Tüskék közt a virág 6. fejezet

„Elaludtam” – ez volt az első, nem túl értelmes gondolatom, mikor sikerült végre magamhoz térnem, és lehunyt szemmel tapogatóznom a telefonom irányába, majd nehezen kinyitottam dagadt szemhéjaimat – bár csak résnyire – és rápillantottam a telefon kijelzőjére.

Délelőtt tíz. Remek. A reggeli munkámat már füstre tehetem… Pedig hajnalban akartam kimenni a sivatagba. Nem számít, holnap is lesz még reggel.

Visszahunytam a szemeimet, és szenderegtem még vagy öt percet, aztán egy fáradt sóhajjal kimásztam az ágyból. A feszülő hólyag valahogy nem tartozott a legjobb altatók közé.

Míg vakon tapogatóztam az ajtó irányába, eszembe jutott, hogy miért is voltam olyan álmos, hiszen az éjszakát nem épp alvással töltöttem, hanem azzal, hogy legyűrjek egy általam vizionált betörőt, akinek most elvileg a lakásban kellene matatnia valahol. De csönd van. Rezzenéstelen csönd.

Kinyitottam a háló ajtaját, vetve kifelé egy kíváncsi pillantást. Sehol senki. Talán fogta magát a kedves betolakodó, és elment valamerre…talán éppen szétnéz a vidéken. Hála az égnek, legalább kaptam némi esélyt, hogy összeszedjem magam. Ha meglátott volna most, borzasan, álomtól bedagadt szemekkel, alighanem frászt kapott volna tőlem.

Elégedetten surrantam be a fürdőbe, és már épp a nadrágomat gombolgattam, mikor felnéztem, és felfedeztem, hogy nem vagyok egyedül. És amit a következő pillanatban megláttam, attól egyszerre vert ki a verejték, és öntött el a jeges érzés.

Joseph állt előttem, szemmel láthatóan az ajtónyitás hangjára rezzent fel. A homlokán csillogó verejték, és a sebtében az ágyéka elé kapott törülköző – rémült tekintetével kiegészítve – azt is nyilvánvalóvá tette számomra, hogy mivel is szórakoztatta magát éppen.

- Én… én… - dadogtam a torkomban dobogó szívvel, míg ő maga lassan, de láthatóan vörösödni kezdett, nyakától felfelé, egészen a szőke hajáig.

- JESSZUSOM! – sikoltottam aztán el magam, mikor a törülköző egyik sarka véletlen lehullt, aztán lehunytam a szemeimet, és pánikszerűen kimenekültem a fürdőből. Néhány röpke másodperc alatt még azt is elfelejtettem, hogy sürgősen wcre kellett volna mennem.

Meg sem álltam egészen a nappaliig – bevágva magam mögött teljes erővel a fürdő ajtaját – a mellemre szorított kézzel próbálván lecsillapítani szívverésemet.

Egyszerűen képtelen voltam eldönteni, hogy a zavarom, vagy a felháborodásom legyen-e jelenleg nagyobb. Aztán rájöttem, hogy ez most a legkevésbé fontos. Momentán csak egy dolgot akarok: hogy mikor kijön végre a fürdőből – befejezve azt, amiben megzavartam, vagy sem – ne kelljen látnom a képét.

- MARHÁRA ÖRÜLNÉK, HA AZ ILYESMIT A SIVATAGBAN CSINÁLNÁD, AHOL CSAK A MADARAK LÁTNAK! – győzött bennem aztán a harag, és olyan düh gyúlt bennem, hogy ha nem féltem volna a ténytől, miféle testrészeivel kell szembesülnöm, hát visszarohantam volna, hogy megrángassam a haját. – HA NEM TUDNÁD, NEM EGYEDÜL LAKSZ ITT! – sikítottam teli torokból, majd mikor meghallottam hátam mögül a fürdő ajtajának nyikordulását úgy döntöttem, most felveszem a nyúlcipőt.

Felkaptam az asztalon heverő gépemet, és a fotóstáskát, aztán egyetlen lendülettel kirohantam az autómhoz, és úgy hajtottam el, hogy csak egy vastag por- és homokfelhőt hagytam magam után.

*****

- A rohadt életbe! – füstölögtem még jó fél órával később is. Megpróbáltam filmet gyömöszölni a gépbe, és rácsavarni egy objektívet, de a kezem úgy reszketett a haragtól, hogy feladtam a hiábavaló próbálkozást.

