Oneshoot

Addig is, míg az új történet első fejezetével jelentkezem, hoztam nektek egy rövid kis történetet. Domcsi, ez főleg számodra íródott, hiszen hiányoltál egy Elijah sztorit. Igaz, nem folytatásos, de remélem elnyeri a tetszésedet, és másokét is.
Julie Plec, elmész a fenébe. Ha már te nem írod meg, akkor megírtam én. :D


 Oly régóta

Elijah az ablaknál állt, lebámulva a sötétben is életteli, nyüzsgő városra. A fények szinte nappalivá változtatták az éjszakát, elhalványítva a csillagok fényét. Zenés felvonulás zajlott két emelettel alatta, hallotta az emberek nevetését, a jazz mindent elárasztó ütemét. Orrában megült az izzadó testek kipárolgásának szaga, és azon kapta magát, hogy szeretne közéjük menni, de nem vadászni. Hanem elvegyülni, mint egy ember, egy igazi ember. Háta mögött hagyni a gondokat, a problémákat, és csak örülni az életnek.

Beleivott a kezében tartott karcsú, whiskyvel telt pohárba. Érezte, hogy nem lesz elég egyetlen pohárnyi ital, de az üvegből vedelést nem tartotta magához méltónak, és kifinomultnak. Az az öccse stílusa. Nyelvét lágyan csípte az alkohol, a kesernyés íz jóleső volt, szinte végigfutott az erein, minden porcikáján, jótékony zsibbadással ajándékozva meg. Homlokát nekitámasztotta az ablaküvegnek, és lassan elmosódott előtte a kinti világ. Helyette önmagába nézett és látott.

Minden olyan fura, és zavaros jelenleg. Eljött Klaus után New Orleansba, remélve, hogy vissza tudja őt „politizálni” Mystic Fallsba, és meg tudja győzni, hogy felejtse el a háborúskodást. Nem sikerült, sőt egész pontosan fordítva sikerült. Ő maga is itt ragadt, belekényszerülve egy olyan harcba, amiben egyetlen porcikája sem kívánt részt venni. Ugyanakkor mélyen önmagában igazat adott az öccsének. Annak idején, a bűzös mocsárból, a szó szerinti semmiből hoztak létre egy birodalmat, amit elbitoroltak tőlük. Klausnak minden joga van visszakövetelni, ami az övé. Vagyis, a családjuké. Ennél fogva nem hagyhatja, hogy az öccse egyedül vigye végig a harcukat. Az a dolga, hogy mellette álljon, még akkor is, ha a módszereik a győzelem hajszolásában teljesen mások. Klaus a nyers, dühödt, érzelmektől fűtött erő. Ő maga az elméleti harc híve. A konspirációé, és a diplomáciáé. Elválik, ezúttal melyik lesz a célravezető.

Most pedig itt áll, egy vámpírhadsereg vezérének státuszára várva. Össze kellett fognia Marcellal, a trónbitorlóval, hogy elhárítsák a farkasok és boszorkányok okozta veszélyt. Keserű mosolyra húzódott a szája, ahogy eszébe jutottak Camille szavai, amiket Klaushoz intézett. Ez a város viszonylagos békében élt Marcel irányítása alatt, és felfordult, ahogy ők ide betették a lábukat. Mindenki elérkezettnek látta a helyzetet, az eddigi vezető státuszának megingását ahhoz, hogy kinyilvánítsa igényét a trónra.

Felemelte kezét, önkéntelenül is végigsimítva mellkasán, ahol néhány órával ezelőtt Gia keze járt. Egészen pontosan a mellkasának belsejében, a szívét keresve. Marcell nagy reményeket fűzött a lányhoz. Túlságosan is nagy reményeket. Belátta, hogy a lánynak a legjobbtól kell tanulnia. Vagyis, nem Marceltől. Rajta túlságosan is meglátszott Klaus nevelése. Ugyanolyan lobbanékony és heves vérű volt, mint Nik. Talán ezért is bízta Giát arra, aki képes volt ésszel harcolni, és megtanítani ezt másnak is. Igaz, volt egy pillanat, amely mintha már nem is a harcról szólt volna…nem felejti el, hogyan nézett rá a lány, és Gia szemében látta tükröződni a saját pillantását. Ha Hayley nem jelenik meg, nem tudni, mi lett volna a vége.

Mintha csak a gondolat ereje rántotta volna ide, léptek hangzottak fel a folyosón, hogy nemsokára megálljanak a szoba ajtajában.

- Hello, Hayley – szólalt meg Elijah hátra sem fordulva, de az ablaküvegben látta a lány tanácstalanul az ajtókeretnek dőlő alakját. – Meglep, hogy itt, a szobámban látlak.

- Neked is szia Elijah – jegyezte meg Hayley kissé csípősen. – Engem is meglep, hogy már itthon talállak. Pihenőt adtál a vámpírhadseregednek?

- A mai napra vége az edzésnek – mozdult meg Elijah végre. Elsétált az ablaktól, megállt a szoba közepén lévő asztalnál, majd egy intéssel jelezte, hogy bátran beljebb léphet a lány. – Csatasorba akarsz állni? – jelent meg szája sarkában egy halvány mosoly.

- Megkímélem magam tőle – szakadt el Hayley az ajtófélfától. – És nyilván nem is örülnél, ha valaki feláldozná a ruhatárad újabb darabját – mutatott Elijah makulátlan fehér ingére. – Ha így folytatjátok, Gia leamortizálja a gardróbodat.

- Kétlem, hogy a ruháim miatti aggódás hozott a szobámba – jegyezte meg Elijah. – Mit szeretnél mondani, Hayley?

- Nem is tudom – rázta meg fejét a lány hirtelen zavarba jőve. Egyszerűen hogy mondta volna el, amivel még ő maga sem volt tisztában? Inkább lenyelte volna a nyelvét, minthogy beismerje, hogy amint látta Gia és Elijah kettősét, elfogta a vágy, hogy törni-zúzni kezdjen. – Talán jobb, ha megyek – fordult aztán sarkon, pánikszerű gyorsasággal indulva az ajtó felé.

- Egy italt? – állította meg a kimért hang, de lehetett benne érezni az elfojtott mosolyt. – Csak hogy legyen értelme, hogy ide fáradtál – tette hozzá Elijah. Megvárta, míg a lány sarkon fordul, majd bólint. Egy üvegpoharat csaknem színültig töltött, majd egy udvarias mozdulattal hellyel kínálta Hayleyt, elé csúsztatva az asztalon az italt.

- Még mielőtt félreérted, nem leitatni akarlak. Csak lazíts kicsit. Nem harapok – ült le ő maga is, és kényelmesen hátradőlt. – Szóval, mi szél hozott ide?  Tényleg kíváncsi vagyok, főképp annak a tükrében, hogy mostanában feltűnően keveset keresed a társaságomat.  Vagy igézzelek meg, hogy elmondd? – mosolygott már kissé szélesebben.

- A félelem – szaladt ki hirtelen a lány száján. – Nem kell, hogy megigézz – tette hozzá kissé dacosan, majd elvette az italt, és mikor letette, a whisky fele már hiányzott. Végigborzongott a testén végigfutó élménytől, és Elijah megdöbbenve konstatálta önmagán, hogy szinte megbűvölten nézi a lány libabőrössé váló karját.

- Kérlek, részletezd. Félelem mitől? – vonta össze aztán a szemöldökét. – Remélem, nem tőlem.

- Csak ettől az egésztől – suttogta válaszul a lány, karját összefonva magán, mintha fázna. – Tudom, hogy valahol én okoztam ezt az egészet, amiben most ülünk. Egy mámoros, whiskyvel teli éjszakán az öcséddel – pillantott a férfi markáns arcára. – De nem gondoltam, hogy nehéz lesz. Legalábbis, hogy ennyire nehéz. Túlságosan megváltoztam, Elijah! Elvesztettem a lányomat. Tudom, hogy él, és Rebekah mellett biztonságban van, de nem lehet velem, és ez olyan, mintha elvesztettem volna őt! Átváltoztam, nem vagyok már farkas, hanem hibrid, amit nem tudok kezelni!  És a tetejébe itt az állandó vérszomj. Mintha égetné a torkomat, minden egyes másodpercben – tette hozzá elkeseredve. – Nem erről az életről álmodtam, mikor New Orleansba jöttem.

