A magányosság varázslója 15. fejezet

Tompa, szaggató fejfájás. Ez volt az első, ami eljutott lassan-lassan ébredező tudatomig. A második valami különös nesz volt. Mintha vízcseppek hullottak volna egy tócsába, és ettől a hangtól érthetetlen módon kirázott a hideg.

A harmadik tény, amit érzékeltem az volt, hogy fel akartam emelni a kezem, megmasszírozni fájó homlokomat, de képtelen voltam rá. Valami a csuklóm köré feszült, erőszakosan, fájón, és noha a szemem még nem voltam képes kinyitni, különös dolgok rémlettek fel előttem. Az erdő… lovak, kutyák… egy vadászat. Klaus arca, ami elvesztette emberi jellegét, és egy rém lett belőle… de az emlékeim itt félbeszakadtak. Nyögtem egy tompát, mint ahogy rémálmában teszi az ember, aki ébredni próbál az elméjét uraló iszonytól.

- Ébresztő Csipkerózsika – hallottam egy hangot valahonnan a testemen kívülről, és ez elég volt ahhoz, hogy a félaléltság felhőit végképp elűzze felőlem, és lassan kinyitva a szemem, felemeljem sajgó fejemet.

Már láttam azt is, amit eddig nem. Egy ismeretlen helyiség… valami pince, vagy hasonló. Igen, pince, mert az egyik sarokban homokdombok állnak ládákban. Nyilván zöldségféle lehet a homok alatt, amit védenek a hidegtől. Az egyik fal mentén bortartó polcok sorakoztak, és eltűntek a pince egy kanyarulata mögött. Az egészet gyertyák fénye világította meg, és tette kivehetővé.

Egy gyufa sercent, és Klaus letette az újonnan meggyújtott gyertyát egy felállított hordóra, majd levetette magát egy karosszékbe, szemben velem.

- Remélem kényelmes a széked – mondta kedvesen. – Azt hiszem, a nagy-nagynénéd kedvence volt. Becsüld meg, régi és értékes darab.

Káprázó szemekkel néztem rá, nem igazán értve semmit a körülöttem zajló dolgokból.

- Mi történik? – nyögtem aztán ki, és olyan száraznak éreztem a számat, mint a tapló.

- Nos, igazából köszönettel tartozom, hogy beengedtél a szívedbe, és a birtokra. Az életemet mentetted meg vele – hajolt előre Klaus, a térdére támasztotta a könyökét, úgy nézett rám.

- Nem értem… - ráztam a fejem, ami hiba volt, mert újra belesajdult a fájdalom. – De ez egy kicsit sem vicces. Engedj el! – mondtam neki, felháborodással leplezve a lassan feltörő pánikot.

- Sajnálom, de nem tehetem – rázta a fejét. – És ezt nyilván te is megérted, ha megtudod az igazságot. Celia nemsokára visszatér, és… mindenre fény derül – mosolygott Klaus bűbájosan. – Egyébként az ő nevében is elnézést kérek, ha kissé nagyobb ütött volna a kelleténél. De Celia az a típus, aki szeret biztosra menni – öntött Klaus egy pohár bort.

- Megérteni? – horkantam fel gúnyosan. – Ezt? – néztem le kezeimre, amik a szék karfájához voltak kötözve, méghozzá meglehetősen keményen. – Mit értsek meg ezen? És… és mi történt veled? – villant ismét eszembe az erdei jelenet. – Amire emlékszem, olyan, mint egy rémálom – mondtam aztán halkabban. – Mert te… megváltoztál – nyeltem nagyot, más kifejezést nem igazán találtam szótáramban arra, ami vele történt.

- Nem Rea, nem változtam meg. Csupán megláttad az igazi arcomat – vont Klaus vállat, és odasétálva hozzám az orrom alá tartotta a pohár bort. – Tessék, idd ezt meg. Jobb lesz – biztatott, de makacsul összeszorítottam a számat, és rondán néztem rá. – Rendben, kössünk alkut – sóhajtott fel Klaus. – Idd meg ezt, és én elmondom neked a teljes igazságot.

Hezitáltam egy darabig, de az égető szomjúság legalább akkora vonzerőt jelentett, mint a kíváncsiságom. Iszonyú dühvel telve ugyan, de engedelmesen kiürítettem a poharat, aztán néztem, ahogy Klaus újra helyet foglal.

- Csak hogy lásd, még mindig úriember vagyok – kezdett aztán bele, és nem törődött a gúnyos hanggal, amit kiadtam magamból – most is teljesítem az alku rám eső részét – helyezkedett el kényelmesen.

- A nevem Niklaus Mikaelsson. Nemes vagyok, bár nem Angliában, hanem Svédországban születtem. Nagyon-nagyon régen. Egész pontosan ezerharmincegy évvel ezelőtt. És egészen pontosan ezer éve már, hogy nem vagyok emberi lény. Hanem vámpír. Méghozzá a jelenleg élő legöregebb vámpír a világon.

Elhallgatott, és rám meredt várakozásteljesen, várva a reakciómat.

- Ez nem lehet – mondtam határozottan, mintha csak a bor meghozta volna a bátorságomat. – Ilyesmi nem létezik… csak gyerekmesék!

Összerezzentem ijedtemben, mikor Klaus szemmel nem látható sebességgel a székem mellett termett, és arca újra változni kezdett. Szeme alatt megjelentek a fekete erek, és fogai kibújtak az ínye alól, fehérségük jól láthatóan villogott a gyertyák lágy fényében.

