Ments meg engem! 28-29. fejezet

28. fejezet

A lakásba belépve a táskámat csak ledobtam az egyik sarokba, benne a már felismerhetetlenné nyomódott hamburgerrel, és úgy bevágtam magam mögött a bejárati ajtót, hogy belereszketett az egész emelet. Jelenleg ez sem érdekelt, mert olyan düh dolgozott bennem, amire korábban sosem tartottam magam képesnek.

Remek, sőt, egyenesen csodálatos! A tények, amiket alig fél órája a saját szememmel láttam, egyszerre voltak elkeserítőek, és kijózanítóak. A méltóságos sztár úr szemmel láthatóan szeret két vasat tartani a tűzbe. Vagy épp ki tudja hányat… Tényleg, belegondolva fogalmam sincs, mivel tölti a délelőttjeit, vagy épp akár kivel. Talán nem véletlen, hogy a kórházban arra kért, hagyjam majd élni.

- Piszok, szemét tróger! – füstölögtem, és megcsapkodtam a szobai komód tetejét. Bár a problémáimat nem oldotta meg, sőt, csak tetézte, mert már a kezem is fájt. A szívemmel egyetemben.

Hogy lehettem ennyire hülye és vak? Úgy elvette az eszem a viselkedésével, hogy úgy éreztem magam mellette, mint egy kamaszlány. Ahogy érdeklődött irántam, ahogy nézett rám, ahogy megérintette a kezemet, vagy épp megölelt, és megcsókolt… és most kiderül, hogy mindaddig, míg ez nekem komoly volt, nagyon is komoly, számára csak hobbi, vagy sport. Nemet mondtam neki, nem is egy alkalommal, hát keresett valakit, akin levezethette a gerjedelmét. Rachael pedig vagy kapóra jött neki, vagy önként és dalolva repült vissza egy mámoros búcsú szexre. Vagy épp kibékülős hupákolásra? Ki tudja…

Elkeseredetten lehuppantam az íróasztal mellett álló székbe, és rámeredtem a papírhalomra, ami uralta a területet. A tetején pont ennek a mocsoknak az aktájával. Nos, jelen helyzetben meg tudtam érteni egy pillanat erejéig az emberrablókat. Ha a szemem elé került volna, alighanem most én is magam is adtam volna Danielnek egy-két pofont.

Lehunytam a szemem, sóhajtottam néhányat, aztán felnéztem a plafonra, és ebben a pillanatban kőkemény elhatározásra jutottam. Ami eddig volt, ezennel részemről befejezve. Daniel Gillies a betegem, és ez így is marad még néhány napig. Aztán ha ennyi idő alatt nem tudom megoldani a problémáját, keressen más pszichiátert, mert én veszem a jelképes kalapomat, és felé sem nézek többet. Addig pedig szigorúan szakmai alapokra fogom helyezni a vele való találkozásokat. Olyannyira, hogy minden beszélgetést a kórház épületében lévő irodámban fogunk megejteni. A környezet majd mindkettőnket visszatart az elhibázott lépésektől. Aztán hogy tetszik-e ez neki vagy sem, már az ő problémája.

Nagyot bólintottam, mint aki erőteljesen pontot tesz egy mondat végére, aztán előhalásztam valahonnan a papírok alól a telefonomat. Szükségem volt némi időre a ma reggeli sokk után, hogy összeszedjem magam. Ma látni sem akartam annak a bájgúnárnak a szívdöglesztő mosolyát, és nem akartam hallani a mély hangját sem, amitől mindig azonnal dupla ütemben kezd dobogni a szívem. Jobbnak láttam egy  sms-el távol tartani magamtól az elkövetkező 24 órában, így hát gyorsan néhány sort pötyögtem a készülékbe.

„Hello Daniel.

Összegyűlt az itthoni munkám, ma nem tudunk találkozni. Holnap délután háromkor várlak a kórházban.

Patrícia”

Betettem a telefont a legalsó fiókba, hogy ne is vegyek tudomást az esetleges válaszokról, majd bekapcsoltam valami bömbölő rockzenét, és egy pohár bor, meg egy eget rengető sóhaj kíséretében nekifogtam a papírhalom felszámolásának.