- A felsoroltakból melyik volt a legijesztőbb? – kérdezte Elijah tárgyilagosan. – Állíts fel sorrendet, és hidd el, fel fogod dolgozni a problémát.

 - Te hogy csináltad? – nézett rá Hayley. – Tudom, hogy régen volt, de… te hogy jutottál túl azon, ami lettél?

- Elfogadtam – válaszolt Elijah gondolkodás nélkül. – Úgy vettem, hogy bezártam egy ajtót magam mögött, és kinyitottam egy másikat. De valamit elfelejtesz. Neked volt választásod. Nekem – mély „hála” anyámnak – nem.

- Választás alatt arra célzol, hogy nem kellett volna lefeküdnöm Klaussal, vagy arra, hogy választhattam volna a hibriddé válás helyett a halált is?  – érdeklődött keserűen Hayley, majd felhajtotta az ital maradékát is, és kérlelő mozdulattal Elijah felé nyújtotta a poharat.

- Isten mentsen, hogy erkölcsi prédikációt tartsak, de ha így folytatod, le fogod magad inni – jegyezte meg Elijah, ennek ellenére újra töltött a lánynak, majd helyet foglalt, de ekkor már a kanapén, Hayley mellett. - Nos, elárulod, mi számodra jelenleg a legijesztőbb?

- A vérszomj – válaszolt a lány. – Ezért jó a whisky. Erős. Kissé képes velem feledtetni, hogy legszívesebben mást innék. Mert esküszöm Elijah, most is, ahogy itt ülsz mellettem, érzem a véred illatát, és megfordult a fejemben, hogy belőled fogok inni. Vagy ha elmegyek az utcán valaki mellett, véresre marom a saját karomat, hogy ne essek neki, és ne öljem meg helyben. Nem gondoltam, hogy ez ennyire borzasztó érzés lesz.

- Nem lesz mindig az – érintette meg Elijah finoman a lány karját. – Meglátod. Idővel megtanulod kezelni. Nem lesz rövid út, sem könnyű, de menni fog. Harcos vagy, minden értelemben – döntötte kissé oldalra a fejét, így nézve Hayley szemébe. – De van még más is, ugye? Látom rajtad, szóval mondd csak ki bátran.

- Kerülsz engem – vágta ki a lány. Keménynek akarta láttatni magát, de az Ősi érezte a felszín alatt megbúvó keserűséget. – Védelmeztél, és… és nem felejtem el, hogyan néztél rám. Mióta hibrid vagyok, úgy érzem, legszívesebben egy városban sem lennél velem. Ez pedig elkeserít, és tanácstalanná tesz. Nem lettem más, Elijah… legalábbis nem nagyon. Nem minden értelemben – pörgette az ujjai között az üres poharat, aztán lesütötte a szemeit.

Elijah ezúttal nem mosolygott. Néma csend állt be, mert Hayley még mindig a szőnyeget fürkészte kitartóan, Elijah pedig a szemöldökét összeráncolva gondolkodott. Talán egy perc telt mire, mire végre döntésre jutott.

- Mit csin… – képedt el Hayley, de benne maradt a mondat vége, ahogy Elijah lágyan megfogta a kezét, és a mellkasára húzta.

- Cssss… - csitította az Ősi, felemelt ujjal jelezve, hogy a lány maradjon csendben. – Csak hallgasd, és érezd. Hallgasd a ritmusát. Engedd, hogy megnyugtasson.

Hayley lehunyta a szemét, olyan erősen koncentrált. Tenyere alatt érezte az erős, ritmikus dobbanásokat. Olyan volt, mint a zene… az a bizonyos ritmus, amit Elijah tanított Giának harc közben. Anélkül hogy eljutott volna a tudatáig mit is művel, közelebb araszolt az Ősihez, egészen addig, míg meg nem csapta orrát Elijah arcszeszének és bőrének kipárolgása. A két illat összekeveredett, és valami különös érzés futott végig Hayley testének minden egyes sejtjén. Szaporán vette a levegőt és hirtelen sajnálni kezdte, hogy nem a vámpír meztelen mellkasán pihen a keze.

Elijah megbűvölten nézte a lányt. A finom ujjak rátapadtak a mellkasára, és az anyagon keresztül érezte a kéz melegségét. Hayley olyan közel ült hozzá, hogy érezte arcán a leheletét. Mintha álomban tenné, felemelte a kezét, hogy végigsimítson vele Hayley arcán. Arra számított, hogy a lány szeme felpattan a meglepetéstől, de nem így történt. A hibridlány még mindig lehunyt szemmel belesimult Elijah tenyerébe arcával, mint egy hízelgő macska.

Az Ősi lágyan cirógatta Hayley arcát, majd haját, és eközben önmaga számára is keserű módon rájött, hogy úgy él, mint egy remete. Senki, csak a felelősség, a gondok, a harc… ez tette ki minden idejét. Atyaég, ő tényleg el akarja dobni magától a tényt, hogy legyen valaki, aki elfogadja őt úgy, ahogy van? Vámpírként, szörnyként, ha úgy tetszik. Idejét sem tudja, mikor volt utoljára bármilyen kapcsolat az életében. Ott volt Tatia, akit még emberként szeretett, és akit el akart venni. De Tatia halott. Ott volt Celeste, aki áldozatává lett az öccse és a boszorkányok harcának. Aztán összehozta a balsors néhányszor Katherine-el, szerencsére ez a „románc” gyorsan véget is ért. És Hayley… akivel összekötötte őt valami különös érzelem, szinte az első pillanatban, amikor meglátta. Önmaga számára is szégyellte bevallani, hogy visszavonhatatlanul beleszeretett a nőbe, de etikátlannak tartotta olyas valakivel szoros kapcsolatot ápolni, aki az öccse gyermekét várta. De az érzelmeinek ő sem tudott uralkodni. Kínszenvedés volt számára minden pillanat, amit a nő közelében kellett eltöltenie. Játszani a hűvöset, a megközelíthetetlen, holott szíve szerint megcsókolta, és a világ minden gyönyörével ajándékozta volna meg a lányt.

Most sem volt képes uralkodni magán, hát engedett az őt elárasztó érzéseknek, és bennakadt a lélegzete, mikor Hayley keze lassan kigombolta az ingét, hogy nem sokkal később már a puszta mellkasán érezze meg az ujjakat, amik már nem tapadtak a szívére, épp ellenkezőleg. Finom simogatással járták be egész mellkasát, elidőzve a néhány apró, göndörödő szőrszálon, majd lejjebb siklottak hasának kockái felé. Elijah gyomrában valami nagyon jó érzés kezdett ébredni, ami aztán lassan vándorolt lefelé, az ágyéka irányába. Hezitálás nélkül – bár felkészülve a visszautasításra – Hayley tarkójára tette a kezét, és magához húzta a lányt, hogy hosszú csókban forrjon össze vele.

A lány meglepődött, de nem Elijah reakcióján, sokkal inkább azon, hogy gondolkodás nélkül viszonozta az Ősi csókját. Sosem volt félénk fajta, sokkal inkább harcias és határozott, és úgy tűnik, a vámpírság nála ezt a tulajdonságot is felerősítette többek között. Most mindenesetre úgy tapadt Elijah ajkaira, mintha az élete függene tőle, hogy ne válhassanak el egymástól, és önkéntelenül is belesóhajtott a csókba, amikor Elijah nemes egyszerűséggel a feneke alá nyúlt, és az ölébe húzta. Fejét felemelve kínálta fel nyakát az érzéki csókoknak, és mire az Ősi csak mozdulhatott volna, máris megszabadult a felsőjétől.

