Ha egy álom megkísért 6.

6. fejezet

- Na mi az, mi olyan érdekes? – kérdeztem miközben a motorba tuszkoltam a benzincső töltőfejét, és Elenára néztem, aki továbbra is a motoron kuporogva, meglehetős érdeklődéssel pislogott rám.

- Csak csodálkozom – válaszolta, és megigazította hosszú barna haját, amit jócskán összekuszált a menetszél. – Komolyan, mintha nem is Damon Salvatore lennél – tette hozzá, mire hajszál híján kiejtettem a csövet a kezemből.

- Mégis, ugyan ki lehetnék? – tettem fel a kérdést, megpróbálva egyszerre közömbös és kissé gúnyos arcot vágni.

- Nem is tudom. De emberi vagy. Nem is sokkal ezelőtt minden alkalommal ha láttalak szerettelek volna megfojtani, vagy legalábbis felképelni. Most pedig csaknem úgy érzem magam veled, ugyanolyan jól, mint… - harapta el a mondatot.

- Mint Stefannal – fejeztem be helyette, aztán visszalöktem a csövet a helyére, és megtöröltem a homlokomat. Szeptember ellenére iszonyú hőség volt most is.

- Igen, valahogy úgy. Csak ettől félek is kissé – nézte Elena az aszfaltot elgondolkozva, és csak akkor hallgatott el, mikor megjelent a benzinkutas, és odanyomtam a bankkártyámat a markába.

- Megvárom itt… - jeleztem, hogy nem megyek be vele, aztán ahogy eltűnt, Elenához fordultam. – Várom a befejezést. Mi van rajtam olyan ijesztő? – tártam szét a karjaimat, és körbeforogtam előtte, amíg meg nem állított, a vállamat megfogva.

- Te nem – rázta a fejét. – Csak… nem tudom az igazi, a régi Damon Salvatore mennyire él még odabenn – bökögette meg a mellkasomat. – Ha Damon Salvatore így viselkedik, annak lehet, hogy csúnya oka van. És roppant ronda következményei lesznek.

- Értem – hümmögtem. – Vagy csak Damon Salvatore jól érzi veled magát. Tudja, hogy sosem pótolhatja az öccsét, de megpróbálhat legalább jó kedvre deríteni. Hogy kicsit kikapcsolj, és ne gondolj a rossz dolgokra.

- Szóval, Damon Salvatore képes lenne erre? – billentette félre a fejét Elena mosolyogva, és olyannyira Ninát láttam magam előtt, hogy a dzsekim belső zsebébe kellett kapaszkodnom, ha nem akartam itt és most megcsókolni, vállalva érte egy alapos rúgást egy nagyon érzékeny pontomra.

Nem válaszoltam azonnal, megvártam míg a visszatérő kutas a kezembe nyomta a bankkártyát és a bizonylatot, aztán jó utat kívánva, ásítozva visszabaktatott.

- Hogy képes lennék-e rá? – visszhangoztam, miközben felültem előre, és megmarkoltam a kormányt. – Nem tudom. De egyezzünk meg valamiben. Az elkövetkező napokban teszek majd rá néhány próbát, rendben? – vigyorogtam el magam, és Elena önfeledt mosolyát látva meghúztam a gázkart, a motor pedig kilőtt a messzeségbe.

*****

- Ez egyszerűen… csodálatos volt… isteni és… - hallgatott el Elena, ahogy a Salvatore ház garázsában lekászálódott mögülem a motorról. Haja kócos volt, az arca kipirult, a szemei pedig úgy csillogtak, hogy a legszebb gyémánt is üvegcserép lehetett volna mellette. – Nagyon jól éreztem magam – tette még hozzá vidoran. – Ha hiszed ha nem, most ültem először motoron.

- Nos, azt gondoltam – lendítettem le lábam én is a nyeregből. – Ha látnád most magad… Az első motorozás után egy lány csak akkor szebb, amikor az első… - hallgattam el aztán, amikor rájöttem mi esett ki a számon.

- Na, arról már mindenki lekésett – nevetett Elena, és nem haragudott meg a megjegyzés miatt.

- Igen, ezt el ne felejtsem – bólintottam. – Az első helyet fenntartottad Stefannak. Vagy Mattnek?

A következő pillanatban mintha beborult volna a ház felett az ég, mert Elena szemei olyan villámlásba kezdtek, mintha Zeusz foglalt volna a fejében helyet.

- Nem tartozik rád, hogy kinek adtam oda az első helyet! – kiáltott rám, és hátráltam egy lépést. – Te jó ég, és én még emberinek hittelek! Hát a régi Damon Salvatore is ott van odabenn! – mutatott a szívem tájára. – Legfeljebb nagyon jól palástolod, és jó mélyre temeted, de akkor is ott van! Egy biztos: ne is álmodj olyanról, hogy nem második, vagy harmadik, de akár csak ezredik is lehetsz a sorban! – fordított nekem hátat, és felvágtatott a házba vezető lépcsőkön, én pedig rohantam utána.

- Elena várj! – fogtam meg a vállát, mikor a nappaliba értünk. – Kérlek ne haragudj… én nem úgy mondtam! Nem megbántani akartalak!

- De azért sikerült – fonta karba a kezét az említett, és durcásan nézett rám.

- Egy akkora hülye vagyok – sóhajtottam, és – bátortalanul ugyan – de megsimogattam a haját. – Mindig mindent elszúrok valahogy… tényleg nem akartam. Olyan jó napunk volt együtt. Én meg elbaltázom – keseregtem.

Elena kinyitotta a száját hogy válaszoljon, de a fotelből felemelkedett egy alak, és fejét negédesen félrebillentve a szemembe nézett.

- Bocsánat, ha megzavarom a meghitt társalgást, de már egy jó ideje várlak édes – lépett hozzám közelebb, és leesett az állam.

- Dawn… - leheltem meglepetten, aztán gyorsan kijavítottam magam. – Andie… nem számítottam rá, hogy… hogy látlak – dadogtam még mindig döbbenten.

- Akkor én magatokra is hagylak titeket – fordult meg Elena, és ahogy felszaladt a lépcsőn, csak egyetlen pillanatra láttam az arcát. Azon pedig fájó csalódás, és csendes dühöngés látszott.

*****

- Miért jöttél? – kérdeztem már fenn a szobámban Andie-t, és fel-alá járva koptattam az amúgy sem új szőnyeget. – Nem kellene itt lenned, te is tudod.

- Ugyan már Damon – állt fel, és odalépett hozzám. – Légy oly kedves hagyd ezt abba, mert beleszédülök – fogta meg a derekamat, én pedig engedelmesen megtorpantam. – Azért jöttem, mert hiányzott az én Damon Salvatore-m – búgta Andie. – Minden értelemben – kacsintott rám, és ugyancsak bamba arcot vághattam, mert halkan elnevette magát. – Ugyan már… ne mondd, hogy nem kaptál tőlem földöntúli gyönyört minden alkalommal. Legutoljára épp… - számolgatott az ujjain – három nappal ezelőtt. És most még csak örülni sem akarsz nekem – tette hozzá lebiggyesztett ajkakkal.

- Nem erről van szó – sóhajtottam, feladva a reményt, hogy az igazi énjével, Dawn-al beszélek. – Csak arról, hogy nem kellene itt lenned. Ennyi az egész. Elmagyarázzam?

- Nem, nem szükséges – vont vállat Andie, aztán a csípőmnél fogva magához húzott, és ahogy végigsimított a mellkasomon, nagy sóhajokkal próbáltam visszanyerni az önuralmam.

- Ezt ne csináld! – állítottam meg simogató kezét, és folyamatosan Nina képe lebegett a szemem előtt. – Nézd Andie… a legokosabb az lenne, ha most fognád a táskádat, és elmennél innen úgy, ahogyan jöttél – léptem hátra, és most, életemben először bánni kezdtem, hogy nem vagyok vámpír. Mennyivel könnyebben működne megigézéssel…

- Stefan elment, de visszatérhet. Veszélyben lehetünk mindannyian. Elena testi épségére kell vigyáznom, de nem fog menni, ha szét kell osztani magam köztetek – nyomtam a kezébe a táskáját. – Viszlát Andie, jó volt veled, meg hasonlók, de most menj. Majd… majd felhívlak, ha úgy alakul – tereltem a küszöb felé.

Vetett rám egy sértődött pillantást, aztán lekopogott magas sarkújában a lépcsőkön, és úgy vágta be maga mögött az ajtót, mintha tokkal együtt akarná kirántani a keretéből. Nagyot sóhajtottam, belemarkoltam a hajamba, és semmi mást nem akartam, csak visszamenni a saját helyemre, a saját világomba, dimenziómba, vagy hívjam épp bárminek… ekkor halkan nyílt a szobám melletti ajtó, és Elena csodálkozó pillantását láttam magam előtt. Szemlátomást felmérte a helyzetet, mert szóra nyitotta a száját, de ezúttal én voltam az, aki nem várta meg a mondandóját. Pihenni akartam. Aludni… és felejteni kicsit ezt az egész őrületet.

*****

A garázsban megjósolt vihar csakugyan kitört. Ezúttal nem Elenából, hanem magából az égből.

Éjfél felé járt már, és igencsak szapora eső kopogott az ablaküvegen. A szél vadul rázta a kinti fákat, néha egy-egy apró gallyat is az üvegnek vágott, és olyan sikolyokkal telt meg a régi ház, mintha egy horrorfilmben lennénk.