*****

Elmúlt délután négy óra, mire – kisebb-nagyobb szüneteket közbeiktatva – végre elégedetten becsuktam az utolsó mappát is. Több napi munkát tudtam le alig néhány óra hossza alatt. Lám csak, mire nem jó a düh… meg az a tény, hogy nem egy nőcsábász szépfiú lelkét kellett ma ápolgatnom.

Mivel az estém immár szabad volt, épp azon tanakodtam, forró és kényeztető fürdőt vegyek-e este, vagy áthívjam Gretát egy Daniel-szemétláda-Gillies kibeszélő partira, amikor megszólalt odalenn a kaputelefon. Azonnal rossz sejtéseim támadtak, ahogy lenyomtam a beszélő gombot.

- Ki az? – morogtam nem épp jókedvűen.

- A postás – válaszolt egy ismeretlen hang. – Küldemény Miss Novak részére.

- Jöjjön be – dünnyögtem, aztán kinyitottam a lépcsőház ajtaját, és míg a léptek feldübörögtek a lépcsőn, eltakarítottam az asztalról az ebédem maradékát, meg egy jócskán kávéfoltos bögrét.

- Jól van, jövök már! – zsörtölődtem, mikor eléggé türelmetlen és sűrű kopogás jelezte, hogy a fickó már az ajtó előtt áll. – Ennyire nem lehet sürgős, hogy… - nyitottam ki az ajtót, és ezzel a mondat többi része bennem is akadt. Ugyanis nem egy postai alkalmazott állt előttem, hanem maga Daniel.

- Mit keresel te itt? – hebegtem jócskán meglepve, de az ösztön azonnal működésbe lépett, és elálltam az útját, hogy ne tudjon belépni.

Láttam a tekintetén, hogy látta a mozdulatot, és totális értetlenség ült ki az ábrázatára.

- Kaptam tőled reggel egy meglehetősen rövid és rideg üzenetet – mondta aztán. – És mivel egész nap nem válaszoltál a megszámlálhatatlan smsre, amit küldtem, és a hívásaimra sem reagáltál, gondoltam idejövök, és megkérdezem az okát. Esetleg nem mehetnék be, Patrícia?  – tette aztán hozzá a karjait széttárva.

- Mint írtam, dolgozom – válaszoltam tárgyilagosan. – Nincs időm látogatókat fogadni.

- Ennyire zavarnálak a munkádban? – vonta fel a szemöldökét Daniel.

- A koncentrálásban meglehetősen – bólintottam. – Ne haragudj, de vissza kéne térnem a munkámhoz. Holnap látjuk egymást a kórházban. Viszlát, Daniel – akartam bezárni az ajtót, de egy lábfej megakadályozta a mozdulatot.

- Patrícia, az ég szerelmére, nem árulnád el, mi a baj? – fakadt ki a lábfej tulajdonosa némileg türelmét vesztve. – Tegnap még minden rendben volt köztünk, ma pedig úgy viselkedsz velem, mint egy vadidegennel. Valami történt veled? Vagy én tettem valami rosszat?

Röviden és gúnyos hitetlenkedéssel felnevettem. Hát ennek aztán tényleg van bőr a képén, mert még megjátssza az ártatlan kisfiút.

- Választ akarsz? – fontam aztán karba a kezeimet a mellkasom előtt. – Jól van, megkapod. Egyszerűen nem szeretem, ha madárnak néznek, Mr. Gillies. Ennyi az egész.

- Most már végképp összezavartál, Patrícia – rázta a fejét Daniel abszolút elhülyült ábrázatot vágva, mindenesetre kihasználta az alkalmat, hogy karommal nem álltam el az útját, és beljebb óvakodott egy lépésnyire az előszobába. – Mikor néztelek én madárnak?

- Nem is tudom – vágtam olyan arcot, mint aki erőteljesen gondolkodik – azt hiszem, folyamatosan. „Szeretek veled lenni Patrícia, jó a kezed fogni Patrícia, csókolj meg Patrícia, töltsd velem az éjszakát” – idéztem Daniel szavait. – Miután tegnap este is leállítottalak, örömmel látom, hogy megtaláltad éjszakára a tökéletes feszültség levezetést. Vagyis annak tárgyát, alanyát, vagy nevezd, aminek akarod.

Daniel sűrű pislogásba fogott, és úgy nézett rám, mint akinek a fejében körvonalazódik már egy halvány sejtés, de még korántsem biztos a dolgában.

