Tüskék közt a virág 8. fejezet

Halvány fuvallat jóleső hűvössége az arcomon, és valami ütemet csattogás mellé… valami, ami kellemetlen, és kicsit fáj is. Erre tértem magamhoz, és nagy nyögéssel – egyelőre még lehunyt szemmel próbáltam rájönni, hol vagyok, és mi történik velem.

Lassan nyitottam ki a szemem, és megláttam egy jókora tenyeret közvetlenül az orrom előtt, ettől pedig ijedten rándultam egyet.

- Nyugi, nyugi… - hallottam egy mély férfihangot, aztán beúszott elém Joseph ábrázata, a kéz viszont eltűnt. Oké, azt hiszem arra már rájöttem, mi volt a csattogás. Valószínűleg az arcomat pofozgatta, hogy magamhoz térjek.

- Elájultam – állapítottam meg csendes csodálkozással, és igyekeztem felülni, arcomat a hűvös szellő felé fordítva, ami – mint kiderült – egy ventilátor lapátja volt.

- Hát el – helyeselt Joseph, majd megtámasztotta a hátam, hogy felsegítsen a földről. – Jobban vagy?

- Igen, azt hiszem… - tapogattam meg a homlokomat, majd töprengve néztem rá. – Mi történt?

- Aha… ezt pont én akartam kérdezni – dünnyögte Joseph, és maga is a szőnyegre telepedett, velem szemben. – Megcsókoltalak, aztán valamit hadováltál Afrikáról, kirohantál ide, és… - mutatta a kezével, hogy dicstelenül elterültem a nappali közepén. – Tudod, hozzászoktam hogy a nők elalélnak a csókomtól, bár eddig nem láttam olyat, hogy szó szerint – vigyorgott rám.

Jelenleg még nem voltam olyan állapotban, hogy közelharcba bocsátkozzam vele a megjegyzése miatt, beértem hát azzal, hogy az első kezem ügyébe kerülő díszpárnát a képébe vágtam.

- Fulladj meg! – mérgelődtem. – Egy percig se hidd, hogy azért estem össze, mert megcsókoltál! Ha így is lenne, akkor max az undortól – dohogtam, és igyekeztem legalább a kanapéra tornázni magam, sikerrel.

Joseph nem válaszolt, csak nézett rám valami csendes érdeklődéssel, még mindig a szőnyegen ülve.

- Na és mi van Afrikával? – pattintotta nekem a kérdést.

- Semmi közöd hozzá! – ráztam le magamról egy mozdulattal. – Ne foglalkozz olyannal, ami nem a te dolgod.

- De ugye beszámítható vagy? – vonta fel Joseph a szemöldökét. – Úgy értve, oké hogy kissé golyós, meg hasonló…. De nem bántasz senkit, ugye? Bár ha így lenne, nyilván nem engedtek volna ki az intézetből – morogta, miközben talpra állt.

- Hogy mered ezt mondani? – paprikázódtam fel, és mikor már biztos voltam benne, hogy megtartanak a lábaim, felpattantam. – Nem ismersz engem, és fogalmad sincs semmiről! Nem tudhatod, mi történt velem, és azt sem, hogy én Afrikában… - fejeztem be a mondatot, magamba fojtva a befejezést.

- Akkor mondd el – tárta szét a kezét Joseph. – Győzz meg róla, hogy nem vagy dilis.

- Eszemben sincs – sziszegtem már csakugyan dühösen. – Nézz csak annak, ha jólesik! De nem fogom kipakolni neked az életemet és a múltamat, mert egész egyszerűen nem érdemled meg! – fordítottam neki hátat, és a hálószoba felé vonultam.

A küszöbről még visszanéztem rá, és nem tudtam eldönteni, mit is látok. Mert egyszerre volt a szemében aggodalom, kíváncsiság, és valami, aminek képtelen voltam nevet adni.

Hatalmas dörrenéssel bevágtam magam mögött a háló ajtaját. Órákon át hallgattam még kintről Joseph szöszmötölését, egyszer még valami zenét is bömböltetni kezdett, de bármit tett, aznap már ki sem dugtam a fejem az ajtón. Féltem, hogy a puszta látványa is azzal az érzéssel töltene el, aminek csúnya pofozkodás lenne a vége.

*****

Magamra rángattam egy inget, és mivel a hőség már most fullasztó volt, hát csak megkötöttem a hasamon lengén, majd kinéztem a reggeli verőfényes napsütésbe. Dühöm ellenére kimondottan kialudtam magam, hát kész voltam rá, hogy újult erővel nekiálljak a munkának. Addig sem kell a házban ülnöm, és Joseph képét bámulnom.

