Aki bújt, aki nem 8. fejezet

Lassan beóvakodtam az Ócenáriumba, mintha éppen lopni jönnék, és nagy sóhajjal megálltam a medencék előtt, amit tegnap este olyan gyönyörű tisztára sikáltam.

- De kár, hogy ti nem tudtok beszélni – tapasztottam kezem az üvegre, ami mögött a színes halak úszkáltak. – Ti talán láttatok valamit… valamit, amit mi nem.

- Magunkban beszélünk? – hangzott fel a hátam mögött egy hang, és megjelent Bill és Ian kettőse.

- Inkább, mint vele – mormogtam az orrom alatt a mosolyogó Somerhalderre pillantva, aztán vállat vontam – mintegy közérthető válasz gyanánt – és nekivetettem a hátam a falnak.

- Tessék, magáé a terep – intettem Billnek. – Most jön nyilván, hogy gyanúsak vagyunk, mert alig betesszük ide a lábunkat, azonnal kész a baj, blablabla.

- Félig – meddig – bólogatott Bill meglehetősen komoran. – Nézzék, én egyelőre nem tudom mi folyik itt. De tegnap meglehetős pénzügyi veszteség érte az Ócenáriumot. Az az egy fóka dollár ezrekbe került.

Felsóhajtott, és folytatta.

- Ma a dolgozók az én kérésemre minden látogatót figyeltek. Vagyis, legalább megpróbálkoztak vele. Több ezernyi ember szemmel tartása az ő lehetőségeiket is meghaladja.

- Miért nincs kamerarendszer? – szólt közbe hátulról Ian, aki eddig néma csendben, zsebre dugott kézzel várakozott.

- Erre nagyon egyszerű a válasz – fordult meg Bill. – Mert nekünk magunknak nem telik rá. Fordultunk már a város vezetőségéhez és a rendőrséghez is, de ott is a szokásos választ kaptuk. Nem férünk bele a keretbe – nézett aztán vissza rám, és elkeseredve legyintett. – Kell a kamerarendszer olyan helyekre, ahol az emberek nagyobb veszélyben vannak, mint az állatok.

- Valahol ez is érthető, nem? – mondta Ian halkan.

- Igen, érthető – bólintottam. – Kár, hogy a városi útkereszteződésekbe nem raknak térfigyelő rendszert. Akkor lehetne látni azokat is, akik túl gyorsan hajtanak, és állatokat gázolnak halálra.

- Nem gázoltam halálra! – csattant fel Ian szemmel láthatóan mérgesen.

- Nem mintha rajtad múlt volna! – fújtam dühösen a választ felé, mire Bill megzavarodva kapkodta köztünk a fejét.

- Elég elég elég! – állított meg minket. – Ezt majd máskor, és máshol, rendben? – nézett ránk szúrósan, mire leengedtünk, mint két kilyukasztott labda. – Ha nem tűnt volna fel, most dolgozni vannak itt, és nem pankrációzni – morogta, majd egy pillantást vetett az órájára. – Nekem most mennem kell. Maguknak pedig ideje munkába állni. Remélem holnap reggel úgy jövök be, hogy nincs újabb tetem – csóválta a fejét, és búcsút intett, majd a folyosó ajtajától még visszafordult. – Ja, és lehet, ne fojtsák ma egymást bele a medencébe. Emberi hullákkal sem lesz könnyebb a helyzet. És még ha valamit nem mondtam volna… ha a boncolás nem mosta volna magukat tisztára, hát én magukat gyanúsítanám  – tűnt el aztán az ajtó mögött, magunkra hagyva minket, és mindketten a szánkat tátva bámultunk utána, teljes döbbenettel.

*****

- Ez kemény – jött meg a hangom. – Egy estét töltöttünk itt, és tulajdonképp máris nem hivatalos gyanúsítottak vagyunk.

- Nem vagyunk – motyogta Ian. – Hallottad, ott volt, hogy HA. Jelen esetben a boncolás tisztázott bennünket.

- Igen, de Bill fejében ez a tény akkor is ott maradt, hogy mi voltunk itt, mikor megtörtént a baj – replikáztam. – És ezt az egészet neked köszönhetjük! – vágtam a mutatóujjamat szinte bele az arcába.

- Nekem??? – háborodott fel Ian. – Szerintem inkább annak a bénának, aki állatnyomozó létére képtelen volt befogni egy kutyát! Hogy kerültél erre a munkára, kisorsoltak tombolán? – meredt a szemembe, és közel álltam hozzá, hogy megüssem.

- Még egy szó… - csikorogtam, és az akvárium tükrében megvillanva magam láttam, hogyan szikráznak a szemeim – és ezt kitalálhatod, hová fogom dugni! – kaptam fel a felmosó fát a fejjel egyetemben, és meglóbáltam.

- Mire megtehetnéd, tényleg lesz egy hulla a medencében! – fenyegetőzött Ian is. – Én most elmegyek öltözni. Aztán a beosztás az, mint a tegnapi. Te sikálsz, én halakat etetek. Aztán a többit majd letudjuk együtt – tűnt el az öltöző ajtaja mögött, hogy ruhát váltson!

- Nem vagy a főnököm, ne dirigálj nekem! – kiáltottam rá a bezárt ajtóra, és hisztiztem még egy sort magamban a folyosón, aminek persze ő is hallotta a jeleit odabenn.

- Ha végre befejezted – jelent meg újra – akkor talán kezdhetnénk is. Ha hamarabb végzünk, hamarabb szabadulunk, és kevesebb az esély rá, hogy valamelyikünk holtan marad a helyszínen – nyomta a kezembe a rongyot. – Nem akarsz esetleg te is átöltözni? – érdeklődött.