- Kérlek Patrícia, kimondanád kereken és nyíltan, mire célozgatsz? – sóhajtott nagyot. – Sosem voltam túl jó a találós kérdésekben és barchobában.

- Jól van, ha ennyire akarod – indultam végső „rohamra”. – Ma reggel elmentem hozzád, hogy meglepjelek egy reggelivel. A meglepetésből viszont nekem jutott ki, főképp azért, mert láttam, ahogy Rachael éppen távozik tőled. És eléggé összevissza volt a ruházata, ami azt is egyértelművé tette számomra, hogy nagyon hirtelen öltözködött fel, vagyis ruha nélkül volt a házban – néztem aztán rá győzelmem biztos tudatában, és vártam a reakciót.

Hát azt megérte várni. Daniel először eltátotta a száját, pislogott párat, mint akinek valami a szemébe ment, aztán szemmel láthatóan totális zavarba jött, engem pedig meglehetős elégtétellel töltött el a látvány.

- Oh – jött aztán meg Daniel hangja is. – Szóval tudod, hogy Rachael nálam volt – mormogta, mire elégedetten szusszantam egyet. Legalább annyi gerinc szorult belé, hogy nem próbálja menteni a menthetőt, és letagadni azt, amit a saját szememmel láttam.

- Nézd, engem nem zavar, ha újra összejössz a volt feleségeddel – válaszoltam, nem teljesen őszintén. Mert igazság szerint piszkosul zavart. Sőt, nemes egyszerűséggel azt hittem, megöl a féltékenység, de a büszkeségem nagyobb volt annál, hogy ezt kimutassam. – Tíz évet nem könnyű senkinek a háta mögött hagyni. Ha ti újra egymásra találtatok, sok boldogságot nektek. De kérlek, a továbbiakban mi tartsuk meg egymástól a három lépés távolságot.

Daniel lesütötte a fejét, és a szőnyeget kezdte el nézni. Egy megdorgált iskolás fiúra emlékeztetett jelenleg, de jelenleg a sértettségem és haragom nagyobb volt annál, hogy megállapítsam, mennyire aranyos a mozdulat közben.

- Adnál rá nekem alkalmat, hogy elmagyarázzam, mi is történt az éjjel? – emelte fel aztán a fejét, én pedig megráztam a fejem.

- Kitalálom egyedül is. Kérlek, a piszkos részletekbe ne avass bele. Arra nem vagyok kíváncsi – morogtam. – Szóval, mától szigorúan orvos-beteg kapcsolatban vagyunk, Daniel. Remélem, felfogod, és megérted. Nem akarom, hogy megfogd a kezem, ölelgess, vagy pláne hogy megcsókolj. Ezeket a manővereket hagyd meg Rachaelnek. Nem szeretek másodhegedűs lenni. És ha megbocsátasz, most tényleg dolgoznom kell. Holnap délután a kórházban találkozunk.

- Nem, velem ugyan nem – jelentette ki Daniel. – Én oda be nem teszem a lábam. Egyetlen percre sem. Nem véletlenül kértelek az elején, hogy máshol találkozzunk. Én oda nem tudok… képtelen vagyok – motyogta, és valamiért – ki tudja miért – egy pillanatra megsajnáltam.

- Jól van – dünnyögtem, de még mindig csúnyábban néztem rá a megszokottnál. – Majd kitalálok valamit. De most légy szíves, menj haza. Rachael már biztosan vár. Ahogy engem a munkám – tettem a tenyeremet a mellkasára, és kitoltam a lakásból. – Viszlát holnap délután, Daniel – köszöntem el tőle. Láttam, hogy nagy levegőt vesz, de nem vártam meg a mondandóját, hanem lendületesen bezártam az orra előtt az ajtót.

Síri csend támadt, én pedig fülem az ajtó innenső oldalára tapasztva hallgattam, ahogy Daniel még mindig ott tipródik a lépcsőházban, mintha nem tudná magát rászánni az indulásra. Néhány hatalmas sóhaj hagyta el az ajkát, és beletelt néhány percbe, mire meghallottam a cipői kopogását, ahogy lassan elbotorkált a lakásom elől.

Elsettenkedtem az ablakig, és mint egy titkos ügynök, a függönyön át néztem, ahogy lehajtott fejjel lép ki az utcára, és úgy támaszkodik neki a kocsija tetejének, mint a vándor, akit az út végére érve elhagyott minden ereje. Fáradt reménytelenség ordított a mozdulataiból, és lemondás. Aztán összeszedte magát, beült a volán mögé, és nemsokára már csak hűlt helyét láttam. Ennek ellenére még egy darabig ott álltam az ablakban. Igaz, a bőven ömlő könnyeimtől már nem láttam a külvilágot. Csak magamba voltam képes nézni. Ott pedig nem láttam mást, csak fájdalmat és keserűséget.

Vége

29. fejezet

Daniel ott állt a kórház udvarán, mintha csak engem várt volna. Nem volt ebben a tényben semmi rossz, abban már több, hogy nem volt egyedül. Rachael ott volt mellette, és olyan szorosan simult az oldalához, mintha eggyé akarnának válni.

Nagy levegőt vettem, hogy elrejtsem az érzéseimet, amik azt súgták, hogy fogjak meg egy tárgyat – bármit, ami a kezem ügyébe kerül – és vágjam úgy hozzájuk, hogy néhány napig el se hagyják a kórház területét. Erős önuralomra volt szükségem, de rájöttem, hogy képes vagyok megoldani a problémát. Nem csak Daniel tud színészkedni. Azt hiszem, nekem is menni fog.

- Üdv – álltam meg előttük olyan faarccal, mint akit a legkevésbé sem zavar a kettősük látványa. – Örülök, hogy újra találkozunk – címeztem Rachelnek. – Ami Danielt illeti, javarészt túl van a történteken. Mindazonáltal szükség lesz még néhány… - daráltam, de elhallgattam, mert Daniel – anélkül, hogy egy pillantást vetett volna rám – sarkon fordult, és elindult kifelé a kórház kertjéből. Lassan, de kérlelhetetlen lépésekkel, mintha én a világon sem lennék.

- Daniel… - hebegtem, és zavarodottan néztem a hátát, ahogy távolodik tőlem. Egyre gyorsabban haladt, már alig láttam, aztán hirtelen kifordult a kapun, és eltűnt a szemem elől, ott hagyva engem Rachaellel.

- Szállj le róla! – sziszegte a nő dölyfös felsőbbrendűséggel, és a képembe vágta a mutatóujját. – Jegyezd meg amit mondok: ő az enyém – tolta hozzám az arcát közelebb. – Az enyém, az enyém, az enyém… - ismételgette, miközben folyamatosan közeledett. Már nem láttam az arcát, csak a szemeit, amikből tömény utálat sugárzott felém. És még mindig csak közeledett… közeledett… és közeledett…

Levegő után kaptam, a szemem pedig olyan hirtelen pattant fel, mintha csak a fülembe trombitáltak volna. Néhány pillanatig bámultam a szoba fehér plafonját, mire tudatosult bennem, hogy hol fekszem. A saját lakásomban, a saját ágyamban, és nem volt mellettem sem Daniel, sem Rachael.

Felültem az ágyban, végighúztam tenyeremet a tarkómon, és éreztem a verejtéktől nedves hajszálakat. A szívem még mindig erősen dobogott az álom utóhatásaként, de némileg már megkönnyebbültem. Ez az egész nem volt más, csak néhány rémkép. Sajnos azt el kellett viszont ismernem, hogy a valóság adta az alapjukat.

Néhány percig kókadoztam még az ágy szélén ülve, aztán kikóvályogtam a konyhába egy kávét inni, és miközben elgondolkodva néztem a bögrémben a fekete nedűt, rájöttem, hogy valahogy semmi életkedvem. Lehetséges ez, hogy attól a ténytől, miszerint tudom, reménytelen érzéseket táplálok egy férfi iránt, magam alá zuhanjak? Hogy lehet, hogy az a gondolat, miszerint nem fog magához ölelni, nem fog megérinteni, egész napra elvegye a kedvem mindentől, még a létezéstől is? Ha most körül kellett volna írnom az érzéseimet, azt mondtam volna, hogy úgy érzem magam, mint egy jó úszó, akinek összekötözött kezekkel kell átverekednie magát a túlsó oldalra. Nehéz feladat… de nem megoldhatatlan. Én lehet, hogy nem vagyok jó ember, vagy tökéletes barát, vagy barátnő, de jó pszichiáter vagyok. És elsősorban most erre van szükségem, és a saját fejemben kell rendet tennem. Ahhoz pedig némi levegőre van szükségem, és arra, hogy eltereljem a gondolataimat Daniel arcáról, ami folyamatosan elém tolakodott a fejemben.