Mikor kiléptem a hálóból, megláttam a pihenőszobában két talpat, ami szemben volt a tévével, és lustán mozgott valami zene ütemére.

Csodás, hagy szórakoztassa csak magát. Engem hagyjon békén, és ez a cél.

Sóhajtva kezdtem összeszedni a nappaliban a felszerelésemet, mikor is megjelent a látómezőmben egy kéz, és ösztönösen is ugrottam egyet az ijedtségtől.

- Hé, nyugi már – dörmögött a fülembe Joseph mély hangja. – Csak segíteni akarok neked.

- Kösz, de nem kértelek rá – válaszoltam fagyosan, kirángatva az ujjai közül a fotóstáskámat.

- Jó éjszakád volt? – érdeklődött Joseph, tudomást sem véve a válaszomról. – Figyelj, nem tudom min rágtál be tegnap megint, de bocs ha olyan területre tapintottam, amire nem kellene.

- Nocsak – vontam fel a szemöldökömet. – Még mindig álmodnék? Joseph Morgan száján kicsúszott egy rövid és velős bocsánatkérés?

- Az az igazság, hogy még senkit nem láttam elájulni – fonta össze a kezét a karján. – Egy kissé megijesztettél ezzel a manőverrel.

- Sajnálom, ha az érzékeny lelkivilágod megsínyli az én problémáimat – morogtam, majd megkíséreltem ezúttal a fényképezőgépemet kiszedni a kezéből, de nem jártam túl nagy sikerrel.

- Mondd, elengednéd, hogy elindulhassak dolgozni? – vettem elő egy negédes mosolyt.

- Inkább cipelem neked, mit szólsz hozzá – biccentette oldalra a fejét Joseph.

- Ha neked úgy tetszik, az ajtóig hozhatod – vetettem oda, majd kalapot nyomtam a fejembe, hogy a mexikói nap melege ne ártson meg túlzottan.

- Várj, félreértettél – tette a kezét Joseph a vállamra, de a perzselő pillantásomra azonnal le is kapta onnan. – Én úgy gondoltam, szívesen elkísérnélek.

- Mi van? – meregettem a szemeimet rá. – Hová akarsz te engem kísérgetni? A sivatagba?

- Hát ja – dünnyögte ő, a nappali falát szemlélve közben. – Rohadtul unatkozom – bökte ki aztán.

- Az isten szerelmére – vágtam a kezem csípőre. – Mondtam, hogy menj és költözz be a városba. Ott nem unatkoznál. De nem akartál, mert neked magány kellett. Most a magány sem tetszik. Eldönthetnéd végre, hogy mit akarsz – nyújtottam ki a kezem a gépem után, de Joseph még mindig nem engedte el.

- Hagy menjek veled – nyűgösködött, és lelki szemeim előtt hirtelen felrémlett, hogy kb ilyen lehetett kisfiúként, mikor az anyjának talán valami édességért ácsingózott, majd a fejem megrázva elhessentettem magamtól ezt a képet. Túl aranyosnak tűnt mostani önmagához képest.

- És minek jössz, hogy tovább bosszants? – emeltem az égre a tekintetem, és saját magamon döbbentem meg a legjobban, mert hirtelen valamiért számba vettem ezt a lehetőséget, hogy csakugyan magammal vigyem.

- Nem foglak, ígérem – tette a szívére a kezét Joseph halálos komolysággal. – Cipelem a cuccaidat, csinálom amit mondasz. Egyszerűen rohadtul nincs kedvem itt ülni a falakat bámulva. Egyedül kóborolni meg utálok a sivatagban. Szóval, mehetek? – vetett rám egy olyan tekintetet, mint egy kiskutya.

- Bánom is én – szaladt ki a számon a mondat, és a következő másodpercben már szívesen visszakoztam volna, de késő volt a bánat.

- Szuper! – ragyogott fel Joseph arca.

- De csak hogy tudd, már most szólok, hogy elég egy csípős megjegyzés, egy szemtelen válasz, és nem fogok szórakozni, ott hagylak egyedül a sivatagban. Mire visszatalálsz ide, hidd el, nem fogsz unatkozni – ígértem, de ahogy megláttam csibészes mosolyát, amit felém villantott, egyszerűen képtelen voltam igazán haragudni rá.

Persze, ezt eszem ágában sem volt kimutatni neki.

Vége

Folyt. Köv.