"Ez lett a vesztünk..." 14. fejezet

Arra ébredtem, hogy meleg napfény simít végig az arcomon, ugyanakkor konstatáltam, hogy teljesen meztelen vagyok a takaró alatt. Szinte ebben a másodpercben egyenletes, mély szuszogás ütötte meg a fülemet a másik párnáról, és ettől a ténytől a pillanat törtrésze alatt úgy ültem fel, mintha rugók nőttek volna a fejem alatt.

Joseph a másik párnán aludt – egyelőre még láthatóan mélyen – szőke haján megcsillant a napfény. Az arca békés volt, és meztelen felsőtestéből kiindulva ő is kb annyi ruhát viselt a takaró alatt, mint én. A fejem ettől gyönyörű vörösbe váltott, és mellemhez szorítottam a takarót.

- Atyaég! – motyogtam zsibbadt ajkakkal, mert addigra már rendet raktam a magam kis világában, a koponyámon belül, és rájöttem, mit is műveltünk az éjszaka…

Ahogy leszálltam Josephről – a háttérben a még mindig forgó hordó adott öblös kísérőhangot – kínomban és zavaromban azt sem tudtam, hová is nézzek.

- Hát… elég ügyes volt – vigyorogta el magát Joseph. – Legalább esni tudsz hová.

- Igen – dünnyögtem. – Te viszont tiszta por lettél. Itt is… - veregettem le a válláról a szürkés réteget.  – Meg itt is – kerültem a háta mögé, és már a fenekét porolgattam finoman, mikor rájöttem, mit is teszek, és hol jár épp a kezem. Mikor pedig JoMo szembe fordult velem, lefagytam, mint egy hibás szoftver. Egyszerűen nem tudtam eldönteni, mit tegyek. Vessem magam a nyakába, és valljam be, hogy levett a lábamról, vagy sikítsak, és rohanjak ki nem csak a Vidámparkból, hanem még a fővárosból is.

Joseph gyorsan eldöntötte helyettem a kérdést. Magához rántott, és megcsókolt úgy, hogy éreztem, ennek az estének nem úgy lesz vége, hogy kiszáll a kocsiból a szálloda előtt. És ekkor egy hang felkiáltott bennem, miszerint a fene vigye el, ne aggódjak már mindig a holnapon. Akarom ezt a férfit? Persze hogy akarom, mindennél jobban! Hát akkor legalább holnapig tegyem félre a gondokat, és élvezzem azt, amire mindketten érezhetően vágyunk.

Elszakadt Josephtől, és innentől egy hang sem volt köztünk. Mintha egymás tekintetéből, vagy gondolataiból olvastunk volna. Kézen fogott, és vezetni kezdett kifelé a Vidámparkból. Nem láttunk, nem hallottunk magunk körül semmit, mintha csak valami áthatolhatatlan vattaszerű anyagba csomagoltak volna mindkettőnket, vagy láthatatlanná vált volna számunkra a világ.

Odakinn taxit hívtam, és nem is volt kérdéses, hogy az én lakásomban fogunk kikötni. Enyhén szólva lett volna morbid ötlet abba a hotelba menni vele, ahol reggel nekem dolgoznom kellett. Tormás páros lábbal rúgott volna ki, ha ez a tudomására jut.

A liftbe beszállva Joseph már nem uralkodott magán – ami már láthatóan a kocsiban is nehezére esett – hanem úgy szorított magához, hogy a lakásba szinte vele a nyakamon zuhantam be, és a következő másodpercben már vadul téptük le egymásról a ruhát.

Noha ez a jelenet eddig a fejemben másképpen játszódott le, nem volt ellenemre a dolog. Úgy képzeltem el ezt mindeddig, hogy a szőke herceg bekopog nálam, virágot hoz, vacsorázni visz, majd diszkréten az ajtóig kísér, hogy ott aztán képtelenek legyünk elválni egymástól, és most minderre visszagondolva legszívesebben hahotáztam volna gyermeteg, cukormáz-szirupos elképzeléseimen. Cöhhh… rózsaszín romantika. A hülyék álma.

Ez volt az utolsó, még értelmes gondolatom… mert aztán meztelen bőrömet megcsapta a lakás forró levegője… és az elkövetkező percekben Joseph ujjai és ajkai olyan helyeket jártak be, amik egyszerűen minden mást kimostak a fejemből. Már azt sem tudom, hogyan jutottunk be a hálószobába….

*****

- Irgalmas isten! – túrtam bele a hajamba, visszatérve a jelenbe, és óvatosan kidugtam lábam a takaró alól, mire az ágy másik oldalán támadt némi mocorgás.

