"Ez lett a vesztünk..." 17. fejezet

Felszisszentem, ahogy Tormás a könyökömnél fogva, határozott és erős mozdulatokkal rángatott magával az irodája felé. Az arca zord volt, és játszott rajta valami olyan érzelem, ami még a méltatlankodást is belém fagyasztotta. Azon sem lepődtem volna meg, ha nekem ugrik, és nemes egyszerűséggel megfojt.

Egy hatalmas dörrenéssel kivágta az irodája ajtaját, és belökött a szőnyeg közepére. Egy újabb dörrenés – amivel be is zárta az ajtót magunk után – majd az íróasztal előtt álló székre bökött. Jobbnak láttam nem ellenkezni vele. Leültem, és igyekeztem olyan kicsire összehúzni magam, ahogy csak lehetett. Ha előttem termett volna most egy jó tündér, nem sokáig haboztam volna a kívánsággal. Szerettem volna láthatatlanná válni.

Tormás dölyfös képpel, saját erejének és fontosságának tudatában fel-alá kezdett járkálni körülöttem. Néha egy-egy tekintetet vetett rám, de ettől eltekintve néma maradt. Néhány másodperc múlva azonban úgy tűnt, döntésre jutott valami mélyen, önmagában feltett kérdést illetően, mert az íróasztal mögé sietett, leült, és úgy nézett rám, ahogy a bíró szokott a vádlottra.

- Nos, Andrea… most mondhatnám, hogy hallgatom a magyarázatát. De nem teszem – kezdte roppant lekicsinylő hangnemben. – Kérhetném, hogy magyarázza el mi is történik itt, de nem vagyok sem vak, sem pedig hülye. Láttam mindent maga és Mr. Morgan között.

Lesütöttem a szemeimet, és az ölemben heverő izzadó kezeimre meredtem. Szerettem volna megszólalni, megvédeni magam, de képtelen voltam rá. Szinte gombóc nőtt a torkomban, így hát csak vettem egy-két nagy levegőt, majd tehetetlen nyögéssel feladtam a magamért eddig sem igazán vívott küzdelmet.

- Kezdjük azzal a ténnyel, hogy ma hazudott nekem – fogott bele újra Tormás, és noha az arcára nem néztem fel, hallottam a hangján, hogy máris kőkemény diadalt ünnepelt. – Betegséget szimulált, csak azért, hogy együtt lehessen Mr. Morgannal. Árulja már el nekem, mióta is tart ez az egész? – tette fel a kérdést.

- Három hete… - leheltem a választ vékony hangon, amiben alig ismertem rá a sajátomra.

- Értem – koppantott tollával Tormás az íróasztalra, aztán megigazította a tokája alatt csomóra kötött nyakkendőjét. – És mondja, kedves Andrea… meddig jutottak már el? – mondta olyan maró gúnnyal, amire már tényleg kénytelen voltam meghökkenten belebámulni a felfuvalkodott arcba.

- Ehhez Önnek semmi köze – jött meg a bátorságom. Na nem. Josephet nem hagyom ebbe az egészbe belekeveredni! Igen, hibát követtem el, összeszűrtem a levet egy vendéggel. Talán nem kellett volna, az tény… de az isten szerelmére… most magyarázzam el Tormásnak… pont egy ilyen embernek, hogy mi az az érzelem, ami minket egymás karjába juttatott? Úgysem értené meg. Az ő életében nincs szerelem. Csak pénz, és hatalom.

- A nyavalyát nincs! – ordított fel hirtelen Tormás, és akkorát vágott az asztalra a tenyerével, hogy egy dosszié megugorva a földre esett. Nagyot ugrottam a hirtelen ijedtségtől, és valami iszonyatos, baljós sejtelem fogott el. Valami ezúttal nagyon, de nagyon nem stimmelt…

- Tudja Andrea… - fújt nagyot Tormás, és vöröslő arca láttán egy bika jutott az eszembe egy pamplonai arénában. Csak ez alkalommal a torreádor állt vesztésre. – Úgy gondolom, hogy már az egyik eset is megkövetelni, hogy azonnal távolítsam el magát innen. Ez a kettő pedig… egy hazudott betegszabadság, meg egy kapcsolat egy vendéggel… remélem megérti, hogy itt egy percig sem maradhat tovább. Azonnali hatállyal ki van rúgva. Még ma este haladéktalanul szedje össze a holmiját, és távozzon.

Nagyot nyeltem. Tudtam már az első pillanatban, mikor beléptem ide, hogy ez lesz a dolgok vége. De most, hogy már a saját fülemmel hallottam, elöntött a kétségbeesés. Az isten szerelmére… meddig tart, míg új munkát találok magamnak? Pont akkor, mikor a legnagyobb a munkanélküliség? Laknom kell valahol, ennem kell valamiből… ha nem lesz munkám, mit csinálok? Elmegyek a híd alá?

- Uram… - telt meg a hangom esdeklő könyörgéssel. – Kérem Uram… nagy bajba kerülök, ha elküld. Kérem, könyörgöm… nem lehetne megoldást találni erre? Bármit… bármit megtennék…bármilyen munkakört bevállalnék. Akár szemetet is szednék a hotel előtt - suttogtam könnyek között, és hogy elrejtem idegesen reszkető kezemet, a zsebembe csúsztattam, ahol is a mobilomat tapintottam ki. Úgy fogtam meg, mintha kapaszkodó lett volna a reménybe.

Tormás a tenyerébe támasztotta húsos állát, és végigmért tetőtől talpig.

- Nos… - tápászkodott fel, majd a székemet megkerülve az ajtóhoz lépett. Halk zörrenés a zárnál… mit művel ez? Bekulcsolja az ajtót?

- Talán lenne módja Andrea, hogy elfelejtsük ezt az egész incidenst – állt meg aztán a székem előtt, és a nadrágja szíja szinte pontosan a szemem elé került. Lesütöttem a tekintetemet, valahogy nem volt kedvem Tormás ágyékával szemezni. Ehelyett vártam, hogy miféle büntetést talál ki nekem vezeklés gyanánt.

A következő pillanatban halk surrogás jutott el a fülemig, amit egy zipzár adott ki magából. Értetlenkedve emeltem fel a pillantásom Tormás arcára, de a rossz érzés egyre erősödött bennem. Itt valami nagyon, de nagyon nem stimmelt…

- Adok egy esélyt Andrea – sziszegte felém Tormás, és megijesztett, hogy milyen vadállati módon csendült most a hangja. Nyoma sem volt benne a meghízelgésnek, a talpnyaló tiszteletnek, ahogy a vendégek előtt hallottam beszélni. Szinte teljesen kifordult önmagából.

- Légy jó kislány… - közelített hozzám Tormás, lehúzott zipzárral, mígnem alig öt centire állt meg az arcomtól. – Tudod, mi a dolgod...

Úgy éreztem magam, mint akit mázsás kővel vertek fejbe. Szinte megfagytam, ledermedtem. A legmélyebb rémálmot idézte a jelenet, és legszívesebben sikoltoztam volna, az ébredésért könyörögve. A gyomrom felfordult, és rám jött az émelygés. Úgy éreztem, most azonnal telibe hányom Tormás drága süppedős szőnyegét.

- Nem! – kiáltottam, és nem kellett tükörbe néznem ahhoz hogy elképzeljem, hogy is festhetek jelenleg. Döbbent, sápadt arc, és iszonyodó pillantás. – Nem, ezt nem! Hagyjon békén! – kiáltottam, és ez volt az a pillanat, mikor rájöttem, hogy két dolgot tehetek. Vagy engedek neki… vagy küzdök az utolsó leheletemig.

