Aki bújt, aki nem 5. fejezet

Néma csend maradt a távozó Bill után, csak a szívverésem hangját hallottam, mindaddig míg Ian halk torokköszörülése ki nem ragadott a mélázásból.

- Nos akkor? – kérdezte oly módon, mintha régi jóbarátok lennénk. – Mit választasz majd? A takarítást, vagy az etetést?

Hátrafordultam, és dühös utálattal meredtem a szemeibe.

- Két büdös pofont választanék legszívesebben! – morogtam az arcába, és kimeresztettem a körmeimet, mint egy támadásra készülő macska. – Mire volt jó ez neked? – rivalltam rá.

- Arra gondolsz, hogy itt kell dolgoznom? – bámult rám értetlenül. – Te meg az ügyvéded pereltetek engem! Nem jókedvemből vagyok itt, elhiheted.

- Igen, ezt sejtem – fintorogtam. – A nagy Ian Somerhalder, aki úgy elfárad nap végére egy nyavalyás sorozat forgatásától, nyilván jobban szereti a szabad óráit kényelmesen elnyúlva élvezni a medencéje partján, epret majszolva és pezsgőt iszogatva – fordultam el tőle újra, és az ajtó felé siettem. Félő volt, hogy ha még egy fél percig nézegetem a kék szemeket sikítani fogok, vagy megfojt a kirobbanó harag, amit iránt éreztem.

- Várj már egy percet! – loholt utánam Ian, aki már csak a folyosón ért utol. – Azt mondtam, várj! – csattant a hangja, és hirtelen mozdulattal elém kerülve elállta az utat. – Megengednéd esetleg, hogy én is mondjak valamit? – emelkedett az ő hangja is feljebb néhány oktávot.

- Ha nem engedném meg, akkor is elmondanád, szóval ki vele! – fontam a karom össze a mellem előtt mogorván.

- Nem én jelentettelek fel! – nézett Ian a szemembe. – Sosem tettem volna!

- Oh, hát persze – nevettem fel gúnyosan. – Biztosan csak álmodtam, hogy a bíróságon voltam. Biztos azt is álmodom, hogy jelenleg itt vagyok. Azt meg végképp, hogy a főnököm a fejem is leszedte a helyéről, ugye? – érdeklődtem.

- Most komolyan, olyan iszonyú nehéz hinni nekem? – dörögte már ekkor Ian, és felemelte a kezét. – Esküdjek meg talán az égiekre, hogy igazat mondok? – kérdezte, és megláttam a kezén a kutyaharapás nyomait.

- Igaz is… - szólalt meg kis szünet után, látva hogy a karját szemlélem – mi lett vele? Úgy értem, az állattal… túlélte?

- Mi közöd hozzá? – tértem magamhoz a csendes révületből. Lelki szemeim előtt ugyanis én épp azt a jelenetet láttam, mikor a kutya nemes egyszerűséggel kitépi a karját, és a látvány nem volt ellenemre. – Elütötted, és kész. Megharapott, ennyi. Én is megtettem volna… csak valami sokkal nemesebb részeden! – löktem félre az útból, és újfent megszaporáztam a lépteimet.

- Szóval érdekelnek azok a részeim? – fogta meg a vállam, és maga felé fordított, a vigyorát látva pedig azt hittem, ott helyben nekiugrom. – A lányok általában így vannak ezzel, megértelek – dugta zsebre a kezét elégedetten.

- Még egy szó… - sziszegtem, mint egy puffogó vipera – és saját kezűleg vágom le azt, amire olyan büszke vagy, és dobom a cápák közé! És jobb ha tudod… én csak nagyon ritkán viccelek! – köptem a szavakat a képébe, és mikor végre elszabadulhattam tőle, nem hallottam hogy utánam jött volna. Az ajtóból fél szemmel visszalestem rá. Ugyanott állt a folyosón, szemmel láthatóan leforrázva, én pedig elkönyveltem hogy a jelenlegi állás 1-0 a javamra.

*****

- Na, mesélj már – unszolt Tracy, miközben szatyrokat lóbálva sétálgattunk Los Angeles belvárosában. – Mióta visszajöttél egy szót sem lehet kihúzni belőled.

- Ez nem igaz – morogtam. – Tessék, most is beszélek.