- Nem, kösz – vetettem oda foghelyről. – Direkt munkára való ruhában jöttem – néztem végig a kissé szakadt farmeromon, és az ingemen. – Van valami kifogásod ellene? – érdeklődtem, és hátat fordítottam neki.

- Na most mit állsz még itt? – perdültem vissza kb egy perc elteltével, mikor észrevettem, hogy még mindig mögöttem áll.

- Semmit… - nyelt nagyot Ian kissé vörös fejjel, majd felkapta a vödreit, és kisietett a folyosóról.

- Félbolond – morogtam magam elé, aztán automatikusan a nadrágom fenekébe töröltem vizes kezem, majd – ekkor már magam is vöröslő fejjel – nekidőltem az akvárium üvegének.

- Én marha – dünnyögtem, kitapogatva a jókora szakadást a nadrágom hátsó részén, a fenekem alatt. – És még volt pofája itt állni, és bámulni – tört fel bennem újra a felháborodás.

Felhangzottak hirtelen a jól ismert csobbanások, aztán a haleledel darabkái újra lassan libegtek lefelé a vízben, egészen az akvárium aljáig.

Felkaptam a fejem, az akvárium teteje felé. A néhány méteres magasság, és a víztömeg torzította a képet amit láttam, de még így is ki tudtam venni egy ember vállait és fejét, ahogy a víz fölé hajlik. A két kar megemelkedett ahogy a vödör tartalmát az akváriumba szórta, majd a fej eltűnt, és alig két másodperccel ezután megjelent Ian. Csakhogy nem a medence felől… hanem onnan, amerre az éléskamrák voltak.

- Hát te? – meredtem rá döbbenten. – Hogy értél ide ilyen hamar? És ráadásul… totál máshonnan? – ráztam a fejem értetlenül, és a medence teteje felé mutogattam.

- Elfelejtettem a kajás helyiség kulcsait – jött a válasz, majd megcsörrentek Ian kezében a kulcsok. – Mi az? Rosszul vagy? – vizslatta érezhetően sápadt képemet.

- Nem… - motyogtam halálra  váltan. – De ha nem te voltál az előbb odafenn… és nem téged láttalak… akkor valaki más is van itt velünk. És az a valaki azt hiszem, újra jókora kalamajkát csinált – fordultam lassan vissza az akvárium felé, ahol a halak még most is szedegették az aljról az esti etetés maradékait.

Vége

FOLYT. KÖV.

Aki bújt, aki nem 7. fejezet

Még szinte szétnézni sem voltam képes, mikor Ian már a sziklák közé futott, és letérdelt egy szürke tömeg mellé, ami én eddig kőnek néztem. De most, jobban odafigyelve… az a kő lélegzett.

- Mi az? – lépdeltem én is oda óvatosan, és tágra nyílt a szemem, mikor megláttam az állatot. – Te jó isten – motyogtam, és leguggoltam a fóka mellé, hogy végigsimítsak érdes bőrén. Az állatból halk hang tört elő, valami fura szuszogás. Megemelte a fejét, de szinte rögtön vissza is ejtette, és a szemeiben abban a néhány másodpercben valami különös csillogást vettem észre. Reményt, hogy segítünk, és könyörgést, hogy megszabaduljon a kínjaitól.

- Én nem értek ehhez, de biztos, hogy egy fókának így kéne kinéznie? – nézett Ian az arcomba, és ahogy felkaptam a fejem, az égszínkék szemek alig húsz centiről világítottak rám. Olyan volt, mintha maga a nyári égbolt szikrázna rám abból az arcból, és azon kaptam magam, hogy egy-két másodpercig az ajkára tapadt a tekintetem, azt mérlegelve, vajon tényleg olyan puha-e, mint amilyennek látszik.

- Nem, nem igazán – kaptam aztán észbe, egyszerre szégyenkezve, és átkozva magam a hülyeségem miatt. Biztosra vettem, hogy Ian is észrevette hogy úgy bámulom, mint egy bugyijába pisilő tinilány, és nagy levegővételekkel felkészültem, hogy most jön az öntelt csipkelődés és gúnyolódás, amit hallgatnom kell.

- Segítséget kellene hívni – tette Ian a két tenyerét a fejét emelgető fóka tarkója alá. Vesztére. Az elkövetkező másodpercben az állat csuklott-szörcsögött egyet, aztán félig emésztett haldarabokkal terítette be Iant könyökig.

- BASSZUS! – akadtak fel a szépfiú kék szemei, és a dögletes bűz ellenére is kedvem támadt mosolyogni, ahogy elengedte a fókát, és öklendezve elrohant lemosni magáról a mocskot.

- Nem lesz semmi baj… semmi baj… - nyugtatgattam a szerencsétlen állatot, és lázasan pörgött az agyam, mit is csináljak jelenleg.

- Akkor most mi legyen? – tért vissza a halottsápadt Ian, és megkérdezni ugyan nem mertem, de a látványa azt a gondolatot ültette a fejembe, hogy a fóka után ő is megszabadult a gyomortartalmától.

- Itt maradok vele – mondtam. – Menj az irodába… keress egy telefonszámot, vagy bármit, amin eléred az itteni vezetőt! Nyilván van állatorvosuk, vagy valami hasonló. Ha nincs, akkor – dobtam oda a mobilomat – megtalálod benne az Állatmentők telefonszámát, hívd őket. Könyörgöm, siess! – estem kétségbe, mikor a fóka száján véres hab tört elő, és a lélegzete egyre sípolóbbá vált.

- Oké, rohanok – fordult sarkon Ian, aztán csak az ajtó csapódását, és futó lépteinek csattogását hallottam a folyosó felől… majd a néma csendet.