Nem tudtam aludni, csak fejem alá tett kezekkel bámultam a plafonra. Bonnie még nem jelentkezett, és tippelni sem tudtam, meddig kell még játszanom a valóra vált szerepemet, és mi lesz majd még ennek a vége.

Megrezzentem, mikor résnyire nyílt az ajtóm, és a következő pillanatban Elena feje jelent meg a nyílásban.

- Elena – ültem fel az ágyban, meglepődve nézve az éjjeli nem várt látogatót. – Valami baj van?

- Nem... – suttogta, és beljebb óvakodott. – Én nem…. vagyis - ült le az ágy szélére, és lehajtotta a fejét. – Csak iszonyú rossz álmom volt. Összevissza, mindenféléről… és most itt a vihar…

- És félsz – állapítottam meg ahogy úgy kuporgott az ágyam szélén, mint egy riadt, óvodás kislány.

- Igen – lehelte szégyenkezve.

- Ha gondolod… nem is tudom…lemehetünk a nappaliba – ajánlottam egy alternatívát, de csak megrázta a fejét.

- Álmos vagyok. Fáradt. Aludni szeretnék… de egyedül nem merek – nézte a paplant, és a sötétség ellenére is láttam, hogy vörösbe borul az arca.

- Ha gondolod, itt maradhatsz – jöttem rá a ki nem mondott kérésre, hogy mit is szeretne. – Gyere csak… én meg – néztem körbe – elleszek itt a szőnyegen, az ágy előtt – lendítettem le a lábam, hogy kimásszak a takaró alól, de megfogta a kezem.

- Ne. Inkább… maradj. Nagy az ágy. Elférünk – nyelt nagyot, és megrezzent, ahogy odakinn feldörgött az ég.

- Nem fogod ezt holnap megbánni? – kérdeztem, de azért engedelmesen arrébb araszoltam, aztán ráborítottam egy másik takarót.

- Majd igyekszem nem gondolni rá – hajtotta le a fejét a párnára, és a szemét is behunyta egy-egy falszaggató égdörgésnél.

- Ez csak a vihar… és egy rossz álom. Nincs semmi baj – mondtam, és nyugtatóan simogatni kezdtem a haját. – Haragszol még rám azért az ostoba megjegyzésért a garázsban? – kérdeztem tőle kicsivel később.

- Nem – rázta a fejét. – Nem haragszom. Néha meggondolatlan vagy, ennyi az egész.

- Legközelebb csak nyugodtan figyelmeztess, ha bunkó lennék – próbálkoztam meg egy halvány mosollyal, és megkönnyebbülve láttam, ahogy visszamosolyog.

- Majd ha csúnyán nézek rád, tudod, hogy az voltál – motyogta, és egyre laposabbakat pislogott, ahogy úgy engedte át magát a simogatásomnak, mint egy kiscica.

Vége

Folyt. Köv.

Még mindig csak három komment után hozok új fejezetet! :)

Ha egy álom megkísért 5.

5. fejezet

- Most mit művelsz? – meredtem rá teljesen elhűlve Elenára. – Ezt… ezt nem teheted! Elena, hallod, ezt ne… - akadt el a hangom, miközben az említett roppant kaján képpel folytatta, amit elkezdett.

- Miért ne tehetném? – kérdezte ingerlően, és rám villantotta barna szemét.

- Mert csak nem… ez az én házam! Ezek az én bútoraim! Vedd le róluk a kezedet! Ne már… - keseregtem.

- Nagyon sajnálom – rázta a fejét. – Légy jó fiú, és fogadd el a helyzetet – vágott szánakozó arcot, de láttam, hogy legbelül nevetgélve dörzsölgeti a markát.

- Na várj csak… ne hidd, hogy annyiban hagyom – morogtam, aztán markomba fogtam a dobókockát, és végiggurítottam a Monopoly tábláján. – Hozzá ne merj nyúlni a kocsimhoz! – emeltem fel az ujjam, ahogy láttam hogy az autó képe felé közelít a keze.

- Egyest dobtál. Újra elvesztettél valamit – mondta Elena roppant elégedetten, és körülbelül fél óra kellett hozzá, hogy megsemmisülve végignyúljak a tábla mellett, egy roppant megalázó vereség tudatával a lelkemben.

- Tiszta szégyen – dörmögtem, és fejem alá tettem a kezem, fél szememmel rá sandítva.

- Hát, ami azt illeti, igen – bólogatott. – Fel nem foghatom, hogy bírtátok ennyi időn keresztül megőrizni a Salvatore vagyont, ezt látva.

- Nem én foglalkoztam ezzel, úgy – adtam meg a választ. – Mindig voltak erre bankárok, befektetők, meg könyvelők.

- Egy visszavágó? – kapta fel Elena a kockát, és kérdőn nézett rám.

- Felejtsd el. Nem játszom veled még egyszer. Mindkettőnknek álmatlan éjszakái lennének. Neked a túlzott önelégültségtől, nekem a sebzett önérzettől.

- Puhány alak – szúrt felém egyet Elena, aztán oldalára heveredett a tábla másik oldalán, és könyökére támasztotta a fejét, a barna hajzuhatag pedig a padlóra hullott.

- Ez azért hihetetlen, nem? – kérdezte egy perc múlva. – Itt ülök… vagyis fekszem a földön, a Salvatore házban, és néhány perccel ezelőtt Monopolyt játszottam Damon Salvatore-val. Ha ezt valaki néhány hónappal ezelőtt mondja nekem, biztos őrültnek nézem az illetőt.

- Ebből láthatod, hogy nem vagyok olyan rossz, amilyennek mindig is hittél – néztem a formás ajkakat. – De azt hiszem ezt te is tudod. Hiszen… megcsókoltál – mosolyogtam el magam.

- Az búcsúcsók volt, mert azt hittem, neked véged! – ült fel Elena. – Ne csinálj úgy, mintha jelentett volna valami mást is! – pattant aztán fel, és levágta magát az ágyam szélére, aztán csak nézett maga elé valami fura keserűséggel az arcán.

- Csak reménykedtem, hogy talán… - válaszoltam olyan halkan, hogy nem tudtam hallja-e egyáltalán, majd én is összekapartam magam romjaimból, öntöttem két nagy pohár whiskyt, és mellé ülve a kezébe nyomtam az egyik poharat.

- Ne ellenkezz – ráztam a fejem. – Mostanában elég… zűrösek a napok. Mindkettőnknek – túrtam a hajamba, mire bólintott, és egy hang nélkül felhajtotta az italt.

- Megbántottalak? – kérdeztem, ahogy még mindig feltűnően hallgatott, és makacsul bámulta a régi szőnyeget.

- Nem – jött a csendes válasz. – Csak eszembe jutott…Stefan. Ma van az egy éves évfordulónk – fordult felém, és a barna szempárban jókora keserűség villant meg.

- Évforduló? Házassági? – érdeklődtem, és beleittam a whiskybe.

- Nem tudok róla, hogy hozzámentem volna Stefanhoz – vetett felém Elena egy megsemmisítő erejű pillantást.

- Pedig de – válaszoltam. – Csak olyan részeg voltál, hogy nem is emlékszel rá. Bár ezt megértem. Józanul senki nem választaná az öcsémet.

- Kösz, kedves tőled ez a hatalmas együttérzés – állt fel Elena, és az ajtó felé sétált.

- Várj! – léptem utána, megfogtam a vállát, és magam felé fordítottam. – Sajnálom. Ne haragudj… nem akartam.

- Bunkó lenni? – tette a kezét csípőre Elena. – Ettől függetlenül sikerült. Komolyan mondom, nem ismerlek ki. Egyszer a közelembe kerülsz, és jól érzem magam veled, aztán pedig… - legyintett egyet.

- Most haragszol? – szóltam a vállának, ahogy ismét elfordult tőlem.

- Nem – nézett rám vissza az ajtóból. – Csak szeretnék kicsit lepihenni. És egyedül lenni.

- Pedig jól mulattunk – vontam fel a szemöldököm. – A megalázó vereségem ellenére is.

Láttam, ahogy halvány mosolyra húzódik a szája, és némileg tétovázva megszólalt.

- Ha még lesz valami ötleted, amivel felvidíthatsz, hát akkor rajta. A szobámban megtalálsz – hagyott magamra, és egy perc múlva meghallottam az ajtó csapódását, ahogy bezárta maga mögött.

*****

Lenn a nappaliban sétáltam fel-alá, valami ötleten törve a fejemet, de olyan üres volt, mint a whiskyüveg, amibe idejövet belerúgtam.

- Nem nagyon van takarítva ebben a házban – dörmögtem, mert arra gondoltam, ezt még nyilván a valódi Damon hagyhatta a kanapé mellett.

A céltalan körözgetés közben, amivel csaknem árkot szántottam a szőnyegbe, feltűnt valami. Egy régi ajtó… ami a díszletben még sosem szerepelt.

- Ez vajon hová vezet? – szedtem össze a bátorságom, hogy benyissak rajta. Fel voltam készülve akár egy vicsorgó vérfarkasra is mögötte. Miért is ne? Ennyi őrület után, még ez is belefért volna…

De nem volt sem vérfarkas, sem másfajta szörny. Helyette találtam olyat, ami ezerszer jobban tetszett.

*****

- Csak gyere, gyere – fogtam Elena kezét, és húztam magam után. – Kitaláltam, mivel vidítsalak fel.

- Őszintén remélem is – jött a válasz a hátam mögül. – Mert már csaknem félálomban voltam, mikor felvertél. Most már elárulod, miért kellett tetőtől talpig felöltöznünk? – kérdezte, mikor megálltam vele az ajtó előtt.

