Aki bújt, aki nem 4. fejezet

- Na, hogy ment a dolog? – dugta be a fejét kíváncsian Tracy a kávézóba, ahol épp a gőzölővel birkóztam.

- Ó, ISTENIEN! – csaptam le a makacs eszközt. – Nem látod, szinte szétcsattanok a jókedvtől! – mérgelődtem. – Ne haragudj – fogtam már kissé halkabbra. – Nem rád vagyok mérges, hanem erre a…. erre a nyavalyásra!

- Oké, ez most Ianre, vagy a gőzölőre vonatkozott? – vette ki a kezemből Tracy az említett gépet, még mielőtt végleg tönkretettem volna. – Mesélj már!

- Mit meséljek? – rogytam le az asztal mellé, és néztem ahogy barátnőm kezében a gép engedelmesen működni kezd.

- Hát mindent… hogy milyen volt a tárgyalás… meg hogy milyen volt Ő – sóhajtotta Tracy, és az „Ő” szócskánál áhítatosan sóhajtott egyet. – Tényleg olyan jóképű közelről is? – csóválta meg a fejét, mikor csak egy önkéntelen hanggal mutattam ki a felháborodással vegyes undoromat.

- Tudod, lehet hogy jól néz ki, de emberileg… - legyintettem. – Szerinted milyen az, aki képes lenyúzni rólam 300 dollárt? Kétlem, hogy az én pénzemre szorulna rá. Pedig az ítélet szerint ezt nem a város felé, hanem a drágaságod felé kell megfizetnem – meredtem a kávéra amit Tracy időközben letett elém.

- Háromszáz dollár? – kérdezett vissza a barátnőm. – Akkor még egész jól megúsztad. Bár nem mondom, hogy ez nem érvágás.

- TT azt mondta, kifizeti az Állatrendőrség, és majd apránként törlesztem – ismertem el. – Ez a kisebbik baj. Van nagyobb is – kortyoltam egyet a fekete nedűből.

- Mondd hogy nem zárnak be könyörgöm – kerekedett ki Tracy szeme.

- Hát majdnem olyan lesz – morogtam. – Két hónapon át, napi két órában leszek összezárva azzal a… MAJOMMAL! – nyomtam meg az utolsó szót, mire Tracy kezéből csörömpölve kiesett a kávéfőző teteje.

- NAPI KÉT ÓRÁT KELL ELTÖLTENED IAN-NEL? – kérdezett vissza olyan hangsúllyal, mintha a legnagyobb álmom vált volna valóra. – Ez nem büntetés, te eszetlen! – rázta meg aztán a vállamat. – Ez egy jutalom!

Belenéztem Tracy lelkesen csillogó szemeibe, aztán legyintettem egyet, mintha azt jeleztem volna, hogy reménytelen. Úgysem leszek képes segíteni rajta, ami a megszállottságát illeti.

- Igen, tiszta karácsonyi ajándék – mondtam maró gúnnyal. – Ha gondolod, nagyon szívesen átadom neked a lehetőséget!

- Tényleg megtennéd? – ragadta meg a kezem Tracy lázas izgalommal. – Komolyan mondod? Elmehetek helyetted? – csivitelt utánam még akkor is, mikor megforgattam a szemem, és hang nélkül az ajtó felé vettem az irányt.

- Akkor legalább azt áruld el, hogy merre ütessem el magam vele! – kiabált utánam barátnőm, és mikor egy pillanatra még hátrafordultam, vágyakozó sóvárgás tükröződött az arcán.

*****

- Szóval maga lesz az egyik – lépett ki egy markáns arcvonású férfi az irodából a folyosóra ahol ácsorogtam, és kézfogás közben alaposan végigmért. – Értesítettek, hogy kapok két embert… heti két órában. Büntetés gyanánt – vigyorogta  el magát, és valamiért kimondottan szimpatikusnak találtam a pasast.

- Igen, én vagyok az egyik – ismertem el. – És valahogy nem nagyon vágyom látni a másikat – tettem hozzá. – Mi lesz a dolgom?

- Előbb várjuk meg a bizonyos másikat – terelte a szót a férfi, majd kezet nyújtott. – Bocsánat, a jó modor úgy látom ma nem az erősségem. Bill Norman vagyok, az Ócenárium vezető gondozója.

- Delia Carvell – adtam kezet, és Bill jó alaposan megrázta.

- Szóval, mit művelt, amiért erre ítélték? – méregetett de nem ellenségesen, sokkal inkább kíváncsi érdeklődéssel.

- Bénáztam – adtam tömör feleletet. – Persze ezt le lehetett volna tudni simábban is, de az az öntelt beképzelt hólyag feljelentett.

