Tüskék közt a virág 7. fejezet

Nagyot sóhajtva állítottam le a terepjárót a ház előtt mikor visszatértem, és ültem még néhány percet a kocsiban. Egyrészt, hogy összeszedjem a gondolataimat, bár arról még mindig nem volt fogalmam, hogyan viselkedjem Josephel ezek után. Másrészt azért vártam keveset, hogy az említettnek, ha meghallja az autó hangját, legyen ideje abbahagyni bármilyen erkölcstelen tevékenységet, ha éppen olyat folytat.

Végül némi várakozás után lelendítettem a lábam a sivatag mindenhol jelen lévő vörös agyagjára, és lassan lenyomtam a kilincset, majd beóvakodtam az ajtón.

A házban csend volt… a nappaliban legalábbis. A konyha felől viszont különös zajok szűrődtek ki. Rádió szólt, és ebbe a muzsikába néha belekondult egy edény fémes hangja, aztán zsír sercegése, és alapjában már most roppant kellemes illatok gyűrűztek kifelé a ház többi részébe. Összességében úgy tűnt, most nem vár rám olyan meglepetés, mint nem sokkal ezelőtt…

- Kérlek mondd, hogy megmostad utána a kezedet – jegyeztem meg csípősen üdvözlés gyanánt, majd kissé bámészan figyeltem Josephet, aki egy zöld kötényben sürgölődött a konyapult körül. – Te mit csinálsz? – kérdeztem a szemem meregetve.

- Ebédet, nem? – lőtte vissza fogai között a választ Joseph, épphogy rám pillantva a válla felett, majd leemelt egy fedőt a gázon lévő lábasról, mire a gyomrom akkorát kordult, mint a mennydörgés. – Ugye nincs kifogásod ellene?

- Kevesebb, mint a másik fajta tevékenységed iránt – tettem le a kameratáskát a nyakamból. – Az elég sokkoló élmény volt nekem úgy ébredés után.

- Sajnálom – vont vállat Joseph minden sajnálat nélkül. – De ha közösen élsz egy házban egy férfival, az ilyesmihez szokj hozzá.

- Mi van? – meresztettem ki a szemem hitetlenkedve, és újfent éledező haraggal. – Talán inkább te szokj le róla, ha egy nővel élsz együtt! Nem vagyok kíváncsi az intim részeidre… semmilyen állapotban!

- Ha kopogtál volna a fürdő ajtaján, abszolút nem kellett volna látnod. Valld be, hogy kíváncsi voltál – jegyezte meg Joseph szemtelenül, én pedig kezdtem felvenni a tűzhelyen lévő lábas vörös színét. A hőmérsékletét legalábbis.

- Na idehallgass! – pattantam Joseph elé, és a mutatóujjammal bökögetni kezdtem beszéd közben a mellkasát, nem túl kíméletesen. – Tisztázzuk! Én voltam itt hamarabb! Te csak utánam jöttél! A legkevésbé sem érdekel, hogy te is fizettél a házért, az ilyesmit akkor sem fogom tűrni! Ha legközelebb ilyet látok, akkor…. – akadt el a hangom, mert jelenleg nem jutott eszembe hatásos fenyegetés.

- Akkor mi lesz? – kíváncsiskodott Joseph, és leoldotta a nyakából a kötény zsinórját, majd a székre tette a zöld darabot. – Talán megkívánod?

- LEVÁGOM! – sipítottam torkom szakadtából, már szinte egy helyben toporzékolva, mint valami hisztis óvodás, mire Joseph felnevetett.

- Nézd – mondta aztán kissé elkomolyodva, és úgy kezdett el magyarázni, mintha a szellemi képességeim nem érnék el még egy két éves szintjét sem. – Én ugyebár férfi vagyok – bökött ő is magára, mire morcosan végigmértem, de ez olyan tény volt, amit semmiképp nem tudtam tagadni. – Na mármost – folytatta Joseph a legkisebb zavar nélkül – nekünk ugye szembeszökőbbek a…feléledő vágyaink – kereste egy másodpercig a szavakat. – És muszáj vagyok magamnak intézni az ilyesmit, ha nem akarod, hogy egész nap feszes nadrágban mászkáljak, vagy ha nem akarsz tevékenyen részt venni benne. Végül is nő vagy… méghozzá kimondottan jó nő – kacsintott rám, és ettől az utolsó mondatától végképp felment a fejemben a pumpa.