- Tarts ki… légy ügyes kislány – biztattam a fókát, ráhajolva az egyre hidegebbé váló, párálló testre, hogy a saját erőmből adjak át neki valamit.

Hiába. A mázsás tömeg még megrezdült a kezeim alatt egyszer, felnyüszített, mintha búcsúzna a víztől és a világtól, végigfutott rajta egy remegés, és mire véget ért, a fóka holtan feküdt előttem.

*****

- Szóval azt mondják, nem történt semmi különös? – vizslatott minket a rendőrnyomozó, és a noteszébe firkált valamit, aztán úgy kapkodta fejét egyikünkről a másikunkra, mint egy teniszmeccsen.

Az Ócenárium irodájában ültünk Iannel, előttünk az asztalnál ült a gyanakvó tekintetű hekus, a sarokban pedig, néma csendben ott kuporgott Bill, az Ócenárium vezetője.

- Tényleg nem tudunk semmit! – sóhajtottam. – Elvégeztük a dolgunkat. Nem tettünk semmi mást – néztem Ianre, aki bólintott.

- Melyikük etette ma meg az állatokat? – tette fel a kérdést a nyomozó, és néhány másodperc után Ian megköszörülte a torkát.

- Én – mondta halkan, és ez hirtelen úgy hangzott, mint valami beismerés. – De a fókákig nem jutottam el.

- Ez érdekes… - billegette a fejét a nyomozó, és némán meredt ránk.

- Nézze, meddig játsszuk még ezt? – hagyott el némileg a béketűrés. – Nem tudunk semmiről, miért kell még itt ülnünk, mint a gyanúsítottaknak? – tört ki belőlem.

- Mert várunk valamire – dünnyögte a zsaru, és alig néhány perc múlva belépett egy fehér köpenyes férfi, és bármennyire is hegyeztem a füleimet, semmit nem hallottam abból, amit a nyomozó fülébe súgott.

- Hát ez tényleg roppant különös – fürkészett bennünket a zsaru, mikor a másik férfi elhagyta a szobát. – A doki szerint ugyanis az előzetes, gyors boncolás szerint a fóka élelmébe őrölt üveget rejtettek. Nyilván magába a halba, amivel megetették – vizslatta tágra nyílt szemünket. – Ugyanakkor rohadt nagy mázlijuk is van – csapta be a noteszt. – Nincs nyoma friss etetésnek.

- Ugyanakkor ez még mindig felveti a kérdést, hogy akkor ki adott neki enni? – szólt bele Bill a sarokból. – A tengeri állatok napjában kétszer kapnak. Reggel, és este. A reggeli táplálékot már teljesen meg kellett volna emésztenie.

- Az a büdös pép amivel lehányt, nem volt olyan – dünnyögte közbe Ian.

- Azt érezni is – legyezett egyet a nyomozó az orra előtt, majd kirúgta maga alól a széket, és felállt.

- Most mindenesetre ennyi volt. Mára elég is volt látni a sápadtag képüket. Holnap reggel várom mindkettejüket az őrsön, és megteszik a vallomást. Ne várják meg, amíg kocsit küldök magukért – intett egyet búcsúzás gyanánt, és bezárta az iroda ajtaját maga mögött.

- Hát ez isteni! – morogta Ian meglehetősen dühösen. – Kevin meg fog ölni, ha miattam csúszunk egy napot!

- Téged ölnek meg? – meredtem rá felháborodva. – Engem a főnököm keresztben fog lenyelni… - nyögtem aztán tehetetlenül a puszta gondolatra is, hogyan fog TT szeme állni ha megtudja, mi történt.

- Bocs, hogy beleszólok, de ezt nem rendezhetnék máshol? – szólt bele Bill, és ekkor kapcsoltunk mindketten, hogy nem vagyunk egyedül. – Menjenek jó? Nekem itt még van egy kis dolgom… - terelgetett minket kifelé, de a küszöbön megállított.

- A dolog többi része mindazonáltal változatlan – szólt utánunk. – Holnap ugyanígy, este itt legyenek.

- Ezek után még bízik bennünk? – fordult felé Ian.

- Nem – jött az őszinte válasz. – De bírósági végzés kötelez. És azzal nem fogok packázni – csapta be az ajtót az orrunk előtt, és mi Iannel elkeseredve néztünk egymásra.

*****

- Mondja, miért van az, hogy magával mindig történik valami? – ejtette TT a fejét az asztalra, mikor beléptem az irodába, és – fejével továbbra is a tölgyfa alkalmatosságon – felemelt egy papírt.

- A rendőrségi jegyzőkönyv. A kérésemre átfaxolva – tette le aztán a papírost, és a székre mutatott az asztal előtt.

- Nem csináltunk semmit! – tört ki belőlem azonnal a védekezés. – Csak azt, ami a munkánk volt! Nem bántottuk az állatokat!

- Tudom… - morogta TT. – A jegyzőkönyv szerint azt a szerencsétlen fókát még zárás előtt néhány órával etethették meg. A halálát csakugyan darált üveg okozta. Nem fogom részletesen elmondani, milyen hatásai vannak a szervezetben – tette hozzá, de az iskolában tanultak ettől függetlenül megelevenedtek a szemem előtt, és megborzongtam. – Mindenesetre Bill továbbra is várja magukat. Azt üzeni, a munkavégzés kötelező, szóval ne is próbáljanak lelki nyavalyákra és hasonló mondvacsinált indokokra hivatkozva kibújni alóla. Igen, ismerem őt – legyintett aztán, még mielőtt feltehettem volna ezt a kérdést. – Ergo a maga munkájáról minden nap pontos jelentést kapok. Ha elszúr valamit… azt is tudni fogom.

- És ha nem én szúrom el? – fintorogtam.

- Maga szerint a másik képes rá? – kezdett el TT egy tollal játszani.