Határozott mozdulattal felhajtottam a kávém maradékát, aztán az órára néztem. Hét óra… remek. Ez a reggel tökéletes lesz ahhoz, hogy valami olyasmit tegyek, amit már nagyon régóta nem.

Meg kell keresnem a futócipőmet valamelyik szekrény alján.

*****

Másfél óra elteltével úgy támolyogtam be a lakásom ajtaján, mint aki jártányi ereje utolsó tartalékait emészti fel éppen, és ez a mozdulatsor kiegészült egy olyasfajta lihegéssel, amit akkor produkál az ember, mikor felbukkan a víz alól, negyed másodperccel a megfulladás előtt.

Atyaég, idejét nem tudom, mikor loholtam ennyit utoljára. Nem számoltam ugyan a kilométereket, de így belegondolva, olyan érzésem van, mintha a fél várost végigrohantam volna. A módszer viszont rendkívül hatásos, azt meg kell állapítanom. Sikerült kimozogni magamból a feszültséget, bár ebben nyilván az is közrejátszott, hogy minden lépésnél azt képzeltem, felváltva tapos a lábam Daniel és Rachael ábrázatán. Ettől pedig kicsit tényleg jobban éreztem magam.

Tenyeremet az oldalamra tapasztva bevonszoltam magam a zuhany alá, és elhatároztam, hogy amíg lecsutakolom magamról a bőségesen ömlő verejtéket, eldöntöm, hová menjek ma Daniellel. Valami nyilvános helyre van szükség, ahol még csak a lehetőségét is kizárom, hogy bármilyen meggondolatlan mozdulatot tehessen. Vagy hogy akár én magam azt tegyek. És itt nem egy pofonra gondoltam…

Tisztán, frissen, új ruhát magamra húzva lényegesen jobban éreztem magam, mint ébredéskor. Ráadásul már borzalmasan, iszonyatosan éhes is voltam, a mozgás meghozta az étvágyamat. Vajas-mézes pirítósra, tejre és gyümölcsre voksoltam, hozzá pedig – vigaszajándékként önmagamnak – egy csokoládéra. Aztán délutánig semmi másra nem vagyok hajlandó, csak a lazításra.

Időközben ugyanis rájöttem, hogy ha ma találkoznom kell Daniellel, a városi park lesz a legjobb megoldás. Ott némileg el is tudunk különülni, de ugyanakkor épp elegen lesznek a közelünkben ahhoz, hogy bármivel is próbálkozzon. Eltöltök vele egy órát, aztán van még három napunk… és ezennel leveszem róla a kezem. A továbbiakban majd ápolgatja a lelkét egy másik pszichiáter, meg a felesége.

Pirítósmajszolás közben jutott eszembe, hogy a telefonomat reggel sikeresen itthon felejtettem. Na igen, mivel még este visszalöktem abba a fiókba, ahol tegnap is tartózkodott… Mindössze annyi időre szedtem elő, hogy kitöröljem belőle Daniel üzeneteit, és a tőle érkező nem fogadott hívásokat. Most viszont, ahogy előhúztam a kis készüléket, egyetlen üzenet villogott a képernyőn. Még meg sem nyitottam, de máris sejtettem, kitől érkezett, és a sejtésem egy másodperc múlva már bizonyossággá is vált.

„ Patrícia… kérlek… könyörgöm, beszéljük meg. Szükségem van rád”

Ennyi volt az üzenet, és ahogy az időpontra néztem, akkor érkezett, mikor épp feszültség levezető futást végeztem Atlanta utcáin. Nos, ha eddig nem válaszoltam rá, akkor azt hiszem, a méltóságos sztár úr ezek után is tökéletesen meglesz a válaszom nélkül. Majd délután megírom neki, hová jöjjön, és hány órára.

Visszadugtam a telefont a fiókba, és kibontottam a csokimat. A boldogsághormonok lesznek az utolsó tételek azon a listán, amik ma segítik helyre billenni a lelkem egyensúlyát.

*****

Nagyon hamar eljött a délután három. Ha valaki engem kérdez, túlságosan is korán. Igaz, sikerült lekötnöm a gondolataimat a délelőtt folyamán zenehallgatással, meg némi főzőcskével, csak akkor tettem le elkeseredve a fakanalat, mikor tudatosult bennem valami, amire eddig nem gondoltam.

Daniel még mindig el van tiltva a vezetéstől, és noha egyszer engedtem az óhajának, hogy kormány mögé ülhessen, a történtekre való tekintettel nem akarok a továbbiakban is cinkosa lenni ilyesféle műveletekben. Ami azt eredményezi, hogy el kell mennem érte a lakására. Ettől pedig a délelőtti viszonylagos jókedvem is gyorsan elillant. Pláne ha belegondoltam, hogy mi van akkor, ha esetleg nem ő maga nyit ajtót, hanem az a nő, akit szívem szerint legszívesebben megfojtottam volna.

Aztán csaknem felkiáltottam, mikor rájöttem a megoldásra. Hiszen egyszerű ez, mint Kolumbusz tojása! Miért félek attól, hogy odamenjek, ha esetleg épp ez lehet a legjobb megoldás? Miért kellene valahová elmennem Daniellel, ha azt az egy órát a házában is eltölthetem? Rachael nyilván most is ott van, és a jelenléte visszatartja drágalátos férjurát nem csak a tapizástól, hanem még az utánam sóvárgó tekintetektől is.

Szinte kivirultam a gondolat hatására. Sőt, azt hiszem, egyenesen megkérem Rachaelt, legyen jelen abban az egy órában. Ez lesz a legbiztonságosabb mindannyiunk számára, és neki elvileg joga van tudni Daniel állapotáról. Elvégre férj és feleség, nem? Nem is értem, ez a roppant egyszerű módszer miért nem jutott korábban eszembe…

Magamra kaptam egy sima farmert, és egy jó számmal nagyobb Guns n Roses pólót, hogy még az öltözködésemmel se adjak semmiféle lehetőséget egy kétértelmű pillantásra sem. Semmi kivágott felső, és ilyesmi… Aztán magamra kaptam a sportcipőmet, és szinte vidáman indultam el a mai próbatételem elé.

*****

Az első, ami feltűnt, hogy a piros Porscha ezúttal nem áll a ház előtt, csak Daniel kocsija. Amit eddig viszont nem láttam. Aztán némi tanakodás után rájöttem a megoldásra. A garázs. Eddig Daniel kocsija állt ott, most nyilván átengedte a teret Rachaelnek. Ha már a ház asszonya itthon van, kiélvezi a kiváltságokat.

Bezártam a kocsi ajtaját, elsiettem a bejárati ajtóig, és miközben bekopogtam, felöltöttem a legmegnyerőbbnek szánt mosolyomat. Ami szinte ráfagyott a képemre, ugyanis a kopogásra nem érkezett válasz. Ahogy a csengetésemre sem. Pedig már minden létező módon jelét adtam az ittlétemnek… aztán kissé lefagyott a képemről a vigyor, mikor eszembe villant egy nem túl kedves gondolat, miszerint talán épp nem a legjobbkor zavarom őket. Nyilván egy csomó bepótolni valójuk van a hálószobában.

Megkönnyebbülten lélegeztem fel, mikor valami neszt hallottam meg aztán bentről, majd lépteket, amik az ajtó felé közeledtek. Rendeztem a mosoly maradékát ábrázatomon, ami a következő másodpercben a totális megdöbbenésnek adta át a helyét.

Az ajtó feltárult, és ott állt előttem Daniel. Kócosan, borostásan, és olyan megviselt ruhában, mintha ebben töltötte volna az éjszakáját. Mindössze ennyit voltam képes felfogni, mert a következő pillanatban egyensúlyát vesztve megtántorodott, és a nyakamban kötött ki, hogy belém kapaszkodva tartsa meg magát valahogy a lábán. Ezzel egyidejűleg olyan tömény alkoholszag csapott meg, hogy önkéntelenül is visszatartottam a lélegzetemet.

Íme, a nők bálványa, Daniel Gillies. Ezúttal valag részegen.

Vége

Folyt. köv.