- A pofátlan disznó! – csaptam aztán vissza a táskámba a felszerelésemet, és lerogytam egy jókora, csaknem gömb alakú sziklára, onnan figyeltem a felettem szálldosó madarakat, és a lágy felhőket, amiket lustán hajtott maga előtt a forró sivatagi szél.

Egyszerűen képtelen voltam lehiggadni, holott szükségem lett volna rá. Mert a sivatagba nem csak dolgozni jöttem… Hanem azért, hogy előhívva magamból indián őseim hitét, megtegyem azt, amire fél évvel ezelőtt Afrikában nem volt lehetőségem.

Lehunytam a szemem, és újra láttam magam előtt a szavannát, ahol a perzselő forróság cserepesre edzette a földet. A hőségben fák hajladoztak kókadtan, néha egy-egy antilopcsorda, vagy mulatságos külsejű tatu ügetett át a kocsim előtt, miközben hajtottam az úttalan utakon egy eldugott kis faluba. Hátul a terepjárón orvosi eszközök, élelmiszerek… mind-mind a túlélés feltételei.

Hatalmas levegőt vettem, és szinte megszűnt körülöttem a világ. Testben Mexikóban voltam ugyan, de a lelkem messze járt… egy másik kontinensen. Ott, ahol átéltem eddigi életem legnagyobb borzalmát, és elkövettem legnagyobb baklövését.

Láttam, ahogy feltűnnek a távolban a faágakból és sárból tákolt kunyhók tetői. Fekete árnyak mozogtak köztük, nagyok és apróbbak egyaránt. Merően figyeltek felénk, kattogó hangokat hallatva nyelvükkel, a barátságos fogadtatás jeleként.

Láttam magam, ahogy leszállok a kocsiról… és ahogy a fejem oldalra fordítottam, megláttam Őt is. Egy lépés felé, majd még egy… a tekintetünk találkozott. Akkor és ott kezdődött el az én történetem.

Nem lehettem sokáig a lelkem és gondolataim világában, mert egy közelről érkező hang úgy rám ijesztett, hogy csaknem leperdültem a szikláról. Felpattant a szemem, és rémülten néztem a jókora varjúra, ami alig két méterre ült tőlem, és csúfondárosan újra felém recsegett ronda hangján.

- A legjobbkor jöttél – morogtam neki elkeseredetten. – Hess innen… hess, menj már – hadonásztam, mire a madár begombolta magán fekete kabátját, vetett még rám egy lefitymáló tekintetet, majd szárnyra kapott, de a levegőből még felém eresztett egy fehér potyadékot, mintegy véleményezve a jelenlétemet, és az iránta való hozzáállásomat.

- Szemtelen dög! – kiáltottam utána, nyugtázva, hogy a „lövedék” célt tévesztett, majd talpra álltam, és jólesően nyújtóztam egyet az egyre erősebbé váló nap sugaraiban.

Visszasüllyedhettem volna a képzelődés és a múlt emlékei közé, de tudtam, hogy már úgyis hiába. A madár kizökkentett, és valahol a lelkem mélyén örültem is, hogy egyelőre még nem kell szembenéznem a vérfagyasztó árnyakkal. A sivatag itt lesz, megvár. Van még erre időm.

Az emlékek helyett valami más tolakodott most a fejembe. Joseph, a reggeli kis akciójával… te jó ég, minden zavar nélkül neki kezd babrálni magát a fürdőben.

- Mintha én a világon sem lennék! – csaptam a kalapomat a sziklához, mert újfent elöntött a méreg. – Fogadok bármibe, hogy amikor hazaérek, még csak zavarban sem lesz! Öntelt, beképzelt hólyag… idetolakodik, és még csak tapintat sincs benne! – zsörtölődtem egyfolytában, miközben visszapakoltam a terepjáróba, és a volán mögé vágtam magam.

- Még egy ilyen, és meg fogom fojtani – ígértem egy apró gyíknak, ami az én előbbi helyemen kezdte el süttetni magát. – Vagy kizavarom a sivatagba. Akkor legalább nyugtom lesz tőle – fejeztem be a monológomat, majd gázt adtam, és elindultam vissza a ház felé. Tudtam, hogy a történtek tükrében zavaró lesz újra látni Josephet, de nem tehettem mást. A düh még mindig dolgozott bennem…. De ekkor már nem csak ellene, hanem magam ellen is. Mert azon kaptam magam, hogy visszagondolva a történtekre, fellobban bennem valami más érzés is. Valami, amit már olyan rég elfeledettnek hittem, és amit úgy hívnak, hogy vágy.

Vége

Folyt. Köv.

Kommenteket kérnék szépen. :)