- Elijah… – sóhajtott fel aztán vágyakozva, mire a férfi csak mordult egyet, mintha szabadjára engedte volna magában azt a birtokolni vágyó férfit, akit a mindennapokban a nemesség búrája alá rejtett. Hayley halkan felkuncogott ezen az önkéntelen kis hangon, aztán egymásba mélyedt vágytól izzó tekintetük.

- Túl vagy öltözve – súgta, majd megrángatta Elijah ingét. – Csak maradj… majd én kiszolgállak – harapott bele kacéran az alsó ajkába, és lassú mozdulatokkal végiggombolta a ruhadarabot, hogy a végén elismerően vegye szemügyre az Ősi immár fedetlen mellkasát. Hallotta Elijah reszelős lélegzetvételét, aztán lehajolt, és nyelve hegyét végighúzta a mellkasa közepén, mire a férfi felnyögött, és a következő pillanatban egy mozdulattal megszabadította Hayleyt a melltartótól. Először szemével itt az ingerlő látványt, aztán kezeit is bevetette, lágyan simogatva és masszírozva a két domborulatot, mígnem ujjai rátaláltak a már keményen meredező mellbimbókra.

A lány hátravetette a fejét, ölét pedig Elijah ágyékának nyomta. Most érezte meg először, milyenek a kiélesedett vámpírérzékek. Mintha most először érzett volna a bőre, mintha most először kapott volna levegőt, és mintha a simogatás nyomán forró láva ömlött volna szét teste minden pontján. Csak halk nyögdécselésre volt képes, és egy meglepett, halk sikkantásra, mikor Elijah – erősen magához szorítva Hayleyt – talpra állt vele. Az Ősi néhány pillanatig a kanapéra meredt, de láthatóan kevés volt két embernek a hely. Beérte hát azzal, hogy a földre dobta a fotelban lévő takarót - délutáni sziesztájának ott maradt nyomát – aztán ezt követték a kanapé párnái. Mindezt fél kézzel, mert másik kezével a lányt tartotta magán. Igaz, Hayley is úgy kapaszkodott a nyakába, mintha soha többé nem akarná elengedni a férfit.

Elijah óvatosan a rögtönzött „fészekbe” fektette a lányt, Hayley úgy érezte, a tekintet, amivel a férfi végigméri, szinte lángra lobbantja a testét. Bőrét égette a pillantás, mint a parázs, és nem volt képes uralkodni magán. Remegő kézzel nyúlt előre, hogy meglazítsa Elijah nadrágját, az Ősi pedig szapora lélegzetvétellel nyugtázta, hogy a vágy, amit eddig elfojtott magában, úgy robbant ki belőle, mint a vulkán.

Szinte könyörögni tudott volna érte, hogy a lány végre megérintse őt, de tudta, hogy ő az, aki elsősorban adni akar, és csak azután kapni. Azt akarta, hogy ha máskülönben nem is, de legalább egy kis időre képes legyen kimosni Hayley fejéből a gondokat, a bűntudatot és a végtelen szomorúságot. Lassan, érzéki mozdulatokkal húzta le a lányról a nadrágot, és mikor meglátta Hayleyt egy szál bugyiban feküdni maga előtt, beleharapott kínjában a szájába, hogy ne teperje azonnal maga alá, hanem felkészítse mindennél jobban az egyesülésre. Mivel félt, hogy ha egyszer elborítja az agyát a köd, fájdalmat okozhat a lánynak, aki törékeny hozzá képest, igyekezett hát erőnek erejével visszafogni magát.

Odaborult hát újra Hayley melleire, forró ajkával kényeztetve a két feszes, kerek halmot, és ebben a pillanatban úgy érezte, ha a lány most leállítná, ő akkor is magáévá tenné. Már így is kínban préselte kőkemény merevségét a rögtönzött ágyukhoz, hogy ne siessen el semmit, és megadja a módját annak, amiről hosszú hónapok óta álmodott. Kezeivel végigsiklott Hayley testén, csípőjén, combján, egészen addig, míg rá nem talált testének legforróbb pontjára. A lány hirtelen felnyögött, megfeszült egész testében, és a kéjtől belemarkolt az Ősi vállába.

- Kérlek… még – zihálta, és ez volt az a pillanat, mikor elfelejtett, agyában háttérbe szorított mindent. Most nem létezett más, csak a jelen, ez a pillanat, mikor engedett végre annak, amire már olyan régóta vágyott. Megérezte, hogy egy ujj a testébe nyomul, és ekkor már csak az ösztönnek engedelmeskedve lábaival túrta le a nadrágot Elijahról, hogy kezét a férfi merevségére fonja, és lágyan mozgatni kezdje. Amikor pedig Elijah a szemébe nézett, azt hitte, azon nyomban hamuvá ég az abban a tekintetben lángoló elsöprő erejű vágytól. Magához húzta, hogy egy újabb forró csókban forrjanak össze, Elijah pedig térdét a lány két lába közé csúsztatta.

- Hayley… - szakadt ki a csókból, és zihálva véve a levegőt, ránézett a szeretett nő arcára. Megerősítést várt, egy jelet, hogy a lány is tényleg akarja, és sosem fogja megbánni ezt a percet. Látta a lány kipirult arcát, hallotta és érezte kapkodó lélegzetét, aztán Hayley elmosolyodott, és bólintott egy aprót.

Elijah nem várt tovább. Óvatosan, lassan Hayley testébe nyomta magát, majd megállt, hogy a lánynak legyen ideje szokni a méretét, de Hayley felé tolta csípőjét, megnehezítve ezzel a dolgát.  Megadta hát magát a vágy hullámainak, amik teljesen elborították az agyát. Csaknem teljesen kihúzódott, majd hirtelen újra tövid hatolt, lassan, de fokozatosan gyorsítva a mozgásán. Félt kissé, hogy fájdalmat okoz Hayleynek, de csakhamar megnyugodott, érezve hogy a lány egyre inkább viszonozta mozdulataival Elijah mozgását, döfést döféssel fogadott, körmével karcolva a férfi hátát, halk sóhajokkal és nyögésekkel adva az Ősi tudtára, hogy mennyire élvezi, amit éppen tesz vele. Hosszú percek teltek el, és Hayley csukott szemmel, hátrahajtott fejjel nyögdécselt egyre hangosabban, és gyorsabban, aztán teste hirtelen pattanásig feszítette izmait, és száját néma sikolyra nyitva jutott el a csúcsra.

A tudat, hogy kielégítette a lányt, az érzés, ahogy Hayley belső izmai rászorítottak lüktető merevségére, a tény, hogy végre megkapta azt, amire hónapok óta minden éjszakán sóvárgott, Elijaht-t is átlökte a határon. Halkan felkiáltott, elárasztotta testének nedvével Hayley ölét, aztán rárogyott, még félig kábultan is vigyázva rá, ne préselje maga alá túlzottan a partnerét. Reszkető kezekkel simogatta Hayley arcát az orgazmus utórezgéseként, majd kihúzódott belőle, és elnyúlt az ágyon. A lány az Ősi mellkasára támasztotta fejét, és szinte másodpercek alatt ragadta el az álom.

Amikor felébredt, ugyanabban a tartásban feküdt, Elijah keze pedig lágyan simogatta a hátát.

- Nem is pihentél – suttogta Hayley, aztán feljebb emelte a fejét, hogy a férfi csókot nyomhasson az ajkára.

- Nem, helyette benned gyönyörködtem – válaszolta az Ősi, és Hayley képtelen volt elszakadni a tekintetétől. Szerelem, béke és nyugalom áradt belőle, a lány pedig csodálkozva érezte, hogy a félelmei, a kétségei úgy eltűntek belőle, mintha csak elfújták volna.

- Nem bántad meg? – kérdezte Elijah hirtelen. Felkészült rá, hogy ha igen a válasz, továbbra is tisztelettel fog bánni a lánnyal, és ugyanolyan távolságtartással, ahogy az elmúlt időkben. Nem fogja kimutatni, hogy ebbe az eshetőségbe bele fog halni lelkileg.

- Úgy gondolod, megbántam? – dorombolta Hayley. – Ne törd a fejed ilyesmin, Elijah. Csodálatos vagy, és csodálatos volt az egész. Nem, nem bántam meg semmit. Sőt… szívesen megismételném ma éjjel… és holnap éjjel.. és azután is – tette hozzá pajkosan, ujjával köröket rajzolgatva az Ősi mellkasába.

- Szeretlek, Hayley – hagyta el Elijah száját a mondat, amit már hónapok óta érlelt magában, de még sosem volt lehetősége kimondani. – Nem kell válaszolnod. Csak fogadd el… és hagyd, hogy így érezzek.

A lány aprót biccentett, és visszahajtotta fejét az Ősi mellkasára. Igaz, nem válaszolt szavakkal, de a cirógató mozdulatai többet mondtak mindennél. Elárulták Elijah számára, hogy az érzelmei viszonzásra találtak.

Vége

Üdvözlet mindenkinek!

Nos, sajnos azt kell mondanom, megtörténik az, ami három éves blogírásom alatt még egyszer sem. Úgy döntöttem, ezt a történetet félbehagyom, mondhatjuk "jegelem". Jelenleg nem érzek magamban erőt ahhoz, hogy befejezzem. Valamikor nyilván be fogom, de ez nem most lesz.
Viszont elkezdtem írni egy új történetet, amivel nemsokára jelentkezni fogok. Ezúttal új szereplőt választottam, mint ahogy a fejlécből is kiderül.
Remélem velem tartotok majd ezúttal is.

Sziasztok!

Sajnos azt kell mondanom, hogy amitől kissé tartottam, bekövetkezett. Rövid ideig kénytelen vagyok felfüggeszteni a történetet, mert a munka, és a magánélet problémái meglehetősen igénybe veszik minden időmet.
Érkezni fog a történet folytatása, de előreláthatóan csak valamikor az ősz folyamán. Addigra igyekszem rendbe tenni magam körül mindent, és visszatérek. Remélem megértitek, és a folytatásnál velem együtt Ti is visszatértek.

Még egy nap a paradicsomban 20. fejezet

Benyitok az ajtón, ami csendesen nyikordul egyet, és tekintetem máris a szoba belsejét pásztázza. Arra számítok, hogy a Lány szégyenkezve ül az ágyán. Önkéntelenül is megrándul a szám sarka, ahogy észreveszem a takaró alatt gubbasztó, formátlan gombócot, ami nyilván őt rejti magában.

Nem merek leülni a matrac szélére, mintha csak kerülnöm kéne a közvetlen közelségét, hát csak megállok az ágy lábánál.

- Hajlandó lennél kimászni? - mormogom. - Azt hiszem, meg kellene a dolgot beszélnünk.

Nem jön értelmes válasz, csak valami halk nyüszítésféle, amit meglehetősen eltompít a vastag takaró. Felsóhajtok, és megfogom az ágynemű szélét, igyekszem lehúzni Connie-ról. Hiábavaló erőfeszítés. Nyilván számít erre, mert úgy kapaszkodik bele belülről, mintha az élete múlna rajta.

- Az isten szerelmére, ne viselkedj már óvodás módjára! - korholom, aztán feladom a hiábavaló küzdelmet, elengedem a takaró szélét, és meghazudtolva előbbi gondolataimat, mégis az ágy szélére ereszkedem. Teszem mindezt olyan óvatosan, mintha csak félnék, hogy felpattan, és rám támad.

- Mi a fene volt ez? - kérdezem halkan. - Tudod, mit műveltél? Vagy írjam az alkohol számlájára? - faggatom. A takaró alatti púp megmoccan. Nyilván valami vállrándítás akart lenni amit a Lány kipréselt magából.

- Nézd... - fogok bele. - Megértem, hogyan érezhetsz most. Én is zavarban vagyok. Váratlanul ért a dolog. Tudod, néha meglepő dolgokra vagy képes. Mióta ismerlek, azóta folyamatosan. Az én életem eddig túl szabályos volt, túl kiszámítható. És nem nagyon tudok mit kezdeni a te vadságoddal, életigényléseddel... a carpe diem hozzáállásoddal - fogom meg beszéd közben a takarót, és a mondat végére érve erőteljesen megrántom.

A számításom bevált. A monológommal sikerült kissé elaltatni a Lány óvatosságát, és nem számított a hirtelen "támadásomra". Most, hogy lekerül a fejéről a szánalmas „menedéke” végre látom az arcát. Úgy lángol a képe, hogy csodálom, amiért a párna még nem égett hamuvá alatta. A pillantásában szégyenkezés, dac és rémület keveredik.

- Na szóval - mondom elégedetten, és legbelül elmosolyodom, mikor Connie felül az ágyban, és félénken pislog rám. - Nem kérdezem meg, miért csináltad. Nagyjából sejtem. A pillanat varázsa, stb... tetézve azzal, hogy jó pasi vagyok - vonok vállat. Lehet, hogy beképzeltségnek tűnik, de tisztában vagyok az adottságaimmal. Akár tetszik ez másoknak, akár nem.

A Lány megforgatja a szemét, és önkéntelenül is elvigyorgom magam.

- Viszont – emelem fel az ujjamat komoran, de mielőtt folytatnám, a Lány közbevág.

- Gondolom, most jön az, hogy pakoljak és menjek - jegyzi meg aztán halkan. - Túlléptem egy határon. Olyanon, amin soha nem lett volna szabad.

Elgondolkodva felemelem a kezem, és megdörzsölöm az arcomat, a borosták sercegnek az ujjam alatt.

- Nem akarlak elküldeni. Meg sem fordult a fejemben - dünnyögöm. - Ilyesmi miatt legalábbis nem. Meglepett, amit csináltál, de... igazából jólesett - bököm ki azt, ami már akkor, ott, a sötét nappaliban megfogalmazódott a fejemben.

A Lány - most először, mióta a szobába léptem - rám emeli a tekintetét. Pillantásából eltűnik a félelem és a dac, nem marad benne, csak a vegytiszta döbbenet.

- Persze, ez nem történhet meg újra - teszem hozzá sietve. - Meg kell húznunk a határt, hogy meddig, és onnan már nem tovább - fűzöm tovább a gondolatokat. - De tény, hogy nem fogom tagadni, hogy tetszett, amit csináltál. Utoljára Nina volt, aki... - hallgatok el aztán.

A Lány még mindig nem beszél, csak néz rám, és ez a szempár mintha a lelkem legmélyét pásztázná éppen.

- Öt hónapja - morgom, mert látom rajta a ki nem mondott kérdést. - Ön hónapja ment el. Ön hónapja nem... szóval, érted - teszek egy határozatlan mozdulatot, de a lényeg benne van.

Connie zavartan lesüti a szemét - még mindig egy hang nélkül - és a takaró virágmintáját piszkálgatja, mintha valami súlyosan illetlen dolgot említettem volna meg.

- Na és te? - kérdezem hirtelen. - Te mikor....? - marad bennem a kérdés többi része. De persze tökéletesen értheti, mire akarok kilyukadni. Csak mikor látom, hogy a Lány arca elborul, tudatosul bennem, hogy hülye kérdés volt ezt olyasvalakinek feltenni, akit a saját beteges nevelőapja már 12 éves kihasznált. Nem is várok választ, annál inkább  meglep, mikor meghallom a vékony kis hangot.

- Évek óta nem - súgja Connie, és azt hiszem az egész vagyonomért sem emelné fel a fejét az ágyneműről.

- Oh... - ezúttal rajtam a meglepődés sora, és ha akarnám sem tudnám palástolni. - Az legalább... jó volt? - kérdezem kissé bárgyún. Ha már ennyire kijutott neki az élet rossz oldalából, legalább ennyi jó történjen vele.

Fejrázás a válasz.

- Akivel én akkor... szóval, az a férfi... - keresi a szavakat a Lány - undorító volt. Az egész, amit csinált velem... nem volt jó. Felfordult a gyomrom tőle.

- De hát akkor miért, az isten szerelmére? - tör ki belőlem hirtelen az értetlenkedés.

- Ételért - jön a tömör és kemény válasz, és ezúttal Connie végre-valahára a szemembe néz. - Akkor már napok óta nem ettem. Ez az ember enni adott... és ezt az árat kérte érte.

Meg sem tudok szólalni. Csak hápogok megrőkönyödve.

- Tudom, olvastam, és hallottam, hogy a szerelem és a szex csodálatos dolog - fűzi tovább a gondolatait a Lány - de én még sosem tapasztaltam ezt meg. Csak a fájdalmas, és rossz részét. Irigylem azokat, akik... akik élvezik az élet ezen oldalát - vörösödik el újra. Nem hajtja le a fejét, de olyan magányosank, és elveszettnek tűnik most így, hogy nem tudom megállni, odaülök közvetlen mellé, és lágyan végighúzom a kezem a haján.

- Szóval mondd meg, most mit csináljunk – mondom lágyan. Rám néz, tekintetében ezúttal a sarokba szorított állat félelme jelenik meg. Fél… de mégis, mitől? Tőlem? Vagy saját magától? Nem keresem a választ.

- Pihenj csak – állok talpra, mire a matrac nyekken egyet, mintha tiltakozna a mozdulatom ellen. – Holnap reggel folytatjuk. Talán nekikezdhetünk a dolgok igazán érdemi részének – lépek ki a küszöbön, és bezárom magam mögött az ajtót.

Ettől persze nem lett könnyebb. Nekitámaszkodok a falnak, és nagyot sóhajtok. Most először kezdem érezni, hogy jókora zűrbe kevertem bele saját magamat. Érzelmileg legalábbis. Ugyanakkor tudom, hogy ez nincs ellenemre. Mégis, most mi a fészkes fene történik velem?

Vége

Folyt. Köv.

Még egy nap a paradicsomban 19. fejezet

Csak a halk kuncogásra emelem ki a fejem a tányérból, a csirke már-már szétmarcangolt maradéka pedig kikerül a látóteremből.

- Mi az? - kérdezem kissé kábán. Mintha az elmúlt percekben kikerültem volna a világból, hogy belemerüljek egy másik világba. A tér és az idő megszűnt körülöttem. Nem is csoda. Idejét sem tudom, mikor ettem utoljára normálisan valamit.

- Mint az óvodában - vigyorog a Kékszemű. - Megértem, hogy ízlik a vacsora, itt istenien főznek. De a kilógó nyelved hegye valamiért elég komikus látvány.

Elvörösödöm, és kényelmetlenül feszengek a széken.

- Te bezzeg nem szóltál korábban - dünnyögöm. - Fogadok, jól szórakoztál.

- Igen, kimondottan jól - biccent, és látom szemében bújkálni a jókedvet. - Lazíts kislány. Senki nem veszi le a fejed, ha nem csinálod tökéletesen - bök állával a kezemben tartott evőeszközök felé.

Hát persze... igyekeztem őt utánozni. Nem ettem még késsel-villával, ergo nehézségbe ütközik némileg kultúrált étkezést imitálni. A nagy igyekezettől alighanem még a nyelvem is kidugtam. Ezen szórakozott Ian olyan nagyszerűen.

- Nem akartalak kényelmetlen helyzetbe hozni - sóhajtok fel, és az evőeszköz-Connie párviadalban sajnos azt kell mondom, vesztésre állok. - Inkább ennék kézzel.

- Miért nem teszed? – kérdi a Kékszemű, miközben bánatos szemekkel figyelem azt a bűvészkedést, amit a késsel-villával művel.

- Mert azt hiszem, hülye és cikis helyzetbe hoználak – adom meg a választ lelombozva. – Ez egy előkelő hely, és téged sokan ismernek, és velem…. – hallgatok el aztán. – Nem is értem, mit keresek én itt – teszem hozzá szomorú dünnyögéssel, alig hallhatóan.

Beáll némi csend. Csak a halk zenét hallani, ami szól az étteremben, és ebbe az evőeszközök halk csengése keveredik bele, némi fojtott hangú beszélgetéssel keveredve.

Arra rezzenek fel, hogy a Kékszemű leteszi a villát. És a következő percben – szentségtörés a köbön – kézbe fogja a húst – eredeti szándékával ellentétben nem csigát és homárt rendelt – aztán marcangolni kezdi, mint egy éhes farkas.

Tátott szájjal meredek rá, és valahogyan a szemem sarkából látom, hogy nem én vagyok az egyetlen. De mindaddig, míg az én arcomon csak döbbenet látszik, a szomszédos asztalok mellől felháborodott pillantások kísérik Ian minden mozdulatát.

- Nem eszel? – pillant fel a Kékszemű a tányérról, egyenesen belefúrva tekintetét az enyémbe. A pillantása perzsel, és ott van benne, valahol nagyon mélyen, az élvezet apró szikrája is. Jól látom. Nem tudom, mi váltja ki belőle. A tény, hogy levetkőzte a mánias előkelőséget, vagy az, hogy megbotránkoztatja a körülötte ülőket, nem jövök rá. Aztán nem is érdekel. Elfog valami különös, bolond, pimasz jókedv. Úgy érzem most magam, mint a rét érezheti, mikor a zápor után elönti a napfény.

Magam is feladom az értelmetlen hadakozást az evőeszközökkel, és a Kékszeműhöz hasonlóan én is kézzel kezdek enni. A felháborodás moraja erősödik. Ian a legjobban háborgók felé fordul, csúf, kötekedő fintort vág feléjük. Azonnal beáll a síri csend, gondolom azért, mert a döbbenet elveszi a hangját mindenkinek. Aztán a Kékszemű újra rám néz, és egymásra nevetünk.

Ülünk a város talán egyik legdrágább éttermében, és miközben felháborodott, döbbent, elítélő pillantások kísérik minden mozdulatunkat, mi eszünk, teljes egyetértésben, mintha csak egy külön szigetre vetődtünk volna mi ketten.

*****

- Ne! – visítom kétségbeesve, de nem tudok uralkodni magamon, eláraszt a röhögőgörcs. Hát, nem semi látvány, ahogy lógok a Kékszemű vállán, mint egy jókora zsák, és fejjel lefelé nézegetem a feszes hátsóját. – Tudok én menni! – erősködöm, mikor letesz a válláról, aztán megtántorodom, és a vállába kapaszkodom, hogy el ne veszítsem az egyensúlyomat.

- Látom – vigyorog a Kékszemű, aztán leteszi a földre a két topánt, amik közül az egyiknek hiányzik a sarka. Méghozzá tőből.

- Sajnálom - mormolom csendesen. - Nem akartam tönkretenni. De nem vagyok hozzászokva... és az italhoz sem. Nem kellett volna erőltetned, hogy igyak bort.

- Nem tartottam pisztolyt a fejedhez - válaszol a Kékszemű, és mikor elengedem ugrásra készen áll, csak akkor enged fel kissé, mikor látja, hogy tényleg állok a lábamon.

- Ugye tudod, hogy miattam többé nem mehetsz abba az étterembe? - kérdezem, és hunyorogva próbálom kivenni Ian alakját a sötétben. Persze, belépéskor nem kapcsolt villanyt. És azóta sem. Odakinn pedig csak a vigasztalan, esős éjszaka mutatja magát. Szerencsére egy digitális óra halvány fénye kissé megvilágítja a nappalit. Legalább annyira, hogy látom Ian alakjának a körvonalát.

- Miattad? Nem, én nem így gondolom - von vállat, és közelebb lép hozzám. - Nem miattad. Hanem azok miatt a felfuvalkodott hólyagok miatt, akik úgy viselkednek, mintha legalábbis királyok meg királynők lennének valamennyien. Rossz belegondolni, hogy alig egy hete még én is ilyen voltam. Megmutattad, hogy az életnek van másik oldala is. És ez jó. Tetszik a dolog. Utoljára tényleg kamaszként éreztem így magam - teszi hozzá, és nem kell látnom ahhoz, hogy tudjam, szélesen vigyorog.