A második verziót választottam. Méghozzá gondolkodás nélkül. Felugrottam a székből, mint egy elmebeteg, és ezzel egyidejűleg nagyot taszítottam Tormáson. Ő nem számított a hirtelen, és heves mozdulatomra, ezért hátratántorodott néhány lépést, és fenekét beleverte az íróasztal szélébe. Sziszegve, fájdalmas képpel tapogatta az ülepét, én pedig az ajtóhoz rohantam, és igyekeztem kinyitni. Sajnos hiába.

- Ezt keresed, szépségem? – vigyorgott Tormás ragadozó módjára, és meglóbálta a kezében tartott kulcsot. – Két esetben mehetsz ki innen. Vagy szétrágod a fát, vagy a kedvemre teszel, és kiengedlek.

- Inkább kikaparom magam innen! – kiabáltam, és ekkor döbbentem rá, hogy fél kézzel még mindig a telefonomat szorongatom. De ez a tény adott egy jó ötletet…használhatom fegyverként a készüléket. Igazából mindig is ezt kellett volna tennem.

- Ugyan már, Andrea… - közelített Tormás, vadul villogó szemekkel. – Amiből jutott Morgannek, abból miért ne jutna nekem is? Amikor először elmondtam neked, hogy tetszel… akkor mikor idekerültél, nyilván emlékszel rá… és elhívtalak valahová, te lepattintottál. Azóta várok erre az alkalomra, hogy végre bosszút álljak, és elvegyem azt, ami megillet engem. Vetkőzz le szépen. Hidd el, ha küzdesz, sokkal jobban fog fájni. Mit számít egy negyed órácska? Letudjuk ezt a dolgot… aztán többé nem beszélünk róla. És ki tudja… talán kicsit feljebb is emelkedhetsz a ranglétrán – közelített felém izgatott lihegéssel, majd váratlanul és hirtelen egy ordítással rám vetette magát.

A földre zuhantam Tormás roppant súlya alatt, és úgy tűnt, hogy ő maga is erre számított. A szőnyegbe préselt, és éreztem, ahogy nekem nyomódik megkeményedett nemi szerve. Az undor viszont erőt adott nekem a küzdelemhez. Úgy éreztem magam, mintha én lennék Sárkányölő Szent György… és meg kell ölnöm a sárkányt.

Haraptam, rúgtam – már amennyire tudtam – és karmoltam. De sajnos hiába. Ugyan hol volt az én gyenge kis erőm Tormás erejéhez képest?

- Küzdesz, vadmacska? – lihegte az arcomba Tormás. – Csak nyugodtan. Ettől még izgalmasabb a dolog… - térdelt fel, és lehunytam a szemem, mert rájöttem, hogy le akarja tolni a nadrágját. Nekem pedig nem volt kedvem látni azt, amitől valószínűleg okádtam volna.

- Mindjárt túl leszünk rajta… - suttogta Tormás felajzva, és ez volt az a másodperc mikor tudtam, hogy most van lehetőségem a végső védekezésre.

Felemeltem a térdem, pont abban a pillanatban, mikor Tormás vissza akart hajolni rám. A térdkalácsom pedig egyenesen az ágyékának ütközött. Éreztem a roppanást, aztán felhangzott a fájdalmas üvöltés, ami jelezte, hogy sikerrel jártam.

Úgy pattantam fel a szőnyegről, mintha rugók löktek volna fel, és kikaptam az ekkor már a szőnyegen fetrengő rohadék kezéből az ajtó kulcsát.

- Tormás úr… - sziszegtem, miközben kissé eligazgattam magamon megtépett ruhámat – ezúton szeretném közölni, hogy felmondok – löktem a kulcsot a zárba, és kiléptem a folyosóra. A kulcsot visszadobtam, aztán – ahogy úrihölgyhöz illik – hatalmasat köptem Tormás felé, aki már kezdte legyűrni a fájdalmát, és lassan, de biztosan feltápászkodott a földről.

- Még nem végeztünk, te szuka… - hörögte felém, és úgy döntöttem jobb, ha menekülőre fogom. Rohanni kezdtem végig a folyosón, és imádkoztam, hogy csak legalább a recepcióig érjek fel biztonságban. A liftet meg sem néztem, hogy az emeleten van-e, rohantam le a nem épp futásra tervezett magassarkúban az alsóbb szintre. Tormás pedig lihegve a nyomomban. Ahogy fokozatosan múlt a fájdalma, úgy vált egyre és egyre gyorsabbá.

A hosszú folyosón és a lépcsőkön is visszhangot vert a rémült, sípoló légzésem, és Tormás rekedt lihegése. Tudtam, hogy ha most utolér, és elkap, vissza fog vonszolni az irodájába… és akkor a jó isten legyen nekem irgalmas!

Nem törődtem a testem minden porcikáját elöntő fájdalommal, csak szedtem a lépcsőket sorban egymás után… még  négy forduló… még kettő… még egy utolsó… és berobbantam a recepcióra, ekkor már sírva a félelemtől, és az áldott megkönnyebbüléstől is.

Mert a recepciónál ott állt Joseph, és éppen a csodálkozó, semmit nem értő, pult mögött ácsorgó Gáborral kiabált. A lábaim remegni kezdtek… hát sikerült… sikerrel járt a tervem.

- Andrea! – kiáltott fel Joseph rémülettel teli hangon, mikor odabotorkáltam hozzá, és nem törődve sem az utánam lihegő Tormással, sem a nagy szemeket meresztő Gáborral, egyszerűen a nyakába vetettem magam, hogy kitörjön belőlem a testet rázó, mélyről jövő, keserves zokogás. Éreztem, ahogy Joseph átölel, magához szorít, és ez most többet jelentett nekem mindennél.

Végre biztonságban voltam.

Vége

Folyt. köv

Gratulációm! :)

Ugyan ez a hír nem a bloghoz tartozik, mégis megosztanám. Állandó kommentelőmnek Usaginak (és egyben személyes ismerősömnek) a héten megszületett az első kisbabája. :)
Ezúton is gratulálok, és jó egészséget kívánok mamának és babának egyaránt. Apukának meg kitartást a nőuralomban. :)

"Ez lett a vesztünk..." 16. fejezet

Joseph megköszörülte a torkát, elfordult tőlem, és minden figyelmét a kis állatnak szentelte.

- Hahó – guggolt le, és előrenyújtotta a mogyorót. – Gyere, vedd el.

- Persze, még majd pitizni is fog a kedvedért – vágtam karba a kezeimet kaján kárörömmel, látva, hogy a mókus – noha nem rohant el – lecövekelt Joseph előtt, és csak nézte merően. Egy ugrást sem tett a kajáért, noha az szemmel láthatóan csábította őt.

- Mert te persze biztos jobban tudod – morogta JoMo szemmel láthatóan idegesen. És hogy őszinte legyek, élveztem, hogy felhúztam. Legalább kicsikartam belőle valami érzelmet. Még akkor is, ha ez nem volt pozitív.

- Fogadjunk, hogy jobban csinálom – vetettem oda, aztán kivettem egy újabb mogyorót a zsebemből, és míg Joseph talpra állt, leguggoltam az ő előbbi helyére. A rágcsálnivalót odadobtam a mókusnak, aki azonnal fel is szedte a földről, és miközben fekete gombszemét egy pillanatra sem vette le rólunk, máris felbontotta, és enni kezdett.

- Második lépés – motyogtam halkan, és egy újabb mogyorót dobtam le, ezúttal már közelebb. Félúton a mókus, és köztem.

A kis vörös bestia előbb mérlegelt néhány másodpercig, majd úgy döntött, miért is ne. A második zsákmány közelébe merészkedett, és ekkor óvatos mozdulatokkal – nehogy elriasszam – elővettem az utolsó szem mogyorót a zsebemből, és a tenyeremre fektettem.

Néhány másodpercre kimerevedett a kép. A mókus megdermedt, aztán egy életem egy halálom elhatározással a tenyerembe ugrott. Elmarkolta a mogyorót, majd végigfutott a vállamon, hogy a másik karomon átcikázva lefusson a földre, és a következő pillanatban már egy fa koronájában láttam eltűnni rozsdaszínű bundáját.

- Látod? – jegyeztem meg Josephnek, aki két lépéssel hátrébb figyelte a jelenetet. – Az állatok megérzik, ki a jó ember. Talán nem véletlenül nem ment a te közeledbe – álltam talpra, és hátrahőköltem, mert Joseph előttem termett, és olyan tűz gyúlt a tekintetében, amitől megijedtem. Ezúttal nem vágy játszott benne, hanem félreérthetetlen harag.

- Mindenképp vissza akarsz kanyarodni oda, ahol az elején voltunk? – sziszegte felém. – Amikor legázoltál a lépcsőn, és úgy viselkedtél, hogy legszívesebben elvertelek volna?

- Miért is ne? – kiabáltam a képébe, a rémülettől talán kicsit hangosabban, mint ahogy kellett volna. – Szépen ki is használtad a helyzetet, nem? – tettem hozzá. – Hát persze, mit számít mindez neked. Csak egy könnyű nyár, könnyű szórakozás. De hogy mi van itt…. – mutattam a mellkasomra – neked nem számít. Soha nem is számított. Tudod mit, Joseph Morgan? – kiáltottam, és éreztem, hogy a szemem megtelik könnyel, amitől még dühösebb lettem. Rohadtul nem volt kedvem sírva fakadni pont előtte.

- Befejeztem! Ez a nap az utolsó, amit veled töltök! Ha várost akarsz nézni, keress egy idegenvezetőt! Aztán holnap nem érdekel az sem, ha elrohansz Tormáshoz, és bemártasz nála! Nem érdekel, érted? Rúgass ki, bánom is én! Majd találok másik munkát! Vagy ha nem, hát inkább alszom egy híd alatt, mint hogy még egy percet eltöltsek veled! – fordultam sarkon, és eszeveszett rohanásba kezdtem. Nem néztem sem jobbra, sem balra, de azt hiszem, talán nem is láttam volna semmit. Mintha minden fekete ködben gomolygott volna előttem, és mintha sűrű árnyat vont volna szemem elé a keserűség.

*****

Nem tudom, meddig rohantam, hány percben mérhető vajon az idő, míg menekültem. Mert igen, menekültem. A sorsom elől, Joseph elől. Az érzéseim elől, amelyet immár mindennél bizonyosabban ott éltek bennem. Szerettem volna őket elhagyni valahol félúton, inkább legyek üres báb, csak ne fájjon már minden ennyire, ilyen észvesztően. Bármit, csak ezt ne! De tudtam, hogy úgysem menekülhetek. A lélek nem olyan dolog, amit valaki csak hátrahagyhat. És mikor megálltam végre, reszkető lábakkal, teljesen kifulladva, éreztem, hogy a még mindig bennem fájó érzések úgy szúrják a szívem, mint a rózsa tövisei.

Mikor végre kitisztult előttem a kép, rájöttem, hogy a sziget szökőkútjánál állok. Felnéztem a magasba lövellő vízoszlopra, aztán eltántorogtam a pereméig, és lerogytam rá. Kezem belelógattam a tiszta folyadékba, és éreztem, ahogy a vízpermet arcomba csapódik. Örültem neki, hogy így volt. Legalább elkeveredett az ekkor már bőven ömlő könnyeimmel.

- Istenem… - tördeltem az ujjaimat keservesen, és két karomba temetve a fejem, kiszakadt belőlem a sírás. Nem bömböltem hangosan, de éreztem, hogyan rázkódik a testem, és úgy éreztem, addig nem mozdulok el innen, míg vagy ki nem bőgök magamból minden, de minden fájdalmat, vagy amíg itt helyben ketté nem hasad a szívem. Nem is tudom, melyik verzió lett volna jelen helyzetben kedvemre valóbb.

Bármit is vártam, a szívem egyben maradt. Hát persze… az nem szokott megszakadni, legfeljebb a nyálas-romantikus regényekben, meg a színpadi művekben. Maradt hát az, hogy szétbőgtem a szemeimet. Legalábbis mikor lehajoltam, hogy megmossam az arcom, a víz tükrében megpillantva saját magam, elkeseredetten fordítottam szemem az égnek. Borzas haj, végtelenül felpüffedt szemek, sápadt bőr. Akár a szökőkút szellemének is beállhattam volna jelen kinézetemmel.

Szipogva-szepegve, remegő lélegzetvételekkel talpra álltam. Tűrhető. Most már csak a keserűség gombócának kellene elmúlnia a torkomból. Olyan íze volt, mint a rothadó cseresznyének. Már nincs más dolgom, mint hazamenni, és holnap megjelenni a munkahelyemen, várva, hogy a reggelt Tormás irodájában kezdhetem, aztán majd folytathatom a Munkaügyi központban.

Hátat fordítottam a kútnak, és csak néhány lépés után jöttem rá, hogy nem vagyok egyedül. Az elmúlt percekben sem voltam. Mert Joseph ott állt, a fák takarásában, tőlem talán tíz méterre, és megkövülten meredt felém. Arcán a felismerés döbbent, és félreismerhetetlen jelével.

*****

Oké. Sosem gondoltam, hogy valaha eljön életemben az a pont, mikor nem tudom mit mondjam, vagy mit tegyek. Mindig megtaláltam a megfelelő szavakat, és az alkalomhoz illő tetteket. Egészen mostanáig. Ezek szerint a gondolataim totális összezavarásához egy tényező hiányzott mindeddig. Vagyis kettő. Egy férfi, és egy lehengerlő érzelem.

Joseph hirtelen elhatározással megindult felém. Arca szinte kővé dermedt, a szeméből pedig valami olyasmi áradt felém, hogy tudtam, ez alkalommal sikerült úgy felhúznom, hogy ebből talán még egy pofon is kinéz. Te jó ég, vajon képes lenne megütni egy nőt?

Magam is éreztem, hogy kiült arcomra a félelem. Hátrálni kezdtem előle, egészen addig, míg térdhajlatom nem találkozott a szökőkút peremével. Egy másodpercig félő volt, hogy hátrazuhanok, és – megkoronázandó az egész elcseszett napot – a vízben landolok. Néhány elkeseredett szélmalom-karcsapással visszanyertem az egyensúlyomat, aztán megadtam magam a sorsnak. Hát üssön meg, ha akar, nem érdekel. Már csak az számított, hogy legyünk túl rajta minél hamarabb. Mégis, mit kéne csinálnom? Kergetőzni vele a kút körül?

Lehunytam a szemem, mikor a közelembe ért, és csak rándultam egy aprót, ahogy két kéz megragadta a vállamat. Erősen, keményen, már-már szinte fájón. Két kéz? Bántani akkor mivel fog?

Tovább már nem tudtam követni a gondolataim logikáját. Mert ekkor egy száj hajolt az enyémre, egy meleg, puha ajak, és olyan szenvedélyes hevességgel kezdett csókolni, amitől azonnal remegni kezdett a lábam. Igaz, ekkor már nem az ijedtségtől. És mikor Joseph lihegve elvált tőlem, kissé zavarodottan pislogtam a kék szemeibe. Teljesen össze voltam zavarodva. Az pedig még jobban zavart, hogy még soha nem voltam ennyire összezavarodva életem folyamán.

- A fene egyen meg, Andrea! – kiáltott rám Joseph, némileg mérsékelt hangerővel. – Tudod, mit tennék veled legszívesebben? Elvernélek, méghozzá úgy, hogy hetekig ne ülj meg a fenekeden  fájdalom nélkül. Mit tettél velem? Mit tettél velünk? – ragadta meg ezúttal az arcom két keze közt. – Te bolond, bolond lány. Most már értem. Már mindent értek – simogatta szájával a számat, de ezúttal nem csókolt meg. – Értem a félelmed, a haragod, a dühöd. Értem, mert… én is Andrea. Hát nem látod? Hát nem érted? – könyörgött már a hangja. – Ne fuss el előlem! Ne harcolj ellenem, és ez ellen sem – mutatott a szívemre. – Hagyd, hogy érezzen…

A számat is kitátottam a megdöbbenéstől úgy, hogy akár a szökőkút is befért volna rajta. Megszólalni nem voltam képes. A döbbenet felülírt bennem mindent. De Joseph vágyakozó, csillogó tekintetére, és a szavaira valamivel mégis válaszolnom kellett. De azt hiszem, ehhez egy könnyes, mégis boldog mosoly éppen elég volt.

*****

- Te nem jössz? – hajoltam vissza a taxiba, mikor kiszálltam. Igaz, kissé nehezen formáltam a szavakat. A visszafelé utat egyszerűen végigcsókolóztuk a hátsó ülésen, ebből kifolyólag jelenleg erőteljesen zsibbadt a szám. Azért tetszett a dolog, és ezt egy jókedvű vigyorral Joseph tudomására is hoztam.

- Később, bébi – sóhajtott, aztán meglibbentett valami meghívófélét az orrom előtt, amit a zsebéből halászott elő. – Vacsorameghívás. Munkaügy. Muszáj mennem, pedig jelenleg máshoz lenne kedvem – kászálódott kijjebb, az én előbbi helyemre, hogy közelebb legyen hozzám.

- De ugye te most nem fogsz dolgozni? – bökött fejével a hotel irányába, ami előtt álltunk. – Nem is értem, miért ide jöttünk, és miért nem a lakásodra.

- Valamit itt felejtettem tegnap a szekrényemben – magyaráztam. – Felmarkolom, és már el is tűntem. Gondoltam… ma éjjel talán… várhatnálak nálam – nyeltem nagyot, és feszülten vártam a választ.

- Örömmel – súgta Joseph vágyakozva. – Nem tudom, meddig tart a vacsora, de gyorsan lerázok mindenkit. Visszarohanok ide átöltözni, és máris indulok hozzád. Igen, odatalálok – mondta, mintegy kitalálva a már-már megformálódó kérdésemet. – Csak egy valamit kérek. Várj egy szál semmiben… és az ágyban – húzott magához, és hosszan megcsókolt. – Viszlát nemsokára… love – mosolygott rám, és még mielőtt reagálhattam volna az utolsó szóra, becsapta a taxi ajtaját, és a jármű elhúzott a térről.

Álltam, néztem a kocsi után, és olyan boldogság fogott el, hogy legszívesebben táncikálni és énekelni kezdtem volna a téren, mint valami Holdkóros.

- Igen! – kiabáltam a mámoromat a teliholdas ég felé, és az sem érdekelt, hányan néznek jelenleg komplett hülyének. – Imádlak, élet!

- Csakugyan? – hatolt el ekkor hozzám egy recsegő hang, és ez olyan volt, mintha egy vödör jeges vizet zúdítottak volna a nyakamba hirtelen. A boldogság-léggömb kipukkadt, és mikor sarkon perdültem, Tormás László állt a hotel lépcsőjén. Hideg, számító arcán szinte ott ült a bosszúvágy.

Vége

Folyt. Köv.

Sziasztok!

Már csak néhány fejezet van hátra a történetből, ezért úgy gondoltam, közlöm azok névsorát, akik jelenleg versenyben vannak a bögréért.

1. Cleo Farrelly
2. Nika
3. Usagi
4. Loli
5. Veronika

7. Judit
8. Berni

Berni és Judit, ti el vagytok maradva kommentekkel. Berni a 13. fejezethez, Juditnak a 12, és 13. fejezethez kell pótolnia ahhoz, hogy a történet végén bekerüljetek a sorsolásba!
Aki eddig kitartóan kommentelt, már ne adja fel, három-négy fejezet, és véget ér a történet. További jó olvasást kívánok mindenkinek!

"Ez lett a vesztünk..." 15. fejezet

- Tudod mit? Ez egy f*sz – mondta ki a véleményét Zsanett tömören és velősen, míg én kifújtam az orromat. Nem tudom, mennyi zsebkendőt bőgtem már tele a felháborodással kevert szívfájdalomtól, de egy százas csomagnak épp csak az alján lötyögött még valamennyi, én pedig úgy ültem a kanapén, mint egy gyűrött zsebkendőfelhőbe burkolózott szomorú Buddha.

- Hát olyasmi – bólintottam, bedagadt szemeimet dörzsölgetve. – És rettegek az estétől, mikor találkoznom kell vele. Nem bírtam ma bemenni, kivettem egy nap szabadságot. Tormás nem volt boldog, csaknem lenyelt keresztben. Holnap azt hiszem, hallgathatok ezért is – sóhajtottam fel reszketősen. – Most mondd meg, mit csináljak?

- Rúgd tökön – jött a javaslat a barátnőmtől, mire csak megvetően szusszantam egyet. – Ő meg keverjen le neked egy pofont, és máris kvittek vagytok.

- Te teljesen megőrültél? – apadtak el a könnyeim a teljes felháborodástól, és úgy meredtem Zsanettra, mintha ő maga ütött volna meg engem. – Hogy mondhatsz ilyet???

- Rea, figyelj – magyarázott Zsani olyan türelmesen, mint egy értetlen óvodásnak. – Mind a ketten elcsesztétek a dolgot. Nem, ne mondd, hogy te nem! – emelte fel az ujját. – Tudtad, hogy egyre és egyre közelebb kerülsz hozzá, ugye? Na látod. Amúgy is, elég volt ránézni a képedre, mielőtt meg miután találkozgattál vele. Olyan voltál, mint egy kivirult kaktusz. És azt is tudtad, hogy nem marad itt örökké.

- Igen, de akkor is – próbáltam védeni maradék, és csekélyke igazamat.

- Akkor ne vágd a fejéhez, amiért úgy viselkedett, mint bármelyik más férfi. Szemét volt, az tény, mert meg kellett volna értenie, te mit érzel. Ehelyett persze átment támadóba. Ilyen téren roppant módon hasonlít rád – veregette meg a térdem Zsanett. – Szóval, a véleményem az, hogy mindketten rátámadtatok a másikra, ahelyett, hogy elmondtátok volna, mit éreztek, és legalább kihasználtátok volna a maradék időt, hogy boldogan töltsétek. Elszúrtátok.

- Tudom! – kiáltottam fel, és újfent nekikezdtem az elkeseredett bömbölésnek, mire Zsanett hozzám vágta a maradék zsebkendőket. – Az a legrosszabb, hogy én… én azt hiszem…

- Beleestél, szegénykém – csóválta a fejét barátnőm, és ez olyan volt, mikor az orvos megállapít egy betegséget.

- Nem, azt nem – cáfoltam azonnal. – Én csak…

- Andrea, az isten szerelmére! – vesztette el Zsanett a türelmét. – Még önmagadhoz sem vagy őszinte! Hogy várod el, hogy ő az legyen veled? El kell neki mondanod, hogy mit érzel, és miért hezitálsz meg tusakodsz ennyit! Akkor meg fogja érteni, és nem lesz kőbunkó – tápászkodott fel aztán a kanapéról, és hamarosan visszatért egy pohárka konyakkal. – Idd meg, aztán higgadj végre le. És ha lehet, ne bőgj tovább. Már most is borzalmasan be van dagadva a szemed. Rémesen festesz.

- Te mindig tudod, hogy önts önbizalmat az emberbe – dünnyögtem, és felhajtottam az italt, aztán megborzongtam. – Utálom a konyakot. Agancsos kóla nem volt?

- Mi vagyok én, minibár? – morgott Zsani, aztán ujra mellém huppant. – Ide figyelj, te süsü! – fogta meg a kezem. – Még nem késő, hogy minden rendbe jöjjön. Legalább annyira, hogy ne haraggal, és utálattal váljatok el. De ezért nem csak neki,  neked is tenned kell. Megpróbálod?

- Miért? – szipogtam, és újra elöntötték a szemem a könnyek, bár ezúttal a hálától. – Miért törődsz velem ennyire?

- Nem veled törődöm – piszkált Zsanett kedves ugratással. – Saját magammal. Azt hiszed, ha elmegy ez a Morgan innen, van kedvem hetekig a melankóliádat hallgatni? – kérdezte, és ekkor olyasmi történt, amit tíz perce még lehetetlennek tartottam. Elvigyorogtam magamat.

*****

Hiába igyekeztem összeszedni a gondolataimat, a téren álldogálva, a nyár esti nap úgy sütötte a fejem, hogy kiégetett belőle szinte minden épkézláb ötletet. A térdeim citeráztak, a gyomrom pedig úgy viselkedett, mintha bármelyik percben telehányhatnám a teret. Ilyen érzésekkel telve vártam, hogy Joseph megérkezzen.

- Nos, ma hová megyünk? – szólalt meg egy hang közvetlenül mögöttem, és kevés híja volt, hogy a citerázó térdeim közeli ismeretséget ne kössenek a betonnal a hirtelen ijedtségtől. Mikor szokik már erről ez az idióta?

Lenyeltem a számra kívánkozó „ a köszönés luxus?” kezdetű kérdést, mert alighanem azzal újra kitört volna a verbális háború. Zsanett elismerően biccentett a fejemben, és vállon veregetett, mikor elhatároztam, hogy juszt sem engedem magam felmérgesíteni.

- A Margitszigetre – válaszoltam tömören. – Egyébként jó estét.

Joseph valamit dünnyögött az orra alatt válaszul, ami ugyanúgy lehetett „jó estét” is, mint hogy „fulladj meg”.

- Mi az a Margitsziget? – érdeklődött aztán. Hm. Semmi kedvesség, totális távolságtartás. Hát jó, részemről így is játszhatunk.

- A Margit-sziget a Duna egyik szigete Magyarországon, Budapestnél. Közigazgatásilag Budapest XIII. kerületéhez tartozik, és Margitsziget néven Budapest egyik legszebb városrészét alkotja – fuvoláztam, és élveztem Joseph láthatóan megdöbbent tekintetét. Egy-null ide.

- Öhm… miket fogunk látni? – vesztette el őszőkesége egy pillanatra a fonalat, miközben taxi után intett.

- Sok mindent. Megnézhetjük a Zenélő Szökőkutat, a Zenélő Kutat. Van vadaspark, Japánkert, egy régi kápolna, és persze gyönyörű, zöld és virágos parkok – soroltam, miközben megállt mellettünk egy taxi. Joseph bevágta magát a hátsó ülésre, majd kérdőn nézett felém. Nagyszerű. Momentán azt is kinéztem volna belőle, hogy szemrebbenés nélkül végignézi, amint loholok a kocsi után, mint egy jól nevelt kiskutya.

- Legendás az angol udvariasság – dünnyögtem a fogaim közt, aztán kinyitottam a másik ajtót, és bekanalaztam magam mellé, igyekezve, hogy még véletlenül se érjek hozzá.

- A Margitszigetre kérem – szóltam előre a taxisnak, majd elfordítottam a fejem, és kinéztem az ablakon, figyelve az elsuhanó épületeket, és a Duna piszkos vizét.

Számítottam rá, hogy nem lesz könnyű menet  a ma este, de arra nem, hogy ez a jeges viselkedés lehetetlenné teszi a nagy vallomást. De voltam olyan okos és élelmes, hogy otthon előre felkészültem erre a helyzetre is.

Az utat szó nélkül tettük meg, és a kocsiban olyan légkör uralkodott, hogy csodáltam, amiért a taxis nem bukott jégbe fagyva a volánra. Mindenesetre valahogy elég megkönnyebbültnek tűnt, mikor a végcélnál kiszálltunk. Nyilván ritkán szállított szegény ilyen mérges és morcos utasokat.

Elindultunk a befelé vezető sétányon, az árnyat adó, hatalmas fák, és színpompás virágokkal teli ágyások közepette.

- A Margitsziget a nevét a 14. században kapta Árpád-házi Margit hercegnőről, IV. Béla király lányáról, aki a királynak a tatárjárás alatt tett fogadalmához híven a Domonkos-rend apácakolostorában élt itt a 13. században. Nevezték még Szent András szigetének is, majd pedig az ott lévő ájtatos hajlékok után Boldogságos Szűz Mária vagy röviden Boldogasszony szigetének. Mindenesetre a Margitsziget név rögződött a köznyelven, és végül a térképeken is – trilláztam, mint egy valóságos idegenvezető, és élveztem, ahogy láttam Joseph arcát megrándulni. Egészen addig maradt morcos és szótlan, míg a fák között sétálva le ne ugrott az egyik fáról egy apró állatka.

- Egy mókus! – állt meg Joseph, és tekintete felderült. Tessék, ez aztán a férfi. Egy nő sétál vele, akivel eltöltött egy dögös, és észvesztő éjszakát. De csak akkor enyhül meg, ha egy kis dédelgetni való lény kerül a közelébe. Ha nem tűnne fel neki, hát én is az vagyok!

- Van nálad valami? Mogyoró, vagy dió, vagy bármi kaja? – kérdezte Joseph. Ó, drágám, hát hogyne. Mozgó csonthéjárus vagyok, ha nem látszana.

- Készültem az itteni élővilágra – mondtam aztán megadva magam, és a zsebembe nyúlva néhány szem mogyorót halásztam ki. Igaz, csak földit, de a célnak megfelelt.

Joseph kinyújtotta a kezét, én pedig átnyújtottam a rágcsát. A bőrünk egymáshoz ért, és mintha valami különös, vibráló érzés kelt volna életre kettőnk között. Szemmel láthatóan nem csak én éreztem. Az eddigi jégfal köztünk még nem olvadt ugyan meg, de már jól hallhatóan reccsent egyet.

Vége

Folyt. Köv. 

"Ez lett a vesztünk..." 14. fejezet

Arra ébredtem, hogy meleg napfény simít végig az arcomon, ugyanakkor konstatáltam, hogy teljesen meztelen vagyok a takaró alatt. Szinte ebben a másodpercben egyenletes, mély szuszogás ütötte meg a fülemet a másik párnáról, és ettől a ténytől a pillanat törtrésze alatt úgy ültem fel, mintha rugók nőttek volna a fejem alatt.

Joseph a másik párnán aludt – egyelőre még láthatóan mélyen – szőke haján megcsillant a napfény. Az arca békés volt, és meztelen felsőtestéből kiindulva ő is kb annyi ruhát viselt a takaró alatt, mint én. A fejem ettől gyönyörű vörösbe váltott, és mellemhez szorítottam a takarót.

- Atyaég! – motyogtam zsibbadt ajkakkal, mert addigra már rendet raktam a magam kis világában, a koponyámon belül, és rájöttem, mit is műveltünk az éjszaka…

Ahogy leszálltam Josephről – a háttérben a még mindig forgó hordó adott öblös kísérőhangot – kínomban és zavaromban azt sem tudtam, hová is nézzek.

- Hát… elég ügyes volt – vigyorogta el magát Joseph. – Legalább esni tudsz hová.

- Igen – dünnyögtem. – Te viszont tiszta por lettél. Itt is… - veregettem le a válláról a szürkés réteget.  – Meg itt is – kerültem a háta mögé, és már a fenekét porolgattam finoman, mikor rájöttem, mit is teszek, és hol jár épp a kezem. Mikor pedig JoMo szembe fordult velem, lefagytam, mint egy hibás szoftver. Egyszerűen nem tudtam eldönteni, mit tegyek. Vessem magam a nyakába, és valljam be, hogy levett a lábamról, vagy sikítsak, és rohanjak ki nem csak a Vidámparkból, hanem még a fővárosból is.