- Igen – válaszoltam vigyorogva, majd belöktem az ajtót, és a garázsba mutattam. – Mert te és én… motorozni megyünk – simogattam végig a fénylő gépcsoda oldalát.

Az előbb még némi ellenkezést láttam Elena arcán, de ahogy megpillantotta a motort, felcsillantak a szemei.

- Woooow… - mondta elismerően. – Na és melyikünk vezet? – vigyorgott rám.

- Naná, hogy én – böktem a dzsekibe burkolt mellkasomra. – De hazafelé leszek olyan jó fiú, és átengedem a kormányt neked. Na gyere, pattanj fel mögém – ültem a motorra, és várakozás teljesen néztem rá. – Tedd fel ide a jobb lábad… mondom a jobbat – sóhajtottam. – A másikat emeld át, és máris fenn vagy – vigyorogtam, és éreztem, ahogy két másodperccel később Elena helyet foglal mögöttem.

- Kényelmes – hallottam a hangját. – Bukósisak?

- Tessék – nyújtottam egyet hátra. – Bár ami azt illeti, jól akarjuk érezni magunkat, nem? A szabadon száguldásnál nincs élvezetesebb. Biztonságban vagy mellettem, ne aggódj. Remekül vezetek.

- Lehet hogy megártott a whisky amit adtál, de benne vagyok – koppantotta a földre Elena a sisakot.

- Akkor karolj át – néztem hátra a vállam felett. – Hajtsd a hátamra a fejed. Olyan csábítóan… Ne félj, nem harapok. Auuuu… most direkt szorítod a gyomrom?

- Neeeem – jött a kaján válasz a hátam mögül. – És már megint célozgatsz.

- Eszemben sincs - ráztam a fejem. – Megint félreértesz. Csak jókedvre derítelek. Indulhatunk? – vontam fel a szemöldököm széles mosollyal, és amikor megérkezett a beleegyező bólintás, megnyomtam a garázsajtó távirányítóját, és gázt adva kiszáguldottunk a világba.

Vége

Folyt. Köv.

Ha egy álom megkísért 4.

4. fejezet

Zsibbadtan ültem az ágyon, mintha minden gondolatot kiszippantottak volna a fejemből, és úgy nézhettem Bonnie-ra mint egy eszelős, mert megfogta, és kedvesen megszorította a kezem.

- Te most komolyan azt akarod, hogy játsszam el az igazi Damon Salvatore-t? – kérdeztem vissza már legalább harmadszor, mintha csak azt vártam volna, hogy most – az előbbi két válasszal ellentétben – felnevet, és bejelenti, hogy csak viccelt.

- Igen, komolyan – sóhajtott már kissé türelmetlenül. – Nézd Damon…. Ian… - helyesbített – ez az egész sztori már most zavaros. Stefan bekattant, és elment Klaussal egyetemben. Nem tudom merre járnak, és mit csinálnak, de gyanítom, hogy nem a zöld mezőn heverésznek a fellegeket bámulva álmodozón. Damon utánuk ment, hogy valahogy visszahozza Stefant, lehetőleg a józan eszével együtt. És sajnos, ami akkor jó ötletnek tűnt, most már nem igazán az. Mert Elena itt van védtelenül.

- Te itt vagy vele, nem? Boszorkány vagy! – értetlenkedtem.

- Igen, itt vagyok, de nem a nap 24 órájában! Néha itt van Rick is, meg Jeremy, de ettől eltekintve Elena egyedül van.

- Azért adjam ki magam Damonnak, hogy társalogjak vele? – fintorogtam.

- Úristen, miért ilyen nehéz a férfiak felfogása? – nyögött fel Bonnie a mennyezet felé függesztett tekintettel. – Azért maradj itt, mert Elena világa már így kifordult a sarkából! Jelenleg elvesztett maga körül minden biztos pontot, és egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy nem roppant még ebbe bele. Elment Stefan, Damon, Jenna, és még nagyon sokan azok közül, akiket ismer. Ha most még megtudja azt is, hogy te nem Damon vagy, hanem valaki más, hogy létezik valami más… más világ is, ahonnan te jöttél, szerinted hogy fog reagálni? Nem fogja kibírni, ezt már nem! Ebben biztos vagyok! És van még egy oka… bár megértem, ha ettől kissé megrémülsz – tette hozzá már halkabban.

- Mi az az ok? – kérdeztem, önkéntelenül magam is suttogóra váltva. – Mellesleg, ne gondolj olyan ijedősnek – ráztam a fejem, és eszembe jutott, mikor két utcai tolvajjal verekedtem, hogy megvédjem Ninát. – Nos, mi a másik ok? – kérdeztem újra.

- Hogy Stefan bármikor visszatérhet. Klaussal egyetemben. És akkor Elena még nagyobb veszélyben lehet – adta meg a választ. –Stefan nem bántaná Elenát, azt tudom. Legalábbis, a régi Stefan sosem tenné. De az a Stefan, aki talán visszatér… felőle már nem vagyok biztos. Klausban meg végképp nem. Ha megneszeli, hogy Elena él, akkor… mindent el fog követni, hogy végezzen vele. És itt lépsz te a képbe.

- Hihetetlenül csodálom az esélyek iránti érzékedet – mondtam egy elismerő bólintással Bonnie felé. – Nyilván nagyon sokat tehetek majd Elena testi épségéért egy vámpírral, meg egy őrült hibriddel szemben.

- Félsz? – pattant felém a kérdés.

- Nem, ez nem kimondott félelem – vontam vállat. – Csak nem rajongok az ötletért, hogy a fejem az egyik sarokban legyen, néhány méterre a testemtől.

- Megértelek – paskolgatta meg a kezem Bonnie. – Ajánlok valamit. Egy alkut. Te játszd el Damont. Amíg csak tudod, vagy amíg lehet. Én pedig addig keresek valami varázslatot, amivel meg lehet oldani ezt az egész helyzetet, és hazatérhetsz az igazi barátnőd karjaiba.

- Rendben, benne vagyok – válaszoltam némi hezitálás után. – Jelen helyzetben azt hiszem, amúgy sincs más választásom.

- Hát, akkor ha készen állsz rá, lemehetünk. Ne feledd, ettől a perctől Damon Salvatore vagy, aki bele van zúgva Elenába, követi őt, lesi minden kívánságát, ettől függetlenül néha baromi bunkó tud vele lenni.

- Mondd, Damon tudja hogy ez a véleményed róla? – vigyorodtam el halványan, és feltápászkodtam az ágyról.

- Nagyjából sejti, igen – nevetett Bonnie, és megállt az ajtóban, mikor észrevette, hogy néhány lépés után megtorpanok.

- Bonnie… és mi lesz, ha az igazi Damon egyszer csak beállít? – kérdeztem, és láttam, hogy meghökkent ezen a lehetőségen.

- Nos, akkor azt hiszem, majd foglalkozunk ezzel is. Egyelőre erre nem tudom a választ – fogta meg a kezem, és lassan vezetni kezdett a lépcsőkön lefelé.

*****

- Jaj, ne mozogj már! – mondta Bonnie mérgesen, miközben a pince nyirkos levegője megcsapta a hátamat. – Tartsd a fejed, és ne húzd el!

- Ez egyszerűen undorító! – mondtam nagyot nyelve, de engedelmesen tűrtem, hogy a lány egy vérkészítményes tasak tartalmával kenje össze a számat.

- Na, így jó lesz – szemlélte meg a művét Bonnie két lépésről. – Legalább addig álld meg hogy letörlöd, amíg Elena meg nem lát. Ha már nem iszol igazi vért, legalább tegyünk úgy. Muszáj fenntartanunk a látszatot. Néha – ha Elena nem lát – önts a vérből egy pohárba, aztán öntsd le a lefolyón. A lényeg, hogy hagyd ott a véres poharat. Elena nem fog gyanakodni, el fogja hinni, hogy az étkezésed nyomait látja.

- Szenzációs – morogtam, de már megbántam, mert megtelt a szám a vér kesernyés fém ízével, hát csak a fejemmel mutattam felfelé, hogy mehetünk. Részemről készen állok.

- Akkor… csapó – vigyorgott Bonnie. – Ti színészek így mondjátok, ugye? – lépdelt fel előttem, mindaddig, míg fel nem értünk a hallba, ahol a kanapén, a naplója társaságában ott üldögélt Elena.

- Nos, azt hiszem, minden rendben – lépett be Bonnie, és rám bökött, én pedig – végre valahára – letöröltem a vért a számról, de tudtam, hogy Elena még látta.

- Mondd, hogy nem belőled evett – tette le a könyvet, és Bonnie-ra nézett, aki leült mellé.

- Ha nem tűnt volna fel, én is itt vagyok – vettem fel Damon stílusát, és ledobtam magam a velük szemben lévő fotelba. – Nem muszáj úgy beszélni, mintha süket lennék.

- Most már megtalálta a józan eszét? – vetett felém Elena egy elég fagyos pillantást.

- Megvolt eddig is. Csak a vérfarkas harapás, a haldoklás, meg Stefan eltűnése és tettei kissé megkavarták. Beszélgettünk, most már rendben lesz – mosolygott felém Bonnie biztatóan, és cinkosan megvillantak barna szemei. – Már egyedül hagyhatlak titeket, ugye? – nézett Elenára. – Mennem kell, már így is elkéstem az iskolából. A te sztorid arról, hogy összeomlottál Jenna miatt, még tartja magát, ne aggódj. Egyik tanár sem kérdezősködik.