- Soha! – vágtam rá, és nem is tűnt fel, milyen lelkesen védem az utált Ian Somerhaldert. – Ő sosem tenne ilyet. Magam sem tudom miért… - vontam aztán vállat csendesebben – csak egyszerűen érzem.

Vége

Folyt. Köv.

Sziasztok!

Nos, némi bejelenteni valóval érkeztem.
A műszakváltozásom miatt hétvégenként hozom ezentúl az új fejezeteket. (egy-két kivételtől eltekintve). Igy ilyenkor számítsatok mindig frisselésre.
Egy író számára mindig a kommentek, és vélemények adnak erőt a folytatáshoz, de mostanában nem igazán kapok tőletek véleményt. Egyedül talán Usagi a kivétel ez alól. :)
Szóval, úgy döntöttem, visszatérek a jól bevált "fenyegéshez" .:))))
Ezentúl csak akkor fogom hozni az új fejezeteket, ha megvan fejezetenként a három komment. Szóval, így igyekezzetek ezek után. :)

Aki bújt, aki nem 6. fejezet

- Hello – bátortalankodtam be az üres folyosóra, majd az akváriumok elé. – Van itt valaki? – próbálkoztam, de hiába.

A kirándulók, látogatók már elmentek, az Ócenárium bezárt. Az üvegfalak mögött, és fejem felett békés csendességben úszkáltak a halak. Körülöttem csend mindenütt… mintha csak egy másik világba kerültem volna. A béke szigetére, ahol nincs harag, ahol nincs gond és baj. Mintha az óceán fenekére süllyedtem volna, de nem bánnám. Miért is lenne így? A tenger sokkal szebb és barátságosabb, mint a földnek az a része, ahol az emberek telepedtek meg. A tenger fenekén minden olyan egyértelmű. A gyenge elpusztul, az erős megmarad. Ez a törvény, az élet rendje. De nem vonulnak véres háborúkba, nem hajszolnak felesleges, pénzért megvehető vágyakat. Nem bántják feleslegesen egymást, nem áskálódnak, itt nincsenek bántó tettek, vagy szavak. Mégis, az egész él. Igazán él.

- Olyan csodálatosak vagytok – suttogtam lágyan, és hozzáérintettem a kezem az üvegfalhoz, mintha megfoghatnám az apró bohóchalak színes testét, mikor valami nagyot csattant a hátam mögött, és sikítva fordultam hátra.

- Bocsánat… - dörmögte az idősebb férfi, a takarítók kezeslábasában, és felvette a földről az eldőlt partvist. – Nem akartam halálra rémiszteni.

- De… azért sikerült – hápogtam lesápadva, a szívemre tapasztott kézzel. – A nevem Delia – nyújtottam aztán kezet, bár igencsak remegősre sikeredett a kézfogás.

- Dick – rázta meg a kezem a takarító. – Szóval maga lesz az egyik, ugye? Bill emlegetett két embert, akik jönnek ledolgozni a büntit – hunyorgott rám, én pedig csendesen felsóhajtottam.

- Igen, én vagyok az egyik – bólogattam, majd nyögtem egyet, mikor Ian alakja is feltűnt a folyosón. – Ott meg jön a másik – mutattam, megvető mozdulattal.

Dick arrafelé fordította a fejét, és mikor meglátta ki közeledik, őszinte csodálkozás ült ki az arcára.

- Hinnye – dörmögte. – A szemem káprázik, vagy maga tényleg az, aki?

- Tényleg az vagyok – nyugtázta Ian, szemmel láthatóan nem épp jókedvűen. – Kezdjünk hozzá, és hagy menjek innen hamar. Fárasztó nap van mögöttem.

- Igen, iszonyú fárasztó lehet egész nap azt hallani, hogy „Csapó”, aztán meg azt, hogy „Vége” – jegyeztem meg epésen, Dick pedig úgy kapkodta köztünk a fejét, mint egy teniszmeccsen.

- No, asszem én megyek – szólalt meg gyorsan, még mielőtt a verbális közelharc közepén találta volna magát. – De legyen már olyan jó… – fordult Ian felé - és adjon nekem egy autogrammot. Vagyis nem nekem, hanem a kisunokámnak. Sarah imádja magát – keresett elő egy kis noteszt meg tollat a zsebéből, és Ian aláírta az egyik oldalt, én pedig igyekeztem visszafogni a hányásra emlékeztető hangokat. Majd később ráérek még felidegesíteni. Van rá kerek két órám.

- Köszönöm – rakta el a noteszt Dick, majd egy raktárszerű kis helyiségre mutatott. – Munkaruhát hagytam ott maguknak. Nem ebben a Lincoln avegnue-i pompában kéne dolgoznia – vette szemügyre Iant. – A jó Bill nyilván elmagyarázta, mit kell csinálniuk. Tessék, a halak éléstárásnak a kulcsa. Meg fogják találni az ajtót, jókora betűk állnak rajta. Ha végeztek, csak akasszák majd ide – mutatta meg a helyet. – Fel van írva listára, miből mennyit adjanak, ha tudnak olvasni nem fogják eltéveszteni – vont még vállat. – Ha végeztek, majd az éjszakai őrök kiengedik magukat. Azt hiszem ennyi. És még annyit: nyugodtan csináljanak ilyen akciókat a közeljövőben is. Imádok úgy fizetést kapni, hogy otthon lóbálhatom a lábamat közben – nevette el magát, majd búcsút intett, és hamarosan eltűnt a szemünk elől.

*****

- Mivel kezdjünk? – kérdezte morcosan Ian, mikor már ő is magára húzta a szürke kezeslábast, igaz, a felsőrész két ujját lazán megkötötte a derekán, így izmos karjai és felsőteste fele kilátszott az atlétából.

