Tüskék közt a virág 10. fejezet

Néztem, ahogy Joseph szőke feje felbukkan a víz alól, és ezernyi cseppet szór szét maga körül, a rajtuk áttörő fény pedig megannyi gyémánttá és drágakővé változtatta őket. Csupán egyetlen pillanatig tartott a varázs, mégis, kápráztatóan gyönyörű volt.

- Mi az, mi olyan érdekes? – szakította félbe a révedezést a lassan partra tempózó Joseph.

- Csak a fény, és a víz – adtam meg a választ. – Gyönyörű volt.

- Miért nem fotóztál? – érdeklődött Joseph, lihegve kapaszkodva egy kisebb sziklába a parton, közvetlenül a lábam előtt.

- Mert van, amit nem lehet megörökíteni. Csak itt, idebenn – mutattam a fejemre, majd igyekeztem anélkül szemügyre venni meztelen felsőtestét, hogy fülig vörösödjek. – Meddig óhajtasz még úszkálni?

- Még egy darabig – vigyorgott Joseph. – Miért nem jössz be inkább te is?

- Mert ti férfiak egy szál alsóban is tudtok fürödni. Nekünk azért ennél több kell. Pláne, ha mások is látnak – adtam választ negédes mosollyal.

- Ígérem, hogy nem nézek oda. Na, gyere be – csalogatott őszőkesége pimasz mosollyal.

- Inkább te gyere ki – mondtam ártatlanul pislogva. – Csak felhívnám a figyelmed, hogy Mexikóban vagyunk. És jókora, szemmel nem látható nyüzsgés lehet a vízben. És ha nincsenek meg az oltásaid, komoly bajod is lehet. Nem szeretnék az udvarra járni a dolgom végezni, csak mert te ki sem jössz a fürdőből – sóhajtottam, mire Joseph kinyomta magát a partra, én pedig azonnal a földet kezdtem fürkészni mikor rájöttem, hogy a vizes alsója szembeötlően kirajzolja a lényeget.

- Tisztázzuk, miért zárkóznék a fürdőbe? – kérdezte Joseph kajánul. – Azért, ami miatt egyszer rajtakaptál, vagy… kellemetlenebb okok miatt?

- Az utóbbi – leheltem alig hallhatóan, és úgy néztem egy sereg hangyát a lábamnál, mintha parancsot kaptam volna rá.

- Nem lesz ekkora mázlid – somolygott Joseph, és csak akkor bátorkodtam felnézni, mikor már két farmerba bújtatott láb jelent meg a látóteremben.

- Inkább ezt hívnám mázlinak – dünnyögtem. – Iszonyú kényes a gyomrom.

- Igaz, ha már gyomor… - simogatta a hasát Joseph – iszonyú éhes vagyok. Akarsz még fotózni, vagy visszamehetünk a házba? Felfalnám a hűtőt.

- Nem, azt hiszem, mára elég volt ennyi – szedtem össze magam, mielőtt még úgy viselkednék, mint valami szűzlány. – Ahogy láttam, otthonosan mozogsz a konyhában.

- Ha az ember magányos, ezt is meg kell tanulnia – igazgatta a pólóját Joseph gondosan. – Persze van pizzafutár meg kész kaja, de akkor is… néha megváltás némi hazai. Néha legszívesebben átköltöztetném ide anyámat Londonból. Ha valaki, hát ő tényleg tud főzni.

- London? – tátottam a számat, aztán elnevettem magam. – Aha, akkor innen az akcentus.

- Ha mindannyiszor kapnék egy dollárt, ahányszor ezt hallom, dolgoznom sem kéne – mormogta Joseph, aztán a kezét nyújtotta felém, és a sziklára nézett. – Hölgyem… megengedi, hogy egy újabb extrém sport után hazafuvarozzam?

- A hölgy megengedi – nyugtáztam, és hátra sem fordulva mászni kezdtem a visszafelé vivő úton. Nem mertem ugyan hátranézni, de egész úton úgy éreztem, hogy Joseph szemei szinte reflektorként figyelek a farmerban feszülő hátsó felemet.

*****

- Az mi ott? – kérdeztem a homlokomra csúszott szemöldökkel, mikor a visszafelé vezető úton kellős közepén Joseph se szó, se beszéd alapon egy rongydarabot akasztott a visszapillantó tükörre.

- A vizes alsógatyám – jött a tömör válasz. – Éppen szárítom, ha nem tűnt volna fel. Vagyis… szárítja a menetszél.

- Könyörgöm ne – nyögtem fel, és az arcomba temettem a kezem. Nem tudtam eldönteni, hogy sírjam-e el magam, vagy törjek ki harsogó röhögésben. – Könyörgöm mondd, hogy nem kell az alsódat bámulnom egész idő alatt. És különben is… - csuklottam fel hirtelen – ez most azt jelenti, hogy rajtad nincs….

- Pontosan azt jelenti – mondta Joseph, és szemtelen vigyora láttán legszívesebben újra kupán vágtam volna. – Jaj ne már. Miért kell fülig pirulni egy vizes gatyától?

- Ha a szárítókötélen látom, akkor még oké… - dünnyögtem. – De itt… - mutattam a visszapillantóra.

- Ne aggódj, makulátlanul tiszta. Az előtt húztam fel, hogy indultunk – vetett rám Joseph egy oldalpillantást. – Ne ess már kétségbe. Nézd a dolog vicces oldalát.

Nagy levegőt vettem, hogy valami gorombasággal válaszoljak, de ebben az egy másodpercnyi szünetben vetettem egy pillantást a zászlóként lifegő bokszergatyára, hozzá megcsapta a fülem az a hang, mintha a szél egy kifeszített vitorlát verdesne, és nem volt megállás, hangos röhögés szakadt ki belőlem.

- Látod, így már sokkal jobb – nevetett Joseph is. – Mellesleg kimondottan kényelmes nélküle.

- A többire kösz, nem vagyok kíváncsi – köszörültem meg a torkom.

- Egyébként az idegen állampolgárok más országban úgy utaznak, hogy kitűzik a hazájuk zászlaját – jegyezte meg Joseph kicsivel később.

- Oh, és ha valaki megkérdezné, ez milyen ország zászlaja? – verdestem a pilláimmal ártatlanul. – Mit mondanál?

- Nem mondanék semmit – vont vállat Joseph. – Szétnyitnám a gatyámat.

- Atyaég – temettem már teljesen megsemmisülve vissza a fejem a karomba, és csak akkor néztem fel, mikor a kocsi mozgása lassulni kezdett, és megálltunk a ház előtt.

- Jól van, gatyadiplomata – szálltam ki. – Akaszd ezt fel a kötélre, aztán moss kezet, és együnk valamit.

- Mintha anyámat hallanám – nevetett Joseph. – Rendben, de előbb lezuhanyzom – bökött a ház háta mögé.

- Öhm… én azt hittem, békét kötöttünk – motyogtam. – Szóval, használhatod a fürdőt. Úgy értem, tisztálkodási célokra – tettem hozzá jelentőségteljesen.

- Igen tudom, de ez a kinti zuhanyzó tetszik nekem – tárta szét a karját Joseph. – Jó az idő, hamar megszáradok. Teszek egy próbát, és ha mégsem olyan klassz, maradok a bentinél.

- Hát jó, te tudod – vontam vállat, majd kiemeltem a kocsiból a cuccaimat. – Akkor én addig szétnézek a hűtőben. Nehogy a lelkemen száradjon a halálod. A sivatagban elég nehéz lenne gödröt ásni a hulládnak – mondtam kedves mosollyal, és becuccoltam a házba.

