"Ez lett a vesztünk..." 15. fejezet

- Tudod mit? Ez egy f*sz – mondta ki a véleményét Zsanett tömören és velősen, míg én kifújtam az orromat. Nem tudom, mennyi zsebkendőt bőgtem már tele a felháborodással kevert szívfájdalomtól, de egy százas csomagnak épp csak az alján lötyögött még valamennyi, én pedig úgy ültem a kanapén, mint egy gyűrött zsebkendőfelhőbe burkolózott szomorú Buddha.

- Hát olyasmi – bólintottam, bedagadt szemeimet dörzsölgetve. – És rettegek az estétől, mikor találkoznom kell vele. Nem bírtam ma bemenni, kivettem egy nap szabadságot. Tormás nem volt boldog, csaknem lenyelt keresztben. Holnap azt hiszem, hallgathatok ezért is – sóhajtottam fel reszketősen. – Most mondd meg, mit csináljak?

- Rúgd tökön – jött a javaslat a barátnőmtől, mire csak megvetően szusszantam egyet. – Ő meg keverjen le neked egy pofont, és máris kvittek vagytok.

- Te teljesen megőrültél? – apadtak el a könnyeim a teljes felháborodástól, és úgy meredtem Zsanettra, mintha ő maga ütött volna meg engem. – Hogy mondhatsz ilyet???

- Rea, figyelj – magyarázott Zsani olyan türelmesen, mint egy értetlen óvodásnak. – Mind a ketten elcsesztétek a dolgot. Nem, ne mondd, hogy te nem! – emelte fel az ujját. – Tudtad, hogy egyre és egyre közelebb kerülsz hozzá, ugye? Na látod. Amúgy is, elég volt ránézni a képedre, mielőtt meg miután találkozgattál vele. Olyan voltál, mint egy kivirult kaktusz. És azt is tudtad, hogy nem marad itt örökké.

- Igen, de akkor is – próbáltam védeni maradék, és csekélyke igazamat.

- Akkor ne vágd a fejéhez, amiért úgy viselkedett, mint bármelyik más férfi. Szemét volt, az tény, mert meg kellett volna értenie, te mit érzel. Ehelyett persze átment támadóba. Ilyen téren roppant módon hasonlít rád – veregette meg a térdem Zsanett. – Szóval, a véleményem az, hogy mindketten rátámadtatok a másikra, ahelyett, hogy elmondtátok volna, mit éreztek, és legalább kihasználtátok volna a maradék időt, hogy boldogan töltsétek. Elszúrtátok.

- Tudom! – kiáltottam fel, és újfent nekikezdtem az elkeseredett bömbölésnek, mire Zsanett hozzám vágta a maradék zsebkendőket. – Az a legrosszabb, hogy én… én azt hiszem…

- Beleestél, szegénykém – csóválta a fejét barátnőm, és ez olyan volt, mikor az orvos megállapít egy betegséget.

- Nem, azt nem – cáfoltam azonnal. – Én csak…

- Andrea, az isten szerelmére! – vesztette el Zsanett a türelmét. – Még önmagadhoz sem vagy őszinte! Hogy várod el, hogy ő az legyen veled? El kell neki mondanod, hogy mit érzel, és miért hezitálsz meg tusakodsz ennyit! Akkor meg fogja érteni, és nem lesz kőbunkó – tápászkodott fel aztán a kanapéról, és hamarosan visszatért egy pohárka konyakkal. – Idd meg, aztán higgadj végre le. És ha lehet, ne bőgj tovább. Már most is borzalmasan be van dagadva a szemed. Rémesen festesz.

- Te mindig tudod, hogy önts önbizalmat az emberbe – dünnyögtem, és felhajtottam az italt, aztán megborzongtam. – Utálom a konyakot. Agancsos kóla nem volt?

- Mi vagyok én, minibár? – morgott Zsani, aztán ujra mellém huppant. – Ide figyelj, te süsü! – fogta meg a kezem. – Még nem késő, hogy minden rendbe jöjjön. Legalább annyira, hogy ne haraggal, és utálattal váljatok el. De ezért nem csak neki,  neked is tenned kell. Megpróbálod?

- Miért? – szipogtam, és újra elöntötték a szemem a könnyek, bár ezúttal a hálától. – Miért törődsz velem ennyire?

- Nem veled törődöm – piszkált Zsanett kedves ugratással. – Saját magammal. Azt hiszed, ha elmegy ez a Morgan innen, van kedvem hetekig a melankóliádat hallgatni? – kérdezte, és ekkor olyasmi történt, amit tíz perce még lehetetlennek tartottam. Elvigyorogtam magamat.

*****

Hiába igyekeztem összeszedni a gondolataimat, a téren álldogálva, a nyár esti nap úgy sütötte a fejem, hogy kiégetett belőle szinte minden épkézláb ötletet. A térdeim citeráztak, a gyomrom pedig úgy viselkedett, mintha bármelyik percben telehányhatnám a teret. Ilyen érzésekkel telve vártam, hogy Joseph megérkezzen.