- Hát… nem tudom – nyögtem, erőteljes kísérletet téve arra, hogy elfordítsam a látványtól a fejem, mire Ian elvigyorogta magát.

- Most mi ennyire vicces? – kérdeztem azonnali támadásra készen.

- A reakciód. Utálsz, de ez itt… - mutatott magán végig – tetszik, látom rajtad.

- Attól hogy legszívesebben letépném az öntelt fejedet, még én is látom mi esztétikus – vetettem oda. – Ez persze nem fogja rólad a véleményemet megváltoztatni. Egy szemétláda maradsz, ezzel ennyi – ragadtam fel egy vödröt.

- Rendben – vont vállat Ian közönyösen, a másik vödröt megfogva. – Vagyis akkor mi az első pont?

- Annak a fixálása, hogy egymástól KÜLÖN dolgozunk – világosítottam fel. – Nincs kedvem két órán át sem jópofizni veled, sem hányingert kapni a jelenlétedtől – raktam le a saját vödrömet. – Szóval, én hozzákezdek itt a takarításhoz. Te meg etess – nyomtam a kezébe az élelmiszer raktár kulcsait. – Imádkozom, hogy beszédülj a vízbe, és a cápák is jóllakjanak belőled – fordítottam hátat, majd előkerestem a tisztítószert és bőszen fújni kezdtem az üvegfelületre.

- Akkor majd a végén találkozunk – csörgette meg a kulcsokat Ian, és elvonult, magamra hagyva a haraggal, ami már szinte gombóccá állt össze a torkomban.

- Ez nem lehet igaz – dünnyögtem, és olyan hevesen dörgöltem az üveget, mintha azon akarnék bosszút állni. – Nem elég nekem, hogy bajba kerültem a munkámban… itt van még ez a per… és a tetejébe, ez a… ez a… - keresgéltem a szavakat, aztán feladtam, és csak legyintettem egyet. – Két hónap… Del, csak kibírod valahogy – biztattam magam, majd felkaptam a fejem, mikor az üvegtetőre árnyék vetült.

Ian megtalálta nyilván az éléskamrát, mert felsőteste és borzas feje árnyékát vettem ki a fejem felett, aztán haleledel-darabok pilinkéltek lefelé a vízben, lassú mozgással, és a kis halak csapatostól vetették magukat a mennyei mannára. Újabb és újabb adag érkezett, mikor egyszer csak megállt a békés falatozás, és az apró kajaszemcsék. Jókora csobbanások hangzottak fel helyette, mint mikor valaki köveket dobál a vízbe, ami kapott némi piros árnyalatot, és épp csak arra volt időm, hogy felismerjem a véres, öklömnyi húscafatokat, mikor máris megjelentek a cápák, úgy tüntetve el a kaját, mintha sosem létezett volna. Megborzongtam a puszta látványtól is.

- Durva – jegyeztem meg magamban, aztán az utolsó ujjlenyomatok lepucolása után büszkén vettem szemügyre a munkám immár csillogó-villogó eredményét.

- Szép lett – állapította meg az időközben visszaérkező Ian is, immár üres vödörrel, és felakasztotta a kulcsot a jelzett helyre. – És el ment már csaknem egy teljes óra – nézett rá a karjára.

- Hál istennek – fohászkodtam. – Mellesleg, csak hogy tudd, nálam hízelgéssel sem mész semmire – tettem hozzá. – Mi van akkor még? A fókák, ugye?

- Igen, azok – nyújtózott Ian. – Ki csinálja?

- Nem tudom – hökkentem meg. – Én nem fogom. Én vagyok a szenvedő alanya az egész pernek.

- Én szintén nem fogom. Egyedül nem bírom, sebesült vagyok – emelte fel Ian a még mindig itt-ott bekötött kezét.

- Együtt meg nem dolgozunk – szögeztem le hirtelen.

- Nem tehetünk kivételt? – tárt szét Ian a kezét. – Igy egyikünk sem jár rosszul, és egyikünk sem vághatja a másik arcába, hogy helyette melózott. Ugyan már, légy kicsit rugalmasabb. Utálj, ha jólesik, de ezt legalább csináljuk együtt – unszolt, én pedig rövid gondolkodás után rábólintottam.

- Jó, de ha lehet, ne nagyon akarj beszélgetni velem – indultam meg a kissé emelkedő folyosón, a nyomomban Iannel, hogy két perc múlva már a fókák medencéje, és sziklás pihenője mellett álljunk.

- Úgy látom Dick mindenről gondoskodott – motyogtam, meglátva a vödröt és a két lapátot, aztán az egyiket Ian kezébe nyomtam. – A tévében már láttam, hogy csinálják. A nagyját összelapátoljuk, aztán slaggal lemossuk a sziklákat. Adunk enni a fókáknak is, és mára ennyi – nyújtogattam az egyik lapátot Ian felé, aki a szemöldökét összeráncolva állt, és a sziklák közé meredt.

- Na most mi van? – néztem rá mérgesen.

- Delia… - motyogta Ian. – Azt hiszem, látok valamit. És elég rosszat sejtek.

Vége

Folyt. Köv.

Aki bújt, aki nem 5. fejezet

Néma csend maradt a távozó Bill után, csak a szívverésem hangját hallottam, mindaddig míg Ian halk torokköszörülése ki nem ragadott a mélázásból.

- Nos akkor? – kérdezte oly módon, mintha régi jóbarátok lennénk. – Mit választasz majd? A takarítást, vagy az etetést?

Hátrafordultam, és dühös utálattal meredtem a szemeibe.

