"Ez lett a vesztünk..." 13. fejezet

- Most miért nem tudhatom meg, hová megyünk? – kérdezte Joseph, mint egy duzzogó kisfiú, mikor még mindig néma csendben ültem a taxiban, és csak fejcsóválással válaszoltam minden faggatózó kérdésre.

- Mert mint mondtam, most némi mókára vágyom – néztem a szemébe. – Viszont félő, hogy ha elárulom a mai kirándulás célját, vagy bolondnak nézel, vagy csak simán sarkon fordulsz. Ha már a célnál vagyunk, talán könnyebben rá tudlak venni bármire.

- Engem bármikor rá tudsz venni bármire – fixírozott Joseph tekintete, és nem kellett hozzá nagy fejtörés hogy rájöjjek, nem kizárólagosan a kirándulásról beszél.

- Azt sejtem – motyogtam alig hallhatóan. – De ezt… szóval, kérlek ne.

- Tudom – sóhajtotta Joseph, és hátravetette magát a taxiban keserves képpel. – Nem érhetek hozzád. Nem csókolhatlak meg. Most már nem is kérdezősködhetek. Tiszta börtönben tartasz engem.

- Ha nem tetszik, nem muszáj ezt csinálnunk – tettem javaslatot, bár ha most azt mondta volna: „rendben, akkor hagyjuk a fenébe”, alighanem egyenesen egy ravatalozóba vihetett volna a kocsi, mert itt helyben megszakadt volna a szívem.

- Nézd… - kezdtem aztán kissé zavart magyarázkodásba – én csak iszonyú zavarban vagyok. És valahogy nem tudlak kiismerni. Nem akarok túl közel kerülni hozzád.

- De miért? – értetlenkedett Joseph. – Még nem ettem embert!

- A miértjét a dolognak már a múltkor  elárultam – fixíroztam a térdemet. – Kérlek, a mai nap legyen tényleg a jókedvé. Ne rontsuk el ilyenekkel.

- Jó – dünnyögte Joseph. – Viszont akkor ajánlom, hogy tényleg valami nagyon jó helyre menjünk.

- Az lesz, meglátod. Én legalábbis nagyon szeretem – mosolyogtam el magam halványan. – Bár őszinte leszek, már nagyon-nagyon régen jártam itt. De hát… én jövök, te pedig jössz utánam. Nem fogod megbánni.

- Bárhová mennék utánad – mondta Joseph teljes komolysággal, és elkövettem azt a hibát, hogy a szemébe néztem. Úgy éreztem, mintha ez a tekintet lassan minden porcikámat végigsimogatná, egészen addig, míg olyan vágyat nem gyújt bennem, amitől lánggal égek. És nem is akartam kiszabadulni ebből a tűzből…

Arra riadtunk fel, hogy a sofőr leállította a kocsit, és kissé türelmetlen krákogással fordult hátra. Akkor – mintha csak kiszakadtunk volna egy külön világból – újra eljutott a tudatunkig a körülöttünk lévő valóság. Autók zaja, emberek beszélgetése… és néha valami különös, vidám sikoltozás.

- Már csak egy perc, és megtudod, hová jöttünk – hunyorogtam jókedvűen, miközben Joseph tárcájából kiguberáltam a viteldíjat, és végre kikászálódhattunk a taxiból.

- Mr. Morgan… remélem él önben egy kisgyerek, aki vágyik a mókára – mutattam a bejáratra.

- Mi ez a hely? – fürkészte Joseph úgy a magyar betűs feliratot, mintha el is tudta volna olvasni.

- Nos… egy olyan hely, aminél biztos láttál már nagyobbat, szebbet, vagy épp nívósabbat is – álltam meg közvetlenül mellette. – De még ha kicsi, idejétmúlt, néha pedig gyermekded is, mi nagyon szeretjük. Azért, mert a miénk – mosolyogtam. – Isten hozott a budapesti Vidámparkban.