- De igen, lehet – mondta gúnyosan, majd tenyeremre tapasztotta a száját. – A helyedben nem sikítanék – nézett bele a borzalomtól kitágult szemeimbe. – Ellenkező esetben valamivel kénytelen leszek betömni a szádat.

Várt néhány pillanatot, míg felfogtam a szavait, és dermedt bólintással ígértem meg, hogy rendben, igyekszem néma maradni. Akkor elengedett, és visszalépdelt a székéhez, majd belerogyott, és folytatta a mesét.

- Nyilván most jön a kérdés, hogy neked mi közöd az egészhez – állapította meg. – Nagyon egyszerű. Te vagy a Davenport örökös. És ennyi az egész – tárta szét a karjait. – De csak hogy értsd… elmondom az egész történetet.

- Tudod Rea… - kezdett bele mesélő hangon, kissé elgondolkodva – a hiedelemmel ellentétben a vámpírok is képesek öregedni. Na persze nem kívülről – tette aztán hozzá. – Sokkal inkább valamiféle átok ez, amit a természet szórt ránk. Egy idő elteltével, mégha ez az idő oly hosszú is, mint ezer év, a mi testünk is képes feladni a harcot, és megsemmisülni. Hacsak nem teszünk ellene valamit. És ez az a valami, ami hozzád köthető – öntött újra a borból. – Szerencsére Celia egy roppant erős boszorkány. Igen, noha ő ember, nem hétköznapi – villantott felém egy mosolyt, látva a bennem megvillanó meglepetést és utálatot a név hallatán. – Egy vámpír számára nincs is nagyobb áldás, mintha magáénak tudhatja egy erős boszorkány erejét és támogatását.

- Az öregedés, mint olyan – folytatta aztán – nem éppen kedvemre való. Az erőm néha érezhetően kevesebb… és ez így folytatódna egészen a megsemmisülésemig, amihez, ha megbocsátod, nem fűlik fogam. Szerencsére van rá megoldás. Egy apró kis szertartás…- mutatott körbe – alig néhány perc az egész, és én újra erőm teljében leszek majd, mint abban a percben, mikor ezer évvel ezelőtt átváltoztam. Egy szertartás, amit az első áldozatom megölésének helyén, és csontjai felett kell tartanom. Méghozzá – toppantott lábával a pince padlójára – pontosan itt. Ezer évvel ezelőtt, ebben az országban, és ezen a helyen öltem vámpírként először, és a régi áldozatom csontjai azóta is a föld alatt porladnak. Persze, akkor nem foglalkoztam ezzel – rántotta meg a vállát Klaus. – Egy ember volt, táplálék, semmi több. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer még szükségem lesz rá. A földterületet el is vesztettem szem elől. Mások megvették… ezer éven át új és új tulajdonosai lettek. Épületek kerültek rájuk, és ette meg őket az enyészet, hogy új gazdáik új építményeket húzzanak fel rájuk, ahogy sorban teltek el a századok. És most ez a föld a Davenportok tulajdona. Vagyis… a tiéd – fejezte be a történetet.

Egy percig hallgattam némán, igyekezve felfogni a hallottakat. Még mindig úgy éreztem magam, mintha egy szürreális mesébe kerültem volna bele.

- De hát én… hogy kerülök a képbe? – kérdeztem még mindig értetlenül. – Miért kellek én ide? Miért nem kérted be magad a pincébe, vagy lopakodtál be, mikor az érkezésem előtt üresen állt?

- Mert noha én vagyok a legöregebb vámpír, a szabályok rám is vonatkoznak – válaszolta meg Klaus. – Sajnos, a tulajdonos engedélye nélkül nem tehetem be a lábam a területre. Bosszantó dolog, de ez van – rángatta a vállát. – És van még egy oka. Hogy az első gyilkosságom helyén kell elkövetnem egy újabbat. Méghozzá annak a vérével kell öntöznöm eme földet, aki a földterület jelenlegi tulajdonosa. És ez te magad vagy, Rea – nézett rám Klaus kedvesen. – Sajnos a nagy-nagybátyád és a felesége… valahogy megneszelték mi vagyok, és hogy mire készülök. Ők úgy gondolták, megakadályozzák a tervemet… az öngyilkosságuk árán. Kár, mert akkor neked most nem kellene betölteni a helyüket – sóhajtott fel, aztán tett egy apró mozdulatot. – Van még kérdés?

- Nem, az nincs –válaszoltam fagyosan, telve gyűlölettel. – Csak egy kívánságom. ROHADJ MEG! – ordítottam rá, és olyan düh öntött el, hogy úgy éreztem, képes lennék szétszaggatni a köteleket, és apró ízekre szedni Klaust.

- Azt majd te fogsz édesem – hangzott fel a hátam mögül Celia hangja, amit a pinceajtó dörrenése követett, és egy kulcs elfordulását hallottam, ahogy helyére kattintotta a zárat.

- Minden rendben – lépett oda Klaushoz. – A cselédség vagy alszik, vagy kimenőn van. Nem lesznek váratlan vendégeink – állt meg Klaus széke mellett, és onnan nézett rám. – Miss Davenport – biccentett aztán gúnyosan felém – üdvözlöm Önt életének utolsó néhány percén.

Vége

Befejező rész következik