- Két büdös pofont választanék legszívesebben! – morogtam az arcába, és kimeresztettem a körmeimet, mint egy támadásra készülő macska. – Mire volt jó ez neked? – rivalltam rá.

- Arra gondolsz, hogy itt kell dolgoznom? – bámult rám értetlenül. – Te meg az ügyvéded pereltetek engem! Nem jókedvemből vagyok itt, elhiheted.

- Igen, ezt sejtem – fintorogtam. – A nagy Ian Somerhalder, aki úgy elfárad nap végére egy nyavalyás sorozat forgatásától, nyilván jobban szereti a szabad óráit kényelmesen elnyúlva élvezni a medencéje partján, epret majszolva és pezsgőt iszogatva – fordultam el tőle újra, és az ajtó felé siettem. Félő volt, hogy ha még egy fél percig nézegetem a kék szemeket sikítani fogok, vagy megfojt a kirobbanó harag, amit iránt éreztem.

- Várj már egy percet! – loholt utánam Ian, aki már csak a folyosón ért utol. – Azt mondtam, várj! – csattant a hangja, és hirtelen mozdulattal elém kerülve elállta az utat. – Megengednéd esetleg, hogy én is mondjak valamit? – emelkedett az ő hangja is feljebb néhány oktávot.

- Ha nem engedném meg, akkor is elmondanád, szóval ki vele! – fontam a karom össze a mellem előtt mogorván.

- Nem én jelentettelek fel! – nézett Ian a szemembe. – Sosem tettem volna!

- Oh, hát persze – nevettem fel gúnyosan. – Biztosan csak álmodtam, hogy a bíróságon voltam. Biztos azt is álmodom, hogy jelenleg itt vagyok. Azt meg végképp, hogy a főnököm a fejem is leszedte a helyéről, ugye? – érdeklődtem.

- Most komolyan, olyan iszonyú nehéz hinni nekem? – dörögte már ekkor Ian, és felemelte a kezét. – Esküdjek meg talán az égiekre, hogy igazat mondok? – kérdezte, és megláttam a kezén a kutyaharapás nyomait.

- Igaz is… - szólalt meg kis szünet után, látva hogy a karját szemlélem – mi lett vele? Úgy értem, az állattal… túlélte?

- Mi közöd hozzá? – tértem magamhoz a csendes révületből. Lelki szemeim előtt ugyanis én épp azt a jelenetet láttam, mikor a kutya nemes egyszerűséggel kitépi a karját, és a látvány nem volt ellenemre. – Elütötted, és kész. Megharapott, ennyi. Én is megtettem volna… csak valami sokkal nemesebb részeden! – löktem félre az útból, és újfent megszaporáztam a lépteimet.

- Szóval érdekelnek azok a részeim? – fogta meg a vállam, és maga felé fordított, a vigyorát látva pedig azt hittem, ott helyben nekiugrom. – A lányok általában így vannak ezzel, megértelek – dugta zsebre a kezét elégedetten.

- Még egy szó… - sziszegtem, mint egy puffogó vipera – és saját kezűleg vágom le azt, amire olyan büszke vagy, és dobom a cápák közé! És jobb ha tudod… én csak nagyon ritkán viccelek! – köptem a szavakat a képébe, és mikor végre elszabadulhattam tőle, nem hallottam hogy utánam jött volna. Az ajtóból fél szemmel visszalestem rá. Ugyanott állt a folyosón, szemmel láthatóan leforrázva, én pedig elkönyveltem hogy a jelenlegi állás 1-0 a javamra.

*****

- Na, mesélj már – unszolt Tracy, miközben szatyrokat lóbálva sétálgattunk Los Angeles belvárosában. – Mióta visszajöttél egy szót sem lehet kihúzni belőled.

- Ez nem igaz – morogtam. – Tessék, most is beszélek.

- Nem, nem beszélsz, úgy morogsz mint egy mérges medve – sóhajtott Tracy, majd lefékezett egy kirakat előtt. – És azt sem értem miért működsz te másképp mint más lányok. A vásárlás mindig úgy feldob! Engem legalábbis – vetett rám egy pillantást.

- Akkor irigyellek érte – vontam vállat. – Nem értem mi jó van abban, hogy abból a pénzből, akiből úgyis kevesebb lesz emiatt a szemétláda miatt, még most költsek el egy csomót olyan ruhákra, amiket az életben nem hordok többé.

- Ó dehogynem! – ragadta meg a karomat Tracy, és vonszolni kezdett magával. – Jaj, nézd milyen cuuukiiiii kis blúz! – visított fel hirtelen, én meg mélységes utálattal szemügyre vettem a fodros gusztustalanságot, amire rábökött.

- Bemegyek, megveszem – döntött a barátnőm. – És neked is nézünk valami szép darabot! – mondta ellentmondást nem tűrően, és hagytam, hogy beráncigáljon magával a boltba.

- Nnnaaa! – jelentette ki elégedetten, és levett egy rózsaszín felsőt, ami úgy nézett ki mint egy csomag cukorka. – Illik hozzád – méregetett engem és a ruhadarabot egyszerre.

- Rám ne merd aggatni azt az ocsmányságot! – tiltakoztam élénken. – Sőt, még a közelembe se hozd! Majd én keresek olyat, ami nekem tetszik – böngésztem végig a kínálatot, és megállapodtam egy fekete felsőnél, amelyen egy jókora gitár virított, és két ujján két koponya díszelgett.

- Látod? Sokkal normálisabb, mint az – mutattam a Tracy kezében lévő felsőre.

- Igen, normális – rázta a fejét barátnőm. – Egy rockkoncerten. Egy punk bárban. De nem az utcán. Az isten szerelmére, Del – sóhajtott fel. – Légy már kicsit… másabb! Keltsd fel a fiúk figyelmét! Mióta nem volt már senkid? – érdeklődött aztán kissé szemtelenül.