Joseph gyorsan eldöntötte helyettem a kérdést. Magához rántott, és megcsókolt úgy, hogy éreztem, ennek az estének nem úgy lesz vége, hogy kiszáll a kocsiból a szálloda előtt. És ekkor egy hang felkiáltott bennem, miszerint a fene vigye el, ne aggódjak már mindig a holnapon. Akarom ezt a férfit? Persze hogy akarom, mindennél jobban! Hát akkor legalább holnapig tegyem félre a gondokat, és élvezzem azt, amire mindketten érezhetően vágyunk.

Elszakadt Josephtől, és innentől egy hang sem volt köztünk. Mintha egymás tekintetéből, vagy gondolataiból olvastunk volna. Kézen fogott, és vezetni kezdett kifelé a Vidámparkból. Nem láttunk, nem hallottunk magunk körül semmit, mintha csak valami áthatolhatatlan vattaszerű anyagba csomagoltak volna mindkettőnket, vagy láthatatlanná vált volna számunkra a világ.

Odakinn taxit hívtam, és nem is volt kérdéses, hogy az én lakásomban fogunk kikötni. Enyhén szólva lett volna morbid ötlet abba a hotelba menni vele, ahol reggel nekem dolgoznom kellett. Tormás páros lábbal rúgott volna ki, ha ez a tudomására jut.

A liftbe beszállva Joseph már nem uralkodott magán – ami már láthatóan a kocsiban is nehezére esett – hanem úgy szorított magához, hogy a lakásba szinte vele a nyakamon zuhantam be, és a következő másodpercben már vadul téptük le egymásról a ruhát.

Noha ez a jelenet eddig a fejemben másképpen játszódott le, nem volt ellenemre a dolog. Úgy képzeltem el ezt mindeddig, hogy a szőke herceg bekopog nálam, virágot hoz, vacsorázni visz, majd diszkréten az ajtóig kísér, hogy ott aztán képtelenek legyünk elválni egymástól, és most minderre visszagondolva legszívesebben hahotáztam volna gyermeteg, cukormáz-szirupos elképzeléseimen. Cöhhh… rózsaszín romantika. A hülyék álma.

Ez volt az utolsó, még értelmes gondolatom… mert aztán meztelen bőrömet megcsapta a lakás forró levegője… és az elkövetkező percekben Joseph ujjai és ajkai olyan helyeket jártak be, amik egyszerűen minden mást kimostak a fejemből. Már azt sem tudom, hogyan jutottunk be a hálószobába….

*****

- Irgalmas isten! – túrtam bele a hajamba, visszatérve a jelenbe, és óvatosan kidugtam lábam a takaró alól, mire az ágy másik oldalán támadt némi mocorgás.

Magamra kapkodtam a ruháimat, aztán kimentem kávét főzni a konyhába. Egy csésze feketével a kezemben leroskadtam a konyhaasztal mellé, és elfogott a vágy, hogy néhányszor belevágjam a fejem.

- Mit tettem, én marha… - dünnyögtem magam elé elkeseredve.

- Egy illatos fekete… - szólalt meg egy hang hirtelen az ajtóban, mire nagyot csuklottam, és felkaptam a fejem. – Nem is indulhat ennél jobban egy reggel – lépett be Joseph – a legkevésbé sem zavartatva magát – ugyanabban az egy szál semmiben, amiben eddig is volt.

Megköszörültem a torkom, és kelletlenül elfordítottam a fejem.

- Nem vennél fel valamit? – tettem fel a kérdést kissé morcosan.

- Miért? – állt meg mellettem Joseph, ezzel a mozdulattal elérve, hogy legnemesebb részével kezdjek szemezni, így hát azonnal fel is pattantam.

- Én azt hittem, hogy ma reggel… még egyszer… - dünnyögte Joseph, és megcsókolta a vállamat.

- Álmodj csak róla – léptem el előle, beöntve a kávémat a mosogatóba, aztán a kiöntő felé böktem, jelezve, hogy szolgálja ki magát.

- Most mi a baj? – értetlenkedett JoMo, és ahogy láttam, a megdöbbenés kávé nélkül is épp eléggé magához térítette. – Valamit rosszul csináltam az éjjel?

- Nem – nyögtem ki. – Te mindent jól csináltál…

- Akárcsak te – búgta Joseph, és teljes testével hozzám simult. – Olyan helyeken harapdáltál, ahol nem kellene… - vigyorgott, és éreztem deréktájon, hogy a puszta emlék milyen testi reakciókat váltott ki belőle. – Ugyan sweetheart… ne légy ilyen morcos.

- Ne hívj sweetheartnak – nyöszörögtem, de képtelen volna menekülni, mert a puszta közelsége is olyan hatást váltott ki belőlem, mintha kocsonyává váltak volna a csontok a lábamban.

- Tegnap éjjel nem tetted szóvá – mosolygott Joseph. – Ahogy a többi csúnya, mocskos dolgot sem, amit a füledbe suttogtam – folytatta, de csak megráztam a fejem.

- Ne beszéljünk erről, jó? – ültem vissza az asztalhoz, és egy elkeseredett mozdulattal túrtam bele rakoncátlan, kócos hajamba.

- Andrea, mi a baj? – ereszkedett le Joseph velem szemben, és a hangjából hallottam, hogy nem fogja hagyni, hogy kitérjek a válaszadás elől. Én pedig rájöttem, hogy jobb, ha engedek neki. Akkor hamarabb szabadulok.

- Én csak zavarban vagyok. Plusz teljes tanácstalanságban. Nem volt még egy éjszakás kalandom. Az isten szerelmére, 22 vagyok! – emeltem meg kissé a hangomat, ahogy Joseph szeme megrebbent az előbbi információ hallatán. – Még komoly barátom is alig volt, az egy éjszakás kapcsolatokat pedig eddig kizártam az életemből. És most ráadásul veled… szóval, mi ketten két másik világ vagyunk. Tudtam, hogy óvatosnak kell lennem… hogy nem szabad közel kerülnöm hozzád, mert… - hajtottam le a fejem, és elharaptam a mondat végét. Nem akartam kimondani, hogy ha elmegy, össze fogja törni vele a szívemet. – És nem tudom, hogy fogsz bánni velem ezek után. Úgy, ahogy eddig? Pimasz leszel, és felsőbbrendű, és újra ágyba rángatsz, mint valami eszközt, ha újra szükséged lesz rá?

- Andrea! – tiltakozott Joseph felháborodva, majd felrántott a székről, hogy szorosan átöleljen. – Ide hallgass, te lökött – mosolygott kedvesen. – Egy: elmondhattad volna hamarabb is, hogy nem volt sok barátod. Kissé… tapintatosabb és finomabb lettem volna. Kettő: két külön világ vagyunk, igen. De két világ is találkozhat, és köthet békét, nem? Három: ugyanúgy fogok bánni veled, ahogy eddig is. Úgy, ahogy az utóbbi időkben tettem. Kedves voltál, aranyos, és alig vártam minden nap az estét, hogy újra veled legyek. És ez nem fog változni most sem. Nem használlak ki, és nem egy eszközt látok benned – simogatta az arcomat. – Higgy nekem. Andrea… levettél a lábamról, hát mikor veszed már észre? – nevetett rám.

- És még valami – tette hozzá Joseph, és a kezem lágyan a dereka felé irányította, hogy megérezzem, újra mennyire vágyik rám. – Ha újra megtörténik, azt akarom, hogy önfeledten akard te magad is. Úgy akard, hogy utána egy percig se bánd meg. Rendben? – csókolt meg, és a karjába simulva viszonoztam a csókját.

