Még egy nap a paradicsomban 16. fejezet

Vennely Avenue. Ismerős környék, legalábbis autóból sokat látom. Ha forgatni megyek, erre szoktam elhajtani. Takaros, tisztességes házak, parkoló autók az utcán, vagy a nyitott garázsokban. Játszótér, jókora homokozó. Ha nincs ilyen veszekedettül szakadó eső, nyilván a környék összes gyereke ott szokta kitombolni magát.

Fogalmam sincs, miért jövünk erre. A lány csak az utcát mondta meg, én meg úgy döntök, nem fogom faggatni. Előbb-utóbb majd csak fény derül a titkára. Ami - persze lehet, hogy tévedek - talán valahol itt is lapul. Meg ki tudja még hány helyen a városban. Olyan ez, mint valami virtuális mozaik. Itt is találni egy darabot, ott is, amott is, mígnem a végén összeáll a kis képekből a nagy egész.

Lekattintom az autórádiót, és most semmit más hang nincs a kocsiban, csak az eső kopogása a tetőn meg a szélvédőn, és az ablaktörlők egyhangú surrogása és ketyegése. A Lány sem szól, csak egy-egy finom mozdulattal jelzi, merre kanyarodjak tovább. Jó lenne tudni, meddig tart még a némajáték.

- Állj meg kérlek - hallom meg ekkor az alig hallható kis hangot. Na végre. Kissé nyomasztott a szótlanság. Eddig elég sűrűn beszélt, most pedig összeszorítja a száját, és olyan konok keserűség ül az arcán, mint egy öregasszonynak.

Lehúzódom az út szélére, leállítom a motort, aztán kérdőn pislogok Connie-ra.

- Környéket akartál nézni? - kérdezem, mert még mindig nem értem, mi hozott minket ide. Ha most azt mondja, hogy nem hajléktalan, hanem itt lakik, beleverem a hülye fejem a kormánykerékbe. A Lány előtörő szavaira azonban abszolút nem számítok.

- Látod ezt a házat? - mutat egy kicsit távolabb álló, zöld épületre. Biccentek, miközben felmérem a terepet. Pofás kis hely. Látni, hogy nem gazdag emberek lakják, de nem is szegények. Tipikus amerikai polgárok tipikus amerikai háza. Csak a fehér léckerítés hiányzik előle.

- Itt laktam - mondja halkan Connie, és kezével úgy tapad neki az oldalsó ablaknak, mintha meg akarná simogatni a zöld deszkás falat. - Itt születtem.... 25 éve. Ma már persze mások laknak itt - hunyja le a szemét egy pillanatra, mintha csak szégyelnnie kellene a korát. - Nem tudom, ki az apám. Sosem láttam őt. Még egy fényképet sem róla. Talán.... talán anyám sem tudta, ki is ő. De neki nem számított. Szeretett engem. Néha, ha erősen koncentrálok, még ma is hallom a hangját. Volt néhány fényképem, nem is olyan régen. Egy még megvan belőle. Három éves vagyok rajta, és egy nagy torta van az asztalon... anyám pedig átölel. Szeretet, és boldogság van az arcán. Fél évvel később már halott volt - fejezi be a lány, és lehajtja a fejét.

Görcsbe rándul a gyomrom, mintha valaki ököllel vágott volna belém. A döbbenettől meg sem tudok szólalni először, csak tátogok.

- Mi lett vele? - kérdezem aztán, mikor megtalálom a hangom, igaz olyan, mintha nem is az én torkomból szólna. Legalábbis a saját hangomra nem nagyon hasonlít.

- Munkából jött hazafelé este. Ápolónő volt. Rám a szomszéd néni vigyázott addig, míg ő dolgozott. Vártunk, de anyám nem érkezett meg. Helyette jöttek a rendőrök. Esett az eső... csúszott az út. Valami állat elé ugrott, félrekapta a kormányt...és nem jött haza többé - mondja a Lány. - Persze, én minderre nem emlékszem. Csak a felfordulásra... villogó autókra, meg emberekre, akik felöltöztettek, és elvittek valamerre. Egy csomó másik gyerek közé. Intézetbe kerültem, mert nem volt sehol, semmiféle rokonom. Legalábbis olyan nem, aki vállalt volna engem. Később volt "szerencsém" belenézni az aktámba az intézetben. Tudom, hogy él valahogy egy nagyanyám. De neki soha nem kellett egy "zabigyerek" - fejezi be aztán keserűen.

Szúródni kezd a szemem. Nem tudom miért, vagyis pontosan tudom, csak ciki bevallani még önmagamnak is. Szaporán pislogok, hogy úrrá legyek magamon, pedig legszívesebben átkarolnám ezt a lányt, csitítanám, megnyugtatnám. Noha könnytelen a tekintete, a legkisebb porcikámban is érzem a lelkében dúló zűrzavart. Hallgat, és hallgatok én is. És ez a szívszorító csend csak mélyül, egyre mélyül, mintha sosem lenne vége.

- Mutatni szeretnék még valamit - ér hozzá Connie finoman a váltón pihenő kezemhez, és az érintése kiragad ebből a különös állapotból. Megborzongok, de valahogy furán jólesően. A bőre érintése puha és meleg. Mintha ő öntene erőt belém. Holott ennek épp fordítva kéne lennie.

- Merre menjek? - kérdezem ellenvetés nélkül, aztán elindulok a jelzett irányba. Kifelé, a külváros felé. Negyedórás autókázás után az eddigi tisztességes házakat, normális környéket felváltja valamiféle gettó. Nem amolyan igazi - bűnözőkkel, drogokkal, meg hasonló - de itt már érezhetően lepukkantabb házak állnak, és az utcán mászkáló emberek sem annyira bizalomgerjesztőek.

- Itt megállhatsz - mondja aztán a Lány, és mikor a motor hangja újfent elhal, kinyitja a kocsi ajtaját. - Sétálnunk kell... pár percet. Remélem, nincs ellenedre.

Magam is kiszállok, aztán felnézek a sötét, borult égre. Az eső még mindig szitál, mintha sosem akarná abbahagyni. Szerencsére kalap van a fejemen, némileg megvéd az égi áldástól. Connie fejére viszont bőven hullik belőle. Úgy tűnik, őt nem nagyon zavarja. Nyilván hozzászokott már.

Megfogjuk egymás kezét, és nagyon fura módon, ez most olyan természetes. Így indulunk el, kéz a kézben befelé egy kis mellékutcán. Nem szerelmes kézfogás ez, hanem valami más. Én öntök erőt belé, ő pedig énbelém. Szinte érzem az ujjaink között vibráló elektromosságot.

Egyenesen egy romos ház felé tartunk. Sem ajtaja, sem ablaka... falai is alig vannak már.

- Megérkeztünk - áll meg Connie, és elengedi a kezemet. Igazán kár. Azon kapom magam, hogy csaknem én magam nyúlok újra az ujjai után. Aztán erőt veszek magamon, és rábámulok a romhalmazra előttünk.

- Az életem állomásait ismered meg most - néz a szemembe a Lány, és a smaragdzöld szempár szinte túlvilági erővel tartja fogva a tekintetemet. - Az első volt az szülői ház. A második az intézet... igaz, azt nem tudom megmutatni neked. Nem itt volt... hanem másik városban. Mesélek majd arról is, amennyit lehet. Ez pedig a harmadik állomás. A nevelőszüleim háza - kotor arrébb lábbal egy téglát, ami messzebbre hullot a többitől.

- Félúton voltam tehát a három és négy év között, mikor anyám meghalt - veszi fel Connie a történet fonalát. - Intézetbe kerültem, és négy évig éltem ott. Akkor megjelent egy házaspár... akiknek nem lehetett gyereke. És akkor, ott, mikor engem választottak, úgy éreztem, vannak még csodák, és van odafenn valaki, aki vigyáz rám, és szeret engem. És elintézte, hogy lehessen új családom, és új életem. És ez így is volt, csaknem öt évig.

Nagy levegőt veszek. Sejtem, hogy most kezdődik a "de"-vel kezdődő mondat, ami megváltoztat mindent.

- 11 éves korom körül elkezdtem nővé válni - mondja a Lány kissé pirulva. - Gyorsan értem, ez van. És észrevettem, hogy nevelőapám egyre sűrűbben felejti rajtam a szemeit. Néha bejött a fürdőbe, amikor este zuhanyoztam... főleg akkor, ha nevelőanyám nem volt otthon. Nem csinált semmit, még a zuhanyfüggönyt sem húzta el, de.... nagyon féltem tőle. Néha alig mertem lélegezni. Tudtam valahol tudat alatt, hogy ezt nem szabad... hogy valami rossz dolgot jelent. És ahogy telt az idő... és ahogy egyre jobban változott a testem... úgy ment ő egyre messzebb át azon a bizonyos határon. Egészen addig, míg egy este be nem jött a szobámba... és simogatni nem kezdett. Nem mertem szólni soha senkinek erről, mert féltem, hogy visszakerülök az intézetbe. Inkább tűrtem, mert... mert így nekem is lehetett családom. Bármit megtettem volna ezért. A lelkem üdvét is odaadtam volna akár. Aztán... a dolog egyre és egyre rosszabb lett. És a végén már olyat is tett velem, ami nagyon rossz volt, és nagyon fájt. És elég sokszor megtette. Az iskolában... ott vették észre, hogy valami nem stimmel nálam. Orvost hívtak, aztán adtak kézről kézre, mint valami játékbabát. És egyszer csak arra eszméltem fel, hogy a nevelőapám börtönben van, én pedig újra az intézetben. Nem sikerült megőriznem a titkot. Elveszttettem újra a családom. Még akkor is, ha tudom, hogy nem én voltam a hibás, én annak éreztem magam. Mindent megtettem azért, hogy szeressenek. De nem sikerült. Újra nem kellettem senkinek. És ezzel lezárult az életemben egy másik fejezet - fordult az immár felismerhetetlen ház felé, háttal nekem. Én pedig képtelen vagyok mondani bármit is, még moccani sem tudok. A döbbenet, a harag, a borzadó hitetlenkedés szinte görcsbe rántja a testemet.

Vége

folyt. köv.

Sziasztok!

Nos, mivel egytől egyig bátorító hozzászólásokat kaptam tőletek, hogy folytassam a történetet, ezért úgy döntöttem, nem fagyasztom be a sztorit. Hozni fogom az újabb és újabb fejezeteket, de nem tudok időpontokat mondani, hogy mikor. Igyekszem majd, ahogy lehet.
Nézzetek be egy héten, vagy két hétben egyszer legalább, hátha. És köszönöm a pozitív szavakat, a kitartást és a bátorítást mindenkinek! :)

Sziasztok!

Nos, eljött egy olyan pont a blog történetében, mikor nem tudom, merre tovább. Erőteljesen gondolkodom, hogy befagyasztom ezt a történetet, ugyanis akár hiszitek, akár nem, egyszerűen vagy időm, vagy energiám nincs tovább írni a történetet. Általában hajnal kettőig dolgozom, a fennmaradó időmben pedig örülök, ha alhatom, és nem akarom az írásra a pihenőidőmet áldozni.
Nem tudom, hogy mennyire lenne számotokra ideális, ha tényleg csak nagyon kiszámíthatatlanul - talán havonta egyszer tudnék csak - jelentkeznék az újabb és újabb fejezetekkel, attól függően, időm hogyan engedi.
Igyekszem megoldást találni valami módon, mert nem akarlak cserben hagyni benneteket, viszont kíváncsi lennék a véleményetekre. Vártok az újabb fejezetekre türelmesen - akár nagyon sokat is - vagy fagyasszam a történetet mindaddig, míg kissé több időm nem lesz, hogy foglalkozzam az írással?
Legyetek szívesen írjatok véleményt, sokat segítenétek vele, hogy mégis merre tovább...

Még egy nap a paradicsomban 15. fejezet

Bemenekülök a szobámba, egy lendülettel beugrom az ágyra - jószerével a küszöbről, mint valami szuperhős - aztán a fejemre húzom a takarót. Úgy ég, úgy lángol az arcom, hogy csodálom, nem kap lángra az ágynemű, hogy egy halom üszkös rom maradjon a helyén, szénné égett önmagammal egyetemben.

Atyaég, hogy tudok ennyire hülyén viselkedni? Ha lenne erő a lábaimban felkelnék, és lefejelném párszor a falat. De képtelen vagyok megmozdulni, így beérem annyival, hogy tehetetlenül nyögök néhányat, és véresre harapom a számat.

- Te meg őrülve, Connie - motyogom saját magamnak. Hogy kerüljek én ezek után Ian szeme elé? Ha nem volt olyan szándéka, hogy az ágyába vonszoljon, az vérciki. Pláne úgy, hogy én ezt a szemére hánytam, hogy ne is álmodjon ilyesmiről. Azt hiszem, ha kimegyek ebből a szobából - bár megfontolom, hogy itt öregedjek meg - akkor a föld alá fogok süllyedni. Viszont ha.... ha rátapintottam a szándékaira, akkor meg végképp nem tudom, mit tegyek. Vonzó srác... és azok a kék szemek... még sosem láttam ilyen gyönyörű szempárt. Olyan, mint a napsütéses, kéklő nyári ég. De a fenébe is, azért, mert ideiglenesen kikapart a mocsokból, és nélkülözésből, ne legyenek felém ilyen elvárásai! Fizessen meg valami luxusprostit, aztán kész. Telik neki rá.

Megfordulok az ágyban kissé dühösen - bár hogy kire is vagyok valójában mérges, még nem jöttem rá - és óhatatlanul is eszembe villan a gondolat, hogy vajon milyen érzés lenne egy ágyban a Kékszeművel. Ha most megérezném, hogy befekszik mellém, és erős karjaival átfogja a derekamat, lélegezete pedig a nyakamat éri...

Leemelem a fejemről a takarót, mert kezd túlságosan is meleg lenni alatta. Ráadásul rájövök, hogy már nem csak a fejem ég. A testem úgy borzong, mintha lázas lennék. Talán be kellene fejeznem az ilyesféle gondolatokat. Úgyis hiábavaló... és reménytelen. Ő és én, két külön világban élünk. Én nem felejtem el, hogy ő kicsoda, és nyilván ő is így van ezzel. Az ő világa a piros szőnyeg, díjátadók, siker és pénz világa. Az enyém a mocskos utcáké, a hidegé, az éhségé, és minden nélkülözésé. Ez van. Ezt dobta az élet.

- Térj észre Connie... - sóhajtok. - Még mielőtt belebolondulsz ebbe az egészbe.

*****

Beszéd hangjaira riadok fel, és néhány pillanatig nem tudom azt sem, hogy hol vagyok. Csak egy mellettem megjelenő vörös, szőrös tömeg térít vissza ténylegesen a valóságba.

- Szia Moke - dünnyögöm rekedten, és megvakargatom a macska füle tövét, majd kifelé hallgatózok. - Vendége van a gazdádnak? Már úgy értem, rajtam kívül - ülök aztán fel, és úgy fülelek, mint egy nyúl. Igazából elég különös, hogy egyedül Ian hangját hallom, válasz nem érkezik. Ezek szerint telefonál.

Lelendítem lábam a padlóra - Moke kiiramodik mindeközben - és fohászkodom magamban, mielőtt kilépek az ajtón. Ha Kékszemű verbálisan a földbe akar döngölni a kényszerképzeteim miatt, legalább legyen benne annyi kímélet, hogy gyorsan és fájdalommentesen végez velem.

Kióvakodom, mint valami lesben álló tolvaj, és csak a nappali ajtajában gyökerezik földbe a lábam. A látvány magáért beszél.

A Kékszemű egy darab papírlappal mászkál fel-alá a drága süppedős szőnyegen, és magában motyog. Kb úgy, mintha valami láthatatlan baráthoz beszélni. Gesztikulál, aztán dünnyög valamit, és folytatja tovább. Amikor felfedezi, hogy a küszöbön állok leereszti a papírt, és rám mered.

- Az azért már gyanús, ha valaki a levegővel vagy önmagával társalog – jegyzem meg halkan, és beóvakodok. Remélem nem harapja le a fejemet.

- Megjött a forgatókönyv, meg a szövegkönyv – válaszolja, és leteszi a papírt az asztalra. Futólag látom, hogy megannyi jelölést, meg párbeszédet tartalmaz.

- Szóval… most hajléktalan vagy? Úgy értem, jelen állapotban… amit játszottál… gyakoroltál… vagy nem tudom – zavarodom bele a mondandómba, és érzem, hogy újfent vörösödni kezdek.

A Kékszemű biccent egyet, és a bárpulthoz lép, majd italt tölt magának. A színe és a szaga alapján whiskyt. Engem nem kínál, igaz, nem is kérnék.

- Jó voltam, mi? Már amennyit hallottál belőlem – függeszti rám a tekintetét, és a pillantása mélyén ezúttal totális önhittség szikrázik.

- Talán – vonok vállat pillanatnyi hezitálás után. Nem fogok belekötni a munkájába. Nem tudom, ezen a területen mennyire érzékeny a lelke, és nem kockáztatom, hogy úgy besértődjön, hogy a küszöbön töltsem az éjszakát.

- Növessz borostát – bököm ki hirtelen, mire megáll a pohár félúton Kékszemű ajka felé. – Nézz az arcodra!

- Mi bajod az arcommal? – kérdi kezdődő felháborodással, mintha épp azt kérdezné, hogy nem veszem észre, ő egy testet öltött félisten. Hát, épp ez a gond. Túlzottan is észrevettem.

- A magamfajták nem mászkálnak frissen gyalult képpel az utcán. Mármint a férfiak – adom meg a magyarázatot. – Úgy sokkal hitelesebb lehetnél. Még egy egyszerű próba közben is.

- Nem szeretek borostás lenni – dörmögi Ian. – Egy idő után szúr és viszket. És nemcsak a másik oldalon, hanem az enyémen is.

- Ha vakarózol eszedbe jut, hogy milyen lehet koszosan, büdösen, és rovarcsípésekkel telve élni. Esetleg még tetvesen is – magyarázok tovább, mire szemmel láthatóan undorodva elhúzza a száját.

- Divattanácsot adni jöttél? – kérdezi aztán, és látom rajta, hogy ebben a pillanatban a pokolba kívánja a társaságomat.

- Nem egészen – mondom halkan. – Csak van számodra egy ajánlatom. Ha tudsz szánni rám némi időt, és benzint… körbeviszlek az életem állomásain. Akkor majd sokkal jobban megértesz mindent. Sokkal jobban megértesz engem is. És ha engem megértesz… Oscar-díjas is lehetsz ezzel a szereppel– teszem hozzá, és nem kell válaszolnia. Látom az arcára kiülő mohó kíváncsiságot.

Vége

Folyt. Köv.