- Te pedig egy szemtelen, pofátlan, arrogáns és beképzelt…. – soroltam egy levegővel a jelzőket, majd a felháborodás elvette minden hangomat. Olyan vörös felhő ereszkedett a szemem elé, hogy szinte láttam, hogy ugyanolyan gőzfelhők pöfögnek ki a füleimből, mint amiket a tűzön lévő lábas eregetett magából.

Joseph nem zavartatta magát a monológom közben, csak nézett rám érdeklődve, és mikor látta, hogy nem találok már több sértő jelzőt, felsóhajtott.

- Oké, szóval a válaszod nem. Mi a fenéért kell ennyire cifrázni? Mondd csak simán, hogy nem akarod, és kész – vont vállat, és visszafordult egy halom párolódó zöldség felé, de elkaptam a karját, és magam felé fordítottam.

- Akkor mától van egy új szabály – sziszegtem az arcába néhány centiről villogó szemekkel. – A ház háta mögött van egy szabadtéri zuhanyzó. Te mától azt fogod használni. A fürdőszoba az enyém! – mondtam, és láthatta rajtam, hogy most tényleg nem tűrök ellentmondást, mert csak egy grimasszal reagált a szavaimra.

- Nekem aztán teljesen mindegy – vont vállat. – Legyen benne víz, hogy zuhanyozzak, és privát szféra, hogy… elszórakoztassam magam, ha már te nem vagy hajlandó – vigyorogta aztán el magát már tényleg szemét módon, és jobbnak láttam elfordulni, még mielőtt egy istenes pofont húznék le neki.

- Na nem, ilyen könnyen nem szabadulsz – nyúlt utánam Joseph, és most ő volt az, aki a karomnál fogva visszahúzott.

- Mit akarsz még? – kérdeztem mérgesen, de kissé ijedten is, mert olyan tűz kezdett el lángolni a szemében, amit eddig még nem láttam.

- Csak megmutatni, mit hagytál ki – súgta halkan, és mire feleszméltem, máris a számra nyomta a saját száját, hogy csókolni kezdjen.

Ledermedtem, fogalmam sem volt róla, mit is kellene tennem. Lényem egyik része felkapott volna egy konyhakést, és helyben ledöfi, hogy aztán a sivatagba vonszoljam a hulláját, lényem másik része pedig belesimult volna a régen nem érzett mámorba. A két részem pedig olyan vehemensen küzdött egymással, hogy semmi másra nem voltam képes, csak állni bambán, bénán, és még arra sem volt erőm, hogy a karom felemelve, felháborodva eltaszítsam őt magamtól.

Hirtelen különös dobszó hangzott fel. Pergő ritmusú, feszes, pulzáló ütemű dobszó. Tompa puffogással vert visszhangot a kis konyhában, és más dobok is csatlakoztak hozzá. Mintha mindenhonnan szólt volna, és lehunyt szemem előtt fekete kezek jelentek meg. Fekete kezek püföltek ékesre festett törzsi dobokat. Fekete szemek villogtak a fekete arcokban, ahol fojt a verejték, de boldog mámor okozta a pillanatokat. Énekhangok csendültek fel, megborzongatva minden érzékemet, amik Afrika minden szépségét, és minden iszonyatát idézték fel bennem.

- Istenem – szakítottam el magam Josephtől, és a néhány perccel ezelőtt vörös fejem eltűnt. Magam is éreztem, hogy holtsápadttá válok, úgy pislogtam fel Josephre. – A dobok… - dadogtam. – Afrika… újra itt van. ’Ő” is újra itt van – hebegtem reszketegen, majd sarkon fordultam, és kivágtattam a konyhából.

- De hisz ez csak a rádió! Miről beszélsz? – kiáltotta utánam Joseph teljesen megzavarodva. Hangját hallottam ugyan, de már képtelen voltam felfogni. Ki akartam rohanni a szabadba, már magam sem tudtam miért. Hajtott a menekülés vágya, hogy ne kelljen szembenéznem a múltam árnyaival, de közben vágytam a találkozásra. A találkozás pokoli gyötrelmére, és talán a mindent feloldó megkönnyebbülésére. De nem jutottam ki a házból. Mert a nappali közepén ott állt Ő… akivel összefűzött a múlt, aki kísértett azóta is, mint egy rémálom élő emlékképe.

- Ne… kérlek, ne… - nyöszörögtem halkan, kezem védekezően arcom elé kapva. Leroskadtam a kanapé mellé, remegve nézve fel a fölém hajló alakra. Aztán hangok… egy különös villanás… majd a sötétség következett. A sötétség jó. A szép sötétben nincsenek csúnya képek. Tudtam, hogy az elmém sötétségében most biztonságra találok.

Vége

Folyt. Köv.HJRIO