- Túl régen – dünnyögtem. – De nekem jó így. Miután John elhagyott, valahogy…

- Nem ítélhetsz meg minden férfit egy miatt! – értetlenkedett Tracy. – Sokkal jobbak is futkosnak a világban – kacsintott aztán rám. – És ami azt illeti, az egyikkel épp együtt dolgozol majd minden este.

- Ezt a részét meg azelőtt fejezd be mielőtt egyáltalán elkezdenéd – vágtam le a gitáros felsőt a pénztáros elé. – Utálom, érted? A puszta jelentététől is felmászom a falra! – keseregtem. – Csak én lehetek ilyen szerencsétlen… hogy pont ő… pont vele – fordultam ki aztán az üzletből, Tracyvel szorosan a sarkamban.

- Jaj Del – sóhajtott, és csodálkozva nézett az utána rohanó eladóra, majd feleszmélt, és kezébe nyomta a rózsaszín édibédi felsőt.

- Jobb ha vigyázol – vigyorogtam el magam. – Különben te is bíróság elé kerülsz lopásért, aztán jöhetsz te is fókaszart takarítani – és megadóan felemeltem a kezem, látva Tracy arcán a felcsillanó reményt.

- Del, ha tudnám hogy erre ítélnek, végiglopnám az egész Berryson street-et! – jelentette ki. – Meghalnék, ha Iannel kéne dolgoznom… ha hozzám szólna… ha megérinte pedig pláne. Összepisilném magam, és helyben meghalnék – bólintott hatalmasat a monológja végén. – És még csak nem is bánnám…

- Trac… te komplett őrült vagy – nevettem el magam hangosan. – Látod… megérte eljönni. Máris felvidítottál – tettem a vállára a kezem. – Meghívlak egy iszonyú hatalmas adag fagylaltra, de csak akkor, ha többé nem hozod szóba azt a bájgúnárt. Ellenkező esetben belefojtalak a kehelybe – fenyegettem meg tréfásan, és ahogy leültünk egy kis kávéház teraszára, a szemben lévő újságosnál a szemembe virított Ian portréja, minek láttán azonnal elment minden étvágyam. A minimális jókedvemmel egyetemben.

Vége

Folyt. Köv.

Aki bújt, aki nem 4. fejezet

- Na, hogy ment a dolog? – dugta be a fejét kíváncsian Tracy a kávézóba, ahol épp a gőzölővel birkóztam.

- Ó, ISTENIEN! – csaptam le a makacs eszközt. – Nem látod, szinte szétcsattanok a jókedvtől! – mérgelődtem. – Ne haragudj – fogtam már kissé halkabbra. – Nem rád vagyok mérges, hanem erre a…. erre a nyavalyásra!

- Oké, ez most Ianre, vagy a gőzölőre vonatkozott? – vette ki a kezemből Tracy az említett gépet, még mielőtt végleg tönkretettem volna. – Mesélj már!

- Mit meséljek? – rogytam le az asztal mellé, és néztem ahogy barátnőm kezében a gép engedelmesen működni kezd.

- Hát mindent… hogy milyen volt a tárgyalás… meg hogy milyen volt Ő – sóhajtotta Tracy, és az „Ő” szócskánál áhítatosan sóhajtott egyet. – Tényleg olyan jóképű közelről is? – csóválta meg a fejét, mikor csak egy önkéntelen hanggal mutattam ki a felháborodással vegyes undoromat.

- Tudod, lehet hogy jól néz ki, de emberileg… - legyintettem. – Szerinted milyen az, aki képes lenyúzni rólam 300 dollárt? Kétlem, hogy az én pénzemre szorulna rá. Pedig az ítélet szerint ezt nem a város felé, hanem a drágaságod felé kell megfizetnem – meredtem a kávéra amit Tracy időközben letett elém.

- Háromszáz dollár? – kérdezett vissza a barátnőm. – Akkor még egész jól megúsztad. Bár nem mondom, hogy ez nem érvágás.

- TT azt mondta, kifizeti az Állatrendőrség, és majd apránként törlesztem – ismertem el. – Ez a kisebbik baj. Van nagyobb is – kortyoltam egyet a fekete nedűből.

- Mondd hogy nem zárnak be könyörgöm – kerekedett ki Tracy szeme.

- Hát majdnem olyan lesz – morogtam. – Két hónapon át, napi két órában leszek összezárva azzal a… MAJOMMAL! – nyomtam meg az utolsó szót, mire Tracy kezéből csörömpölve kiesett a kávéfőző teteje.

- NAPI KÉT ÓRÁT KELL ELTÖLTENED IAN-NEL? – kérdezett vissza olyan hangsúllyal, mintha a legnagyobb álmom vált volna valóra. – Ez nem büntetés, te eszetlen! – rázta meg aztán a vállamat. – Ez egy jutalom!

Belenéztem Tracy lelkesen csillogó szemeibe, aztán legyintettem egyet, mintha azt jeleztem volna, hogy reménytelen. Úgysem leszek képes segíteni rajta, ami a megszállottságát illeti.

- Igen, tiszta karácsonyi ajándék – mondtam maró gúnnyal. – Ha gondolod, nagyon szívesen átadom neked a lehetőséget!

- Tényleg megtennéd? – ragadta meg a kezem Tracy lázas izgalommal. – Komolyan mondod? Elmehetek helyetted? – csivitelt utánam még akkor is, mikor megforgattam a szemem, és hang nélkül az ajtó felé vettem az irányt.

- Akkor legalább azt áruld el, hogy merre ütessem el magam vele! – kiabált utánam barátnőm, és mikor egy pillanatra még hátrafordultam, vágyakozó sóvárgás tükröződött az arcán.