- Nem, nem beszélsz, úgy morogsz mint egy mérges medve – sóhajtott Tracy, majd lefékezett egy kirakat előtt. – És azt sem értem miért működsz te másképp mint más lányok. A vásárlás mindig úgy feldob! Engem legalábbis – vetett rám egy pillantást.

- Akkor irigyellek érte – vontam vállat. – Nem értem mi jó van abban, hogy abból a pénzből, akiből úgyis kevesebb lesz emiatt a szemétláda miatt, még most költsek el egy csomót olyan ruhákra, amiket az életben nem hordok többé.

- Ó dehogynem! – ragadta meg a karomat Tracy, és vonszolni kezdett magával. – Jaj, nézd milyen cuuukiiiii kis blúz! – visított fel hirtelen, én meg mélységes utálattal szemügyre vettem a fodros gusztustalanságot, amire rábökött.

- Bemegyek, megveszem – döntött a barátnőm. – És neked is nézünk valami szép darabot! – mondta ellentmondást nem tűrően, és hagytam, hogy beráncigáljon magával a boltba.

- Nnnaaa! – jelentette ki elégedetten, és levett egy rózsaszín felsőt, ami úgy nézett ki mint egy csomag cukorka. – Illik hozzád – méregetett engem és a ruhadarabot egyszerre.

- Rám ne merd aggatni azt az ocsmányságot! – tiltakoztam élénken. – Sőt, még a közelembe se hozd! Majd én keresek olyat, ami nekem tetszik – böngésztem végig a kínálatot, és megállapodtam egy fekete felsőnél, amelyen egy jókora gitár virított, és két ujján két koponya díszelgett.

- Látod? Sokkal normálisabb, mint az – mutattam a Tracy kezében lévő felsőre.

- Igen, normális – rázta a fejét barátnőm. – Egy rockkoncerten. Egy punk bárban. De nem az utcán. Az isten szerelmére, Del – sóhajtott fel. – Légy már kicsit… másabb! Keltsd fel a fiúk figyelmét! Mióta nem volt már senkid? – érdeklődött aztán kissé szemtelenül.

- Túl régen – dünnyögtem. – De nekem jó így. Miután John elhagyott, valahogy…

- Nem ítélhetsz meg minden férfit egy miatt! – értetlenkedett Tracy. – Sokkal jobbak is futkosnak a világban – kacsintott aztán rám. – És ami azt illeti, az egyikkel épp együtt dolgozol majd minden este.

- Ezt a részét meg azelőtt fejezd be mielőtt egyáltalán elkezdenéd – vágtam le a gitáros felsőt a pénztáros elé. – Utálom, érted? A puszta jelentététől is felmászom a falra! – keseregtem. – Csak én lehetek ilyen szerencsétlen… hogy pont ő… pont vele – fordultam ki aztán az üzletből, Tracyvel szorosan a sarkamban.

- Jaj Del – sóhajtott, és csodálkozva nézett az utána rohanó eladóra, majd feleszmélt, és kezébe nyomta a rózsaszín édibédi felsőt.

- Jobb ha vigyázol – vigyorogtam el magam. – Különben te is bíróság elé kerülsz lopásért, aztán jöhetsz te is fókaszart takarítani – és megadóan felemeltem a kezem, látva Tracy arcán a felcsillanó reményt.

- Del, ha tudnám hogy erre ítélnek, végiglopnám az egész Berryson street-et! – jelentette ki. – Meghalnék, ha Iannel kéne dolgoznom… ha hozzám szólna… ha megérinte pedig pláne. Összepisilném magam, és helyben meghalnék – bólintott hatalmasat a monológja végén. – És még csak nem is bánnám…

- Trac… te komplett őrült vagy – nevettem el magam hangosan. – Látod… megérte eljönni. Máris felvidítottál – tettem a vállára a kezem. – Meghívlak egy iszonyú hatalmas adag fagylaltra, de csak akkor, ha többé nem hozod szóba azt a bájgúnárt. Ellenkező esetben belefojtalak a kehelybe – fenyegettem meg tréfásan, és ahogy leültünk egy kis kávéház teraszára, a szemben lévő újságosnál a szemembe virított Ian portréja, minek láttán azonnal elment minden étvágyam. A minimális jókedvemmel egyetemben.

Vége

Folyt. Köv.