Még egy nap a paradicsomban 14. fejezet

Átvonulok a nappaliba. Egész díszkísérettel a nyakamban. Connie is követ, meg Moke is. A fontossági sorrend nem pontos, mert ismerem Moke-ot, ő nyilván előbbrevalónak tartja önmagát a Lánynál. Sőt, néha még nálam is.
Miss Linx és Thursday teljes egészében elterpeszkednek a kanapén. Connie megáll az ajtóban, onnan nézi, hogy az üvegfalhoz lépek, és egy gombnyomással leengedem a redőnyöket amolyan "félárbócra". Nincs kedvem a kinti ronda, borús, esős időt bámulni. A puszta látványától rossz kedvem lesz, és fázni kezdek. Utálom a kaliforniai telet. A nyarat szeretem...a mindenfelé büszkén feszítő pálmafákat, az aranyló napfényt az égen, az óceán édes-sós illatát, meg a bikinis lányokat a parton. Igen, főképp az utóbbiakat kedvelem nagyon...
A redőny zökkenése ránt ki az ábrándozásból, aztán Connie felé fordulok. Úgy néz rám, mintha mérlegelne engem. Kissé félrehajtott fejjel fürkész. Olyan érzésem van, mintha a gondolataimba látna. Ez egyszerre kissé kényelmetlen, ugyanakkor mulattató.
- Milyen zenét szeretsz? - kérdezem aztán, hogy feloldjam ezt a hangulatot, és a cd lejátszóhoz lépek, majd kíváncsian pislantok az ajtó felé. Tényleg, vajon miket hallgat? Remélem nem valami hörgős death metált. Attól a világból is képes vagyok kirohanni.
- Nem tudom - érkezik a kissé tanácstalan válasz egy rövid vállvonogatás után. - Nem szoktam zenét hallgatni. Nincs hol - állapítja meg aztán a Lány tömören és velősen a lényeget.
Legszívesebben a falba fejelnék. Nem tudom, ez miért nem jutott eszembe. Az utcán nincs cd lejátszó. Sem zenegép. Abban a patkánylyukban, ahol rátaláltam, még ott sem.
- Soha nem is hallgattál zenét? - veszek aztán erőt a zavaromon, és kotorászni kezdek a lemezek között.
- De igen. Néha - lép el Connie az ajtótól, leguggol a kanapé elé, és gyengéden az alvó macskákhoz tolja az arcát. Mintha... nem is tudom...védelmet és gyengédséget keresne a mozdulatban. Összehúzott szemekkel nézem.
- Néha, ha volt egy kis apróm.... - folytatja a Lány - bementem egy bárba. Tudod, ahogy a normális emberek. Ittam egy kávét... vagy végigkutattam az asztalokat maradék után. És ha a tulaj volt olyan rendes, hogy nem dobott ki, és volt egy kis pénzem, beledobtam a zenegépbe. Meghallgattam egy dalt... és arra a pár percre elfeledkeztem arról, ki is vagyok én, és milyen körülmények között. Nekem a zene volt a menedékem. Csak sajnos ritkán nyílt alkalmam rá - fejezi be végül a monológját.
Nocsak. Ennyi összefüggő mondatot nem hallottam tőle mióta ismerem. A kommunikációnk általában abból állt, hogy én beszélek, ő meg hallgat, vagy tőmondatokban válaszol.
- Akkor kezdjük ezzel - csúsztatok lemezt a lejátszóba. - Régi, de én nagyon szeretem. Talán anyám miatt, nem tudom. Ő hallgatott mindig ilyet, mikor még kicsi voltam. Esténként is ezzel altatott - kapok aztán észbe, és elhallgatok. Talán nem a legszerencsésebb pont őelőtte emlegetni a normális gyerekkoromat. Őt eldobták, meg a jó isten tudja, mit csináltak vele. Engem szerettek. Sőt, legyünk őszinték. Ajnároztak.
Nem szólalok meg többször, csak felkattintok a redőny okozta félhományban egy kis lámpát, majd elindítom a zenét, és némi kattogás után felcsendül Frank Sinatra édes-bús, érzékeket megborzoló hangja.

