borzolódott, szája szélét felhúzta, és kivillantak fogai. Nem rám acsarkodott, hanem valahová előre. Ő nyilván észrevett valamit, amit én nem, vagy az autódudát nézte-e őt fenyegető ellenségnek nem tudom, és soha nem is fogom megtudni.
Előrelendítettem a hurkot, de egy másodperccel elkéstem. Az állat kilőtt, mint egy rakéta, egyenesen a Lincoln Avenue-t a főúttal összekötő sarok felé. Hasztalan rohantam utána, a felszerelés súlya is visszatartott, és hát két lábon amúgy sem lehettem olyan fürge, mint ő négyen.
Alig fél percen belül el is tűnt a sarkot takaró sövény mögött, én pedig lihegve rohantam utána, hogy legalább lássam merre megy. Semmi másra nem tudtam gondolni csak arra, hogy az autóval indulok a nyomában, aztán valahol csak újra megtalálom...
A kutya azonban nem jutott messzire. Alighogy befordult a sarkon, fékcsikorgás hangzott fel, ezt egy elnyújtott, fájdalmas vonyítás követte... aztán a néma csend.
A sövény eltakarta előttem a kilátást, de anélkül is tudtam, hogy mi történhetett. A kutya eszetlen riadalmában talán se látott, se hallott... és egyenesen berohant az első arrajövő autó kerekei alá.
Ahogy a rudat lóbálva kezemben, futólépésben befordultam magam is a sarkon, már teljes rálátásom nyílt a helyzetre. És ettől nagyon nem lettem jókedvű.
Egy fekete autó állt az út szélén, nyitott ajtóval. Az első kerekek mellett egy fekete hajú fickó guggolt, és noha a kutyát nem láttam, de a srác cipőjének orránál egy apró vértócsát igen.
- Menjen onnan! - hadonásztam, és úgy rohantam, ahogy a lábam bírta. - Ne nyúljon a kutyához, menjen el! - nógattam, de a fickó a füle botját sem mozdította. Süket ez, vagy mi a fene?
Mintha lassított felvételt figyeltem volna, rohanás közben is láttam, hogy a fickó csodálkozva megtapogatja a kutya testét, mint aki nem hiszi el, hogy csakugyan elgázolt egy élőlényt. A következő másodpercben egy morranás, aztán egy hangos jajdulás, és a srác máris a kocsija mellett, fél méterrel arrébb ácsorgott. Bal kezével tartotta jobbját, amiről vér csepegett a forró betonra.
- Mi a fenét műveltél? - rivalltam rá, mikor végre odaértem, és fikarcnyit sem törődve vele arrébb toltam. - Megölted a kutyát!
- A szentségit, nem szándékos volt! - felelte a fiú hasonló hangnemben. - Megharapott! - mutatta véres karját.
- Szóltam, hogy ne nyúlj hozzá! Kiabáltam! - téptem a hajam már az idegességtől, aztán megláttam a fülébe dugott szerkezetet. Vagy telefonált, vagy zenét hallgatott. Ezért nem hallott engem. És talán ezért is nem figyelt oda. Talán ezért ölte meg ezt a szerencsétlen állatot....
- Lélegzik! - kiáltottam meglepve és örvendezve. - Még él! - húztam elő a zsebemből egy kifejezetten kutyáknak készült harapásgátlót, és az állat pofájára húztam.
- Na és én? - kérdezte felháborodva az illető, és ahogy ránéztem, az egyetlen ami eljutott a tudatomig az volt, hogy a szabályos vonású arcból mennyire meghökkentően kék szemek villognak rám.
- Velem mi lesz? A kutyád megharapott! - ismételte.
- Menj orvoshoz, adass be magadnak tetanuszt - tanácsoltam. - Speciel nem az én kutyám - böktem az Állatrendőrség feliratra az ingemen. - Menj már innen arrébb!
- Nem vagy rendőr. Legalábbis nem rendelkezel olyan jogkörrel, ergo ne dirigálj nekem - morrant egyet a kékszemű. - Ha ez a sérülés komoly, nem dolgozhatom amíg rendbe nem jövök. És ebből még gondok lehetnek. Főképp neked.
- Nekem? - kerekedett ki a szemem, és óvatosan alányúltam a kutyának, úgy tartva az ölemben, mint egy felbecsülhetetlen kincset.
- Igen. Te hajszoltad ki ide. Azért gázoltam el. Amikor segíteni akartam, akkor megkapott. Te vagy az egyetlen felelős.
- Ennek a kutyának sürgős orvosi segítség kell! - kiáltottam. - Szóval nem érdekel sem a mondandód, sem az, hogy neked mi fáj! Ha nem tetszik, ami történt, perelj be! - kiáltottam a képébe, aztán futva indultam meg a kutyával a furgon felé, hogy az egyik ketrecbe rakjam.
- Ne félj kislány - suttogtam hunytatóan, és belenéztem azokba a barna kutyaszemekbe, amikből a félelem mellett bizalom sugárzott. - Nem hagyom, hogy bajod essen. Megmentelek, higgy nekem! - zártam rá a furgon ajtaját, és a volán mögé ültem.
A menhely felé indulva még láttam a sarkon egy pillanatig a továbbra is kocsija mellett ácsorgó, szemmel láthatóan átkozodó kékszeműt, de ügyet sem vetettem többet rá. Ekkor még fogalmam sem volt arról, hogy ezzel életem egyik legnagyobb hibáját követtem el.
Vége
Folyt. köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése