"Ez lett a vesztünk..." 16. fejezet

Joseph megköszörülte a torkát, elfordult tőlem, és minden figyelmét a kis állatnak szentelte.

- Hahó – guggolt le, és előrenyújtotta a mogyorót. – Gyere, vedd el.

- Persze, még majd pitizni is fog a kedvedért – vágtam karba a kezeimet kaján kárörömmel, látva, hogy a mókus – noha nem rohant el – lecövekelt Joseph előtt, és csak nézte merően. Egy ugrást sem tett a kajáért, noha az szemmel láthatóan csábította őt.

- Mert te persze biztos jobban tudod – morogta JoMo szemmel láthatóan idegesen. És hogy őszinte legyek, élveztem, hogy felhúztam. Legalább kicsikartam belőle valami érzelmet. Még akkor is, ha ez nem volt pozitív.

- Fogadjunk, hogy jobban csinálom – vetettem oda, aztán kivettem egy újabb mogyorót a zsebemből, és míg Joseph talpra állt, leguggoltam az ő előbbi helyére. A rágcsálnivalót odadobtam a mókusnak, aki azonnal fel is szedte a földről, és miközben fekete gombszemét egy pillanatra sem vette le rólunk, máris felbontotta, és enni kezdett.

- Második lépés – motyogtam halkan, és egy újabb mogyorót dobtam le, ezúttal már közelebb. Félúton a mókus, és köztem.

A kis vörös bestia előbb mérlegelt néhány másodpercig, majd úgy döntött, miért is ne. A második zsákmány közelébe merészkedett, és ekkor óvatos mozdulatokkal – nehogy elriasszam – elővettem az utolsó szem mogyorót a zsebemből, és a tenyeremre fektettem.

Néhány másodpercre kimerevedett a kép. A mókus megdermedt, aztán egy életem egy halálom elhatározással a tenyerembe ugrott. Elmarkolta a mogyorót, majd végigfutott a vállamon, hogy a másik karomon átcikázva lefusson a földre, és a következő pillanatban már egy fa koronájában láttam eltűnni rozsdaszínű bundáját.

- Látod? – jegyeztem meg Josephnek, aki két lépéssel hátrébb figyelte a jelenetet. – Az állatok megérzik, ki a jó ember. Talán nem véletlenül nem ment a te közeledbe – álltam talpra, és hátrahőköltem, mert Joseph előttem termett, és olyan tűz gyúlt a tekintetében, amitől megijedtem. Ezúttal nem vágy játszott benne, hanem félreérthetetlen harag.

- Mindenképp vissza akarsz kanyarodni oda, ahol az elején voltunk? – sziszegte felém. – Amikor legázoltál a lépcsőn, és úgy viselkedtél, hogy legszívesebben elvertelek volna?

- Miért is ne? – kiabáltam a képébe, a rémülettől talán kicsit hangosabban, mint ahogy kellett volna. – Szépen ki is használtad a helyzetet, nem? – tettem hozzá. – Hát persze, mit számít mindez neked. Csak egy könnyű nyár, könnyű szórakozás. De hogy mi van itt…. – mutattam a mellkasomra – neked nem számít. Soha nem is számított. Tudod mit, Joseph Morgan? – kiáltottam, és éreztem, hogy a szemem megtelik könnyel, amitől még dühösebb lettem. Rohadtul nem volt kedvem sírva fakadni pont előtte.

- Befejeztem! Ez a nap az utolsó, amit veled töltök! Ha várost akarsz nézni, keress egy idegenvezetőt! Aztán holnap nem érdekel az sem, ha elrohansz Tormáshoz, és bemártasz nála! Nem érdekel, érted? Rúgass ki, bánom is én! Majd találok másik munkát! Vagy ha nem, hát inkább alszom egy híd alatt, mint hogy még egy percet eltöltsek veled! – fordultam sarkon, és eszeveszett rohanásba kezdtem. Nem néztem sem jobbra, sem balra, de azt hiszem, talán nem is láttam volna semmit. Mintha minden fekete ködben gomolygott volna előttem, és mintha sűrű árnyat vont volna szemem elé a keserűség.

*****

Nem tudom, meddig rohantam, hány percben mérhető vajon az idő, míg menekültem. Mert igen, menekültem. A sorsom elől, Joseph elől. Az érzéseim elől, amelyet immár mindennél bizonyosabban ott éltek bennem. Szerettem volna őket elhagyni valahol félúton, inkább legyek üres báb, csak ne fájjon már minden ennyire, ilyen észvesztően. Bármit, csak ezt ne! De tudtam, hogy úgysem menekülhetek. A lélek nem olyan dolog, amit valaki csak hátrahagyhat. És mikor megálltam végre, reszkető lábakkal, teljesen kifulladva, éreztem, hogy a még mindig bennem fájó érzések úgy szúrják a szívem, mint a rózsa tövisei.

Mikor végre kitisztult előttem a kép, rájöttem, hogy a sziget szökőkútjánál állok. Felnéztem a magasba lövellő vízoszlopra, aztán eltántorogtam a pereméig, és lerogytam rá. Kezem belelógattam a tiszta folyadékba, és éreztem, ahogy a vízpermet arcomba csapódik. Örültem neki, hogy így volt. Legalább elkeveredett az ekkor már bőven ömlő könnyeimmel.

- Istenem… - tördeltem az ujjaimat keservesen, és két karomba temetve a fejem, kiszakadt belőlem a sírás. Nem bömböltem hangosan, de éreztem, hogyan rázkódik a testem, és úgy éreztem, addig nem mozdulok el innen, míg vagy ki nem bőgök magamból minden, de minden fájdalmat, vagy amíg itt helyben ketté nem hasad a szívem. Nem is tudom, melyik verzió lett volna jelen helyzetben kedvemre valóbb.

Bármit is vártam, a szívem egyben maradt. Hát persze… az nem szokott megszakadni, legfeljebb a nyálas-romantikus regényekben, meg a színpadi művekben. Maradt hát az, hogy szétbőgtem a szemeimet. Legalábbis mikor lehajoltam, hogy megmossam az arcom, a víz tükrében megpillantva saját magam, elkeseredetten fordítottam szemem az égnek. Borzas haj, végtelenül felpüffedt szemek, sápadt bőr. Akár a szökőkút szellemének is beállhattam volna jelen kinézetemmel.

Szipogva-szepegve, remegő lélegzetvételekkel talpra álltam. Tűrhető. Most már csak a keserűség gombócának kellene elmúlnia a torkomból. Olyan íze volt, mint a rothadó cseresznyének. Már nincs más dolgom, mint hazamenni, és holnap megjelenni a munkahelyemen, várva, hogy a reggelt Tormás irodájában kezdhetem, aztán majd folytathatom a Munkaügyi központban.

Hátat fordítottam a kútnak, és csak néhány lépés után jöttem rá, hogy nem vagyok egyedül. Az elmúlt percekben sem voltam. Mert Joseph ott állt, a fák takarásában, tőlem talán tíz méterre, és megkövülten meredt felém. Arcán a felismerés döbbent, és félreismerhetetlen jelével.

*****

Oké. Sosem gondoltam, hogy valaha eljön életemben az a pont, mikor nem tudom mit mondjam, vagy mit tegyek. Mindig megtaláltam a megfelelő szavakat, és az alkalomhoz illő tetteket. Egészen mostanáig. Ezek szerint a gondolataim totális összezavarásához egy tényező hiányzott mindeddig. Vagyis kettő. Egy férfi, és egy lehengerlő érzelem.

Joseph hirtelen elhatározással megindult felém. Arca szinte kővé dermedt, a szeméből pedig valami olyasmi áradt felém, hogy tudtam, ez alkalommal sikerült úgy felhúznom, hogy ebből talán még egy pofon is kinéz. Te jó ég, vajon képes lenne megütni egy nőt?

Magam is éreztem, hogy kiült arcomra a félelem. Hátrálni kezdtem előle, egészen addig, míg térdhajlatom nem találkozott a szökőkút peremével. Egy másodpercig félő volt, hogy hátrazuhanok, és – megkoronázandó az egész elcseszett napot – a vízben landolok. Néhány elkeseredett szélmalom-karcsapással visszanyertem az egyensúlyomat, aztán megadtam magam a sorsnak. Hát üssön meg, ha akar, nem érdekel. Már csak az számított, hogy legyünk túl rajta minél hamarabb. Mégis, mit kéne csinálnom? Kergetőzni vele a kút körül?

Lehunytam a szemem, mikor a közelembe ért, és csak rándultam egy aprót, ahogy két kéz megragadta a vállamat. Erősen, keményen, már-már szinte fájón. Két kéz? Bántani akkor mivel fog?

Tovább már nem tudtam követni a gondolataim logikáját. Mert ekkor egy száj hajolt az enyémre, egy meleg, puha ajak, és olyan szenvedélyes hevességgel kezdett csókolni, amitől azonnal remegni kezdett a lábam. Igaz, ekkor már nem az ijedtségtől. És mikor Joseph lihegve elvált tőlem, kissé zavarodottan pislogtam a kék szemeibe. Teljesen össze voltam zavarodva. Az pedig még jobban zavart, hogy még soha nem voltam ennyire összezavarodva életem folyamán.

- A fene egyen meg, Andrea! – kiáltott rám Joseph, némileg mérsékelt hangerővel. – Tudod, mit tennék veled legszívesebben? Elvernélek, méghozzá úgy, hogy hetekig ne ülj meg a fenekeden  fájdalom nélkül. Mit tettél velem? Mit tettél velünk? – ragadta meg ezúttal az arcom két keze közt. – Te bolond, bolond lány. Most már értem. Már mindent értek – simogatta szájával a számat, de ezúttal nem csókolt meg. – Értem a félelmed, a haragod, a dühöd. Értem, mert… én is Andrea. Hát nem látod? Hát nem érted? – könyörgött már a hangja. – Ne fuss el előlem! Ne harcolj ellenem, és ez ellen sem – mutatott a szívemre. – Hagyd, hogy érezzen…

A számat is kitátottam a megdöbbenéstől úgy, hogy akár a szökőkút is befért volna rajta. Megszólalni nem voltam képes. A döbbenet felülírt bennem mindent. De Joseph vágyakozó, csillogó tekintetére, és a szavaira valamivel mégis válaszolnom kellett. De azt hiszem, ehhez egy könnyes, mégis boldog mosoly éppen elég volt.

*****

- Te nem jössz? – hajoltam vissza a taxiba, mikor kiszálltam. Igaz, kissé nehezen formáltam a szavakat. A visszafelé utat egyszerűen végigcsókolóztuk a hátsó ülésen, ebből kifolyólag jelenleg erőteljesen zsibbadt a szám. Azért tetszett a dolog, és ezt egy jókedvű vigyorral Joseph tudomására is hoztam.

- Később, bébi – sóhajtott, aztán meglibbentett valami meghívófélét az orrom előtt, amit a zsebéből halászott elő. – Vacsorameghívás. Munkaügy. Muszáj mennem, pedig jelenleg máshoz lenne kedvem – kászálódott kijjebb, az én előbbi helyemre, hogy közelebb legyen hozzám.

- De ugye te most nem fogsz dolgozni? – bökött fejével a hotel irányába, ami előtt álltunk. – Nem is értem, miért ide jöttünk, és miért nem a lakásodra.

- Valamit itt felejtettem tegnap a szekrényemben – magyaráztam. – Felmarkolom, és már el is tűntem. Gondoltam… ma éjjel talán… várhatnálak nálam – nyeltem nagyot, és feszülten vártam a választ.

- Örömmel – súgta Joseph vágyakozva. – Nem tudom, meddig tart a vacsora, de gyorsan lerázok mindenkit. Visszarohanok ide átöltözni, és máris indulok hozzád. Igen, odatalálok – mondta, mintegy kitalálva a már-már megformálódó kérdésemet. – Csak egy valamit kérek. Várj egy szál semmiben… és az ágyban – húzott magához, és hosszan megcsókolt. – Viszlát nemsokára… love – mosolygott rám, és még mielőtt reagálhattam volna az utolsó szóra, becsapta a taxi ajtaját, és a jármű elhúzott a térről.

Álltam, néztem a kocsi után, és olyan boldogság fogott el, hogy legszívesebben táncikálni és énekelni kezdtem volna a téren, mint valami Holdkóros.

- Igen! – kiabáltam a mámoromat a teliholdas ég felé, és az sem érdekelt, hányan néznek jelenleg komplett hülyének. – Imádlak, élet!

- Csakugyan? – hatolt el ekkor hozzám egy recsegő hang, és ez olyan volt, mintha egy vödör jeges vizet zúdítottak volna a nyakamba hirtelen. A boldogság-léggömb kipukkadt, és mikor sarkon perdültem, Tormás László állt a hotel lépcsőjén. Hideg, számító arcán szinte ott ült a bosszúvágy.

Vége

Folyt. Köv.