A muzsika hangja árad a nappaliban. Mintha egy új világba, egy másik dimenzióba emelne mindkettőnket. Igen, igaza van Connie-nak. A zene a minden. A zene a feledés, a vigasz, a gyógyír. A sebekre, a fájdalmakra, a rossz emlékekre. Mindenre, ami harag, rom, pusztulás vagy gyűlölet. A zene maga az élet.
Nézem Conniet. Az ő arcán alighanem ugyanazok az érzelmek tükröződnek, mint az enyémen. Mintha egy időre megszűnt volna számára a világ.
Elfog valami bolond jókedv, magam sem tudom, hogy miért. Odalépek hozzá, és egy vigyorgó szemöldökemeléssel odanyújtom a kezemet.
- Egy tánc? - hunyorgok rá vidáman, és rámosolygok. Minden gúny nélkül, irónia nélkül. Egyszerűen csak úgy, ahogy egy másik emberre szoktak.
Mintha hezitálna egy keveset, végül úgy adja a markomba a tenyerét, mintha attól félne, hogy összetöröm a csontjait, vagy beleharapok. Kissé félénken, tétován, de mégis enged valami belső kényszernek. A saját lelkének, vagy a zene varázsának-e, azt nem tudom megfejteni. Nem is érdekes.
Kissé közelebb húzom magamhoz - tisztes távolságba persze - és lépegetni kezdek vele a dalra. Nem ügyetlen. Sőt, kimondottan jól mozog. A zene mintha ott lüktetne minden porcikájában. Sinatra most azt hiszem elégedetten lóbálja egy felhőről a lábát.
Eltelik egy-két perc, egyikünk sem szólal meg. Most nem kellenek a szavak. Csak akkor moccan meg, mikor a szám utolsó akkordjai is lecsengtek.
Connie hirtelen megmoccan a karomban, a beálló néma csöndben, és zöld szemeit belefúrja az én tekintetembe.
- Nem akarok lefeküdni veled - motyogja halkan, de ellentmondást nem tűrő hangon, én meg úgy meredek rá, mintha egy vödör vizet öntött volna a nyakamba. Ez teljesen megháborodott, vagy mi baja van?
- Most ezt meg honnan....? - teszem fel a kérdést. Felháborodottra szánom a figurát, de csak bamba és értetlen kérdés lesz belőle. Nem is csoda, mert valahogy nagyon nem értem a helyzetet.
A Lány lesüti a szemét. Igazán kár, mert nem látok a smaragdzöld szemek csillogását. Szégyenkezik.
- Ez az egész - nyögi aztán alig hallhatóan. - A félhomály... a lámpafény, a zene... meg hát... - keresgéli a szavakat, majd tesz egy határozatlan mozdulatot. Magam sem tudom, miből jövök rá, hogy mire akar utalni. De megértem. Észre sem vettem, hogy tánc közben a kezdeti távolságból meglehetős közelség lett. És ezt nyilván én kezdeményeztem.
- Oh - mormogom meglepetten, és elengedem, majd gyorsan egy lépést hátrálok. Nincs bennem harag, sem másféle elítélő érzés. Csak némi döbbenet.
- Lehet, hogy eddigi életed folyamán ilyenekkel találkoztál, de én nem.... - hallgatok el aztán, és beletúrok a hajamba. Ez alkalommal zavarba jövök. Tagadhatatlanul és félreérthetetlenül. Azt hiszem jobb, ha nem kezdem el feszegetni, azoknak vajon engedett-e vagy sem.
- Csak azt akartam, hogy jól érezd magad - bököm ki végül, majd lekattintom a zenét. Beáll valami különös, feszültséggel teli csönd.
- Lepihenhetek? - kérdi Connie, és vörös foltok égnek az arcán. Ettől kissé megkönnyebbülök. Nem csak érzem magam ritka hülyén ebben a helyzetben.
- Nem kell engedélyt kérned - vonok vállat. - Menj csak, ha akarsz.
Biccent, majd utoljára rámemeli a tekintetét, mielőtt kisomfordál a szobából. A zöld szemek szinte túlvilágian villannak meg a lámpa halvány fényében. Aztán néhány másodperc múlva Connie már nincs sehol, csak a szobája ajtaja csukódik be. Ott hagy engem a három macska társaságában.
Nem tudom mennyi idő telik el, mikor képes vagyok végre megmozdulni. Azt hiszem nem árt a fürdőbe mennem, és vennem egy jéghideg zuhanyt.
Ugyanis azon kapom magam, hogy távolról sincs ellenemre a Connie által vázolt, vagy vélt program.

Vége

Folyt. köv

Sziasztok!

Először is elnézést kérek, hogy kissé sokat kellett várni a következő fejezetre, de nem könnyű új országban új életet kezdeni, és sok dolgom volt. A munkabeosztásom is más, ezért máskor fognak felkerülni az új fejezetek. Igyekszem tartani magam a vasárnaphoz, ahogy lehet, de azért hetente legalább egyszer nézzetek fel, mert lehet, hogy hét közepén tudok érkezni az új résszel.
Szeretnék ugyanakkor megindítani egy kis közönségszavazást is. A kérdést fentebb találjátok. Kíváncsian várom a szavazatokat, és véleményeket!
A szavazás kérdése:
OLVASNÁTOK MÁR TÖRTÉNETET IS A VD ÉS A TO SZEREPLŐIVEL KÉSZÜLT TÖRTÉNETEKEN KÍVÜL?

Még egy nap a paradicsomban 13. fejezet

Leülök az ágyra, és kissé döbbenten, bámészan meredek magam elé. Bár nem értem, miért. Tudom, hogy az alkunknak ez az ára. Részemről így szól a megállapodás, és tartanom kell magam hozzá, ha továbbra is élvezni akarom a kényelmet, és luxust. Ha csak néhány hétig, vagy hónapig, akkor is. Ugyanakkor meglehetősen különös, szinte kényelmetlen érzés. Mintha eladtam volna magam. Magam alá húzom a lábaimat, már törökülésben ülök, és lassan, reszketve nagy levegőt veszek.