*****

Az elmúlt hosszú órák alatt egyszerűen egyik ámulatból a másikba estem. Nem mellékesen, annyit nevettem, amennyit talán még soha. Soha el nem hittem volna, ha nem látom a saját szememmel, hogy ebben a mély hangú, kissé borostás, néha harapós felnőtt férfiben mennyire ott él még a régi kisgyerek. Lelkes volt, vidám, és szinte mindent ki kellett próbálni vele. Ültünk az Óriáskeréken (ahonnan kissé elsápadva szállt ki, és csak a földön állva vallotta be, hogy tériszonya van, amiért legszívesebben megvertem volna), aztán felrángatott mindenhová, ami pörgött, lengett, vagy éppen zuhant.

- Jaj ne… - nyögtem keservesen, mikor megálltunk egy toronyszerű építmény előtt. – Én ezt nem fogom bírni – néztem fel az iszonyatosa magasságba. – Komolyan rosszul leszek. Kikészül a gyomrom – pánikoltam egyre jobban.

- Hm…. – dünnyögte Joseph pimaszul. – Nagyszájú Kisasszony gyávább, mint egy kisnyúl.

- Nem vagyok gyáva! – tiltakoztam azonnal. – De ettől tényleg nagyon félek – néztem újra felfelé, és éreztem, ahogy rohamosan sápadni kezdek. – Kérlek, ide ne…. Legalábbis velem ne. Én ezt nem….

- Hé, semmi baj! – visszakozott azonnal Joseph. – Csak tréfálok. És őszinte leszek… én sem vállalnék be egy nem tudom hány emelet magas szabadesést. Keressünk inkább valami mást – sétáltunk el a Torony alól, és csak távolabbról figyeltük, ahogy egy visító embertömeg közeledik hihetetlen gyorsasággal a föld felé.

- Jobb, hogy ezt kihagytuk – mormogta Joseph a fülembe. – Azt hiszem, az üres gyomrom is kifordult volna.

- Hát ennél finomabban már tényleg nem lehetett  volna mondani, hogy éhes vagy – forgattam a szemeimet. – Hiába, aki angol úriember, az angol úriember – nevettem el magam. – Gyere… szerezzünk kaját, mielőtt a végén a karjaimban haldokolnál.

- Szép halálom lenne – replikázott Joseph, amivel elérte, hogy mély zavarban elhallgassak. Csak akkor rezzentem meg, mikor Joseph keze finoman az enyémhez ért, és ujjai az ujjaimra kulcsolódtak.

- Kérlek, ne mondd, hogy ne csináljam – súgta halkan. – Nem teszek többet, de nem bírom ki, hogy ne érjek hozzád. Kérlek Andrea… jó fogni a kezed.

Nagy levegőt vettem, és bólintottam. Egyszerűen nem jött ki a számon a válasz, hogy abban a pillanatban haláloznék el lelkileg, mikor már nem érne hozzám.

*****

- Ez micsoda? – forgatta Joseph a kissé olajos lepényt, és úgy szagolta meg, mintha mérgező lenne. Ennek viszont ellentmondott, hogy akkorát korgott a gyomra, mint a távoli mennydörgés, amin jól elvihogtam.

- Magyar specialitás, Miszter – válaszoltam, és jó vastagon kentem tejfölt, és sajtot a lángosra. – Tessék. Most kóstold meg, aztán halljuk a véleményt.

JoMo beleharapott az ételbe, és az első falat után már finomkodás nélkül tömte magába a „magyar pizzát”.

- Látod? Nem mérgeztelek meg – vigyorogtam. – És ahogy látom, nem hazudhatod azt sem, hogy nem ízlik. Atyaég… mintha egy ősembert látnék. Hol az előbbi finom angol úriember?