*****

Lepakoltam a nappaliban, majd átöltöztem, és felmértem a rendelkezésre álló kajakészletet. Nemhogy két hétre, de egy hónapra is elég lett volna amit találtam.

- Tortilla… mexikói püré… chili… kukorica, bab… - rámoltam ki a hűtőből, közben a rádióhoz léptem, hogy csináljak némi zenét. Ehhez el kellett haladnom az ablak előtt, és mikor a pillantásom véletlenül egy másodpercre kitévedt, a számat is eltátottam a látványtól.

Úgy éreztem magam, mint egy kamaszlány, aki életében először lát meztelen férfit. A látvány vonzó volt, csábító… felváltva töltött el hőséggel és hideggel, és érezem, ahogy az ágyékomban újra testet ölt a vágy.

Nem tudom meddig álltam ott bambán, mint akinek időközben teljesen elmentek otthonról. Az sem tűnt fel, hogy Joseph már kikerült a látóteremből, és csak az üres zuhanyzót bámulom üres tekintettel, miközben kezem – mintha csak magam kényeztetném – lassan megindult a melleim felé.

- Mi a fene? – szólalt meg hirtelen Joseph mély hangja a hátam mögött, amitől a másodperc tört része alatt visszazökkentem ebbe a világba, és ahogy megfordultam már magam is éreztem, hogy a fejem úgy kezd égni, mintha belemártottam volna a chiliszószba.

- Te azóta itt álltál? – kérdezte Joseph, és az arcán volt valami néven nem nevezhető érzés. Vagyis, érzések kavalkádja. Meg sem kíséreltem szétválogatni ezeket.

- Végig kukkoltál? – érkezett az újabb kérdés, és éreztem, ahogy a hang megakad a torkomon. Megtörtént velem, ami eddig még szinte soha. Képtelen voltam a válaszra.

Vége

Folyt. Köv.

Tüskék közt a virág 9. fejezet

Leállítottam a terepjáró motorját, és fürgén kiugrottam, szememmel pásztázva a horizonton azt a pontot, ahol a sivatag vörös homokja találkozott az ég bárányfelhőket úsztató kékjével.

- Tökéletes! – jegyeztem meg elégedetten, majd visszafordultam az autó felé, és jólesően nyújtóztam egyet.

- Ki is szállsz, vagy itt rostokolsz, míg én dolgozom? – kérdeztem a még mindig üldögélő Josephet.

- Kiszállok – jött a válasz, majd a két bakancs máris puffant a porban, ahogy ő is kilépett a szikkadt, homokos talajra. – De miért éppen itt?

- Mert gyönyörű! – nevettem, és a kalapomat kezembe fogva körbeperdültem. Valami bolond jókedv fogott el, mintha vibrált volna körülöttem minden, még a puszta, éltető levegő is. – És még mielőtt megjegyzést tennél, nem vagyok őrült, csak egyszerűen jól érzem most magam – tettem hozzá mikor megálltam a forgással, és Josephre pillantottam, aki kissé bámészan álldogált a kocsi mellett, mintha a visszapillantóhoz nőtt volna a válla.

- Tény, hogy jobb így látni, mint olyankor, mikor összezuhansz a nappali padlóján – jegyezte meg ő, majd bevágta a terepjáró ajtaját. – Merre akarsz menni?

- Arrafelé – mutattam néhány sziklára, ami dombként magasodott előttünk. – De valamit elfelejtettél, nem?

- Mit? – ráncolja Joseph a szemöldökét. – Nem hinném, hogy be kellene zárnom a kocsit. A madarakon kívül nem látok errefelé élőlényt.

- Nem arra gondoltam. De azt ígérted, ha velem jöhetsz, cipeled a holmimat – mutattam rá a hátsó ülésen lévő gépemre és táskára, majd lebiggyesztettem az ajkamat. – Nem vagy túl következetes.

- Atyám – emelte Joseph az égnek a tekintetét. – Jó, egy pont a javadra – vette aztán fel a táskát, de a gépet a kezembe nyomta. – Félek hogy ha baja lenne velem fizettetnéd meg.

- Abban biztos lehetsz – engedtem el egy pimasz kis vigyort. – És abban is, hogy mivel nem tudod az értékét, jóval többet vasalnék be rajtad.

- A nőkkel mindig csak a baj van – sóhajtott Joseph, majd váratlanul elnevette magát. – Ravasz vagy, de ez tetszik nekem. Viszont ha így csalnál és rájönnék, beperelnélek testi sértésért. Még mindig a fejemen van a dudor, amit a vázával okoztál – dünnyögte, majd megtorpant és a fejéhez nyúlt.

- Sajnálom – motyogtam. – Megijedtem, és védekeztem, te pedig kihasználnád egy ártatlan lány akkor lelkiállapotát. Most mi olyan vicces?

- Hát téged nem néznélek épp ártatlannak – nevetett Joseph. – Olyan voltál, mint egy női „tökéletes katona”. Megnyerném a pert, elhiheted.

- Jól van, akkor egy-egy – sóhajtottam. – A mai meccset ezennel letudtuk? – kérdeztem, majd a választ meg sem várva kapaszkodni kezdtem fel a sziklára. Hallottam magam mögött Joseph halk dünnyögését, de nem értettem.

Egy-két perc kapaszkodás után megálltam a sziklák tetején, és azonnal tátva maradt a szám.

- Mi az? – nézett rám Joseph alulról. – Mit látsz? Lezuhant ufót?

- Nem, de épp olyan váratlan… és meseszép – leheltem halkan, csak egy pillantást vetve az oldalamra, ahol megállt mellettem.

Éreztem, hogy a látványra ő is úgy reagált, ahogy én. Bennakadó lélegzettel, lélekben leborulva a természet csodái és ereje előtt.

- Akkor aki utolsónak leér, az a szamár – vigyorgott rám Joseph jókedvűen, és mire – elfogadva a kihívást – mászni kezdtem lefelé, ő már méterekkel megelőzött engem.

*****

- Tudtad, hogy ez a hely létezik? – kérdezte Joseph megállva a tó partján, zsebre vágott kézzel szemlélve a látványt.

- Fogalmam sem volt. Valami ösztön súghatta meg, azt hiszem – igazítottam a hajam a fülem mögé, mert a forró szél meglehetősen összekócolt. – Ideadnád a gépemet? Miután kigyönyörködtem magam, dolgoznom sem ártana.

- Tényleg fényképezni akarsz? – meredt rám egy pillanatra Joseph, de engedelmesen kezembe nyomta a masinát.

- Az isten szerelmére mégis mit gondoltál, mit akarok művelni ennyi cuccal? – forgattam meg a szemeimet. – Grillezni?

- Nem, nem igazán – rántott egyet a vállán Joseph. – Csak gondoltam esetleg beszélgethetnénk is – jegyezte meg, nekem pedig csaknem kiesett az ujjaim közül az objektív.

- Ez ennyire meglepő? – kapott oda Joseph a kezemhez. – Ezt pedig ha most leejted, a tóba fog esni. Gondolom nem lennél boldog a ténytől.

- Na jó, tiszta vizet a pohárba – sóhajtottam fel. -  Mi ütött beléd? Szokatlanul kedves vagy ma reggel.

- Jaj de nehéz veled – morogja Joseph. – Jobban szereted, ha undok vagyok? Az is tudok lenni.

- Azt már megtapasztaltam – dünnyögtem halkan az orrom alatt. – Csak nem értelek. Megjelensz a házban, ami kibéreltem. Oké, tudom az okát, ezért nem hibáztatlak. Aztán úgy viselkedsz velem, mintha én volnék valami illetéktelen betolakodó. Szemtelen vagy, arrogáns, beszólogatsz, és piszkálsz. Utána egy éjjel alatt mintha átváltoztatna egy mexikói Harry Potter, felajánlod hogy eljössz velem dolgozni, és most beszélgetni akarsz? Bevettél valamit az este? – fürkésztem Joseph arcát összehúzott szemekkel.