- Vagyis én – nyikordult egy ajtó a hátam mögött, és közbeszólt Ian hangja, mire jókorát ugrottam a hirtelen ijedtségtől.

- Öhm… igen – hebegtem csendesen, míg a kékszemű elém sétált.

- Ian Somerhalder – mutatkozott be Billnek, és a két férfi kezet fogott.

- Igen, tudom – vigyorgott Mr. Norman. – Ez jó, tetszik nekem. Különös fordulatokat hoz az élet, nemde? – filozofált, és megindult velünk a folyosó végi ajtó felé, ami egy terembe vezetett, és mikor megálltunk az ajtó túloldalán a számat is eltátottam a csodálkozástól.

Fejünk fölött mintha üvegfalú kupola lett volna. Kéklett az óceán tiszta vize, és a legkülönfélébb élőlények úszkáltak benne. Csak kapásból húszféle halfajt tippeltem, és – ami kis rémülettel töltött el – négy cápát is láttam körözni fel-alá.

- Ez gyönyörű! – ámélkodtam. – Mintha a tenger fenekén ébredtem volna egyik reggel – érintettem meg a kupola oldalsó falát.

- Ez a terem a fő büszkeségünk – bólintott Bill. – Van is miért. Ezt az akváriumot még csak nemrég adták át. A négy cápát pedig alig két napja kaptuk meg. Na szóval… - csapta össze a kezét. – Vázolom mi lesz a feladatuk. A halak etetése, különösen ami a cápákat illeti. Ne rémüljön halálra – mulatott hangosan az ábrázatomon. – Csak felülről be kell dobálni nekik a húst. Majd megmutatom honnan. Aztán… minden nap, mikor a látogatók már elmentek, bejönnek, és lemossák az üvegfalakat. A nézők imádják összefogdosni, kiváltkép ami a gyerekeket illeti. Jöjjenek – intett aztán, és némán követtük.

- Újfent találkozunk hát – dörmögte a fülembe Ian kifelé menet.

- Igen, de nem vagyok boldog tőle – vetettem rá fagyos pillantást. – Szóval bocs, de nem haverkodni jöttem. Főleg veled nem – hagytam faképnél, és kissé erőteljesebben léptem ki Bill után.

Újabb és újabb ajtó… egy apró átjáró, melynek a padlója felfelé emelkedett, és a legvégén a külső medencéknél bukkantunk ki.

- Ez itt az úgynevezett aréna – mutatott körbe Bill. – Itt tartjuk a bemutatókat, úgy értem a delfinekkel, fókákkal. Van néhány pingvinünk is, de ők még egyelőre nem kerültek a közönség szeme elé. A feladtuk lesz minden este, zárás után az állatok etetése. Ebben majd Greg segít maguknak, a főápoló. Főképp a fókákkal foglalkozzanak. Minden jól teljesített trükk után kapnak jutalomfalatot ugyan, de egyszerűen kimeríthetetlen az étvágyuk – mulatott Bill. – Ezen a részen… - vezetett körbe minket a medence körül – itt van a pihenőhelyük. Távolítsák el innen az ürüléket. Nemcsak enni szeretnek nagyon, hanem piszkolni is – vont vállat, majd széttárta a karjait.

- Nos, momentán ennyi – mondta aztán jókedvűen. – Holnap este kezdenek, ugye? – érdeklődött, mire kapott tőlünk két néma bólintást.  – Remek, remek – nyugtázta. – Zárás este hatkor, vagyis maximum fél hétre legyenek itt. Még este 9kor is világos van, nyár lévén, tehát ne féljenek, nem maradnak kettesben a sötétben – kacsintott egyet, mire kezdtem kissé csúnyábban nézni rá.

- Akkor minden tiszta, és világos – lépett egyet, majd visszafordult. – El is felejtettem… esetleg valami kérdés?

- Csupán egy kérés – találtam meg a hangom hirtelen. – Kérem mondja azt, hogy külön is dolgozhatunk, és nem kell napi két órában az Ő ábrázatát bámulnom – böktem Ian felé, akinek némi felháborodás kezdett tükröződni az arcán.

- Miss Carvell… én csak a munkát adom ki. A többit Önök osztják be maguk között – vont vállat Bill. – Ebbe nincs beleszólásom. Egyezzenek meg…. Apropó, ugye visszatalálnak a bejárathoz? – intett búcsút, és eltűnt az ajtó mögött.

- Egyezzünk meg… - motyogtam utána. – Azt hiszem, az lenne a világ nyolcadik csodája.

Vége

Folyt. Köv.