Magamra kapkodtam a ruháimat, aztán kimentem kávét főzni a konyhába. Egy csésze feketével a kezemben leroskadtam a konyhaasztal mellé, és elfogott a vágy, hogy néhányszor belevágjam a fejem.

- Mit tettem, én marha… - dünnyögtem magam elé elkeseredve.

- Egy illatos fekete… - szólalt meg egy hang hirtelen az ajtóban, mire nagyot csuklottam, és felkaptam a fejem. – Nem is indulhat ennél jobban egy reggel – lépett be Joseph – a legkevésbé sem zavartatva magát – ugyanabban az egy szál semmiben, amiben eddig is volt.

Megköszörültem a torkom, és kelletlenül elfordítottam a fejem.

- Nem vennél fel valamit? – tettem fel a kérdést kissé morcosan.

- Miért? – állt meg mellettem Joseph, ezzel a mozdulattal elérve, hogy legnemesebb részével kezdjek szemezni, így hát azonnal fel is pattantam.

- Én azt hittem, hogy ma reggel… még egyszer… - dünnyögte Joseph, és megcsókolta a vállamat.

- Álmodj csak róla – léptem el előle, beöntve a kávémat a mosogatóba, aztán a kiöntő felé böktem, jelezve, hogy szolgálja ki magát.

- Most mi a baj? – értetlenkedett JoMo, és ahogy láttam, a megdöbbenés kávé nélkül is épp eléggé magához térítette. – Valamit rosszul csináltam az éjjel?

- Nem – nyögtem ki. – Te mindent jól csináltál…

- Akárcsak te – búgta Joseph, és teljes testével hozzám simult. – Olyan helyeken harapdáltál, ahol nem kellene… - vigyorgott, és éreztem deréktájon, hogy a puszta emlék milyen testi reakciókat váltott ki belőle. – Ugyan sweetheart… ne légy ilyen morcos.

- Ne hívj sweetheartnak – nyöszörögtem, de képtelen volna menekülni, mert a puszta közelsége is olyan hatást váltott ki belőlem, mintha kocsonyává váltak volna a csontok a lábamban.

- Tegnap éjjel nem tetted szóvá – mosolygott Joseph. – Ahogy a többi csúnya, mocskos dolgot sem, amit a füledbe suttogtam – folytatta, de csak megráztam a fejem.

- Ne beszéljünk erről, jó? – ültem vissza az asztalhoz, és egy elkeseredett mozdulattal túrtam bele rakoncátlan, kócos hajamba.

- Andrea, mi a baj? – ereszkedett le Joseph velem szemben, és a hangjából hallottam, hogy nem fogja hagyni, hogy kitérjek a válaszadás elől. Én pedig rájöttem, hogy jobb, ha engedek neki. Akkor hamarabb szabadulok.

- Én csak zavarban vagyok. Plusz teljes tanácstalanságban. Nem volt még egy éjszakás kalandom. Az isten szerelmére, 22 vagyok! – emeltem meg kissé a hangomat, ahogy Joseph szeme megrebbent az előbbi információ hallatán. – Még komoly barátom is alig volt, az egy éjszakás kapcsolatokat pedig eddig kizártam az életemből. És most ráadásul veled… szóval, mi ketten két másik világ vagyunk. Tudtam, hogy óvatosnak kell lennem… hogy nem szabad közel kerülnöm hozzád, mert… - hajtottam le a fejem, és elharaptam a mondat végét. Nem akartam kimondani, hogy ha elmegy, össze fogja törni vele a szívemet. – És nem tudom, hogy fogsz bánni velem ezek után. Úgy, ahogy eddig? Pimasz leszel, és felsőbbrendű, és újra ágyba rángatsz, mint valami eszközt, ha újra szükséged lesz rá?

- Andrea! – tiltakozott Joseph felháborodva, majd felrántott a székről, hogy szorosan átöleljen. – Ide hallgass, te lökött – mosolygott kedvesen. – Egy: elmondhattad volna hamarabb is, hogy nem volt sok barátod. Kissé… tapintatosabb és finomabb lettem volna. Kettő: két külön világ vagyunk, igen. De két világ is találkozhat, és köthet békét, nem? Három: ugyanúgy fogok bánni veled, ahogy eddig is. Úgy, ahogy az utóbbi időkben tettem. Kedves voltál, aranyos, és alig vártam minden nap az estét, hogy újra veled legyek. És ez nem fog változni most sem. Nem használlak ki, és nem egy eszközt látok benned – simogatta az arcomat. – Higgy nekem. Andrea… levettél a lábamról, hát mikor veszed már észre? – nevetett rám.