- Nem, semmit. De akkor kimerítően válaszolok a kérdéseidre – ült le az egyik sziklára Joseph, én pedig félúton a szeme és oldala között, egy másik sziklán követtem a példáját.

- Megjelentem a házban, amit kibéreltél. Örülök, hogy nem hibáztatsz ezért, mert nem is tehetek erről a tényről, mint ahogy erre roppant helyesen rávilágítottál. Nem viselkedtem veled úgy, mintha illetéktelen behatoló lennék. Ha mérges voltam nyilván az okozta, hogy szétvertél egy virágvázát a fejemen. Mutass olyat, aki boldog lenne ettől a momentumtól. Ami pedig azt illeti, nem vagyok sem szemtelen, sem arrogáns. Én csak reagálok arra, ami kiszalad a szádon, mert ha még senki nem mondta volna, roppant csípős nyelved van, Aurélia – mosolygott Joseph.

- Ezt már többször hallottam. Lehet benne valami – ismertem el a homokkal beszórt cipőmet tanulmányozva. – Szóval ennyi?

- Nem, nem igazán. Azért viselkedem veled másképp, mert szeretném, ha elásnánk a csatabárdot. De ehhez te is kellesz. Nézd, együtt kell töltenünk két hetet. Nem szeretném ezt masszív ellenségeskedésben, és feszült légkörben megtenni. Ha mindketten engedünk keveset, szerintem egész jól kijöhetnénk, nem gondolod? – vetette fel a nagy kérdést, én pedig kissé elpirultam.

- Igazad van – ismertem el. – Talán nem viselkedtem veled épp a legszebben. De te sem velem, és így kvittek vagyunk.

- Azok – bólintott Joseph. – De változtassunk, rendben? Én normális és rendes leszek veled, de te is légy az velem. Áll az alku? – nyújtotta aztán ki a kezét egy lehengerlő mosollyal, amitől simán megremegtek a lábaim. Még jó hogy ültem, így ezt nem láthatta.

- Áll az alku! – csaptam a kezébe néhány másodperc gondolkodás után. – Van még valami, amit tisztáznunk kellene, vagy el akarsz mondani?

- Csak egy dolgot – nézett a szemembe Joseph. – Azért is szerettem volna ma veled jönni, mert mondjuk… ez volt a kívánságom. És ha az embernek születésnapja van, illik teljesíteni a kívánságait. Még akkor is, ha nem tudtál róla – vigyorgott szélesen.

- Születésnapod van? – kérdeztem vissza meglepve. – Nos, akkor… isten éltessen – hebegtem. Te jó ég, most mit vagyok meglepve? Ő is ember, neki is születni kellett valamikor. – Kétlem, hogy így szeretted volna ünnepelni, torta és buli nélkül. De valami ajándékot kapnod kell tőlem.

- Nos, ha mindenáron adni akarsz nekem valamit – pillantott fel sűrű szempillái alól Joseph – adj nekem egy mosolyt. Hogy tudjam, innentől minden más lesz majd – fejezte be.

Vessetek rám követ, de ki az a nő, aki ellent tud állni egy ilyen kérésnek? Én magam sem. És valami különös jó érzés fogott el, mikor az én mosolyom láttán Joseph szemében láttam megcsillanni a saját érzéseimet.

Vége

Folyt. Köv.

Sziasztok!

Hozom egy-két napon belül az új fejezetet, ne aggódjatok. De addig is, mintegy köszönetképpen a támogatásért, a véleményekért, biztató szavakért, ajándékba hoztam nektek egy Ian-Nina one-shot történetet. Remélem ugyanúgy fogadjátok, mint ahogyan én írtam, csak Nektek, kedves olvasók! :)

Gyümölcssaláta,

avagy ez aztán perverz, Mr. Somerhalder.

FIGYELEM, EROTIKUS TÖRTÉNET! ELOLVASÁSA CSAK 18 ÉVEN FELÜLIEKNEK, VAGY SAJÁT FELELŐSSÉGRE.

Ian szeme az étterem pultja felé fordul mikor látószögében megjelenik a pincér. Egy kisebb és egy nagyobb tányért egyensúlyoz a karján, ruhája makulátlan fehér, arcán pedig ott az a különös, felsőbbrendű gőg, amit mintha minden felszolgáló magába szívna az iskolában.

- Köszönjük – biccent Ian, mikor a pincér szertartásosan eléjük teszi az ebédet, és nagyot szippant a hal illatából. Az éhség fájdalmasan teker egyet a gyomrán. Régen volt már hajnal négy óra.

- Most is csak csipegetsz? – mosolyog Ian Ninára, aki mohón kapja fel a villát, és beleszúrja egy darab görögdinnyébe, majd lehunyt szemmel, élvezettel kapja be a kis falatot, még nyög is egyet hozzá elgyötörten.

- Tudod, hogy imádom a gyümölcssalátát – válaszolja Nina apró mosollyal, és vállat ránt hozzá. – Többre most nem is nagyon vágyom.

- Fáradtnak tűnsz – mormolja Ian. – Rendesen kéne enned, aztán mars az ágyba aludni.

- Nem túl jó a gyomrom – sóhajt Nina, már egy őszibarack-darabbal birkózva. – Hazafelé a gépen Candice meg én megittunk néhány pohár tequilát.

- Becsíptél, kedves? – vigyorodik el Ian szélesen. Nem szereti, ha egy nő mérték nélkül fogyaszt alkoholt. Nina nem is ez a típus, de mikor kissé megzavarja egy-két pohár a fejét, olyanná válik, mint egy jókedvű, viháncoló kismacska, és Ian imádja ezt.

- Nem, nem csíptem be, csak… kissé fáradtabb voltam, mint gondoltam, és jobban megártott. A landolás pedig amúgy is kissé felkavarta a gyomromat – motyogja Nina, és isten igazában nekilát a salátának, míg Ian beleszúrja villáját a sült hal omlós húsába, és lehunyt szemmel élvezi az ízvilágot, ami elönti szájának minden zegzugát.

- Azért ugye hiányoztam? – vet Nina egy pillantást Ian arcára, mire a férfi szemei meglepődve felpattannak.

- Hát persze, hogy hiányoztál – feleli kissé értetlenül. – Miért gondolod ennek az ellenkezőjét? Ez a négy nap nem volt épp rövid úgy, hogy nem voltál mellettem.

- Eljöhettél volna velem – billenti fejét Nina félre, és ettől a mozdulattól a barna hajtömeg egyik vállára hullik.

- Édesem, ez egy olyan VD esemény volt, ahol csak a nők prezentálták magukat. Ha nem vetted volna még észre, akkor felhívnám a figyelmed rá, hogy nem vagyok nő – vág Ian szemével a nadrágja felé, mire Nina felkuncog.

- Ezt már észrevettem másfél év alatt néhányszor, Mr. Somerhalder – mosolyog pajkosan, majd kézzel nyúl a tálba, elővesz belőle egy nagyobb darab körtét, és lassan rágcsálni kezdi. Mikor lenyeli, szájába veszi ujját, mire rácsordult a körte édes leve. Lágyan lenyalja onnan, de közben egy pillanatra sem veszi le a tekintetét Ian arcáról, akiben látványosan benne akad a lélegzet.

- Mondd, tisztában vagy azzal, mit művelsz? – morogja Ian halkan, elnehezedő légzéssel, tekintetében pedig felcsillan valami, amit a lány már nagyon jól ismer.

- Igen, tisztában vagyok – bólint Nina. – Csak felmérem, mennyire hiányoztam – mosolyog kajánul, élvezi a mentális hatalmat, amivel szemmel láthatóan most uralkodik a férfin.

Ian halk hörgéssel vesz egy nagy levegőt, és lecsapja a villáját az asztalra.

- Menjünk haza – morogja, a hangja pedig szinte nem is övé. Sötétté, és selymessé teszi a vágyakozás.

- Bocsáss meg, de éhes vagyok – ránt Nina vállat, és magában nevet. Élvezi a helyzetet, nagyon is. – Neked is enned kellene. Tudod, hogy kell az erőnlét – jegyzi meg kétértelműen.

- Ne aggódj az én kondimért – hajol közelebb Ian, kék szeme pedig mintha vörösben izzana. – Menjünk, kérlek. Megmutatom, mennyire hiányoztál.

Nina halvány mosollyal nézi a felajzott férfit. Tekintete az asztalra téved, úgy tesz, mint aki mérlegeli, érdemes-e otthagyni az ebédet, pedig az ő hormonjai is szinte táncot járnak. De imádja az elérhetetlen szex csábításával húzni párja agyát.

- Hát jó, menjünk – adja meg aztán magát, és felnevet, ahogy Ian a néhány szóra máris úgy ugrik fel, mint a rugós játék. Kapkodó mozdulatokkal előhalássza a tárcáját, néhány bankót dob az asztalra, és ha Nina nem állna magától talpra, hát a vállára venné, úgy vinné ki a kocsihoz.

- Kár itt hagyni az ételt – döf egyet lelkileg Nina még Ian vágyán. – Tudod, mennyire imádom a gyümölcssalátát…

*****

Nina belép a sötét lakásba, egészen pontosan szinte bezuhan az ajtón. Az okozója ennek a mozdulatnak pedig nem más, mint a hátára tapadó Ian, aki lázas sietséggel liheg bele a lány fülébe.

- Mr. Somerhalder, tényleg ennyire hiányoztam? – fordul meg a lány, mikor becsukódik Ian mögött a bejárati ajtó, és a sötétségben csak a szeme villog a férfi felé.

- Sokkal jobban, mint hinnéd – súgja Ian, kezével végigsimítva Nina arcán. – Pokoli rossz elaludni és felkelni nélküled – fürkészi a lány tekintetét, Nina pedig gyönyörködik abban a kék szempárban, ami most mintha reflektorként világítana a sötétségben.

- Ne gyújtsd villanyt – kéri a férfit, és megfogja a kezét. – Most így valahogy sokkal izgalmasabb – kuncogja, és engedelmesen simul Ian karjaiba mikor a férfi magához rántja.

Szája elnyílik, szemhéját lehunyja, és máris megérzi Ian nyelvét, ahogy a szájába nyomul. A csók váltakozik. Egyszer heves, és vággyal teli, majd lágyabb lesz, és óvatosabb.

„Ördögi gazfickó” – gondolja Nina. Tudja a pimasz fiú, megtanulta már jól az együtt töltött idő alatt, hogy húzza fel őt teljesen már egy csókkal, és Nina levegő után kapkod, mikor elválnak egymástól.

Pislogni sincs szinte ideje, már csak azon veszi észre magát, hogy a felsője eltűnt róla, és a lakás levegője megérinti puszta bőrét.

- Bocsánat – morogja Ian, kezében tartva Nina széttépett felsőjét, és noha a fekete sötétben a lány nem látja rendesen az arcát, meg merne esküdni rá, hogy a férfi élvezettel vigyorog.

- Ezt leveszed magadtól, vagy ezt is leselejtezzem? – húzza meg ujjával Nina melltartójának a pántját, mire a lány kapkodva dobja le magáról a fehérneműt.

- Ezt már szeretem – vált Ian hangja lággyá, simogatóvá, és kinyújtott ujjaival rátalál Nina melleire, hogy cirógatni kezdje őket. Élvezi a lány forró bőrének érintését, körülményes lassúsággal közelít célja felé, és mindkettőjükben benne akad a levegő, mikor keze rátalál a hetykén felmeredő mellbimbókra.

Nina felnyög az érintésre, lábai pedig mintha lassan elhagynának magukból minden csontot. Remegni kezd, muszáj a férfiba kapaszkodnia, hogy talpon maradhasson. Nem látják, csak érzik egymást, ez a helyzet pedig most sokkal izgalmasabbá teszi a helyzetet.

- Mintha reszketnél – jegyzi meg Ian kajánul, válaszul a lány csak lerángatja róla a fekete pólót, hogy ujját végighúzza a kidolgozott mellkason, egészen a kockás hasig, végül ingerlően végigsimítja a kis szőrcsíkot, ami eltűnik Ian nadrágjában.

- Mintha reszketnél – jegyzi meg Nina pimasz hangon, mire Ian csak mordul egyet. Lehúzza mindkettőjükről a nadrágot, és minden önuralmára szüksége van, hogy a farmerok ne végezzék egy halom rongyként. Még két mozdulat, amivel az alsóneműktől is megszabadulnak, és ott állnak mindketten a sötét lakásban meztelenül. Csak egymás ziháló lélegzetvételét hallják, és szinte érzik maguk közt a vágytól felforrósodott levegőt.

Nina mosolyát elrejti a sötétség. Úgy érzi most magát, mint egy istennő. Tapogatózó keze rálel Ian izgalmára, és óvatosan húzza rajta végig a kezét, tövétől a hegyéig végigsimítva, Ian pedig halkan hörren egyet ettől a mozdulattól.

- Nina… - nyöszörgi, aztán magához húzza a lányt. Nina Ian csípője köré fonja egyik lábát, hogy a férfi ujjai akadálytalanul simogathassák végig teste minden porcikáját, egészen addig, míg utat nem találnak lábai közé, és megmerülnek teste forróságában. Akkor hirtelen levegő után kap, és sokkal erősebben kapaszkodik Ian nyakába mint eddig. Az a lába, ami még a földet érinti már nem is láb, hanem valami különösen remegő zselé.

- Úgy érzem, nagyon hiányoztam – mormolja Ian szerelemtől és vágytól fűtött hangon, élvezve Nina testének nedves forróságát, majd néhányszor ki-be mozgatja ujját, míg a lány hangosan fel nem nyög a vágytól.

Ian egy hirtelen mozdulattal felkapja Ninát, és a sötétben kissé tétován tapogatózva megindul vele a hálószoba felé, ahol leteszi az ágyra. A rugók aprót nyekkennek a hirtelen súly alatt, Nina pedig kényelmesen elterül, barna haja szétterül a fehér párnán, keze pedig mintha nem találna kiutat a hajtömeg alól.

Ian már csaknem követi, mikor valami az eszébe villan. A vigyora most szinte ördögivé válik, a lány szerencsére ebből semmit nem vesz észre.

- Egy pillanat, és itt vagyok – leheli Nina fülébe, majd kirohan egy fél percre, és máris visszarohan.

- Mi volt ennyire….? – kezd bele Nina értetlenül, de Ian az ajkára teszi ujjait, belefojtva a kérdést.

- Mivel szünetelsz a tablettával, gondoltam, hozok némi biztosítékot – rázza meg az óvszer halkan zörgő csomagját. Azt nem köti a lány orrára, hogy máshol is járt egy másodpercre ezen idő alatt… Nina pedig válaszul csak egy újabb simogatást ad neki. Ian levegő után kap, és férfiassága még jobban megfeszül a vágytól.

Maga alá birkózza a lányt, mintha valami erotikus meccset játszanának, olyanok most, mint két viháncoló kölyökkutya, Nina fel is nevet, de a nevetés sóhajra vált, ahogy Ian nyelve végigsimítja combjait, és utat talál két lába közé, a lány testének legforróbb pontjára.

Nyelvével köröz, egyszer-kétszer meg is ízleli Nina testének nedvességét, élvezi a hangokat amik elhagyják a lány száját.

- Smolder… - nyögi Nina a becenevet, ahogy ilyenkor szólítja a fiút, ő pedig feltérdel az ágyon.

- Mit szeretnél? – suttogja halkan. – Kérlek, mondd ki....

- Smolder… ne várass tovább – lihegi a lány, Ian arcán pedig elömlik a diadal. Eljött a pillanat, amire várt.

Nina lehunyt szemmel, felajzva várja a „támadást”, és belemarkol a lepedőbe ahogy megérzi hogy a férfi belé csúszik, teljesen kitöltve őt. Ez az érzés csodálatos, semmihez nem hasonlítható. Apró szikrák villognak a szeme előtt, és felsóhajt ahogy Ian teljesen beér, majd megáll benne.

Nina nyögdécsel, aztán tompa érzékein valami átcsillog. Különös… de az érzés most kissé feszítőbb, mint máskor. Persze ez nem fáj, sőt… egyszerűen csodálatos. De mégis fura. Noha Iant is bőkezűen megáldotta a természet ilyen téren, de most különösen hatalmasnak tűnik. Vagy ő őrült meg teljesen? De nem, nyilván nem. Mert nem csak az érzés szokatlan, de hiányzik Ian testének melege is, ahogy ilyenkor ráborul, dédelgetve őt.

Oldalra kapja hitetlenkedve a fejét, ahogy meghallja a füle mellett Ian elégedett kuncogását, és ott érzi maga mellett őt. De hát hogyan lehet ez? Hogy lehet mellette a párnán, mikor olyan jólesően érzi őt magában?

- Meglepetés, édes – súgja Ian kajánul, majd felkattintja az éjjeliszekrényen álló olvasólámpát, ami sápadt, bágyadt fényébe vonja a szobát.

Nina értetlen arccal nézi a fiút, majd tekintete lassan lefelé vándorol magán, hogy elöntse a forróság, és a mindent elsöprő vágy. Legszívesebben ököllel püfölné Ian mellkasát bosszú gyanánt, de nem teszi meg, mert túl jóleső az érzés, és túl elsöprő a vágy.

Nagy levegőt vesz, és szemügyre veszi a banán sárgálló végét, ami kikandikál combjai között a testéből, aztán összerándul mikor Ian odanyúl, és mozgatni kezdi a gyümölcsöt ki-be, édes kínokat okozva neki ezzel.

- Azt mondtad, szereted a gyümölcssalátát – somolyog Ian, miközben keze mozgása egy másodpercre sem áll meg.

- Igen… igen… - nyögdécseli a lány lehunyt szemekkel, levegő után kapkodva, ujja pedig beletúr a férfi kócos hajába. – Ezért megkapod még a magadét, Ian Somerhalder – nyöszörgi ahogy érzi magát egyre közelebb a csúcshoz.

- Remélem is bébi – súgja a fülébe Ian, és nyelve lágyan játszani kezd Nina fülcimpájával. – Mert a gyümölcssaláta után én jövök… és ma éjjel nem kegyelmezek.

Vége

Tüskék közt a virág 8. fejezet

Halvány fuvallat jóleső hűvössége az arcomon, és valami ütemet csattogás mellé… valami, ami kellemetlen, és kicsit fáj is. Erre tértem magamhoz, és nagy nyögéssel – egyelőre még lehunyt szemmel próbáltam rájönni, hol vagyok, és mi történik velem.

Lassan nyitottam ki a szemem, és megláttam egy jókora tenyeret közvetlenül az orrom előtt, ettől pedig ijedten rándultam egyet.

- Nyugi, nyugi… - hallottam egy mély férfihangot, aztán beúszott elém Joseph ábrázata, a kéz viszont eltűnt. Oké, azt hiszem arra már rájöttem, mi volt a csattogás. Valószínűleg az arcomat pofozgatta, hogy magamhoz térjek.

- Elájultam – állapítottam meg csendes csodálkozással, és igyekeztem felülni, arcomat a hűvös szellő felé fordítva, ami – mint kiderült – egy ventilátor lapátja volt.

- Hát el – helyeselt Joseph, majd megtámasztotta a hátam, hogy felsegítsen a földről. – Jobban vagy?

- Igen, azt hiszem… - tapogattam meg a homlokomat, majd töprengve néztem rá. – Mi történt?

- Aha… ezt pont én akartam kérdezni – dünnyögte Joseph, és maga is a szőnyegre telepedett, velem szemben. – Megcsókoltalak, aztán valamit hadováltál Afrikáról, kirohantál ide, és… - mutatta a kezével, hogy dicstelenül elterültem a nappali közepén. – Tudod, hozzászoktam hogy a nők elalélnak a csókomtól, bár eddig nem láttam olyat, hogy szó szerint – vigyorgott rám.

Jelenleg még nem voltam olyan állapotban, hogy közelharcba bocsátkozzam vele a megjegyzése miatt, beértem hát azzal, hogy az első kezem ügyébe kerülő díszpárnát a képébe vágtam.

- Fulladj meg! – mérgelődtem. – Egy percig se hidd, hogy azért estem össze, mert megcsókoltál! Ha így is lenne, akkor max az undortól – dohogtam, és igyekeztem legalább a kanapéra tornázni magam, sikerrel.

Joseph nem válaszolt, csak nézett rám valami csendes érdeklődéssel, még mindig a szőnyegen ülve.

- Na és mi van Afrikával? – pattintotta nekem a kérdést.

- Semmi közöd hozzá! – ráztam le magamról egy mozdulattal. – Ne foglalkozz olyannal, ami nem a te dolgod.

- De ugye beszámítható vagy? – vonta fel Joseph a szemöldökét. – Úgy értve, oké hogy kissé golyós, meg hasonló…. De nem bántasz senkit, ugye? Bár ha így lenne, nyilván nem engedtek volna ki az intézetből – morogta, miközben talpra állt.

- Hogy mered ezt mondani? – paprikázódtam fel, és mikor már biztos voltam benne, hogy megtartanak a lábaim, felpattantam. – Nem ismersz engem, és fogalmad sincs semmiről! Nem tudhatod, mi történt velem, és azt sem, hogy én Afrikában… - fejeztem be a mondatot, magamba fojtva a befejezést.

- Akkor mondd el – tárta szét a kezét Joseph. – Győzz meg róla, hogy nem vagy dilis.

- Eszemben sincs – sziszegtem már csakugyan dühösen. – Nézz csak annak, ha jólesik! De nem fogom kipakolni neked az életemet és a múltamat, mert egész egyszerűen nem érdemled meg! – fordítottam neki hátat, és a hálószoba felé vonultam.

A küszöbről még visszanéztem rá, és nem tudtam eldönteni, mit is látok. Mert egyszerre volt a szemében aggodalom, kíváncsiság, és valami, aminek képtelen voltam nevet adni.

Hatalmas dörrenéssel bevágtam magam mögött a háló ajtaját. Órákon át hallgattam még kintről Joseph szöszmötölését, egyszer még valami zenét is bömböltetni kezdett, de bármit tett, aznap már ki sem dugtam a fejem az ajtón. Féltem, hogy a puszta látványa is azzal az érzéssel töltene el, aminek csúnya pofozkodás lenne a vége.

*****

Magamra rángattam egy inget, és mivel a hőség már most fullasztó volt, hát csak megkötöttem a hasamon lengén, majd kinéztem a reggeli verőfényes napsütésbe. Dühöm ellenére kimondottan kialudtam magam, hát kész voltam rá, hogy újult erővel nekiálljak a munkának. Addig sem kell a házban ülnöm, és Joseph képét bámulnom.

Mikor kiléptem a hálóból, megláttam a pihenőszobában két talpat, ami szemben volt a tévével, és lustán mozgott valami zene ütemére.

Csodás, hagy szórakoztassa csak magát. Engem hagyjon békén, és ez a cél.

Sóhajtva kezdtem összeszedni a nappaliban a felszerelésemet, mikor is megjelent a látómezőmben egy kéz, és ösztönösen is ugrottam egyet az ijedtségtől.

- Hé, nyugi már – dörmögött a fülembe Joseph mély hangja. – Csak segíteni akarok neked.

- Kösz, de nem kértelek rá – válaszoltam fagyosan, kirángatva az ujjai közül a fotóstáskámat.

- Jó éjszakád volt? – érdeklődött Joseph, tudomást sem véve a válaszomról. – Figyelj, nem tudom min rágtál be tegnap megint, de bocs ha olyan területre tapintottam, amire nem kellene.

- Nocsak – vontam fel a szemöldökömet. – Még mindig álmodnék? Joseph Morgan száján kicsúszott egy rövid és velős bocsánatkérés?

- Az az igazság, hogy még senkit nem láttam elájulni – fonta össze a kezét a karján. – Egy kissé megijesztettél ezzel a manőverrel.

- Sajnálom, ha az érzékeny lelkivilágod megsínyli az én problémáimat – morogtam, majd megkíséreltem ezúttal a fényképezőgépemet kiszedni a kezéből, de nem jártam túl nagy sikerrel.

- Mondd, elengednéd, hogy elindulhassak dolgozni? – vettem elő egy negédes mosolyt.

- Inkább cipelem neked, mit szólsz hozzá – biccentette oldalra a fejét Joseph.

- Ha neked úgy tetszik, az ajtóig hozhatod – vetettem oda, majd kalapot nyomtam a fejembe, hogy a mexikói nap melege ne ártson meg túlzottan.

- Várj, félreértettél – tette a kezét Joseph a vállamra, de a perzselő pillantásomra azonnal le is kapta onnan. – Én úgy gondoltam, szívesen elkísérnélek.

- Mi van? – meregettem a szemeimet rá. – Hová akarsz te engem kísérgetni? A sivatagba?

- Hát ja – dünnyögte ő, a nappali falát szemlélve közben. – Rohadtul unatkozom – bökte ki aztán.

- Az isten szerelmére – vágtam a kezem csípőre. – Mondtam, hogy menj és költözz be a városba. Ott nem unatkoznál. De nem akartál, mert neked magány kellett. Most a magány sem tetszik. Eldönthetnéd végre, hogy mit akarsz – nyújtottam ki a kezem a gépem után, de Joseph még mindig nem engedte el.

- Hagy menjek veled – nyűgösködött, és lelki szemeim előtt hirtelen felrémlett, hogy kb ilyen lehetett kisfiúként, mikor az anyjának talán valami édességért ácsingózott, majd a fejem megrázva elhessentettem magamtól ezt a képet. Túl aranyosnak tűnt mostani önmagához képest.

- És minek jössz, hogy tovább bosszants? – emeltem az égre a tekintetem, és saját magamon döbbentem meg a legjobban, mert hirtelen valamiért számba vettem ezt a lehetőséget, hogy csakugyan magammal vigyem.

- Nem foglak, ígérem – tette a szívére a kezét Joseph halálos komolysággal. – Cipelem a cuccaidat, csinálom amit mondasz. Egyszerűen rohadtul nincs kedvem itt ülni a falakat bámulva. Egyedül kóborolni meg utálok a sivatagban. Szóval, mehetek? – vetett rám egy olyan tekintetet, mint egy kiskutya.

- Bánom is én – szaladt ki a számon a mondat, és a következő másodpercben már szívesen visszakoztam volna, de késő volt a bánat.

- Szuper! – ragyogott fel Joseph arca.

- De csak hogy tudd, már most szólok, hogy elég egy csípős megjegyzés, egy szemtelen válasz, és nem fogok szórakozni, ott hagylak egyedül a sivatagban. Mire visszatalálsz ide, hidd el, nem fogsz unatkozni – ígértem, de ahogy megláttam csibészes mosolyát, amit felém villantott, egyszerűen képtelen voltam igazán haragudni rá.

Persze, ezt eszem ágában sem volt kimutatni neki.

Vége

Folyt. Köv.

Sziasztok!

Köszönöm szépen a történethez írt kommenteket mindenkinek! :) És igen, ígérem, ki fog derülni mi is történt Auréliával, és miért lát rémeket.... de persze még némi idő azért kell ehhez. :)
Igyekszem szombaton jönni az új fejezettel, bár elkapott most egy nagyon csúnya, torokfájós-köhögős kórság, de a táppénz az táppénz, és amúgy is, sosem hagynálak cserben benneteket. :)

Tüskék közt a virág 7. fejezet

Nagyot sóhajtva állítottam le a terepjárót a ház előtt mikor visszatértem, és ültem még néhány percet a kocsiban. Egyrészt, hogy összeszedjem a gondolataimat, bár arról még mindig nem volt fogalmam, hogyan viselkedjem Josephel ezek után. Másrészt azért vártam keveset, hogy az említettnek, ha meghallja az autó hangját, legyen ideje abbahagyni bármilyen erkölcstelen tevékenységet, ha éppen olyat folytat.

Végül némi várakozás után lelendítettem a lábam a sivatag mindenhol jelen lévő vörös agyagjára, és lassan lenyomtam a kilincset, majd beóvakodtam az ajtón.

A házban csend volt… a nappaliban legalábbis. A konyha felől viszont különös zajok szűrődtek ki. Rádió szólt, és ebbe a muzsikába néha belekondult egy edény fémes hangja, aztán zsír sercegése, és alapjában már most roppant kellemes illatok gyűrűztek kifelé a ház többi részébe. Összességében úgy tűnt, most nem vár rám olyan meglepetés, mint nem sokkal ezelőtt…

- Kérlek mondd, hogy megmostad utána a kezedet – jegyeztem meg csípősen üdvözlés gyanánt, majd kissé bámészan figyeltem Josephet, aki egy zöld kötényben sürgölődött a konyapult körül. – Te mit csinálsz? – kérdeztem a szemem meregetve.

- Ebédet, nem? – lőtte vissza fogai között a választ Joseph, épphogy rám pillantva a válla felett, majd leemelt egy fedőt a gázon lévő lábasról, mire a gyomrom akkorát kordult, mint a mennydörgés. – Ugye nincs kifogásod ellene?

- Kevesebb, mint a másik fajta tevékenységed iránt – tettem le a kameratáskát a nyakamból. – Az elég sokkoló élmény volt nekem úgy ébredés után.

- Sajnálom – vont vállat Joseph minden sajnálat nélkül. – De ha közösen élsz egy házban egy férfival, az ilyesmihez szokj hozzá.

- Mi van? – meresztettem ki a szemem hitetlenkedve, és újfent éledező haraggal. – Talán inkább te szokj le róla, ha egy nővel élsz együtt! Nem vagyok kíváncsi az intim részeidre… semmilyen állapotban!

- Ha kopogtál volna a fürdő ajtaján, abszolút nem kellett volna látnod. Valld be, hogy kíváncsi voltál – jegyezte meg Joseph szemtelenül, én pedig kezdtem felvenni a tűzhelyen lévő lábas vörös színét. A hőmérsékletét legalábbis.

- Na idehallgass! – pattantam Joseph elé, és a mutatóujjammal bökögetni kezdtem beszéd közben a mellkasát, nem túl kíméletesen. – Tisztázzuk! Én voltam itt hamarabb! Te csak utánam jöttél! A legkevésbé sem érdekel, hogy te is fizettél a házért, az ilyesmit akkor sem fogom tűrni! Ha legközelebb ilyet látok, akkor…. – akadt el a hangom, mert jelenleg nem jutott eszembe hatásos fenyegetés.

- Akkor mi lesz? – kíváncsiskodott Joseph, és leoldotta a nyakából a kötény zsinórját, majd a székre tette a zöld darabot. – Talán megkívánod?

- LEVÁGOM! – sipítottam torkom szakadtából, már szinte egy helyben toporzékolva, mint valami hisztis óvodás, mire Joseph felnevetett.

- Nézd – mondta aztán kissé elkomolyodva, és úgy kezdett el magyarázni, mintha a szellemi képességeim nem érnék el még egy két éves szintjét sem. – Én ugyebár férfi vagyok – bökött ő is magára, mire morcosan végigmértem, de ez olyan tény volt, amit semmiképp nem tudtam tagadni. – Na mármost – folytatta Joseph a legkisebb zavar nélkül – nekünk ugye szembeszökőbbek a…feléledő vágyaink – kereste egy másodpercig a szavakat. – És muszáj vagyok magamnak intézni az ilyesmit, ha nem akarod, hogy egész nap feszes nadrágban mászkáljak, vagy ha nem akarsz tevékenyen részt venni benne. Végül is nő vagy… méghozzá kimondottan jó nő – kacsintott rám, és ettől az utolsó mondatától végképp felment a fejemben a pumpa.

- Te pedig egy szemtelen, pofátlan, arrogáns és beképzelt…. – soroltam egy levegővel a jelzőket, majd a felháborodás elvette minden hangomat. Olyan vörös felhő ereszkedett a szemem elé, hogy szinte láttam, hogy ugyanolyan gőzfelhők pöfögnek ki a füleimből, mint amiket a tűzön lévő lábas eregetett magából.

Joseph nem zavartatta magát a monológom közben, csak nézett rám érdeklődve, és mikor látta, hogy nem találok már több sértő jelzőt, felsóhajtott.

- Oké, szóval a válaszod nem. Mi a fenéért kell ennyire cifrázni? Mondd csak simán, hogy nem akarod, és kész – vont vállat, és visszafordult egy halom párolódó zöldség felé, de elkaptam a karját, és magam felé fordítottam.

- Akkor mától van egy új szabály – sziszegtem az arcába néhány centiről villogó szemekkel. – A ház háta mögött van egy szabadtéri zuhanyzó. Te mától azt fogod használni. A fürdőszoba az enyém! – mondtam, és láthatta rajtam, hogy most tényleg nem tűrök ellentmondást, mert csak egy grimasszal reagált a szavaimra.

- Nekem aztán teljesen mindegy – vont vállat. – Legyen benne víz, hogy zuhanyozzak, és privát szféra, hogy… elszórakoztassam magam, ha már te nem vagy hajlandó – vigyorogta aztán el magát már tényleg szemét módon, és jobbnak láttam elfordulni, még mielőtt egy istenes pofont húznék le neki.

- Na nem, ilyen könnyen nem szabadulsz – nyúlt utánam Joseph, és most ő volt az, aki a karomnál fogva visszahúzott.

- Mit akarsz még? – kérdeztem mérgesen, de kissé ijedten is, mert olyan tűz kezdett el lángolni a szemében, amit eddig még nem láttam.

- Csak megmutatni, mit hagytál ki – súgta halkan, és mire feleszméltem, máris a számra nyomta a saját száját, hogy csókolni kezdjen.

Ledermedtem, fogalmam sem volt róla, mit is kellene tennem. Lényem egyik része felkapott volna egy konyhakést, és helyben ledöfi, hogy aztán a sivatagba vonszoljam a hulláját, lényem másik része pedig belesimult volna a régen nem érzett mámorba. A két részem pedig olyan vehemensen küzdött egymással, hogy semmi másra nem voltam képes, csak állni bambán, bénán, és még arra sem volt erőm, hogy a karom felemelve, felháborodva eltaszítsam őt magamtól.

Hirtelen különös dobszó hangzott fel. Pergő ritmusú, feszes, pulzáló ütemű dobszó. Tompa puffogással vert visszhangot a kis konyhában, és más dobok is csatlakoztak hozzá. Mintha mindenhonnan szólt volna, és lehunyt szemem előtt fekete kezek jelentek meg. Fekete kezek püföltek ékesre festett törzsi dobokat. Fekete szemek villogtak a fekete arcokban, ahol fojt a verejték, de boldog mámor okozta a pillanatokat. Énekhangok csendültek fel, megborzongatva minden érzékemet, amik Afrika minden szépségét, és minden iszonyatát idézték fel bennem.

- Istenem – szakítottam el magam Josephtől, és a néhány perccel ezelőtt vörös fejem eltűnt. Magam is éreztem, hogy holtsápadttá válok, úgy pislogtam fel Josephre. – A dobok… - dadogtam. – Afrika… újra itt van. ’Ő” is újra itt van – hebegtem reszketegen, majd sarkon fordultam, és kivágtattam a konyhából.

- De hisz ez csak a rádió! Miről beszélsz? – kiáltotta utánam Joseph teljesen megzavarodva. Hangját hallottam ugyan, de már képtelen voltam felfogni. Ki akartam rohanni a szabadba, már magam sem tudtam miért. Hajtott a menekülés vágya, hogy ne kelljen szembenéznem a múltam árnyaival, de közben vágytam a találkozásra. A találkozás pokoli gyötrelmére, és talán a mindent feloldó megkönnyebbülésére. De nem jutottam ki a házból. Mert a nappali közepén ott állt Ő… akivel összefűzött a múlt, aki kísértett azóta is, mint egy rémálom élő emlékképe.

- Ne… kérlek, ne… - nyöszörögtem halkan, kezem védekezően arcom elé kapva. Leroskadtam a kanapé mellé, remegve nézve fel a fölém hajló alakra. Aztán hangok… egy különös villanás… majd a sötétség következett. A sötétség jó. A szép sötétben nincsenek csúnya képek. Tudtam, hogy az elmém sötétségében most biztonságra találok.

Vége

Folyt. Köv.HJRIO

Tüskék közt a virág 6. fejezet

„Elaludtam” – ez volt az első, nem túl értelmes gondolatom, mikor sikerült végre magamhoz térnem, és lehunyt szemmel tapogatóznom a telefonom irányába, majd nehezen kinyitottam dagadt szemhéjaimat – bár csak résnyire – és rápillantottam a telefon kijelzőjére.

Délelőtt tíz. Remek. A reggeli munkámat már füstre tehetem… Pedig hajnalban akartam kimenni a sivatagba. Nem számít, holnap is lesz még reggel.

Visszahunytam a szemeimet, és szenderegtem még vagy öt percet, aztán egy fáradt sóhajjal kimásztam az ágyból. A feszülő hólyag valahogy nem tartozott a legjobb altatók közé.

Míg vakon tapogatóztam az ajtó irányába, eszembe jutott, hogy miért is voltam olyan álmos, hiszen az éjszakát nem épp alvással töltöttem, hanem azzal, hogy legyűrjek egy általam vizionált betörőt, akinek most elvileg a lakásban kellene matatnia valahol. De csönd van. Rezzenéstelen csönd.