- Ez nem is nagyon áll messze az igazságtól – sóhajtott egy nagyot, és az arcát látva legszívesebben átkaroltam volna. Ahányszor rá néztem, Ninát láttam magam előtt… és a szívem őrült ütemben kezdte verni a szerelem ritmusát.

- Jól van, csak pihenj. Próbáld összeszedni magad. És ha Mr. Salvatore nem bír magával, csak hívj, és jövök – mosolygott Bonnie,  aztán elindult kifelé, Elena pedig követte őt az ajtóig.

Nagyot fújtam, és kihasználtam a pillanatnyi pihenőt, hogy újra magamba csípjek. De nem, még mindig nem álmodtam. Itt voltam. Nagyon is itt…

Hallottam Elena lépteit visszafelé kopogni, hát felkeltem, felvettem a letett naplóját, és mikor belépett, hangosan olvastam az általa írtakat.

- Kedves Naplóm! Néha úgy érzem, nem tudom mit tegyek. Stefan elment, olyan messze van. És nem csak földrajzilag. Mintha szakadék nyílott volna kettőnk között. Damon visszatért, és bár tudnám, hogy mit érzek, mert minden olyan zavaros. Mert ő….

- Mert én? – kérdeztem. – Lemaradt a befejezés – billentettem félre a fejem.

- Mert Damon Salvatore egy pimasz alak, aki nem tanulta még meg, hogy ne másszon mások dolgába! – sziszegte Elena, és egy mozdulattal kikapta a naplóját a kezemből. – Ha még egyszer meglátom, hogy csak hozzá mersz nyúlni…

- Nem fogok, ígérem – szaladt ki a számon, a saját énemtől, aztán rájöttem, hogy váltanom kell. Ez nehezebb lesz, mint hittem. Itt nincs, aki azt mondja a jelenet végén, hogy ennyi volt…

- Jól van, sajnálom – vontam fel a szemöldökömet, már Damon stílusában. – Na és most? Mivel ütjük el a házfogság idejét? – érdeklődtem.

- Ami engem illet – fújt felém még mindig mérgesen Elena. – Bevonulok a szobámba, lehetőleg minél messzebb tőled! – és már indult is, de megfogtam a kezét.

- Várj! – szóltam utána, és elmosolyodtam. – Ami azt illeti, nekem jobb ötletem is van annál.

Vége

Folyt. Köv.

Ha egy álom megkísért 3.

3. fejezet

Csak feküdtem Damon ágyán, a fejemre szorított kezekkel, és próbáltam valami értelmet találni ebben az egész őrült helyzetben. Nem létezhet, nem történhet ilyen! Nem szívhatott magába az az elképzelt valóság, melynek minden forgatáson része voltam! AZ nem létezik! A VALÓ ÉLETEM a tényleges, ahol Ian Somerhalder vagyok, NEM Damon Salvatore! Ember vagyok! És el akarok tűnni innen!

- Biztos csak álmodom – dünnyögtem halkan, és a következő öt percben elég fájdalmas teszteknek vetettem magam alá. Megcsípkedtem, pofon verdestem magam, még egy jókora ütést is kiosztottam a saját fejemre, mintegy a baleset ismétlődéseként, de semmi nem változott.

- A fenébe! – szitkozódtam halkan, mikor is valahonnan hangokat hallottam meg. Két ember beszélgetett, ebben biztos voltam, sőt abban is, hogy mind a kettő nő.

Felugrottam az ágyról, és rövid hallgatózás után a kandallóhoz léptem. Ezek a régi tűzhelyek tökéletesen megfeleltek amolyan „házi telefonként” is, mert a  kürtők tökéletesen vitték a hangot. Pláne akkor, ha pontosan a szobám alatt zajlott a beszélgetés.

- Bonnie esküszöm, hazajött, és őrültebb, mint valaha! – csattant Nina – vagy Elena – hangja, és a kanapé, amire valószínűleg levetette magát, megnyikkant mint a kutya, ha a lábára lépnek.

- Eddig sem volt teljesen százas – hangzott fel a válasz Kat Graham jól ismert, kedves hangján, én meg csúnya fintort vágtam odafenn. – Maradjak itt veled? Félsz tőle? Tudod, hogy néha… elég kiszámíthatatlan. Vagy beszámíthatatlan. Egyre megy.

- Nem, nem félek… nem bántana, abban biztos vagyok – jött Elena válasza. – Csak azt kérem, hogy nézd meg! Talán te látsz rajta valamit, amit én nem.

- ITT LENNE AZ IDEJE! – ordítottam lefelé, és még ebben az idegőrlő helyzetben is vigyorogtam egyet ahogy elképzeltem, hogy rezdülnek össze mindketten. – Ami engem illet, szeretnék kikeveredni már ebből az elmebajból!

Nem kellett sokat várnom, léptek csörtettek a lépcsőn felfelé, és úgy vágódott ki a szoba ajtaja, mintha Bonnie minimum berúgta volna, mint a westernfilmekben az ivó ajtaját.

- Neked aztán van bőr a képeden, nem mondom! – tajtékzott felém Nina, és csodáltam, hogy a dühtől nem pattogtak körülötte elektromos szikrák. – Még hallgatózol is? Nem elég, hogy magára hagytad Stefant annak az őrültnek a karmaiban, még…..

- Oké, csak nyugalom – szólt közbe Bonnie, még mielőtt kitört volna az I. verbális világháború köztem és Elena között. – Halljuk, mit keresel itt? Miért jöttél haza?

- Haza? – ismételtem. – Azt hittem, te legalább önmagad leszel! Kat, elég ebből a játékból! Nem tudom miért csináljátok, de elég!

- Ez tényleg teljesen megőrült – fordult Bonnie Elena felé, mintha én ott sem lettem volna. – Azt hiszi, én vagyok Katherine.

- NEM! – kiáltottam el magam már türelmem vesztve, odaléptem, és megragadtam Bonnie csuklóját. – Hogy magyarázzam el, amit még magam sem értek? – kérdeztem elkeseredetten, és ekkor a csukló tulajdonosa kimeredt szemekkel bámult rám, egy pillanatra még talán a lélegzet is benne akadt.

- Bocs… nem akarlak bántani… - morogtam, és elengedtem, aztán az ágyra roskadtam.

- Igen, tudom – jött a lehelet halk válasz Bonnietól, és lassan Elena felé fordult.

- Megtennéd, hogy kis időre magunkra hagysz minket? Talán… talán tudok valamit csinálni. Talán könnyebben beszél, ha nem vagy itt – súgta oda még alig hallhatóan.

Elenát nem volt nehéz rábeszélni a távozásra. Arcán ott tükröződött, hogy legszívesebben a házat sem osztaná meg egy eszementtel, így nem telt fél percbe sem, hogy bezáródjon mögötte az ajtó.

Fel sem ocsúdhattam még, mikor két kéz vaskapocsként szorult az ingem nyakára, és Bonnie úgy rántott fel az ágyról, mint egy rongybabát.

- KI A NYAVAJA VAGY TE? – suttogta, de ez a suttogás felért egy komplett ordítással. – Ki vagy te? Hozzámértél… megéreztelek! Nem vagy vámpír, ember vagy! De mégis Damon Salvatore-t látom magam előtt! Mi folyik itt?

- Boldog lennék, ha tudnám! – feleltem, és lefejtettem magamról a kezeit. – Nem értek semmit… úgy érzem magam, mint egy rossz álomban, mintha feje tetejére fordult volna a világ – sóhajtottam, és visszaültem az ágyra, Bonnie pedig mellém ereszkedett.

- Igazad van, ember vagyok. És nem vagyok Damon Salvatore. Vagyis félig. Néha… - magyaráztam, de rájöttem, hogy ezzel a szöveggel tényleg komplett elmebetegnek fogok tűnni, hát nagyon sóhajtottam.

- A nevem Ian Somerhalder. És ha van néhány perced, hát elmesélem, mit történt.

*****

- Ha jól értem – foglalta össze Bonnie kis idő elteltével – akkor mi egy sorozat részei vagyunk? Amiben te játszol, méghozzá Damon szerepét? És nekem is van egy hasonmásom, aki színésznő, és engem, Bonnie Benettet játssza?

- Pontosan – bólintottam.

- Szegénykém – sóhajtott Bonnie, és ezúttal nem félelem, hanem szánakozás tükröződött az arcán.

- Értsd már meg végre, hogy nem vagyok őrült! Történt velem az a baleset… bevertem a fejem… aztán elájultam, és itt ébredtem. Úgy érzem magam, mintha beszippantott volna a tévé – tördeltem az ujjaimat. – Tudom, hogy hangzik, és hidd el én is őrültnek nézném önmagam, ha ezt kívülállóként hallanám, de ez az igazság. Nem vagyok bolond. Legalább te higgy nekem – kértem elkeseredve. – Boszorkány vagy, nem? Ha hiszel a természetfelettiben, vérfarkasokban, vámpírokban, a természet erejében, és még ki tudja mi mindenben…ha ezek létező dolgok, miért ne lehetne az is az, amiről én mesélek? – érveltem.

- Nos… ebben van valami – ismerte el. – Szóval akkor Ian… örülök, hogy találkoztunk – nyújtotta felém a kezét még némileg tétován, és én mosolyogva megszorítottam a markát.

Abban a pillanatban, mikor a kezeink összeértek, behunyta a szemét, aztán lassú mormolásba kezdett, és homlokomnak támasztotta a sajátját, amitől egy abszurd pillanatig azt hittem, hogy meg akar csókolni.

- Ez hihetetlen – motyogta rekedten, mikor elengedett, de már valami más csillogott a tekintetében. – Igaz… amiről beszélsz. Láttam a gondolataidat, a fejedben… az életedet… színtiszta igazság amit elmeséltél – suttogta döbbenten.

- Akkor végre legalább egy valaki hisz nekem – mondtam megkönnyebbülten. – Szóval, hogy jutok haza? – kérdeztem.

- Honnan tudjam? – kérdezett vissza csodálkozva. - Nem vagyok utazási iroda. Főleg nem így…

- Azt hittem, van egy varázslatod, amivel… - hallgattam el, és a mondat maradék része egy hatalmas sóhajjal távozott.

- Én nem tudok ilyen varázslatról, de utánanézhetek. Bár még nem hallottam róla, hogy történt volna ilyen, de… megígérem, hogy mindent megteszek. Már csak azért is, mert láttam, hogy te és Elena… khm… nagyon jóban vagytok a te életedben – vigyorogta el magát.

- Isteni, hogy még a hálószobatitkaimat is kikukkoltad – mormogtam. – Egyébként Elena valódi neve Nina. És a barátnőm – melegedett meg a mosolyom. – Igaz is, ha már itt tartunk… menjünk le, és győzzük meg róla, hogy igazat mondtam! Neked biztos hinni fog! – álltam fel az ágyról, de Bonnie visszanyomott, és feszülten nézett rám.

- Nem lehet. Nem mondhatod el neki. A számára Damon Salvatore kell hogy maradj. És most én fogom elmagyarázni, hogy miért.

Vége

Folyt. köv

Ha egy álom megkísért 2.

2. fejezet

Valami felébresztett. Egy kéz meleg érintése öntött el jóleső érzéssel, ahogy óvatosan végigsimított homlokomon, kisöpörve onnan izzadt hajamat. Már épp kezdtem volna kéjesen elmerülni a kellemes bizsergésben, mikor a következő pillanatban ugyanez a kéz úgy megrázott, hogy csaknem kizuhantam az ágyból.

- TE MEG MI A FENÉT KERESEL ITT? – hangzott fel hozzá egy meglehetősen paprikás hangon feltett kérdés, és ez elég volt ahhoz, hogy nagyon lassan résnyire nyissam a szemeimet.

Először minden körbefordult körülöttem, szédültem, talán a fejemet ért jókora ütés következtében, aztán hirtelen szabályos körvonalakat kaptak a tárgyak, és már úgy éreztem, mintha nem is ért volna baleset nem sokkal… vagy épp ki tudja mennyi idővel ezelőtt.

- Neked is szia, édesem – morogtam, mikor megláttam a fölém hajló Ninát, és nem értettem, miért néz rám olyan csúnyán, ahogy csak ritkán szokott. De már megvoltak a módszereim arra, hogy ilyenkor megoldjam a helyzetet, és kitöröljem belőle a kezdődő dühét.

Kissé pimasz mosollyal kinyújtottam a kezem, magamhoz húztam, és szenvedélyesen megcsókoltam. Ajkai szétnyíltak, utat engedve nyelvemnek, és már épp kezdtem elkönyvelni, hogy győztem és meggyőztem, mikor hirtelen elszakította magát tőlem, és máris egy akkora pofon csattant az arcomon, mint egy pisztolylövés.

- Hogy merészeled…. – sziszegte halkan, de annyi intenzitással, amennyit csak bele tudott sűríteni a hangjába. – Hogy jössz ahhoz, hogy… hogy…. – akadt el még a szava is a felháborodástól.

- Most mi van? – ültem fel kába csodálkozással, és csodáltam, ahogy attól a pillantástól amit rám vetett, nem gyulladt meg körülöttem az ágynemű.

- HOGYHOGY MI VAN? – visszhangozta. – Mi a fenét csinálsz itt? Azt mondtad, Stefan után mész! Hogy nem veszted szem elől! Hogy megkeresed! Ehelyett itt alszol az ágyadban teljes nyugalomban, és a tetejébe… még képes vagy megcsókolni is!

Bambán bámultam néhány másodpercig, aztán hangosan elnevettem magam.

- Iszonyú vicces vagy édesem – csóváltam a fejem vidáman. – De már kikapcsolták a kamerákat, és hazament a stáb. Most már mi vagyunk, tudod… Ian meg Nina – magyaráztam neki, mintha valami kisgyerek lenne.

Most rajta volt az értetlen tekintet sora, és csak egy kérdést ismételt.

- Hol van? Hol van Stefan? – nézett  a szemembe fagyosan. – Ne mondd, hogy fogalmad sincs, mert…

- Mert különben mi lesz? Nem szólsz többet hozzám? – túrtam bele a hajamba, és lábaimat a padlóra lendítettem, és az ágy szélére ültem. – Stefan alatt nyilván Pault érted. Már előrementek Torrey-val. Mondtam, hogy én meg megvárlak. Ennyi – tártam szét a kezeimet. – És ha nem akarod, hogy megcsókoljalak, másképp is értésemre adhatod – simogattam meg pirosló arcomat. – Érdekes módon eddig nem volt ellenedre.

- Attól, hogy a halálosnak hitt ágyadon megcsókoltalak, még nem jogosít fel rá, hogy máskor is megtedd! – fújtatott felém mint egy vadmacska, aztán meglepő hevességgel megragadta rajtam a pólót, és olyan közel hajolt hozzám, hogy alig egy centi választotta el tőlem.

- HOL… VAN… STEFAN? – tagolta, mintha egy szellemi fogyatékoshoz beszélne.

- Mondtam már, hogy előrementek – toltam el magamtól a kezét, most már kissé unva a dolgot. – És mint már említettem, vége a forgatásnak! Nagyon vicces volt édesem, de nem léphetnénk végre túl a dolgon? – álltam talpra, és az ajtó felé indultam. – Megyek, kissé rendbe szedem magam. Ha nem tűnt volna fel, épp félkómában voltam! – tapogattam meg a fejemet hátul, de csodák csodájára a sebet nem éreztem. Nem volt vér, nem volt fájdalom… nem volt semmi. Mintha meg sem történt volna…. Érdekes.

- Na mindegy – mormoltam az orrom alatt. – Szóval, én megmosdom. Addig döntsd el, akarsz-e velünk jönni. Ha nem, hát nem muszáj. Haza is mehetsz, ha gondolod. Én mindenesetre csatlakozom a barátaimhoz. És megpróbálom addig megfejteni, hogy mi ütött ma beléd – ráztam a fejem értetlenül, és kiléptem a szoba ajtaján… egyenesen egy folyosóra.

- Hát ez meg mi? – esett le az állam, és úgy bámultam körbe, mint Alice csodaországban.

Érzékeltem, hogy Nina kilép mellém, és ezúttal már nem dühösen, hanem némi tartózkodó félelemmel néz rám. Kb úgy, mint a közveszélyes őrültekre szokás.

- Ez itt a házatok – mondta óvatosan, és hátrált két lépést. – Tudod… folyosó, szobák, nappali a kandallóval…rémlik, ugye?

- Igen, tudom, hogy milyennek kell lennie… - makogtam. – De hol vannak a lámpák? És hol vannak a sínek? Meg… a kamerák, és a kábelek? – tettem néhány lépést előre, és egyenesen egy lépcsősorra bámultam, ami egy emelettel lejjebb vitt.

Ninára kaptam a tekintetem, akinek már tényleg az látszott az arcán, hogy valami nagyon nem stimmel velem, és nem tudom min csodálkoztam jobban. Azon, hogy nem olyan volt a helyszín, mint egy stúdió, vagy azon, hogy ő csodálkozik, de nem is foglalkoztam ezzel többet. Úgy robogtam le a lépcsőn, mint akit űznek, hogy a nappaliba érve megtorpanjak a kandalló előtt.

- Ez nem lehet igaz – nyögtem. – Ez egy álom… én nem lehetek itt! – kezdett bennem fura sejtelem kialakulni. Hiszen a díszlet… ismertem jól. Minden nap ott forgattunk a módszeresen felépített Salvatore panzióban. De azok a helyszínek különállóak voltak… és most… mindez hirtelen egybeállt. Egy KOMPLETT HÁZ lett belőle.

- Én nem lehetek itt… - ismételtem motyogva, és hátrafordultam mikor meghallottam Nina lépteit mögöttem.

- Én is ezt mondtam az előbb – nézett rám tétován. – Hogy azt mondtad, addig nem jössz haza, amíg nem tudsz valamit… - nyelt nagyot, és nem mondta ki a nevet.

Nem válaszoltam, végigrohantam a nappalin mint akit űznek. Minden a helyén… minden olyan ismerős… Kivágtam egy kis szekrény ajtaját, és megpillantottam benne egy üveg whiskyt.

- Még ez is pontosan ott van… pontosan ott! – meredt ki a szemem, és rájöttem, hogy a mostani viselkedésemmel csakugyan úgy festhetek mint egy elmeháborodott, vagy mint aki valami drog áldozata.

- Oké, igyál csak! – csattant fel Nina. – Ehhez bezzeg értesz! Mondd, mikor méltóztatsz lemondani arról, hogy minden problémát a piálásba fojts? Miközben a barátom valahol ki tudja hol jár, és mit csinál!

- A barátod? – prüszköltem ki az italt. – Hát ez valami új! – koppantottam a poharat az asztalra, már magam is dühösen. – Eddig azt hittem, én vagyok a barátod! Vagy időközben lecseréltél? Alig egy óra alatt? Egyáltalán, mi van itt? Mi ez a hely? Jó, persze, ne válaszolj, felismertem…. DE HOGY LEHET HOGY ILYEN? – kiáltottam. – Nem ilyennek kellene lennie! HOL VAGYOK EGYÁLTALÁN?

Nina hatalmas levegőt vett, szemmel láthatóan azért, hogy ne rontson nekem, és ne képeljen fel újra, vagy hogy épp ne robbanjon szét a méregtől, amit vérvörös feje is igazolt.

- A barátod? – visszahangozta. – Te most tényleg úgy gondoltad, hogy amiért Stefan eltűnt, te automatikusan a helyére léphetsz? Nem vagyok Katherine, ha nem tűnt volna fel! És mi a fene van veled? Mi történt? Megőrültél? Vagy csak megint jó alaposan leittad magad valahol? Hát én nem tartalak vissza! Folytasd csak nyugodtan! – lökte felém a letett poharamat. – De azt már most megmondom, Damon Salvatore, hogy ha még egyszer egy ujjal is hozzám érsz, én magam döfök karót a szívembe, vagy ne legyen Elena Gilbert a nevem! – kiáltotta az arcomba, aztán sarkon fordult, és mire kettőt pislogtam volna, már csak egy ajtó csapódását hallottam az emelet felől.

- De hát én… - motyogtam a nagy semminek – az én nevem Ian Somerhalder… - és úgy fogtam meg a fejem, mintha csak a józan eszemet próbáltam volna megőrizni. – Mi történik velem? Mi ez az egész?

Vége

Folyt. Köv.

Ha egy álom megkísért

1. fejezet

- Gyerünk már… - szűrtem a szót a fogam között mormogva, miközben Paul előttem állt, és a torkomnál fogva a falnak nyomott. Vicsorgott dühödten, és mivel már jó fél perce így kellett kitartanunk a pozíciót, láttam, ahogy a vicsorgás mellett lassan nyál kezd folyni a szájából, és küzdöttem az engem kerülgető röhögéssel. Azok után, hogy kábé tizedjére vágtak a falhoz, és fojtogattak meg, nem volt kedvem tizenegyedjére is újravenni a jelenetet.

- Megölöm Jimmyt – gurgulázta Paul is, és én már behunyt szemekkel fohászkodtam az égiekhez, hogy ne, csak most ne röhögjek, már csak azért sem, mert Paul nem épp kesztyűs kézzel tartott, és kezdett kissé kevés lenni a levegő.

- ENNYI! – hangzott fel hirtelen a megváltó kiáltás, mire Paul azonnal elengedte a nyakamat, és a száját törölgette, én pedig köhögve masszírozni kezdtem a nyakam.

- Lehettél volna kissé kedvesebb is – csóváltam a fejem Paulra nézve, aki vállat vont.

- Akkor kevésbé lett volna hiteles a jelenet.

- Mert akkor sokkal hitelesebb, ha Damon az alakítójával egyetemben a kezeid között fullad meg, mi? – vigyorogtam el magam, de nem volt bennem neheztelés.

- Jól van fiúk, mára szerintem ennyi volt – tápászkodott fel a székből Kevin, aztán Julieval élénk beszélgetésbe kezdett, körülöttünk pedig életre kelt az eddig kihalt helyszín.

Kamerákat hurcoltak fel-alá, lámpák gyulladtak fel, vagy éppen aludtak ki, és elvették a fejünk fölé belógatott szőrös mikrofont is.

- Hurrá – néztem a karórámra. – Maradt még a mai napból néhány szabad óránk. Nem is tudom mi ütött Kevinbe, hogy ilyen „gyorsan” elengedett minket. Máskor 16 órán át is képes rólunk nyúzni a bőrt.

- Neki is lehetnek gyengébb napjai, nem? – kérdezte Paul, és átölelte a mellé perdülő barna lányt.

- Szia Torrey – köszöntem mosolyogva, mikor az én arcomra is nyomott egy puszit. – Ninát nem láttad?

- Hiába tekergeted a nyakad, elment enni. Azt üzente, nemsokára jön, és neked is hoz valamit.

- Elment enni, miközben a pasiját fojtogatják – csóváltam a fejem nevetve. – Hát nem szép a szerelem? – kérdeztem, de már nem volt aki válaszoljon, mert Paul és Torrey a szájunknál összeragadva álltak.

- Jól van, turbékoljatok csak – legyintettem, és arrébb sétáltam, majd egy gondolattal a „szobám” felé vettem az irányt.

Elővettem egy könyvet, és olvasásba, valamint bősz zenehallgatásba kezdtem, Ninára várva, de csak a telefonom csörrent meg a zsebemben.

- Mmmmm – mormogtam bele, fél szemmel a könyvbe pislogva, így nem figyeltem fel arra sem, ki neve villog a kijelzőn. Csak akkor éreztem azt a különös érzést szétáradni bennem, mikor meghallottam Nina hangját.

- Szia – dörmögtem kissé kéjes hangon, de már folytatni nem tudtam. Figyeltem a mondókáját, aztán felsóhajtottam.

- Ügyes vagy édesem, mondtam már? – nevettem. – Rendben, menj csak. Itt várlak. Ma csinálunk valami igazán jót este, rendben? Már úgy értettem, AZELŐTT – nyomtam meg a szót, és a vonal túlsó végéről érkező választól már most úgy éreztem felgyullad a testem.

- Akkor nagyon siess – motyogtam. – Már most is hiányzol – tettem hozzá, azzal kinyomtam a telefont.

- Na mi az? – néztem fel a betoppanó Paulra, aki épp a kabátját vette fel.

- Meddig ülsz még itt? Kiürül a stúdió. Nina? – forgatta meg a fejét, keresve a barna hajzuhatagot.

- Egyenlőre még nincs. Most hívott. Leette a büfében magát – nevettem el magam, és Paulból is kitört a nevetés.

- Mondd, neki ez a specialitása? – kérdezte meg, hiszen nem első alkalommal fordult elő ilyen.

- Nálunk ez az előjáték – vágtam rá hirtelen, aztán kényelmesen végignyúltam az ágyon.

- Akkor megvárjuk – telepedett mellém Paul. – Torreyval elmegyünk csavarogni egyet. Ami jön alapon. Kaja valami gyors étteremben, van itt nem messze egy kis vidámpark is… bolondozunk egyet. Rég voltunk már gyerekek. Most végre nem várnak sem újságírók, sem riporterek. Kapcsoljunk ki kicsit. Nem jöttök velünk?

- Torrey nem bánná? – mozdítottam a fejem arra. – Ha kettesben lennétek…

- Torrey nem bánná – hallottam a hangot az ajtó irányából, és megjelent az említett. – Gyertek csak. Olyan rég szórakoztunk már együtt, így négyesben, nem igaz?

Elmosolyogtam magam. Fura volt, de mióta Paul és ő összejöttek, köztünk szinte azonnal megvolt az összhang. Mintha hirtelen előbukkant volna egy nálam fiatalabb testvér, úgy éreztem iránta. Nina néha féltékeny is volt, ha látta milyen jókat beszélgetünk együtt, de aztán ő is megértette, és elfogadta, hogy a szeretet amit Torrey iránt érzek, más, mint amivel Nina tölti meg a szívemet.

- Akkor meghívás elfogadva – válaszoltam végül. – Bár javaslom, induljatok el előttünk. Nina hazament átöltözni, és gyanítom, rá még kicsit várni kell.

- Miért, nem lakik messze – nézett rám Paul.

- Nem is az tart sokáig, amíg visszaér – nyújtóztam nagyot. – Hanem amíg kiválasztja, mit vegyen fel – nevettem, és Paulból is kipukkant a hahota.

- Férfiak – forgatta meg a szemeit Torrey – mit értetek ti ehhez… - csóválta a fejét mosolyogva, és megfogta Paul kezét.

- Jól van haver, mi előre megyünk. A 22.-ik sarkán van egy jó kis gyorsétterem. Ott megvárunk titeket, rendben? – tápászkodott fel a barátom.

- Tökéletes – intettem nekik, aztán alig fél perccel később eltűntek szem elől, és a gyanúsan nagy csend arra utalt, hogy mások sem nagyon mozognak már a falak között.

Csendesen feküdtem az ágyon, és nem tudtam nem Ninára gondolni. Milyen fura az élet… Annyi találgatás, rólunk kitalált, légből kapott pletyka után végre együtt voltunk, Ő és én. Olyan szerelem volt ez, amit senki nem kér, csak kap, és nyakig merül a jó érzésben, amit az okoz, ha csak eszébe jut a másik. Szerettem őt, úgy, ahogy még talán soha senkit előtte, és tudtam, hogy az ő érzelmei irántam ugyanilyenek. Boldogok voltunk együtt, és kész.

Megdörgöltem az arcomat, aztán felültem, és a padlóra lendítettem a lábamat.

- Hát, egy borotválkozás sem ártana – mormogtam halkan, és a távoli mosdó felé vettem az irányt.

Lekaptam magamról az inget, és arcom szemléltem a tükörben, mikor a textildarab a mosdó pereméről a földre hullott.

- A francba! – tört ki belőlem, noha patyolat tisztaság uralkodott, de mégis… oké, valljuk be, kissé túlzottan is kényes voltam a ruháim tisztaságára.

Lehajoltam felvenni a kósza ruhadarabot, és mikor felegyenesedtem volna, a tarkóm találkozott a mosdó peremével, ami egy jól hallható koppanásban teljesedett ki.

Összefolyt a szemem előtt a világ, fekete-kék foltok játszottak tekintetem előtt. A falnak támaszkodtam, mert úgy éreztem nem fognak megtartani a lábaim, míg szememet elöntötték a fájdalom könnyei.

Megnyitottam a csapot, bősz sziszegéssel, és alányomtam a fejem, hogy kissé kitisztuljon a világ, és megrémültem, mikor a víz vöröses színben folydogált alá.

- Ez nem lehet igaz – nyúltam a sebhez, mikor képes voltam már szédelgés nélkül megállni a lábamon. Egy újabb szisszenéssel később megnéztem kissé véres ujjaimat, és valami azt súgta, a ma esti program már ugrott.

Úgy ahogy voltam, félmeztelenül, ingemet a kezemben lóbálva visszabotorkáltam Damon szobájának díszletébe. Rémlett, hogy valamelyik forgatás alatt a kis éjjeliszekrényben hagytam egy köteg zsebkendőt.

Lehajoltam, kivettem néhányat, és a sebre szorítottam. Lehajoltam, hogy felvegyem a telefont, és ekkor alattomosan újra rám tört az előbbi rosszullét. A szédülés a százszorosára erősödött, már szinte összefolyt előttem minden, kivehetetlen foltokká vált, mintha valami centrifugában ültem volna éppen.

Próbáltam még megkeresni valakit a telefonkönyvben, hogy segítséget hívjak, de már képtelen voltam rá. Éreztem, hogy zuhanok, és az utolsó amit konstatáltam az volt, hogy az ágy puha párnái közé érek.

Aztán csak a sötétség jött.

Vége

FOLYT. KÖV.

MÉG MINDIG CSAK HÁROM KOMMENT UTÁN HOZOK ÚJ RÉSZT! :)

ÚJ TÖRTÉNET HAMAROSAN!

Sziasztok!

Először is köszönöm mindenkinek az előző történet bármely részéhez fűzött kommenteket. Ez bátorítást és önbizalmat ad a folytatáshoz. Remélem ezt a jó szokásotokat a közeljövőben is meg fogjátok tartani. :) Már csak azért is, mert mocsok módon tartani fogom magam most is ahhoz, hogy három komment után hozok majd egy új fejezetet. :)
Nos, néhány héten belül érkezem a következő történettel, ahol visszakanyarodom a Vámpírnaplók világába. Némi meglepetéssel vegyítve persze. :) Hiszen mindig kell némi fordulat. :)
Bízom benne, hogy most sem okozok majd nektek csalódást, és tetszeni fog nektek a következő sztori is. Nemsokára jelentkezem, addig is kitartás mindenkinek. :D

Segítő kezek

13. fejezet

(befejező rész)

Nem tudtam eldönteni, a fülem, vagy az eszem hagyott-e cserben, hát csak bámultam Ianre néma döbbenettel.

- Mit mondtál? – kérdeztem meg aztán, persze teljesen feleslegesen. Hiszen jól értettem elsőre is…

- Azt, hogy Nina nem a barátnőm – ismételte meg mégis, és közelebb lépett hozzám. – Ezt akartam ma elmondani. Persze, nem pont így terveztem – mutatott a háta mögötti ajtó felé – hanem kicsit másképpen. De ha most meghallgatsz…

Nem tudtam eldönteni, mit is érzek most. Lényem egyik felét majd szétvetette a kíváncsiság, másik fele meg legszívesebben helyben felképelte volna ezt a macsót.

- Hallgatlak – mondtam aztán kissé mogorván, és karba fűztem a kezemet.

- Gyere – intett néhány szék felé – ez kissé hosszas lesz az álldogáláshoz.

Leültem, és várakozásteljesen néztem rá, míg ő egy percig némán hallgatott, és összeszedte a gondolatait.

- Tetszel nekem. Nagyon – bukott ki végül belőle. – Már akkor megtetszettél, ott a parton, azzal a kis sirályfiókával a kezeidben – nézett a szemembe. – De akkor olyan gyorsan eltűntél a szemem elől… Megkérdeztem hát Bobot, hogy ismer-e téged, és mit tud rólad. Megemlítette, hogy másnap munkába állnál a rádióban. Tudtam, hogy a közelemben lennél, de én… ennél is közelebb akartalak tudni. Nekünk épp kellett egy mindenes, hát rágtam kicsit Kevin fülét, hogy nálad alkalmasabb embert nem találna. A rádióstúdió főnöke meg véletlen épp jó barátom, hát… felhívtam, hogy mondja neked, hogy az állást betöltötték, és irányítson ide.

- Ha jól értem – meresztettem ki a szememet – akkor te megfúrtad a munkámat? – emelkedett a hangom kissé vészjóslóan. – Azt a munkámat, ahol talán fele ennyi erőfeszítéssel kényelmesen dolgozhattam volna? És helyette felvetettél ide, ahol a bőrt is lenyúztam magamról szinte minden egyes nap?

Éreztem, hogy a miatt a bizonyos pofon miatt kissé erősebben viszket a tenyerem, hát belemarkoltam a saját nadrágomba, mintegy visszafogva magamat.

Ian nagyot sóhajtott, és folytatta.

- Igen, megfúrtam – bólintott – de örültem, mert itt voltál a közelemben, és láthattalak. És… minden nap azon törtem a fejem, hogy kerüljek közelebb hozzád. Nem akartam, hogy csak munkatársak legyünk. Én ennél többet akartam.

- És Nina? Nem értem az összefüggést. Hogy kerül a képbe ő? – hajoltam előre.

- Ő nem a barátnőm, és sosem volt az. Persze, a nyilvánosság ezt másképpen tudja – motyogta. – Amikor már benne jártunk az első évadban, Kevin és Julie ötlete volt, hogy játsszuk el, hogy egy pár vagyunk. Mert hogy jó a nézettségnek, és mert lelkesíti a sorozatbeli Damon-Elena hívőket. Igazuk volt, az tény… ebből a szempontból legalábbis. De az igazság az, hogy mi Ninával barátok vagyunk. Csak jó barátok, és semmi több.

- Akkor most már végképp nem értem! – fakadtam ki. – Megfenyegetett, mikor veled látott, kérdőre vont, és én azt hittem, hogy…. – ráztam a fejem értetlenül.

- Ne haragudj rá, kérlek – jött a bűnbánó vallomás a másik székről. – Ő nem tehet semmiről. Csak azt tette, amire megkértem.

- MEGKÉRTED? – visszahangoztam, és elvetettem a pofon ötletét, helyette legszívesebben egy igen kényes részén rúgtam volna meg.

- Tess, aki az elődöd volt – túrt bele a hajába Ian elég idegesen – szóval, amikor rám mászott, azt hittem, hogy ő meg én… hogy amit érez irántam, valódi. Persze, aztán megtudtam, hogy Paullal és Michaellel is bepróbálkozott. Ugródeszkának akart tekinteni minket, hogy ő is karriert csinálhasson, vagy csak jólétet és anyagi biztonságot akart, ezt nem tudom… de pofára estem kissé. És ezt most veled nem akartam. Megkértem Ninát, hogy teszteljen téged. Hogy ha tetszem neked – mert észrevettem, hogy tetszem, és ezt ne is tagadd – akkor ez mennyire valódi. Hogy amit mutatsz irántam… az ugyanaz-e, amit én érzek irántad – fejezte be végül, már alig hallható hangon.

- Úúúúgy – húztam el a szót – szóval, teszteltetek. Mint egy autót, vagy valami terméket – fulladt el a hangom a dühtől. – És mondd csak, átmentem a vizsgán? – pattantam aztán fel a székből, és villámló szemekkel meredtem rá.

- Hogy tehetted ezt velem? – kiáltottam. – Kinek képzeled te magad? Mi jogon fúrod meg a munkámat, és játszol az érzelmeimmel? Mert te megteheted, mert te vagy a nagy Ian Somerhalder?  Eszedbe sem jut, hogy lehet, hogy én azt a munkát szívesebben csinálnám? Eszedbe sem jutott, hogy mi van, ha nem viszonzom az érzelmeidet? Hogy mi lesz akkor, ha úgy dolgozunk egymás mellett, mint két vadidegen? Eszedbe sem jutott, hogy nagyon csúnya vége is lehetett volna annak, ha egymás ellen uszítasz Ninát és engem?

A hajamba túrtam és rekedten elnevettem magam.

- Ezt egyszerűen nem hiszem el! – toppantottam. – És én még azt hittem, hogy te talán más vagy, mint a többi beképzelt majom, aki a reflektorfényben illegeti magát! Semmivel nem vagy másabb! Azt képzeled, felette állsz mindennek és mindenkinek! Emberi érzelmeknek, és sorsoknak egyaránt!

Sarkon fordultam, és elindultam kifelé, de leugrott ő is a székről, és a vállamat megfogva maga felé fordított.

- Várj – mondta ő is látható feszültséggel – beszéljük meg, kérlek!

- Nem – téptem ki magam a keze közül – nem akarok veled megbeszélni semmit! Hagyj engem békén! Elég a játékból! Fejezzük be a forgatást, és menjetek, én meg hagy éljem tovább a magam kis életét! Nem kérek belőled többet! Hányok tőled, Ian Somerhalder! – sziszegtem, azzal egy mozdulattal ellöktem magamtól, és kirohantam a stúdióból. Az ajtóból egy másodpercre visszanéztem. Ő még mindig ott állt, döbbenten, leforrázottan az előbbi helyén, de alakját már alig láttam a szememet elöntő könnyektől.

*****

Jólesett a lábamnak csapódó hideg víz, újra és újra. Kékben játszott az égbolt felettem, ragyogott a napfény, megcsillant a tenger tükrén, és a hullámverés néha partra sodort egy-egy apró rákot, bizonyítván, hogy a szennyezés ellenére a természet még most is erősebb, és túlél mindent.