- Kezdjek gyónni? Gyónjam meg életem történetét? - kérdezem halkan, rekedten, majd felnézek egy gyötrődő pillantással.

- Talán nem a legjobb az időzítés - válaszolja a Kékszemű, és megterheli magával az ággyal szemben álló fotelt. - De minek várjunk? Ha valami nem szép emlék, az holnap sem lesz az, és aztán sem. Szóval nem látom értelmét a várakozásnak.

Biccentek. Mintha azt mondaná ezzel, burkoltan persze, hogy egyelőre itt még ő szabja a feltételeket. Nekem két választásom van. Megszokni, vagy megszökni. Jelenleg nem kell gondolkodnom rajta, vajon melyik alternatívát is válasszam.

- Nem emlékszem a gyerekkoromból minden részletre - vágok bele halkan, nagy levegőt véve. - Bár gyanítom, így vannak ezzel mások is. Annyit tudok, hogy valaha nekem is volt családom. Talán nem tökéletes, talán hiányos... de volt. Apámra nem emlékszem.... később tudtam csak meg, hogy az ő jelenléte az életemben csak egy anyámmal eltöltött mámoros éjszaka volt. De anyámra.... igen, rá emlékszem. Bár csak képekre, és hangokra. Elmosódottan, de mégis.... ezek az emlékek olyanok, mint egy bársony takaró. Meleg, biztonságot adó. Ha lehunyom a szemem, és erősen koncentrálok, hallom a hangját. Kicsi lehettem még, nagyon kicsi.... hívogatott magához. Olyan édes és szerető hangon, ahogy csak egy anya képes rá.

Felpillantok. A Kékszemű megbabonázva hallgat. Szája kicsit nyitva... mintha belemerülne minden szavamba. A pillantása megfejthetetlen.

- Aztán nem sok mindenre emlékszem... legalábbis egy darabig - veszek hatalmas levegőt, így vágok bele az elkövetkezőkbe. - Rendőrökre, sok-sok emberre. Egy gyerek fel sem fogja, mi zajlik körülötte. Egyet tudtam... hogy ezek az emberek elvisznek... és soha többé nem láthatom anyámat. Akkor még nem tudtam, mit jelent a "halálos baleset" kifejezés - hajtom le a fejem. Nem akarok túl mélyre merülni a fájó emlékekben, mégis kénytelen vagyok rá. Eladtam a lelkem ennek a férfinak, képletesen persze. Ő pedig el is fogja venni, egyben vagy részletekben, mint az én fizetségemet ami felé irányul.

- Te nem tudhatod, mi az, amit úgy hívnak, gyermekotthon - válik a hangom még halkabbá, már szinte alig kivehető suttogás vagyok csak. És csupa, csupa rossz emlék.

- Ezt úgy mondod, mintha nem lett volna jó ott - szólal meg hirtelen a Kékszemű. A mondata maga az életre kelt hitetlenkedés, mintha azt mondaná, ne mondjam, hogy ezzel nem fogtam meg az isten lábát. - Ott biztonságban voltál, nem? Meleg, más gyerekek, étel... otthon.

Önkéntelenül is felnevetek. Otthon? Hát persze...

- Na igen - mondom kissé gúnyosan. - Otthon. Te, aki alighanem szerető családban nőttél fel, sosem leszel képes felfogni a farkastörvényeket, amik ott uralkodnak. Az erősebbé minden. A ruháid, a játékaid... akár az ételed is. Persze, mindezt a nevelők háta mögött, megtartva a törvényesség és rend látszatát. Hidd el, sosem sírtam még annyit, mint akkor ott. És azt hiszem, azóta sem sírtam. Gyűlöltem ott lenni. Esküszöm, szívesebben haltam volna meg, mint hogy ott legyek. Bár azt hiszem, nem tartott sokáig. Már amennyire annak veszünk néhány évet.

Elhallgatok. Ahhoz, ami most következik, szükség lesz minden lelkierőmre.

- Tovább - parancsolja Kékszemű. Hangja sürgető, de valami különös feszültség húzódik a parancs acélos éle alatt.

Nyelek egy hatalmasat. Hát jó.... jöjjön, aminek jönnie kell.

- Nevelőszüleim lettek. Egy családi hétvégén megakadt rajtam egy gyermektelen házaspár szeme. Hét éves voltam akkor. És nem is olyan sokára beköltöztem hozzájuk. Azt hittem, ha lassan és nehezen is, de boldog leszek... és lesznek, akik majd újra szeretni fognak engem is. Egy új anya... Én nem akartam mást, csak amit minden gyerek akar. Családot - motyogom, és érzem, ahogy lassan könnybe borulnak a szemeim.