- Nos, akkor mi legyen? Visszamegyünk a hálóba? – dünnyögte Joseph levegő után kapkodva, miközben kezem megérintette az izgalmát.

- Én most… inkább nem. Hagyj időt nekem, hogy rendbe jöjjek magammal, jó? – kértem kedvesen, mire Joseph arcán átfutott valami csalódottság. – Figyelj, ez nekem valami új helyzet, és…

- Jaj, ti nők – mormogta Joseph. – Tényleg nem értelek. Az előbb mondtam el, mit érzek irántad. Miért kell mindig problémázni?

- Problémázni? – emeltem meg kissé a hangomat. – Lehet, hogy neked az ilyesmi minden napos, de nekem nem. A saját elveimmel mentem szembe az éjjel, itt is, és itt is – böktem felváltva a fejemre és a szívem környékére. – Csak szeretném rendezni azt, amit gondolok, és érzek. Ez olyan nagy kérés? Persze, aki ezt nyilván minden országban eljátssza, és mindenhol van egy ilyen élménye, az nem képes ezt megérteni.

- Szóval ezt úgy értem, arra célzol, hogy bármerre járok,  kihasználom a lányoknál a… hogy is mondtad… felsőbbrendű státuszom? – érdeklődött Joseph is, és hallottam a hangján, hogy már ő sem túl nyugodt.

- Lefeküdtem veled! – kiabáltam. – Rohadtul nem kellett volna megtennem! Akartam, igen, őrülten akartam, mert én… meg te… szóval igen, jó volt! Nagyon jó volt! De én egyszerű lány vagyok! Velem nem szoktak ilyen tündérmesék előfordulni! A tegnap éjszaka egyszerűen egy elhibázott dolog volt!

- Ejha – biggyesztette le a száját Joseph. – Elhibázott dolog. Köszönöm szépen – vágta csípőre a kezét morcosan. – Roppant kedves, és behízelgő vélemény. Ezek szerint ne is reménykedjek a folytatásban.

- Én reménykedem a folytatásban, mert őrült vagyok – ismertem be. – De én nem… én nem kérhetem tőled, hogy… jaj! – keseregtem, mikor rájöttem, hogy inkább meghalok, de nem mondom el neki, mit érzek. – Kérlek… menj most el – nyögtem. – Nemsokára munkába kell indulnom.

- Ahogy nekem is – válaszolt Joseph, és a hideg kirázott attól, hogy egy másodperc alatt milyen hűvössé vált a hangja, majd sarkon fordult, és otthagyott a konyhában, a teljes kétségbeesés közepén. Míg ő odabenn öltözött, a számat harapdáltam, hogy ne bőgjem el magam. Mégis, mondtam volna el neki az igazságot? Hogy hiába akartam én ésszel dönteni kettőnkről, mikor ezúttal a szív volt, aki kimondta a döntő szót? Mondtam volna el neki, hogy azt hiszem, beleestem? Kértem volna rá, hogy maradjon velem, vagy vigyen magával? Tudtam előre, mi lett volna a válasz. Jól mondtam az előbb…. Két külön világ vagyunk. És most olyan széles szakadék tátongott hirtelen köztünk, amin úgy éreztem, sosem fogunk tudni átkelni.

- Nos, Andrea – tért vissza Joseph immár teljesen felöltözve, és valami dermedt kifejezéssel az arcán. – Akkor búcsúzom. Este találkozunk. A jogos jussomról, az idegenvezetésről nem mondok le – tette hozzá, majd – búcsúcsók és minden egyéb nélkül – kilépett a küszöbön, és bezárta maga után az ajtót.

Néma csend támadt utána, csak az óra ketyegése mutatta az élet, és az eltelő idő jeleit. Nagyon nehezemre esett, de nem kiabáltam utána, hová dugja a követelését. Ehelyett inkább leültem a konyhaszékre, és átadtam magam a folyékony melankóliának. Kicsordultak a könnyeim.

Vége

Folyt. Köv.

"Ez lett a vesztünk..." 13. fejezet

- Most miért nem tudhatom meg, hová megyünk? – kérdezte Joseph, mint egy duzzogó kisfiú, mikor még mindig néma csendben ültem a taxiban, és csak fejcsóválással válaszoltam minden faggatózó kérdésre.

- Mert mint mondtam, most némi mókára vágyom – néztem a szemébe. – Viszont félő, hogy ha elárulom a mai kirándulás célját, vagy bolondnak nézel, vagy csak simán sarkon fordulsz. Ha már a célnál vagyunk, talán könnyebben rá tudlak venni bármire.

- Engem bármikor rá tudsz venni bármire – fixírozott Joseph tekintete, és nem kellett hozzá nagy fejtörés hogy rájöjjek, nem kizárólagosan a kirándulásról beszél.

- Azt sejtem – motyogtam alig hallhatóan. – De ezt… szóval, kérlek ne.

- Tudom – sóhajtotta Joseph, és hátravetette magát a taxiban keserves képpel. – Nem érhetek hozzád. Nem csókolhatlak meg. Most már nem is kérdezősködhetek. Tiszta börtönben tartasz engem.

- Ha nem tetszik, nem muszáj ezt csinálnunk – tettem javaslatot, bár ha most azt mondta volna: „rendben, akkor hagyjuk a fenébe”, alighanem egyenesen egy ravatalozóba vihetett volna a kocsi, mert itt helyben megszakadt volna a szívem.

- Nézd… - kezdtem aztán kissé zavart magyarázkodásba – én csak iszonyú zavarban vagyok. És valahogy nem tudlak kiismerni. Nem akarok túl közel kerülni hozzád.

- De miért? – értetlenkedett Joseph. – Még nem ettem embert!

- A miértjét a dolognak már a múltkor  elárultam – fixíroztam a térdemet. – Kérlek, a mai nap legyen tényleg a jókedvé. Ne rontsuk el ilyenekkel.

- Jó – dünnyögte Joseph. – Viszont akkor ajánlom, hogy tényleg valami nagyon jó helyre menjünk.

- Az lesz, meglátod. Én legalábbis nagyon szeretem – mosolyogtam el magam halványan. – Bár őszinte leszek, már nagyon-nagyon régen jártam itt. De hát… én jövök, te pedig jössz utánam. Nem fogod megbánni.

- Bárhová mennék utánad – mondta Joseph teljes komolysággal, és elkövettem azt a hibát, hogy a szemébe néztem. Úgy éreztem, mintha ez a tekintet lassan minden porcikámat végigsimogatná, egészen addig, míg olyan vágyat nem gyújt bennem, amitől lánggal égek. És nem is akartam kiszabadulni ebből a tűzből…

Arra riadtunk fel, hogy a sofőr leállította a kocsit, és kissé türelmetlen krákogással fordult hátra. Akkor – mintha csak kiszakadtunk volna egy külön világból – újra eljutott a tudatunkig a körülöttünk lévő valóság. Autók zaja, emberek beszélgetése… és néha valami különös, vidám sikoltozás.

- Már csak egy perc, és megtudod, hová jöttünk – hunyorogtam jókedvűen, miközben Joseph tárcájából kiguberáltam a viteldíjat, és végre kikászálódhattunk a taxiból.

- Mr. Morgan… remélem él önben egy kisgyerek, aki vágyik a mókára – mutattam a bejáratra.

- Mi ez a hely? – fürkészte Joseph úgy a magyar betűs feliratot, mintha el is tudta volna olvasni.

- Nos… egy olyan hely, aminél biztos láttál már nagyobbat, szebbet, vagy épp nívósabbat is – álltam meg közvetlenül mellette. – De még ha kicsi, idejétmúlt, néha pedig gyermekded is, mi nagyon szeretjük. Azért, mert a miénk – mosolyogtam. – Isten hozott a budapesti Vidámparkban.

*****

Az elmúlt hosszú órák alatt egyszerűen egyik ámulatból a másikba estem. Nem mellékesen, annyit nevettem, amennyit talán még soha. Soha el nem hittem volna, ha nem látom a saját szememmel, hogy ebben a mély hangú, kissé borostás, néha harapós felnőtt férfiben mennyire ott él még a régi kisgyerek. Lelkes volt, vidám, és szinte mindent ki kellett próbálni vele. Ültünk az Óriáskeréken (ahonnan kissé elsápadva szállt ki, és csak a földön állva vallotta be, hogy tériszonya van, amiért legszívesebben megvertem volna), aztán felrángatott mindenhová, ami pörgött, lengett, vagy éppen zuhant.

- Jaj ne… - nyögtem keservesen, mikor megálltunk egy toronyszerű építmény előtt. – Én ezt nem fogom bírni – néztem fel az iszonyatosa magasságba. – Komolyan rosszul leszek. Kikészül a gyomrom – pánikoltam egyre jobban.

- Hm…. – dünnyögte Joseph pimaszul. – Nagyszájú Kisasszony gyávább, mint egy kisnyúl.

- Nem vagyok gyáva! – tiltakoztam azonnal. – De ettől tényleg nagyon félek – néztem újra felfelé, és éreztem, ahogy rohamosan sápadni kezdek. – Kérlek, ide ne…. Legalábbis velem ne. Én ezt nem….

- Hé, semmi baj! – visszakozott azonnal Joseph. – Csak tréfálok. És őszinte leszek… én sem vállalnék be egy nem tudom hány emelet magas szabadesést. Keressünk inkább valami mást – sétáltunk el a Torony alól, és csak távolabbról figyeltük, ahogy egy visító embertömeg közeledik hihetetlen gyorsasággal a föld felé.

- Jobb, hogy ezt kihagytuk – mormogta Joseph a fülembe. – Azt hiszem, az üres gyomrom is kifordult volna.

- Hát ennél finomabban már tényleg nem lehetett  volna mondani, hogy éhes vagy – forgattam a szemeimet. – Hiába, aki angol úriember, az angol úriember – nevettem el magam. – Gyere… szerezzünk kaját, mielőtt a végén a karjaimban haldokolnál.

- Szép halálom lenne – replikázott Joseph, amivel elérte, hogy mély zavarban elhallgassak. Csak akkor rezzentem meg, mikor Joseph keze finoman az enyémhez ért, és ujjai az ujjaimra kulcsolódtak.

- Kérlek, ne mondd, hogy ne csináljam – súgta halkan. – Nem teszek többet, de nem bírom ki, hogy ne érjek hozzád. Kérlek Andrea… jó fogni a kezed.

Nagy levegőt vettem, és bólintottam. Egyszerűen nem jött ki a számon a válasz, hogy abban a pillanatban haláloznék el lelkileg, mikor már nem érne hozzám.

*****

- Ez micsoda? – forgatta Joseph a kissé olajos lepényt, és úgy szagolta meg, mintha mérgező lenne. Ennek viszont ellentmondott, hogy akkorát korgott a gyomra, mint a távoli mennydörgés, amin jól elvihogtam.

- Magyar specialitás, Miszter – válaszoltam, és jó vastagon kentem tejfölt, és sajtot a lángosra. – Tessék. Most kóstold meg, aztán halljuk a véleményt.

JoMo beleharapott az ételbe, és az első falat után már finomkodás nélkül tömte magába a „magyar pizzát”.

- Látod? Nem mérgeztelek meg – vigyorogtam. – És ahogy látom, nem hazudhatod azt sem, hogy nem ízlik. Atyaég… mintha egy ősembert látnék. Hol az előbbi finom angol úriember?

- Jelenleg elbújt. Az éhes ősember uralkodik – nyelte az utolsó falatokat Joseph, hogy a végén elégedetten hátravesse magát a padon. – Ez tényleg finom volt. Tetszik nekem a magyar konyha. Bár eddig csak annyit hallottam, hogy gulyás. Azt hittem, nem is esztek mást. De amiket kóstoltam… még mind ízlett. Már most tudom, hogy ide, ebbe az országba még visszatérek. Jó az étel, jó az ital… és gyönyörűek a nők – pislogott rám, amivel elérte, hogy újra zavarba jöjjek.

- Nos… - nézett az órájára Joseph – egész jól belehúztunk a mai napba. Délután öt óra – dugta az orrom alá a mutatókat. – Nos, van még olyan rész, ahol nem jártunk? Voltunk itt… meg itt, meg itt, és itt…. – bökögetett a kezében tartott minitérkép egy-egy pontjára.

- Hullámvasút, Körhinta, Óriáskerék, Túlvilág kapuja, Horrorvasút, Kalózhajó, Top Spin… meg egy csomó másik pörgő-forgó játék – bólogattam. – Ja, és az Elvarázsolt kastély – tört ki belőlem a hahota ahogy eszembe ötlött, ahogy Joseph négykézláb bukkant fel a hordó túlsó végén.

- Ha most azon röhögsz, amire én gondolok… - fenyegetett meg Joseph tréfásan az ujjával.

- Igen, arra – vihogtam a tenyerembe. – Igazi látványosság voltál.

- Hát jó. Jöjjön a revans – állt talpra Joseph tettrekészen. – Még egy menet a Hordóban. Meglátjuk, ezúttal majd ki nevet.

- Elfogadom a kihívást – ugrottam fel vidáman. – Csak vigyázzon Miszter… ezúttal fényképezőgép is lesz a kezemben.

*****

- Éééééédes istenem! – visítottam, mikor negyedjére borultam a saját fejemre a bolond módjára forgó hordóban.

- Mint is mondtál nemrégen? – érdeklődött Joseph kajánul, aki már átjutott az akadályon, és most a hordó előtt állva figyelte hahotázva a magánszámomat. – Hogy hihetetlen béna alak az, aki itt nem tud átkecmeregni?

- Ha nem törlöd le magadról a vigyort – fenyegetőztem, bár úgy, hogy épp a saját fejemen álltam, nem lehettem valami rémisztő jelenség – akkor amint kijutok…

- Az még némi időbe fog telni, ahogy látom – támaszkodott Joseph a térdére, hogy kiröhögje magából a jókedvet, miközben úgy ütődtem neki a francos hordó francos oldalainak, mint a ruhák a mosógépben. Végül úgy döntöttem, fenébe a büszkeséggel, és szinte laposkúszásban közelítettem meg a kijáratot.

- Már csak két lépés – nyújtotta a kezét Joseph, bár a szeméből még mindig üvöltött a jókedv – érj el idáig, és segítek. Remélhetőleg ez még azelőtt megtörténik, hogy ránk zárnák a bejáratot.

Térdre küzdöttem magam nagy nehezen, elkaptam Joseph kezét, aki kirántott a forgó tákolmányból. Éreztem, hogy úgy úszom a levegőben, mint Superman, hogy egy puha, meleg dolgon landoljak… és mikor kisimítottam a hajam a szememből észrevettem, hogy ez nem más, mint maga Joseph. Háttal feküdt a poros földön, én pedig a mellkasán… ahová egy lendülettel zuhantam.

- Kijutottál, Andrea – simított végig Joseph az arcomon, és ekkor már az is feltűnt, hogy az arca alig egy centire van az enyémtől. Nem szóltam egy szót sem, nem is lettem volna képes rá. Ugyanúgy, ahogy Joseph sem. Csak néztünk némán egymás szemébe… és alighanem mindketten ugyanazt láttuk. Mert a következő pillanatban JoMo az ajkamra tapadt… és azt éreztem, hogy belehalok, ha meg kell szakítanom ezt a csókot. És döbbenten felnyögtem közben mikor megéreztem, ahogy a teste – ahogy az enyém is – kimondhatatlan vággyal telik meg közben.

Vége

Folyt. Köv.