- És még valami – tette hozzá Joseph, és a kezem lágyan a dereka felé irányította, hogy megérezzem, újra mennyire vágyik rám. – Ha újra megtörténik, azt akarom, hogy önfeledten akard te magad is. Úgy akard, hogy utána egy percig se bánd meg. Rendben? – csókolt meg, és a karjába simulva viszonoztam a csókját.

- Nos, akkor mi legyen? Visszamegyünk a hálóba? – dünnyögte Joseph levegő után kapkodva, miközben kezem megérintette az izgalmát.

- Én most… inkább nem. Hagyj időt nekem, hogy rendbe jöjjek magammal, jó? – kértem kedvesen, mire Joseph arcán átfutott valami csalódottság. – Figyelj, ez nekem valami új helyzet, és…

- Jaj, ti nők – mormogta Joseph. – Tényleg nem értelek. Az előbb mondtam el, mit érzek irántad. Miért kell mindig problémázni?

- Problémázni? – emeltem meg kissé a hangomat. – Lehet, hogy neked az ilyesmi minden napos, de nekem nem. A saját elveimmel mentem szembe az éjjel, itt is, és itt is – böktem felváltva a fejemre és a szívem környékére. – Csak szeretném rendezni azt, amit gondolok, és érzek. Ez olyan nagy kérés? Persze, aki ezt nyilván minden országban eljátssza, és mindenhol van egy ilyen élménye, az nem képes ezt megérteni.

- Szóval ezt úgy értem, arra célzol, hogy bármerre járok,  kihasználom a lányoknál a… hogy is mondtad… felsőbbrendű státuszom? – érdeklődött Joseph is, és hallottam a hangján, hogy már ő sem túl nyugodt.

- Lefeküdtem veled! – kiabáltam. – Rohadtul nem kellett volna megtennem! Akartam, igen, őrülten akartam, mert én… meg te… szóval igen, jó volt! Nagyon jó volt! De én egyszerű lány vagyok! Velem nem szoktak ilyen tündérmesék előfordulni! A tegnap éjszaka egyszerűen egy elhibázott dolog volt!

- Ejha – biggyesztette le a száját Joseph. – Elhibázott dolog. Köszönöm szépen – vágta csípőre a kezét morcosan. – Roppant kedves, és behízelgő vélemény. Ezek szerint ne is reménykedjek a folytatásban.

- Én reménykedem a folytatásban, mert őrült vagyok – ismertem be. – De én nem… én nem kérhetem tőled, hogy… jaj! – keseregtem, mikor rájöttem, hogy inkább meghalok, de nem mondom el neki, mit érzek. – Kérlek… menj most el – nyögtem. – Nemsokára munkába kell indulnom.

- Ahogy nekem is – válaszolt Joseph, és a hideg kirázott attól, hogy egy másodperc alatt milyen hűvössé vált a hangja, majd sarkon fordult, és otthagyott a konyhában, a teljes kétségbeesés közepén. Míg ő odabenn öltözött, a számat harapdáltam, hogy ne bőgjem el magam. Mégis, mondtam volna el neki az igazságot? Hogy hiába akartam én ésszel dönteni kettőnkről, mikor ezúttal a szív volt, aki kimondta a döntő szót? Mondtam volna el neki, hogy azt hiszem, beleestem? Kértem volna rá, hogy maradjon velem, vagy vigyen magával? Tudtam előre, mi lett volna a válasz. Jól mondtam az előbb…. Két külön világ vagyunk. És most olyan széles szakadék tátongott hirtelen köztünk, amin úgy éreztem, sosem fogunk tudni átkelni.

- Nos, Andrea – tért vissza Joseph immár teljesen felöltözve, és valami dermedt kifejezéssel az arcán. – Akkor búcsúzom. Este találkozunk. A jogos jussomról, az idegenvezetésről nem mondok le – tette hozzá, majd – búcsúcsók és minden egyéb nélkül – kilépett a küszöbön, és bezárta maga után az ajtót.

Néma csend támadt utána, csak az óra ketyegése mutatta az élet, és az eltelő idő jeleit. Nagyon nehezemre esett, de nem kiabáltam utána, hová dugja a követelését. Ehelyett inkább leültem a konyhaszékre, és átadtam magam a folyékony melankóliának. Kicsordultak a könnyeim.

Vége

Folyt. Köv.