- És nem voltál boldog? - kérdezi a Kékszemű, előre dőlve a fotelban. Arca most... nem is tudom. Mohó. Információra éhes. Esküszöm, ő már minden szavam nyomán a szerepét formálgatja magában.

- Eleinte igen - nyelek hatalmasat. - Volt szobám... saját dolgaim. Olyanok, amiket mások nem vesznek el tőlem. Nem éheztem, nem vették el mások a vacsorámat, és nem vertek meg, ha nem adtam oda. Ott nem volt ököljog, nem volt bizonytalanság. Csak... valami más - fonom össze magamon a karjaimat, mintha a saját ölelésem biztonságába próbálnék menekülni.

- Mi más? - faggat Ian, de csak mintha valahonnan távolról hallanám a hangját. Az emlékek megrohannak. Belém kapaszkodnak fájdalmasan, gyötrően, és nem tudok menekülni előlük. Lehúznak ebből a világból a mélybe, a Pokol fenekére. Hiába küzdök, hiába akarok szabadulni. Ők az erősebbek, ezúttal is. Mint mindig.

Összeszorítom a számat. Ha nem tenném, most hangos zokogásba kezdenék. Nem tudok szólni, egy hatalmas gombóc a torkomban nem engedi. Csak rápillantok a Kékszemű arcára, és nem tudom mit lát rajtam, de elsápad. Némi riadalom ül a képén, mintha érezné azt, amit most én érzek. Nem tudom, létezhet-e telepátia, de ha igen, akkor azt hiszem, ebben a pillanatban valami tényleg működött köztünk.

Lassan bólint, majd nagy levegőt vesz, és úgy fújja ki, mint egy kohó.

- Később majd - mondja nyugtatólag, és átül mellém. A karja az én karomhoz ér. Nem kell megszólalnia ahhoz hogy tisztában legyek vele, mennyire süt belőle a szánalom.

- Mesélj majd többet - mondja. - A gyerekotthonról is. Többet akarok. Úgy akarom érezni, hogy ott vagyok. Hogy én élem át mindazt, amit te. Én sosem voltam éhes, engem sosem bántalmaztak. Éreznem kell azt, amit te éreztél, másként... nem leszek hiteles - fejezi be. -  Ugye érted, mit mondok?

 Biccentek. Még mindig nincs erőm hozzá, hogy akár egyetlen szót is kinyögjek. Aztán összerándulok a meglepetéstől, mert Kékszemű átfogja a vállamat. Ettől az élménytől már kénytelen vagyok felnézni rá. A szemében megértés csillog, kíváncsisággal vegyesen. Látom rajta, hogy szíve szerint már most kivesézne, apró darabokra szabdalná a lelkem, és csak azért nem teszi, mert ezzel megölne. Kívül-belül egyaránt. Néhányszor végigsimítja a vállamat, de hiába próbálok ebben találni bármiféle rejtett tartalmat, mert egyszerűen nincs. Kb a macskáit simogathatja így. Csak én épp dorombolni nem tudok neki válaszul.

Mintha csak újra a telepátia működne... a fejemben végigfutó gondolatsor végén megjelenik a hatalmas, vörös kandúr, majd egy huppanással az ágyra ugrik, egyenesen az ölembe. Zöld szemével végigpásztáz, majd elheveredik az ölemben.

- Moke mindig megérzi, ha valaki bánatos - jegyzi meg a Kékszemű némileg vidámabb hangon, majd karja lecsúszik a vállamról, és beletúr a macska rőt bundájába. - Nos, mondjuk úgy, mára vége a meseórának. Esetleg este folytathatnád, nem? - vonja fel a szemöldökét, én pedig kényszeredetten bólintok. Mintha nem tudná, hogy ő diktálja a feltételeket, én pedig engedelmeskedem. Hát persze, Kékszemű Gazdag úr. Vedd csak el teljesen a lelkem maradékát is.

- Mit szeretnél csinálni most? - áll fel mellőlem hirtelen Ian, és a mellettem keletkező üres tér  érezhetően hideg. Tétován nézek rá. Mit lehet egy normális otthonban egyáltalán csinálni? Nem tudom rá a választ. Túl rég elszoktam már az ilyesmitől.

- Szereted a zenét? - guggol le elém Ian, és ahogy nemrég is tette, felemeli az államat, hogy belenézzen zaklatott, űzött arcomba, és könnyes szemeimbe. Az arcán egy halvány mosoly ragyog, mintha azt mondaná, nyugodjak meg. A múlt az múlt... a jelen pedig jelen. Élvezzem ki, amíg lehet.

Lassan, de megnyugszom. Nem tudom, a zene ígérete, vagy a mosolya van-e rám ilyen hatással. Bármi is legyen, működik. Észre sem veszem, én is mikor mosolygom el magam.

- Szeretem - suttogom válaszul, és kezünk összetalálkozik Moke dús szőrében.

Vége

Folyt. köv.