- Akkor most... én talán lefekszem - motyogom. Kissé szédülök a bortól, igaz, nem kellemetlen érzés.

- Menni akarsz? - kérdezi a Kékszemű, és csalódottságot hallok a hangjában. - Ne még. Jól érzem magam. Azt hittem, te is.

- Igen, így van - nyugtatom meg, és megrezzenek, mert tudatosul bennem, hogy a sötétség leple alatt érszrevétlenül közel araszolt hozzám. Olyannyira, hogy jelenleg alig egy centire van tőlem. Nem ér hozzám, egy ujjal sem, de érzem a bőréből áradó meleget. Megcsapja orrom arcszeszének fanyar illata, és ez még inkább elkábítja az érzékeimet. Jobban, mint a bor.

- De mégis, mit lehet csinálni a sötétben? - kérdezem bambán, és mikor rájövök, hogy elég félreérthető dolog csúszott ki a számon, legszívesebben elsüllyednék. - Nem.... nem úgy értem... - lehelem szinte hang nélkül. Most hálát adok a sötétségért. Azt hiszem, már nem is vörösben pompázik a fejem, hanem lilában. 

- Megmutatom - hallom a választ. A különös melegség megszűnik... a Kékszemű elsétál előlem. Kis motoszkálást hallok, halk kattanást - hogyan képes eligazodni így a sötétben? - majd valami halk dallam csendül fel. Egy rekedtes hangú, szomorú nő énekel egy magányos, szívfájdító, mégis varázslatos dallamot. Megbabonázva hallgatok.

- I put a spell on you... - dúdolja Ian, és újra ott áll előttem, majd megfogja a kezemet, és magához húz. Ezúttal szorosan. Nem tudok elhúzódni tőle, igaz, nem is akarok.

- Táncolj velem... - súgja a fülembe. Csendben engedelmeskedem, és ő is elhallgat. Körös-körül csend, csak a dal akkordjai keringenek körülöttünk, mintha szárnyára venne a dallam. Aztán, talán a bor, talán a varázslat hatására, magam sem tudom, honnan véve a bátorságot, a Kékszemű vállára hajtom a fejem, és ezzel egyidejűleg megérzem kezét a hátamon. Lágyan végigsimít a gerincemen, én pedig beleborzongok ebbe az érzésbe.

Az érzékeim kiélesednek. Hallom reszelős lélegzetének hangját... az arcszesze immár kiegészül valami férfias illattal. A bőréből jön, minden sejtjéből árad. Tiszta, üde szag, mégis szinte letaglóz. Olyan érzéseket kelt bennem, amiket már nagyon régen nem éreztem. Vagy talán még soha, életem 25 éve alatt.

Mintha nem is én tenném, hanem valami belső erő kényszerítene, felemelem a fejem, és lágy csókot lehelek a nyakára. Ajkam alatt érzem a puha bőrt, a pár milliméteres borostát, és érzem, hogy egy hatalmasat nyel. Aztán ellép mellőlem, felkattan a villany, és megszakad a varázs.

- Mi volt ez? - kérdi a Kékszemű. Nem haragosan, inkább csodálkozva. A feje vörös... alighanem olyasmi, mint az enyém.

Nem tudok megszólalni. Mégis, mit mondhatnék? Reményvesztetten tátogok néhányat, aztán sarkon fordulok, és pánikszerűen menekülök a saját szobámba. A küszöbről az ágyba vetem magam, és fejemre borítom a takarót. Szeretnék néhány órára kilépni a világból, de nem lehet. Az ajtó, amit bevágtam magam mögött, most halkan megnyikordul, és nem kell sok fejtörés hozzá, hogy tudjam, ki jött utánam.

Vége

Folyt. köv.

Még egy nap a paradicsomban 18. fejezet

- Ne rángasd már a ruhádat - mormogom összeszorított szájjal. - El fogod tépni, ha így folytatod.

- De olyan fura - fészkelődik mellettem a lány, és megpróbálja a térde alá tuszkolni az anyagot, nulla sikerrel. - Nézd, kilátszik szinte az egész lábam - kesergi.

Odapillantok. Nagy hiba volt, ez tény. És ezt a hibát az úton többször is elkövettem... egyszer át is kormányoztam a másik sávba a nagy szájtátás közepette.

- Nem tudom, mi bajod a lábaiddal. Öhm... formásak - dünnyögöm, és megtartom magamnak a véleményt, hogy ilyen lábakkal akár modell is lehetne a Lány. Persze ahhoz előbb meg kellene tanulnia magassarkúban járni. Elég nevetséges volt a botladozás, amit az ajtótól a kocsiig elkövetett.

Mintha csak a fejemben olvasna, lenyúl maga mellé, és meglóbálja a két említett szandált.

- Most hogy menjek be ebben? - kérdi panaszosan. - El fogok esni. Annyi ember előtt. És amúgy is... én nem szoktam étterembe járni. Cikin fogom érezni magam.

Megforgatom a szemeimet. Az elmúlt húsz percben nem hallgattam mást, csak az aggódást.

- Majd karolj belém. Tartalak - jut eszembe hirtelen a mentő ötlet. - És majd lassan megyünk. Egy pont kipipálva. Mellesleg gondoltam, legalább kicsit kóstolj bele abba, amiben eddig nem volt részed. Ez is pipa. Ja, és ilyen helyre nem jöhetsz farmerban, szóval... - rántom meg a vállamat, majd lekanyarodom, megállok az étterem parkolójában, és leállítom a motort.

Ránézek Conniera. Sápadt, és úgy tördeli az ujjait, mintha el akarná őket tüntetni a föld színéről.

- Nem értem, miért vagy ilyen ideges. Ez egy étterem, nem kivégzés - mondom még mindig roppant türelmesen. - Nincs mitől félni.

- Le foglak égetni. Plusz magamat is - súgja a Lány, és az arca némi vörösben játszik. - Nem tudok késsel-villával enni sem.

Bamm. Erre nem gondoltam. Hát...leszünk egy látvány, az tény. Én nem, ő igen. Egy percig elidőzök a gondolatnál, hogy újra gázt adjak, és elhajtsak vele egy McDonaldsba, aztán megadom magam a sorsnak. Szemétség lenne részemről, legalábbis azt hiszem.

- Csak csinálj majd mindent úgy, ahogy én - szállok ki, és kinyitom neki a kocsi ajtaját, ahogy egy igazi úriemberhez illik. Megvárom, míg lábára tuszkolja a tíz centis sarkú topánkákat, aztán odanyújtom a kezem, hogy kiemeljem.

- Nem is olyan rossz - biccentek felé, mikor már harmadszor bicsaklik meg a bokája. - Oké, elég rossz - ismerem el aztán őszintén, ahogy felvont szemöldökkel rám néz.

- Fogadok az exednek nem volt ilyen problémája - sóhajt a Lány, és igyekszik feszesre húzott derékkal megtalálni az egyensúlyt. Ennek köszönhetően alakján és két kerek mellén megfeszül a ruha, nekem pedig minden erőmet össze kell szedni, ha nem akarok látványos nyálcsorgatásba fogni.

- Nem, nem igazán - rázom meg a fejem. Nem akarok Ninára gondolni. Attól sosem lesz könnyebb.... és olyankor mindig elfog a vágy, hogy ivással meneküljek a gyomromat és a szívemet összerántó fájdalom elől.

Bemasírozunk az étterembe. Nem kis feltűnéssel, ami annak szól, hogy a Lány úgy tapad hozzám, mint a virág a karóhoz. Igyekszem bűbájos vigyorgással úrrá lenni mindkettőnk zavarán, már csak azért is, mert a felénk forduló arcok egyik-másikán látom, felismerték, ki vagyok. Biztatóan megveregetem Connie kezét, és közben bőszen fohászkodom az égiekhez, hogy paparazzik ne legyenek a láthatáron.

- Asztalt foglaltattam két személyre, Somerhalder névre - mondom az elénk siető idősebb pincérnek, aki azonnal - mély hajlongással - a kissé elkerített asztalhoz vezet. Itt már veszem a bátorságot, hogy Conniet a saját lábára állítsam. Kb egy métert talán csak meg tud tenni összeesés nélkül addig, míg le nem rakja magát a pincér által kihúzott székre.

Hát tévedtem. Ezúttal nem azért nem bír menni, mert imbolyog, mint bója a viharban, hanem mert áll meredten, és nyakát tekergetve bámulja a plafonon a csillárt. Mint aki még nem látott ilyet. Bár belegondolva, alighanem tényleg nem látott. Kissé morbid a látvány. Mintha egy marslakó tévedt volna a földre.

Hangosan megköszörülöm a torkomat, hogy visszaszállítsam őt a "földre", és mikor rám néz, összevont szemöldökkel intek egy aprót a szék felé. Ülj már le bébi, a jólfésült öregúr nem várhat egész nap rád.

Végre, leesik neki az egycentes. Láthatóan zavarba jön, hosszú lábain gyorsan elindul a szék felé. Ennek persze egyenes következménye az, hogy kissé elveszti az egyensúlyát a magas sarkúban. Nem leül, hanem inkább belezuttyan a székbe, olyan intenzitással, hogy az nyikordul egyet, és meglehetősen altáji hangot présel ki magából. Többen is felénk kapják a fejüket, mire a Lány arca láthatóan tűzvörösbe vált, majd lehajtja a fejét, és nem is hajlandó felnézni. Tekintetem találkozik az öreg pincérével. Régi róka lehet a szakmájában, mert rezzenéstelen arccal veszi tudomásul a történteket. Étlapot nyom a kezünkbe, aztán egy ugyanolyan meghajlással, ahogy fogadott, távozik is.

- Meghalok - motyogja Connie még mindig rákvörösen, és az ujjait tördeli. Ha így folytatja, a vacsora végére nem marad egyetlen ép izülete sem.

- Nyugi. Most már ülsz. Biztonságban vagy - válaszolom, és fene tudja miért, de elvigyorodom. Valahol azt hiszem, tetszik a helyzet. Kamasznak érzem magam. Akkor volt mindennapos gyakorlatom a polgárpukkasztás.

- Hé... - mondom lágyan, mert látom, hogy elkél a lelki támaszom. - Ne törődj az itteniekkel. Törődj azzal, hogy jól érezd magad, és ennyi. Na meg persze velem - csúszik ki a számon, aztán gyorsan el is hallgatok. Olyan dolgokat mondok ki, amik csak az agyam hátsó szegletében bujkálnak. És még ráadásul nem is ittam...

A Lány kissé megnyugodva pillant fel rám. A vörös szín már kezd lehúzódni az arcáról, hogy alig néhány másodperc múlva átadja helyét a látványos sápadásnak.

- Ez mind az enyém? - nyögi, végigpillantva az evőeszközök sokaságán. - Minek ennyi?

- Kanál, kés meg villa - mondom. - Ezeket azért ugye ismered? A többi meg... halkés, halvilla, ha halat választasz. Az rákkés, rákvilla, illetve homárvilla. Kavirákés, vajkés, osztrigavilla, fondüvilla. Salátásvilla, ez pedig desszerteskanál - fejezem be végül, és nem tudok magamban nem mulatni Connie néma kétségbeesésén. - Egyébként csak használd őket úgy, ahogy én. Nem vészes, nyugi - hunyorgok rá. - Egyébként, válaszolva a kérdésedre: igen, mind a tiéd, de csak ma estére. Amúgy az étterem tulajdona, szóval ne hozd haza - vigyorgok újra, és elégedetten látom, hogy ez alkalommal ő forgatja bosszúsan a szemeit.

- Nem akarok csigát enni. Sem osztrigát, meg rákot... semmi olyat, ami kimászik a tányéromból - üti fel bosszúsan és ezáltal kissé erőteljesebben az étlapot, majd tanulmányozni kezdi.

- Akkor ebben nem értünk egyet. Mert én meg csigára vágyom, és homárra - vonok vállat. - Fogalmad sincs mit hagysz ki, ha nem kóstolod meg.

- Hányingert - dünnyögi a Lány alig hallhatóan. Látom, hogy kezd megnyugodni, legalábbis az éles nyelve erről árulkodik. - Maradok a csirkénél. Azt szeretem. Legalábbis ha néha ettem, akkor szerettem - fejezi be, és máris összezárja az étlapot.

- Leves nélkül? - emelem meg a szemöldökömet.

- Lecsöpögtetnék mindent, azt hiszem - mondja Connie újra kissé zavartan. - Kihagyom.

- Jó legyen, de akkor desszertet én választok  - alkudozom vele, mire biccent, és én is elégedetten zárom be az étlapot. A főpincér abban a pillanatban ott terem, mint valami felhúzható játék.

Leadom a rendelést, a levest én magam is kihagyom. Nem azért, mert nem esne jól, csak egyszerűen nem akarom, hogy Connie kényelmetlenül érezze magát. A főpincér egy biccentéssel távozik.

- Tetszik a hely? – kérdezem. – Ez a kedvenc helyem. Sokat jártunk ide Niná…. – harapom el a mondatot, és elhallgatok.

- Így hívták a volt barátnődet? – kérdi a Lány halkan. – Nem kell beszélned róla, ha nem muszáj. De te úgy hiszed, csak én hordok sebeket, mert rossz életem volt. Tévedsz. A lelkedben is ott vannak a sebek. Csak magad sem veszed észre.

Összeráncolom a homlokomat.

- Ne analizálj – dünnyögöm. – Nem fizetek neked érte.

- Pedig nem lenne rossz üzlet – nevet fel Connie halkan. Szemmel láthatóan oldódik, és kezdi jól érezni magát. – Egyébként, a kérdésedre válaszolva: nagyon szép hely. Csak kissé furán érzem még magam. Álmomban sem gondoltam, hogy én valaha ilyen helyre beléphetek.

- Akkor örülök, hogy most kicsit valóra váltottam az álmaidat  – mormolom csendesen, majd átnyúlok az asztalon, és megfogom a Lány kezét. Meglepően jólesik az érintése. Azon kapom magam, hogy nem engedem el az ujjait akkor sem, mikor a pincér megáll felettünk.

És a legkülönösebb az, hogy észrevettem, Ő maga sem akar kibújni a markomból. És ettől, magam sem értem miért, de veszett dobogásba kezdett a szívem.

Vége

Folyt. Köv.

Még egy nap a paradicsomban 17. fejezet

Összekuporodom a fotelban, mint valami menedéket kereső kis állat. A lábam magam alá húzom, és ujjaimmal újra meg újra végigtúrok az esőtől még mindig nedves hajamon.

- Nekem erre innom kell egyet. Vagy kettő. Talán hármat - dünnyögi a Kékszemű a szoba közepén állva, és ledobja a kocsikulcsot az asztalra, majd könnyed léptekkel a bárszekrényhez lép, és whiskyt locsol egy jókora pohárba. Aztán mire kettőt pislognék, már le is húzza, és meg is ismétli a manővert még egyszer. A harmadik töltés után hozzám lép, az ő pohara megint tele, és ezúttal az én kezembe is nyom egyet, némi aranyszínű folyadék sárgállik ebben is. A szagtól elfintorgom magam.

- Nem szoktam inni - mondom kissé rekedten.

- Most fogsz - mondja ellentmondást nem tűrően. - Hajtsd fel. Átfáztál, én meg nem vagyok betegápoló.

Ja, hát így már érthető. Nem értem aggódik, hanem a saját kényelméért. Sóhajtok, aztán felhajtom az italt, és megborzongok az íztől.

- Meglepsz. A hajléktalanok általában alkoholisták. Te hogyhogy nem? – kérdezi, miközben elveti magát a székben. Vetek rá egy morcos pillantást, hátha ért belőle.

- Ne általánosíts – világosítom fel. – Miért lennék az? Tudod… - túrok bele újra a hajamba, és meglep, hogy a vizes volta ellenére nem a szokásos kóctömegbe futnak bele az ujjaim. Jó érzés a tisztaság. – Szóval, ha valaki eljut oda, akkor már általában nincs visszaút. Én nem akarok ilyen lenni. Láttam, hogyan végzik azok, akiknek már nincs reménye. És nincs tartása sem. Lehet, hogy nyomorult módon élek, de… élni akarok. És reménykedni.

- Reménykedni? – hördül fel a Kékszemű. Jó, hogy azt nem teszi hozzá, mi a francot reménykedem az én helyzetemben.

- Igen – válaszolok csendesen, a szőnyeg mintáját nézegetve. – Reménykedni abban, hogy az én életem is lehet még szebb, és jobb annál, mint amilyen eddig volt. Nincs másom, csak az a kapaszkodó. Ha ez sem lenne már… - harapom el a mondat végét.

- Ezek szerint tiszta reménykedésből vártad a vonatot a síneken, ugye? – kérdezi halkan Ian, és belekortyol az italába.

- Elfeledtem a reményt. Ostoba voltam, belátom. De van az életben olyan pillanat, mikor úgy érzed, ennél már rosszabb nem lehet, csak jobb. És ha nincs erőd ezt kivárni, akkor… igyekszel tenni valamit, hogy a rossz véget érjen. Akár a legrosszabbra is hajlandó lennél – teszem le a poharat, és összehúzom magam kissé.

- Ezek szerint jó, hogy rád akadtam az állomáson – sóhajt a Kékszemű, és felhajtja az italát, majd néhány perces csend ereszkedik ránk.

- Na és az intézet? – kérdezi. – Azt mondtad, oda kerültél vissza, amikor…. Szóval, mikor elvettek a nem normális nevelőszüleidtől – fejezi be. – Ne mondd, hogy nem volt ott jó neked!

Felhorkanok, és fel is nevetek, bár ebben semmi vidámság nincs. Keserű nevetés. Hát persze… ott aztán nagyon jó volt nekem.

- Van fogalmad arról, milyen egy intézetben élni? – kérdezek vissza. – Az emberek úgy gondolják, olyan mint egy tábor… egy csomó gyerek összezárva. Ételt tesznek elénk, melegben vagyunk, van ágyunk, ahol alszunk, szerető gondoskodás, blablabla. Lehet, hogy vannak ilyen intézetek is, de nekem nem volt szerencsém ilyen helyre kerülni. Soha életemben nem kaptam még annyi verést sem a gyerekektől, sem a nevelőktől. Igaz, a gyerekek egy idő után belátták, hogy úgy küzdök, mint egy oroszlán. Mert rákényszerültem. De a nevelők ellen tehetetlen voltam. Néha a legkisebb vétségért is felpofoztak, és nemcsak engem. A többieket is bántották. Különösen egy tanár… tőle rettegtem – iszom bele a whiskybe. – Egyszer elvettem egy szelet csokit egy társamtól. Megvert… de úgy, hogy összevizeltem magam. Ezt meglátva még jobban megvert. Hetekig kék-zöld voltam… és ekkor döntöttem úgy, hogy elég volt. 13 éves sem voltam még ekkor.

- Ezt nem hiszem el – jelenti ki a Kékszemű. – Egy nevelő nem bánhat így egy gyerekkel!

- Azt mondod ezzel, hogy hazudok? – kérdezek vissza. – Egyszer, kukázás közben találtam egy újságot. Megakadt a szemem a címlapon. Ezt a nevelőt letartóztatták. Azóta már nyilván a börtönbüntetését tölti azért, amit gyerekek százaival tett. Azóta nyilván megváltoztak már a dolgok az intézetben is, de akkoriban maga volt a pokol szinonímája. Nem muszáj hinned nekem – vonok aztán vállat. – De én tudom, amit tudok. Tapasztaltam az élet legsötétebb oldalát is.

- Na és akkor mit csináltál? – áll fel a Kékszemű, kiveszi a kezemből a maradék italt, és azt is felhajtja.

- Megléptem – vonom fel a szemöldökömet. Remélem nem szándékozik berúgni. Nem fogom az ágyába vonszolni, az fix.

- Egyik éjjel összepakoltam a kevéske holmimat, kimásztam az ablakon, és mentem, amerre láttam.

- Nem is kerestek? – ül le ezúttal mellém a Kékszemű. A hitetlenkedés már eltűnt az arcáról, most csak az élénk kíváncsiságot látom rajta.

- Nyilván igen – vonok vállat. – De hát engem sem akkor szalasztottak a bolondok házából. A pályaudvaron felmásztam az első tehervonatra, és nem sokkal később már Fresnoban voltam.

- 13 évesen…. Megáll az ész – túr a Kékszemű a hajába, és fene tudja miért, de kedvem támad, hogy én szántsak bele ujjaimmal a fekete fürtökbe. Vajon milyen érzés lenne megérinteni őt?

- Mégis, miből éltél? Hol aludtál? Hol tudtad meghúzni magad? – faggat, és úgy ragyognak a szemei, hogy szinte elveszek bennük. Mintha valami hipnotikus erő áradna belőle.

- Úgy éltem, ahogy most is. Kukákból ettem, vagy valami étteremi maradékból, amit egy-egy jólelkű ember nyomott a kezembe. És hol aludtam? Parkokban, tereken, lépcsőházakban… ahol tudtam, és lehetett. Volt, hogy mások is csapódtak mellém… évekig csöveztem egy öreggel. Aztán egyik nap eltűnt, magam sem tudom merre. A napok csak teltek… ahogy az évek is. Pár éve visszatértem ide, Los Angelesbe. Ennyi – dünnyögöm, és nem vagyok képes beszélni neki arról, hogy mi történt velem három évvel ezelőtt. Nem értené meg. Azonnal kidobna. Ezt pedig nem kockáztatom. Egyszerűen nem akarom. Jó itt lenni… és jó vele lenni.

Lehajtja a fejét. Nem tudni, mire gondol most vajon, de az arca kissé pirosba vált, mintha szégyenkezne.

- Én 13 évesen több pénzt kerestem, mint a szüleim. Modelkedtem, és megvolt mindenem, amire csak vágytam. Te pedig… - nyel nagyot. Láthatóan sajnál.

- Ne szánakozz. Annál nincs rosszabb egy magamfajta számára – rázom a fejem eltökélten. – Egyikünk sem szánalmat kér, akit az utcán látsz. Csak kis megértést, és segítséget. Hogy embernek nézzenek. Mind azok vagyunk. Csak a körülményeink mások.

Kékszemű olyan hirtelen kel fel mellőlem, hogy összerezzenek. Ijedten pislogok rá. Talán valami rosszat mondtam?

- Gyere – ragadja meg a kezem, és magával húz. Csodálkozva követem… nem is tehetnék mást. Ha akarnám sem tudnám kihúzni az ujjaimat a markából.

Egészen a hálószobájáig vonszol, aztán feltépi előttem a gardróbszekrény ajtaját. Bambán bámulok rá, nem értem, mit akar.

- Válassz – löki szét a ruhákat, és meglepve látom, hogy jó néhány női ruha is lóg ott… pár női cipővel kiegészítve.

- Öhm… - motyogom, végighúzva ujjamat a selymes anyagokon. – Ezek a ruhák… a tieid? – kérdezem, és egy világ készül összedőlni éppen bennem.

A Kékszemű felnevet, önfeledten, szívből, és ezt a hangot most hallom először a szájából.

- Nem szoktam női ruhában járni, ha erre célzol. Nincsenek jól-rosszul titkolt hajlamaim – hunyorít rám vidáman. – Ezek a volt barátnőm ruhái, itt hagyta őket. Én pedig azt akarom, hogy a tiéd legyen.

- Ez kedves tőled – mosolygom el magam. – De nem hiszem, hogy az utcán jó hasznát venném egy ilyen ruhának, vagy egy tűsarkú cipőnek.

- Nem is azért adom – csóválja a fejét Ian. – Hanem azért, hogy most vedd fel. Elviszlek oda, ahol még valószínűleg nem jártál. Remélem éhes vagy, mert vacsorázni megyünk.

Vége

Folyt. Köv.