- Nos, ma hová megyünk? – szólalt meg egy hang közvetlenül mögöttem, és kevés híja volt, hogy a citerázó térdeim közeli ismeretséget ne kössenek a betonnal a hirtelen ijedtségtől. Mikor szokik már erről ez az idióta?

Lenyeltem a számra kívánkozó „ a köszönés luxus?” kezdetű kérdést, mert alighanem azzal újra kitört volna a verbális háború. Zsanett elismerően biccentett a fejemben, és vállon veregetett, mikor elhatároztam, hogy juszt sem engedem magam felmérgesíteni.

- A Margitszigetre – válaszoltam tömören. – Egyébként jó estét.

Joseph valamit dünnyögött az orra alatt válaszul, ami ugyanúgy lehetett „jó estét” is, mint hogy „fulladj meg”.

- Mi az a Margitsziget? – érdeklődött aztán. Hm. Semmi kedvesség, totális távolságtartás. Hát jó, részemről így is játszhatunk.

- A Margit-sziget a Duna egyik szigete Magyarországon, Budapestnél. Közigazgatásilag Budapest XIII. kerületéhez tartozik, és Margitsziget néven Budapest egyik legszebb városrészét alkotja – fuvoláztam, és élveztem Joseph láthatóan megdöbbent tekintetét. Egy-null ide.

- Öhm… miket fogunk látni? – vesztette el őszőkesége egy pillanatra a fonalat, miközben taxi után intett.

- Sok mindent. Megnézhetjük a Zenélő Szökőkutat, a Zenélő Kutat. Van vadaspark, Japánkert, egy régi kápolna, és persze gyönyörű, zöld és virágos parkok – soroltam, miközben megállt mellettünk egy taxi. Joseph bevágta magát a hátsó ülésre, majd kérdőn nézett felém. Nagyszerű. Momentán azt is kinéztem volna belőle, hogy szemrebbenés nélkül végignézi, amint loholok a kocsi után, mint egy jól nevelt kiskutya.

- Legendás az angol udvariasság – dünnyögtem a fogaim közt, aztán kinyitottam a másik ajtót, és bekanalaztam magam mellé, igyekezve, hogy még véletlenül se érjek hozzá.

- A Margitszigetre kérem – szóltam előre a taxisnak, majd elfordítottam a fejem, és kinéztem az ablakon, figyelve az elsuhanó épületeket, és a Duna piszkos vizét.

Számítottam rá, hogy nem lesz könnyű menet  a ma este, de arra nem, hogy ez a jeges viselkedés lehetetlenné teszi a nagy vallomást. De voltam olyan okos és élelmes, hogy otthon előre felkészültem erre a helyzetre is.

Az utat szó nélkül tettük meg, és a kocsiban olyan légkör uralkodott, hogy csodáltam, amiért a taxis nem bukott jégbe fagyva a volánra. Mindenesetre valahogy elég megkönnyebbültnek tűnt, mikor a végcélnál kiszálltunk. Nyilván ritkán szállított szegény ilyen mérges és morcos utasokat.

Elindultunk a befelé vezető sétányon, az árnyat adó, hatalmas fák, és színpompás virágokkal teli ágyások közepette.

- A Margitsziget a nevét a 14. században kapta Árpád-házi Margit hercegnőről, IV. Béla király lányáról, aki a királynak a tatárjárás alatt tett fogadalmához híven a Domonkos-rend apácakolostorában élt itt a 13. században. Nevezték még Szent András szigetének is, majd pedig az ott lévő ájtatos hajlékok után Boldogságos Szűz Mária vagy röviden Boldogasszony szigetének. Mindenesetre a Margitsziget név rögződött a köznyelven, és végül a térképeken is – trilláztam, mint egy valóságos idegenvezető, és élveztem, ahogy láttam Joseph arcát megrándulni. Egészen addig maradt morcos és szótlan, míg a fák között sétálva le ne ugrott az egyik fáról egy apró állatka.

- Egy mókus! – állt meg Joseph, és tekintete felderült. Tessék, ez aztán a férfi. Egy nő sétál vele, akivel eltöltött egy dögös, és észvesztő éjszakát. De csak akkor enyhül meg, ha egy kis dédelgetni való lény kerül a közelébe. Ha nem tűnne fel neki, hát én is az vagyok!

- Van nálad valami? Mogyoró, vagy dió, vagy bármi kaja? – kérdezte Joseph. Ó, drágám, hát hogyne. Mozgó csonthéjárus vagyok, ha nem látszana.

- Készültem az itteni élővilágra – mondtam aztán megadva magam, és a zsebembe nyúlva néhány szem mogyorót halásztam ki. Igaz, csak földit, de a célnak megfelelt.

Joseph kinyújtotta a kezét, én pedig átnyújtottam a rágcsát. A bőrünk egymáshoz ért, és mintha valami különös, vibráló érzés kelt volna életre kettőnk között. Szemmel láthatóan nem csak én éreztem. Az eddigi jégfal köztünk még nem olvadt ugyan meg, de már jól hallhatóan reccsent egyet.

Vége

Folyt. Köv.