Aki bújt, aki nem 7. fejezet

Még szinte szétnézni sem voltam képes, mikor Ian már a sziklák közé futott, és letérdelt egy szürke tömeg mellé, ami én eddig kőnek néztem. De most, jobban odafigyelve… az a kő lélegzett.

- Mi az? – lépdeltem én is oda óvatosan, és tágra nyílt a szemem, mikor megláttam az állatot. – Te jó isten – motyogtam, és leguggoltam a fóka mellé, hogy végigsimítsak érdes bőrén. Az állatból halk hang tört elő, valami fura szuszogás. Megemelte a fejét, de szinte rögtön vissza is ejtette, és a szemeiben abban a néhány másodpercben valami különös csillogást vettem észre. Reményt, hogy segítünk, és könyörgést, hogy megszabaduljon a kínjaitól.

- Én nem értek ehhez, de biztos, hogy egy fókának így kéne kinéznie? – nézett Ian az arcomba, és ahogy felkaptam a fejem, az égszínkék szemek alig húsz centiről világítottak rám. Olyan volt, mintha maga a nyári égbolt szikrázna rám abból az arcból, és azon kaptam magam, hogy egy-két másodpercig az ajkára tapadt a tekintetem, azt mérlegelve, vajon tényleg olyan puha-e, mint amilyennek látszik.

- Nem, nem igazán – kaptam aztán észbe, egyszerre szégyenkezve, és átkozva magam a hülyeségem miatt. Biztosra vettem, hogy Ian is észrevette hogy úgy bámulom, mint egy bugyijába pisilő tinilány, és nagy levegővételekkel felkészültem, hogy most jön az öntelt csipkelődés és gúnyolódás, amit hallgatnom kell.

- Segítséget kellene hívni – tette Ian a két tenyerét a fejét emelgető fóka tarkója alá. Vesztére. Az elkövetkező másodpercben az állat csuklott-szörcsögött egyet, aztán félig emésztett haldarabokkal terítette be Iant könyökig.

- BASSZUS! – akadtak fel a szépfiú kék szemei, és a dögletes bűz ellenére is kedvem támadt mosolyogni, ahogy elengedte a fókát, és öklendezve elrohant lemosni magáról a mocskot.

- Nem lesz semmi baj… semmi baj… - nyugtatgattam a szerencsétlen állatot, és lázasan pörgött az agyam, mit is csináljak jelenleg.

- Akkor most mi legyen? – tért vissza a halottsápadt Ian, és megkérdezni ugyan nem mertem, de a látványa azt a gondolatot ültette a fejembe, hogy a fóka után ő is megszabadult a gyomortartalmától.

- Itt maradok vele – mondtam. – Menj az irodába… keress egy telefonszámot, vagy bármit, amin eléred az itteni vezetőt! Nyilván van állatorvosuk, vagy valami hasonló. Ha nincs, akkor – dobtam oda a mobilomat – megtalálod benne az Állatmentők telefonszámát, hívd őket. Könyörgöm, siess! – estem kétségbe, mikor a fóka száján véres hab tört elő, és a lélegzete egyre sípolóbbá vált.

- Oké, rohanok – fordult sarkon Ian, aztán csak az ajtó csapódását, és futó lépteinek csattogását hallottam a folyosó felől… majd a néma csendet.

- Tarts ki… légy ügyes kislány – biztattam a fókát, ráhajolva az egyre hidegebbé váló, párálló testre, hogy a saját erőmből adjak át neki valamit.

Hiába. A mázsás tömeg még megrezdült a kezeim alatt egyszer, felnyüszített, mintha búcsúzna a víztől és a világtól, végigfutott rajta egy remegés, és mire véget ért, a fóka holtan feküdt előttem.

*****

- Szóval azt mondják, nem történt semmi különös? – vizslatott minket a rendőrnyomozó, és a noteszébe firkált valamit, aztán úgy kapkodta fejét egyikünkről a másikunkra, mint egy teniszmeccsen.

Az Ócenárium irodájában ültünk Iannel, előttünk az asztalnál ült a gyanakvó tekintetű hekus, a sarokban pedig, néma csendben ott kuporgott Bill, az Ócenárium vezetője.

- Tényleg nem tudunk semmit! – sóhajtottam. – Elvégeztük a dolgunkat. Nem tettünk semmi mást – néztem Ianre, aki bólintott.

- Melyikük etette ma meg az állatokat? – tette fel a kérdést a nyomozó, és néhány másodperc után Ian megköszörülte a torkát.

- Én – mondta halkan, és ez hirtelen úgy hangzott, mint valami beismerés. – De a fókákig nem jutottam el.

- Ez érdekes… - billegette a fejét a nyomozó, és némán meredt ránk.