Kinyitottam a háló ajtaját, vetve kifelé egy kíváncsi pillantást. Sehol senki. Talán fogta magát a kedves betolakodó, és elment valamerre…talán éppen szétnéz a vidéken. Hála az égnek, legalább kaptam némi esélyt, hogy összeszedjem magam. Ha meglátott volna most, borzasan, álomtól bedagadt szemekkel, alighanem frászt kapott volna tőlem.

Elégedetten surrantam be a fürdőbe, és már épp a nadrágomat gombolgattam, mikor felnéztem, és felfedeztem, hogy nem vagyok egyedül. És amit a következő pillanatban megláttam, attól egyszerre vert ki a verejték, és öntött el a jeges érzés.

Joseph állt előttem, szemmel láthatóan az ajtónyitás hangjára rezzent fel. A homlokán csillogó verejték, és a sebtében az ágyéka elé kapott törülköző – rémült tekintetével kiegészítve – azt is nyilvánvalóvá tette számomra, hogy mivel is szórakoztatta magát éppen.

- Én… én… - dadogtam a torkomban dobogó szívvel, míg ő maga lassan, de láthatóan vörösödni kezdett, nyakától felfelé, egészen a szőke hajáig.

- JESSZUSOM! – sikoltottam aztán el magam, mikor a törülköző egyik sarka véletlen lehullt, aztán lehunytam a szemeimet, és pánikszerűen kimenekültem a fürdőből. Néhány röpke másodperc alatt még azt is elfelejtettem, hogy sürgősen wcre kellett volna mennem.

Meg sem álltam egészen a nappaliig – bevágva magam mögött teljes erővel a fürdő ajtaját – a mellemre szorított kézzel próbálván lecsillapítani szívverésemet.

Egyszerűen képtelen voltam eldönteni, hogy a zavarom, vagy a felháborodásom legyen-e jelenleg nagyobb. Aztán rájöttem, hogy ez most a legkevésbé fontos. Momentán csak egy dolgot akarok: hogy mikor kijön végre a fürdőből – befejezve azt, amiben megzavartam, vagy sem – ne kelljen látnom a képét.

- MARHÁRA ÖRÜLNÉK, HA AZ ILYESMIT A SIVATAGBAN CSINÁLNÁD, AHOL CSAK A MADARAK LÁTNAK! – győzött bennem aztán a harag, és olyan düh gyúlt bennem, hogy ha nem féltem volna a ténytől, miféle testrészeivel kell szembesülnöm, hát visszarohantam volna, hogy megrángassam a haját. – HA NEM TUDNÁD, NEM EGYEDÜL LAKSZ ITT! – sikítottam teli torokból, majd mikor meghallottam hátam mögül a fürdő ajtajának nyikordulását úgy döntöttem, most felveszem a nyúlcipőt.

Felkaptam az asztalon heverő gépemet, és a fotóstáskát, aztán egyetlen lendülettel kirohantam az autómhoz, és úgy hajtottam el, hogy csak egy vastag por- és homokfelhőt hagytam magam után.

*****

- A rohadt életbe! – füstölögtem még jó fél órával később is. Megpróbáltam filmet gyömöszölni a gépbe, és rácsavarni egy objektívet, de a kezem úgy reszketett a haragtól, hogy feladtam a hiábavaló próbálkozást.

- A pofátlan disznó! – csaptam aztán vissza a táskámba a felszerelésemet, és lerogytam egy jókora, csaknem gömb alakú sziklára, onnan figyeltem a felettem szálldosó madarakat, és a lágy felhőket, amiket lustán hajtott maga előtt a forró sivatagi szél.

Egyszerűen képtelen voltam lehiggadni, holott szükségem lett volna rá. Mert a sivatagba nem csak dolgozni jöttem… Hanem azért, hogy előhívva magamból indián őseim hitét, megtegyem azt, amire fél évvel ezelőtt Afrikában nem volt lehetőségem.

Lehunytam a szemem, és újra láttam magam előtt a szavannát, ahol a perzselő forróság cserepesre edzette a földet. A hőségben fák hajladoztak kókadtan, néha egy-egy antilopcsorda, vagy mulatságos külsejű tatu ügetett át a kocsim előtt, miközben hajtottam az úttalan utakon egy eldugott kis faluba. Hátul a terepjárón orvosi eszközök, élelmiszerek… mind-mind a túlélés feltételei.

Hatalmas levegőt vettem, és szinte megszűnt körülöttem a világ. Testben Mexikóban voltam ugyan, de a lelkem messze járt… egy másik kontinensen. Ott, ahol átéltem eddigi életem legnagyobb borzalmát, és elkövettem legnagyobb baklövését.

Láttam, ahogy feltűnnek a távolban a faágakból és sárból tákolt kunyhók tetői. Fekete árnyak mozogtak köztük, nagyok és apróbbak egyaránt. Merően figyeltek felénk, kattogó hangokat hallatva nyelvükkel, a barátságos fogadtatás jeleként.

Láttam magam, ahogy leszállok a kocsiról… és ahogy a fejem oldalra fordítottam, megláttam Őt is. Egy lépés felé, majd még egy… a tekintetünk találkozott. Akkor és ott kezdődött el az én történetem.

Nem lehettem sokáig a lelkem és gondolataim világában, mert egy közelről érkező hang úgy rám ijesztett, hogy csaknem leperdültem a szikláról. Felpattant a szemem, és rémülten néztem a jókora varjúra, ami alig két méterre ült tőlem, és csúfondárosan újra felém recsegett ronda hangján.

- A legjobbkor jöttél – morogtam neki elkeseredetten. – Hess innen… hess, menj már – hadonásztam, mire a madár begombolta magán fekete kabátját, vetett még rám egy lefitymáló tekintetet, majd szárnyra kapott, de a levegőből még felém eresztett egy fehér potyadékot, mintegy véleményezve a jelenlétemet, és az iránta való hozzáállásomat.

- Szemtelen dög! – kiáltottam utána, nyugtázva, hogy a „lövedék” célt tévesztett, majd talpra álltam, és jólesően nyújtóztam egyet az egyre erősebbé váló nap sugaraiban.

Visszasüllyedhettem volna a képzelődés és a múlt emlékei közé, de tudtam, hogy már úgyis hiába. A madár kizökkentett, és valahol a lelkem mélyén örültem is, hogy egyelőre még nem kell szembenéznem a vérfagyasztó árnyakkal. A sivatag itt lesz, megvár. Van még erre időm.

Az emlékek helyett valami más tolakodott most a fejembe. Joseph, a reggeli kis akciójával… te jó ég, minden zavar nélkül neki kezd babrálni magát a fürdőben.

- Mintha én a világon sem lennék! – csaptam a kalapomat a sziklához, mert újfent elöntött a méreg. – Fogadok bármibe, hogy amikor hazaérek, még csak zavarban sem lesz! Öntelt, beképzelt hólyag… idetolakodik, és még csak tapintat sincs benne! – zsörtölődtem egyfolytában, miközben visszapakoltam a terepjáróba, és a volán mögé vágtam magam.

- Még egy ilyen, és meg fogom fojtani – ígértem egy apró gyíknak, ami az én előbbi helyemen kezdte el süttetni magát. – Vagy kizavarom a sivatagba. Akkor legalább nyugtom lesz tőle – fejeztem be a monológomat, majd gázt adtam, és elindultam vissza a ház felé. Tudtam, hogy a történtek tükrében zavaró lesz újra látni Josephet, de nem tehettem mást. A düh még mindig dolgozott bennem…. De ekkor már nem csak ellene, hanem magam ellen is. Mert azon kaptam magam, hogy visszagondolva a történtekre, fellobban bennem valami más érzés is. Valami, amit már olyan rég elfeledettnek hittem, és amit úgy hívnak, hogy vágy.

Vége

Folyt. Köv.

Kommenteket kérnék szépen. :)