Homok csiklandozta jólesően a bőrömet, és a szél belekapott néha-néha a hajamba, a sós víz illata pedig betöltötte minden porcikámat. Odafenn a magasban néhány sirály vijjogott, és nyakamat kitekerve bámultam fel rájuk.

- Veletek kezdődött el minden – motyogtam, aztán visszahajtottam fejem felhúzott térdeimre, és bámultam a vizet anélkül, hogy tudnám valójában mit is látok.

Órák óta ültem már itt, egy helyben, és próbáltam rendet tenni a gondolataim és érzéseim között. Nem sok sikerrel…

Mikor feldúltan hazaértem, David a ház előtt várt. Magával akart hívni valahová… de úgy döntöttem, vele is őszintének kell lennem. Én nem vagyok Ian, hogy semmibe vegyem és megtiporjam mások érzelmeit. Elmondtam hát neki, hogy mit is érzek iránta. Hogy az egyetlen, amit fel tudok neki ajánlani, az a barátság. Hogy menjen, és keressen egy lányt, akitől ennél többet is kaphat. Mert én  többet nem tudok nyújtani neki.

Szomorúan hajtott el a házam elől, és ez a plusz teher még jobban nyomta a lelkemet. Nem akartam bántani őt, de tudom nagyon is jól, milyen érzés a reményeket elvesztve a pokol fenekére zuhanni. Legalábbis lelkileg. Mert Ian most pontosan oda ejtett engem…

Nagyot sóhajtottam, és mikor apró mocorgást éreztem a kezemnél, lenéztem. Egy apró rák próbálta teljes erővel a homokba fúrni magát, közben kíváncsian megszemlélte az ujjaimat is.

- Szia – mosolyogtam rá szomorúan, és a tenyerembe vettem. – Nem jó már a tengerben? Külön költözöl? Bántanak a többiek? Vagy épp téged is – sóhajtottam újra – téged is hülyének nézett valaki?

A rák ide-oda táncolt a tenyeremben, épp csak a homlokát nem vakarta meg ollójával, azon törve a fejét, hová is került éppen.

- Hogy tehette ezt? – kérdeztem tőle csendesen. – Mondd meg, hogy tehette? Miért csinálta ezt velem?

- Azért, mert rájött, hogy szeret. Mindennél jobban szeret – szólalt meg egy mély hang a hátam mögött, összerándultam a hirtelen ijedtségtől, minek következtében a szerencsétlen kis rák ívben repült vissza a tengerbe.

Hátrakaptam a fejem, és nem akartam hinni a szememnek. Ian ott állt mögöttem, alig egy lépésre, és mire én felpattantam volna, már ott térdelt mellettem.

- Dana – ejtette ki a nevemet, ami ilyen lágyan még sosem csengett az ajkán. – Kérlek, hallgass meg. Tudom, hogy haragszol most rám, és joggal haragszol, elismerem. De jogod van tudni nem csak azt, hogy mit tettem, hanem azt is, hogy miért – nyelt egy nagyot.

- Szeretlek! – szakadt ki belőle hirtelen. – Olyan hirtelen jött ez az egész… olyan hirtelen jöttél az életembe… de én nem bánom. Szeretlek! Azóta szeretlek, mióta együtt dolgoztunk Bobnál, te és én. A legszebb délután volt az életemben az a néhány óra. Bármit is tettem, bármit is követtem el ellened, mindent ezért tettem. Szeretlek, és nem akarlak elveszíteni.

Hallgatott egy keveset, aztán a szemembe fúrta égkék tekintetét.

- Eljöhet még az az idő, mikor képes leszel nekem megbocsátani? – kérdezte szomorúan. – Amikor nem fogsz majd mindig haragudni rám?

- Azt mondtad… - kérdeztem vissza hitetlenkedve – hogy szeretsz?

Közelebb araszolt hozzám, és két tenyerébe fogta az arcomat.

- Ez az igazság – mondta őszintén. – Nagy hülyének nézel érte?

Csendben voltam, a hirtelen meglepetés elvette a hangomat. Néztem a kéklő szempárt, de semmit nem láttam benne, csak azt a hihetetlen, és mindennél beszédesebb csillogást.

- Ha valamiért hülyének nézlek – mondtam, és egy apró mosoly kúszott az arcomra – akkor az az, ahogy ezt a tudtomra hoztad. Mondd csak, Ian Somerhalder - kérdeztem – nem hallottál még bonbonról, és virágról? – néztem rá elnéző fejcsóválással.

Hitetlenkedve pislogott rám, aztán ő is elmosolyogta magát, a szeme pedig már úgy ragyogott, mint a napfény odafenn az égen.

- Nem haragszom – erősítettem meg a kimondatlan kérdését. – Haragudtam, de… valahol talán meg tudlak érteni, azt hiszem. Talán a te helyedben én is óvatos lettem volna… bár én talán kevésbé idióta módszert választottam volna az igazság kiderítésére – tettem hozzá, és ő röviden elnevette magát.

- Most már én is tudom – bólintott, és simogatni kezdte az arcomat.

- Akkor most csak üldögélünk – kérdeztem, és derekára tettem a kezem – vagy hajlandó lesz meg is csókolni, Mr. Somerhalder? – mosolyogtam rá.

- Ezer örömmel – jött az ajkaimra suttogott válasz, és a következő másodpercben úgy éreztem, szárnyaim nőnek, mint egy sirálynak, és vele együtt felszállok a kéklő messzeségbe, a fehér felhők fölé, a napfénybe.

- Szeretek, Ian Somerhalder – súgtam a fülébe lehelet halkan, mikor szétváltunk, és szorosan odabújtam a mellkasára, hallgatva szíve dobbanásait.

- Igaz is – dünnyögtem erről a kényelmes helyről felfelé – hogy találtál itt rám?

- A jó öreg Bob – simogatta Ian a hátamat – fejvesztés terhe mellett kiszedtem belőle, hogy melyik a kedvenc helyed. Csak azt a feltételt szabta, hogy vissza ne merjek térni nélküled – vigyorogta el magát.

- Akkor menjünk – mosolyogtam rá, odahajoltam még egy gyors, apró puszira, aztán feltápászkodtam. – Azt hiszem, a titkaim illetéktelen kifecsegése miatt lesz némi beszélgetésem Bob Stevenssel is – mire Ian felnevett, aztán ő is talpra állt, és mikor újra a számra tapasztotta az ajkait, már el is felejtettem, mit akartam tenni Bobbal néhány másodperccel ezelőtt.

*****

1 évvel később

- Örömmel üdvözlünk a körünkben minden megjelentet a Második Esély átmeneti otthon egy éves évfordulója alkalmából – hajolt bele Ian a mikrofonba a sebtében felállított színpadon. – Kérem, most se feledkezzenek meg róla, hogy továbbra is várjuk nagylelkű adományaikat a kihelyezett gyűjtőhelyeken! Mindenkinek jó szórakozást kívánok! – fejezte be végül, és mikor lekászálódott, egy énekesnő és zenekara pattant a helyére, és máris rázendítettek egy pörgős country nótára.

- Szia Aldis! – üdvözöltem a beindult zene és zsibongás közepette a nyakamba ugró fekete kisfiút, és megsimogattam a haját. – Mekkorát nőttél! Pedig csak két hónapja nem láttalak… lassan már magasabb leszel nálam is – mosolyogtam rá, mire a maga módján magyarázni és mutogatni kezdett, azzal a kezembe nyomta a füzetét.

- Ötös, ötös, ötös…. – futott végig a szemem a sorokon, azzal visszaadtam a bizonyítványt, leguggoltam, és átöleltem.

- Mindig mondtam, hogy nálad okosabb kisfiút még nem hordott a hátán a föld – motyogtam elérzékenyülve, aztán Aldis odahajolt, adott egy játékos puszit az arcomra, és már futott is tovább a most kipakoló mini vidámpark felé.

Felálltam, és mosolyogva körülhordoztam a tekintetem a tömegen.

Ian állta a szavát. Támogatókat szerzett, felszólalt fórumokon, televízióban, és a nagylelkű adományoknak köszönhetően nem a régi épületet sikerült felújítani, hanem teljesen új házat vásárolt a város vezetősége átmeneti otthon gyanánt. Aldisnak és a többi gyereknek, és  szüleiknek végre sikerült jóval szebb helyen, és jóval nagyobb biztonságban élnie. Voltak olyanok is, akik már sikeresen talpra álltak, de most ők is visszalátogattak, és boldogan néztem a nevetgélő kicsiket, a reménnyel teli arcú szüleiket, akik a támogatókkal beszélgettek. Minden olyan jó volt most… olyan tökéletes.

- Látod, hogy egyszer valóra válnak az álmok? – dörmögte egy mély hang a fülembe. Ian hátulról átkarolta a derekamat, aztán elém lépett, és egy pohár hideg narancslét nyomott a kezembe.

- Igen, látom – mosolyogtam mikor magához húzott, és megcsókolt. – De ezt mindig is tudtam. És ami azt illeti – vontam aztán magamhoz, és a fülébe suttogtam – megjöttek a vizsgálati eredmények. És ha nem hazudnak, a mi álmunk alighanem kisfiú.

Láttam, ahogy felragyogott a szeme, és újra meg akart csókolni, de ekkor jeladásra léggömbök százai emelkedtek a magasba mint megannyi színes felleg, és egymáshoz simulva néztük a színek pompás látványát.

A felhők között pedig egy csapat sirály rikoltozva keringett a zúgó tenger felé.

VÉGE