- Nézze, meddig játsszuk még ezt? – hagyott el némileg a béketűrés. – Nem tudunk semmiről, miért kell még itt ülnünk, mint a gyanúsítottaknak? – tört ki belőlem.

- Mert várunk valamire – dünnyögte a zsaru, és alig néhány perc múlva belépett egy fehér köpenyes férfi, és bármennyire is hegyeztem a füleimet, semmit nem hallottam abból, amit a nyomozó fülébe súgott.

- Hát ez tényleg roppant különös – fürkészett bennünket a zsaru, mikor a másik férfi elhagyta a szobát. – A doki szerint ugyanis az előzetes, gyors boncolás szerint a fóka élelmébe őrölt üveget rejtettek. Nyilván magába a halba, amivel megetették – vizslatta tágra nyílt szemünket. – Ugyanakkor rohadt nagy mázlijuk is van – csapta be a noteszt. – Nincs nyoma friss etetésnek.

- Ugyanakkor ez még mindig felveti a kérdést, hogy akkor ki adott neki enni? – szólt bele Bill a sarokból. – A tengeri állatok napjában kétszer kapnak. Reggel, és este. A reggeli táplálékot már teljesen meg kellett volna emésztenie.

- Az a büdös pép amivel lehányt, nem volt olyan – dünnyögte közbe Ian.

- Azt érezni is – legyezett egyet a nyomozó az orra előtt, majd kirúgta maga alól a széket, és felállt.

- Most mindenesetre ennyi volt. Mára elég is volt látni a sápadtag képüket. Holnap reggel várom mindkettejüket az őrsön, és megteszik a vallomást. Ne várják meg, amíg kocsit küldök magukért – intett egyet búcsúzás gyanánt, és bezárta az iroda ajtaját maga mögött.

- Hát ez isteni! – morogta Ian meglehetősen dühösen. – Kevin meg fog ölni, ha miattam csúszunk egy napot!

- Téged ölnek meg? – meredtem rá felháborodva. – Engem a főnököm keresztben fog lenyelni… - nyögtem aztán tehetetlenül a puszta gondolatra is, hogyan fog TT szeme állni ha megtudja, mi történt.

- Bocs, hogy beleszólok, de ezt nem rendezhetnék máshol? – szólt bele Bill, és ekkor kapcsoltunk mindketten, hogy nem vagyunk egyedül. – Menjenek jó? Nekem itt még van egy kis dolgom… - terelgetett minket kifelé, de a küszöbön megállított.

- A dolog többi része mindazonáltal változatlan – szólt utánunk. – Holnap ugyanígy, este itt legyenek.

- Ezek után még bízik bennünk? – fordult felé Ian.

- Nem – jött az őszinte válasz. – De bírósági végzés kötelez. És azzal nem fogok packázni – csapta be az ajtót az orrunk előtt, és mi Iannel elkeseredve néztünk egymásra.

*****

- Mondja, miért van az, hogy magával mindig történik valami? – ejtette TT a fejét az asztalra, mikor beléptem az irodába, és – fejével továbbra is a tölgyfa alkalmatosságon – felemelt egy papírt.

- A rendőrségi jegyzőkönyv. A kérésemre átfaxolva – tette le aztán a papírost, és a székre mutatott az asztal előtt.

- Nem csináltunk semmit! – tört ki belőlem azonnal a védekezés. – Csak azt, ami a munkánk volt! Nem bántottuk az állatokat!

- Tudom… - morogta TT. – A jegyzőkönyv szerint azt a szerencsétlen fókát még zárás előtt néhány órával etethették meg. A halálát csakugyan darált üveg okozta. Nem fogom részletesen elmondani, milyen hatásai vannak a szervezetben – tette hozzá, de az iskolában tanultak ettől függetlenül megelevenedtek a szemem előtt, és megborzongtam. – Mindenesetre Bill továbbra is várja magukat. Azt üzeni, a munkavégzés kötelező, szóval ne is próbáljanak lelki nyavalyákra és hasonló mondvacsinált indokokra hivatkozva kibújni alóla. Igen, ismerem őt – legyintett aztán, még mielőtt feltehettem volna ezt a kérdést. – Ergo a maga munkájáról minden nap pontos jelentést kapok. Ha elszúr valamit… azt is tudni fogom.

- És ha nem én szúrom el? – fintorogtam.

- Maga szerint a másik képes rá? – kezdett el TT egy tollal játszani.

- Soha! – vágtam rá, és nem is tűnt fel, milyen lelkesen védem az utált Ian Somerhaldert. – Ő sosem tenne ilyet. Magam sem tudom miért… - vontam aztán vállat csendesebben – csak egyszerűen érzem.

Vége

Folyt. Köv.