- Jelenleg elbújt. Az éhes ősember uralkodik – nyelte az utolsó falatokat Joseph, hogy a végén elégedetten hátravesse magát a padon. – Ez tényleg finom volt. Tetszik nekem a magyar konyha. Bár eddig csak annyit hallottam, hogy gulyás. Azt hittem, nem is esztek mást. De amiket kóstoltam… még mind ízlett. Már most tudom, hogy ide, ebbe az országba még visszatérek. Jó az étel, jó az ital… és gyönyörűek a nők – pislogott rám, amivel elérte, hogy újra zavarba jöjjek.

- Nos… - nézett az órájára Joseph – egész jól belehúztunk a mai napba. Délután öt óra – dugta az orrom alá a mutatókat. – Nos, van még olyan rész, ahol nem jártunk? Voltunk itt… meg itt, meg itt, és itt…. – bökögetett a kezében tartott minitérkép egy-egy pontjára.

- Hullámvasút, Körhinta, Óriáskerék, Túlvilág kapuja, Horrorvasút, Kalózhajó, Top Spin… meg egy csomó másik pörgő-forgó játék – bólogattam. – Ja, és az Elvarázsolt kastély – tört ki belőlem a hahota ahogy eszembe ötlött, ahogy Joseph négykézláb bukkant fel a hordó túlsó végén.

- Ha most azon röhögsz, amire én gondolok… - fenyegetett meg Joseph tréfásan az ujjával.

- Igen, arra – vihogtam a tenyerembe. – Igazi látványosság voltál.

- Hát jó. Jöjjön a revans – állt talpra Joseph tettrekészen. – Még egy menet a Hordóban. Meglátjuk, ezúttal majd ki nevet.

- Elfogadom a kihívást – ugrottam fel vidáman. – Csak vigyázzon Miszter… ezúttal fényképezőgép is lesz a kezemben.

*****

- Éééééédes istenem! – visítottam, mikor negyedjére borultam a saját fejemre a bolond módjára forgó hordóban.

- Mint is mondtál nemrégen? – érdeklődött Joseph kajánul, aki már átjutott az akadályon, és most a hordó előtt állva figyelte hahotázva a magánszámomat. – Hogy hihetetlen béna alak az, aki itt nem tud átkecmeregni?

- Ha nem törlöd le magadról a vigyort – fenyegetőztem, bár úgy, hogy épp a saját fejemen álltam, nem lehettem valami rémisztő jelenség – akkor amint kijutok…

- Az még némi időbe fog telni, ahogy látom – támaszkodott Joseph a térdére, hogy kiröhögje magából a jókedvet, miközben úgy ütődtem neki a francos hordó francos oldalainak, mint a ruhák a mosógépben. Végül úgy döntöttem, fenébe a büszkeséggel, és szinte laposkúszásban közelítettem meg a kijáratot.

- Már csak két lépés – nyújtotta a kezét Joseph, bár a szeméből még mindig üvöltött a jókedv – érj el idáig, és segítek. Remélhetőleg ez még azelőtt megtörténik, hogy ránk zárnák a bejáratot.

Térdre küzdöttem magam nagy nehezen, elkaptam Joseph kezét, aki kirántott a forgó tákolmányból. Éreztem, hogy úgy úszom a levegőben, mint Superman, hogy egy puha, meleg dolgon landoljak… és mikor kisimítottam a hajam a szememből észrevettem, hogy ez nem más, mint maga Joseph. Háttal feküdt a poros földön, én pedig a mellkasán… ahová egy lendülettel zuhantam.

- Kijutottál, Andrea – simított végig Joseph az arcomon, és ekkor már az is feltűnt, hogy az arca alig egy centire van az enyémtől. Nem szóltam egy szót sem, nem is lettem volna képes rá. Ugyanúgy, ahogy Joseph sem. Csak néztünk némán egymás szemébe… és alighanem mindketten ugyanazt láttuk. Mert a következő pillanatban JoMo az ajkamra tapadt… és azt éreztem, hogy belehalok, ha meg kell szakítanom ezt a csókot. És döbbenten felnyögtem közben mikor megéreztem, ahogy a teste – ahogy az enyém is – kimondhatatlan vággyal telik meg közben.

Vége

Folyt. Köv.