*****

- Szóval maga lesz az egyik – lépett ki egy markáns arcvonású férfi az irodából a folyosóra ahol ácsorogtam, és kézfogás közben alaposan végigmért. – Értesítettek, hogy kapok két embert… heti két órában. Büntetés gyanánt – vigyorogta  el magát, és valamiért kimondottan szimpatikusnak találtam a pasast.

- Igen, én vagyok az egyik – ismertem el. – És valahogy nem nagyon vágyom látni a másikat – tettem hozzá. – Mi lesz a dolgom?

- Előbb várjuk meg a bizonyos másikat – terelte a szót a férfi, majd kezet nyújtott. – Bocsánat, a jó modor úgy látom ma nem az erősségem. Bill Norman vagyok, az Ócenárium vezető gondozója.

- Delia Carvell – adtam kezet, és Bill jó alaposan megrázta.

- Szóval, mit művelt, amiért erre ítélték? – méregetett de nem ellenségesen, sokkal inkább kíváncsi érdeklődéssel.

- Bénáztam – adtam tömör feleletet. – Persze ezt le lehetett volna tudni simábban is, de az az öntelt beképzelt hólyag feljelentett.

- Vagyis én – nyikordult egy ajtó a hátam mögött, és közbeszólt Ian hangja, mire jókorát ugrottam a hirtelen ijedtségtől.

- Öhm… igen – hebegtem csendesen, míg a kékszemű elém sétált.

- Ian Somerhalder – mutatkozott be Billnek, és a két férfi kezet fogott.

- Igen, tudom – vigyorgott Mr. Norman. – Ez jó, tetszik nekem. Különös fordulatokat hoz az élet, nemde? – filozofált, és megindult velünk a folyosó végi ajtó felé, ami egy terembe vezetett, és mikor megálltunk az ajtó túloldalán a számat is eltátottam a csodálkozástól.

Fejünk fölött mintha üvegfalú kupola lett volna. Kéklett az óceán tiszta vize, és a legkülönfélébb élőlények úszkáltak benne. Csak kapásból húszféle halfajt tippeltem, és – ami kis rémülettel töltött el – négy cápát is láttam körözni fel-alá.

- Ez gyönyörű! – ámélkodtam. – Mintha a tenger fenekén ébredtem volna egyik reggel – érintettem meg a kupola oldalsó falát.

- Ez a terem a fő büszkeségünk – bólintott Bill. – Van is miért. Ezt az akváriumot még csak nemrég adták át. A négy cápát pedig alig két napja kaptuk meg. Na szóval… - csapta össze a kezét. – Vázolom mi lesz a feladatuk. A halak etetése, különösen ami a cápákat illeti. Ne rémüljön halálra – mulatott hangosan az ábrázatomon. – Csak felülről be kell dobálni nekik a húst. Majd megmutatom honnan. Aztán… minden nap, mikor a látogatók már elmentek, bejönnek, és lemossák az üvegfalakat. A nézők imádják összefogdosni, kiváltkép ami a gyerekeket illeti. Jöjjenek – intett aztán, és némán követtük.

- Újfent találkozunk hát – dörmögte a fülembe Ian kifelé menet.

- Igen, de nem vagyok boldog tőle – vetettem rá fagyos pillantást. – Szóval bocs, de nem haverkodni jöttem. Főleg veled nem – hagytam faképnél, és kissé erőteljesebben léptem ki Bill után.

Újabb és újabb ajtó… egy apró átjáró, melynek a padlója felfelé emelkedett, és a legvégén a külső medencéknél bukkantunk ki.

- Ez itt az úgynevezett aréna – mutatott körbe Bill. – Itt tartjuk a bemutatókat, úgy értem a delfinekkel, fókákkal. Van néhány pingvinünk is, de ők még egyelőre nem kerültek a közönség szeme elé. A feladtuk lesz minden este, zárás után az állatok etetése. Ebben majd Greg segít maguknak, a főápoló. Főképp a fókákkal foglalkozzanak. Minden jól teljesített trükk után kapnak jutalomfalatot ugyan, de egyszerűen kimeríthetetlen az étvágyuk – mulatott Bill. – Ezen a részen… - vezetett körbe minket a medence körül – itt van a pihenőhelyük. Távolítsák el innen az ürüléket. Nemcsak enni szeretnek nagyon, hanem piszkolni is – vont vállat, majd széttárta a karjait.

- Nos, momentán ennyi – mondta aztán jókedvűen. – Holnap este kezdenek, ugye? – érdeklődött, mire kapott tőlünk két néma bólintást.  – Remek, remek – nyugtázta. – Zárás este hatkor, vagyis maximum fél hétre legyenek itt. Még este 9kor is világos van, nyár lévén, tehát ne féljenek, nem maradnak kettesben a sötétben – kacsintott egyet, mire kezdtem kissé csúnyábban nézni rá.

- Akkor minden tiszta, és világos – lépett egyet, majd visszafordult. – El is felejtettem… esetleg valami kérdés?

- Csupán egy kérés – találtam meg a hangom hirtelen. – Kérem mondja azt, hogy külön is dolgozhatunk, és nem kell napi két órában az Ő ábrázatát bámulnom – böktem Ian felé, akinek némi felháborodás kezdett tükröződni az arcán.

- Miss Carvell… én csak a munkát adom ki. A többit Önök osztják be maguk között – vont vállat Bill. – Ebbe nincs beleszólásom. Egyezzenek meg…. Apropó, ugye visszatalálnak a bejárathoz? – intett búcsút, és eltűnt az ajtó mögött.

- Egyezzünk meg… - motyogtam utána. – Azt hiszem, az lenne a világ nyolcadik csodája.

Vége

Folyt. Köv.