Aki bújt, aki nem 6. fejezet

- Hello – bátortalankodtam be az üres folyosóra, majd az akváriumok elé. – Van itt valaki? – próbálkoztam, de hiába.

A kirándulók, látogatók már elmentek, az Ócenárium bezárt. Az üvegfalak mögött, és fejem felett békés csendességben úszkáltak a halak. Körülöttem csend mindenütt… mintha csak egy másik világba kerültem volna. A béke szigetére, ahol nincs harag, ahol nincs gond és baj. Mintha az óceán fenekére süllyedtem volna, de nem bánnám. Miért is lenne így? A tenger sokkal szebb és barátságosabb, mint a földnek az a része, ahol az emberek telepedtek meg. A tenger fenekén minden olyan egyértelmű. A gyenge elpusztul, az erős megmarad. Ez a törvény, az élet rendje. De nem vonulnak véres háborúkba, nem hajszolnak felesleges, pénzért megvehető vágyakat. Nem bántják feleslegesen egymást, nem áskálódnak, itt nincsenek bántó tettek, vagy szavak. Mégis, az egész él. Igazán él.

- Olyan csodálatosak vagytok – suttogtam lágyan, és hozzáérintettem a kezem az üvegfalhoz, mintha megfoghatnám az apró bohóchalak színes testét, mikor valami nagyot csattant a hátam mögött, és sikítva fordultam hátra.

- Bocsánat… - dörmögte az idősebb férfi, a takarítók kezeslábasában, és felvette a földről az eldőlt partvist. – Nem akartam halálra rémiszteni.

- De… azért sikerült – hápogtam lesápadva, a szívemre tapasztott kézzel. – A nevem Delia – nyújtottam aztán kezet, bár igencsak remegősre sikeredett a kézfogás.

- Dick – rázta meg a kezem a takarító. – Szóval maga lesz az egyik, ugye? Bill emlegetett két embert, akik jönnek ledolgozni a büntit – hunyorgott rám, én pedig csendesen felsóhajtottam.

- Igen, én vagyok az egyik – bólogattam, majd nyögtem egyet, mikor Ian alakja is feltűnt a folyosón. – Ott meg jön a másik – mutattam, megvető mozdulattal.

Dick arrafelé fordította a fejét, és mikor meglátta ki közeledik, őszinte csodálkozás ült ki az arcára.

- Hinnye – dörmögte. – A szemem káprázik, vagy maga tényleg az, aki?

- Tényleg az vagyok – nyugtázta Ian, szemmel láthatóan nem épp jókedvűen. – Kezdjünk hozzá, és hagy menjek innen hamar. Fárasztó nap van mögöttem.

- Igen, iszonyú fárasztó lehet egész nap azt hallani, hogy „Csapó”, aztán meg azt, hogy „Vége” – jegyeztem meg epésen, Dick pedig úgy kapkodta köztünk a fejét, mint egy teniszmeccsen.

- No, asszem én megyek – szólalt meg gyorsan, még mielőtt a verbális közelharc közepén találta volna magát. – De legyen már olyan jó… – fordult Ian felé - és adjon nekem egy autogrammot. Vagyis nem nekem, hanem a kisunokámnak. Sarah imádja magát – keresett elő egy kis noteszt meg tollat a zsebéből, és Ian aláírta az egyik oldalt, én pedig igyekeztem visszafogni a hányásra emlékeztető hangokat. Majd később ráérek még felidegesíteni. Van rá kerek két órám.

- Köszönöm – rakta el a noteszt Dick, majd egy raktárszerű kis helyiségre mutatott. – Munkaruhát hagytam ott maguknak. Nem ebben a Lincoln avegnue-i pompában kéne dolgoznia – vette szemügyre Iant. – A jó Bill nyilván elmagyarázta, mit kell csinálniuk. Tessék, a halak éléstárásnak a kulcsa. Meg fogják találni az ajtót, jókora betűk állnak rajta. Ha végeztek, csak akasszák majd ide – mutatta meg a helyet. – Fel van írva listára, miből mennyit adjanak, ha tudnak olvasni nem fogják eltéveszteni – vont még vállat. – Ha végeztek, majd az éjszakai őrök kiengedik magukat. Azt hiszem ennyi. És még annyit: nyugodtan csináljanak ilyen akciókat a közeljövőben is. Imádok úgy fizetést kapni, hogy otthon lóbálhatom a lábamat közben – nevette el magát, majd búcsút intett, és hamarosan eltűnt a szemünk elől.

*****

- Mivel kezdjünk? – kérdezte morcosan Ian, mikor már ő is magára húzta a szürke kezeslábast, igaz, a felsőrész két ujját lazán megkötötte a derekán, így izmos karjai és felsőteste fele kilátszott az atlétából.

- Hát… nem tudom – nyögtem, erőteljes kísérletet téve arra, hogy elfordítsam a látványtól a fejem, mire Ian elvigyorogta magát.

- Most mi ennyire vicces? – kérdeztem azonnali támadásra készen.

- A reakciód. Utálsz, de ez itt… - mutatott magán végig – tetszik, látom rajtad.

- Attól hogy legszívesebben letépném az öntelt fejedet, még én is látom mi esztétikus – vetettem oda. – Ez persze nem fogja rólad a véleményemet megváltoztatni. Egy szemétláda maradsz, ezzel ennyi – ragadtam fel egy vödröt.

- Rendben – vont vállat Ian közönyösen, a másik vödröt megfogva. – Vagyis akkor mi az első pont?

- Annak a fixálása, hogy egymástól KÜLÖN dolgozunk – világosítottam fel. – Nincs kedvem két órán át sem jópofizni veled, sem hányingert kapni a jelenlétedtől – raktam le a saját vödrömet. – Szóval, én hozzákezdek itt a takarításhoz. Te meg etess – nyomtam a kezébe az élelmiszer raktár kulcsait. – Imádkozom, hogy beszédülj a vízbe, és a cápák is jóllakjanak belőled – fordítottam hátat, majd előkerestem a tisztítószert és bőszen fújni kezdtem az üvegfelületre.

- Akkor majd a végén találkozunk – csörgette meg a kulcsokat Ian, és elvonult, magamra hagyva a haraggal, ami már szinte gombóccá állt össze a torkomban.

- Ez nem lehet igaz – dünnyögtem, és olyan hevesen dörgöltem az üveget, mintha azon akarnék bosszút állni. – Nem elég nekem, hogy bajba kerültem a munkámban… itt van még ez a per… és a tetejébe, ez a… ez a… - keresgéltem a szavakat, aztán feladtam, és csak legyintettem egyet. – Két hónap… Del, csak kibírod valahogy – biztattam magam, majd felkaptam a fejem, mikor az üvegtetőre árnyék vetült.

Ian megtalálta nyilván az éléskamrát, mert felsőteste és borzas feje árnyékát vettem ki a fejem felett, aztán haleledel-darabok pilinkéltek lefelé a vízben, lassú mozgással, és a kis halak csapatostól vetették magukat a mennyei mannára. Újabb és újabb adag érkezett, mikor egyszer csak megállt a békés falatozás, és az apró kajaszemcsék. Jókora csobbanások hangzottak fel helyette, mint mikor valaki köveket dobál a vízbe, ami kapott némi piros árnyalatot, és épp csak arra volt időm, hogy felismerjem a véres, öklömnyi húscafatokat, mikor máris megjelentek a cápák, úgy tüntetve el a kaját, mintha sosem létezett volna. Megborzongtam a puszta látványtól is.

- Durva – jegyeztem meg magamban, aztán az utolsó ujjlenyomatok lepucolása után büszkén vettem szemügyre a munkám immár csillogó-villogó eredményét.

- Szép lett – állapította meg az időközben visszaérkező Ian is, immár üres vödörrel, és felakasztotta a kulcsot a jelzett helyre. – És el ment már csaknem egy teljes óra – nézett rá a karjára.

- Hál istennek – fohászkodtam. – Mellesleg, csak hogy tudd, nálam hízelgéssel sem mész semmire – tettem hozzá. – Mi van akkor még? A fókák, ugye?

- Igen, azok – nyújtózott Ian. – Ki csinálja?

- Nem tudom – hökkentem meg. – Én nem fogom. Én vagyok a szenvedő alanya az egész pernek.

- Én szintén nem fogom. Egyedül nem bírom, sebesült vagyok – emelte fel Ian a még mindig itt-ott bekötött kezét.

- Együtt meg nem dolgozunk – szögeztem le hirtelen.

- Nem tehetünk kivételt? – tárt szét Ian a kezét. – Igy egyikünk sem jár rosszul, és egyikünk sem vághatja a másik arcába, hogy helyette melózott. Ugyan már, légy kicsit rugalmasabb. Utálj, ha jólesik, de ezt legalább csináljuk együtt – unszolt, én pedig rövid gondolkodás után rábólintottam.

- Jó, de ha lehet, ne nagyon akarj beszélgetni velem – indultam meg a kissé emelkedő folyosón, a nyomomban Iannel, hogy két perc múlva már a fókák medencéje, és sziklás pihenője mellett álljunk.

- Úgy látom Dick mindenről gondoskodott – motyogtam, meglátva a vödröt és a két lapátot, aztán az egyiket Ian kezébe nyomtam. – A tévében már láttam, hogy csinálják. A nagyját összelapátoljuk, aztán slaggal lemossuk a sziklákat. Adunk enni a fókáknak is, és mára ennyi – nyújtogattam az egyik lapátot Ian felé, aki a szemöldökét összeráncolva állt, és a sziklák közé meredt.

- Na most mi van? – néztem rá mérgesen.

- Delia… - motyogta Ian. – Azt hiszem, látok valamit. És elég rosszat sejtek.

Vége

Folyt. Köv.