Ha egy álom megkísért 5.

5. fejezet

- Most mit művelsz? – meredtem rá teljesen elhűlve Elenára. – Ezt… ezt nem teheted! Elena, hallod, ezt ne… - akadt el a hangom, miközben az említett roppant kaján képpel folytatta, amit elkezdett.

- Miért ne tehetném? – kérdezte ingerlően, és rám villantotta barna szemét.

- Mert csak nem… ez az én házam! Ezek az én bútoraim! Vedd le róluk a kezedet! Ne már… - keseregtem.

- Nagyon sajnálom – rázta a fejét. – Légy jó fiú, és fogadd el a helyzetet – vágott szánakozó arcot, de láttam, hogy legbelül nevetgélve dörzsölgeti a markát.

- Na várj csak… ne hidd, hogy annyiban hagyom – morogtam, aztán markomba fogtam a dobókockát, és végiggurítottam a Monopoly tábláján. – Hozzá ne merj nyúlni a kocsimhoz! – emeltem fel az ujjam, ahogy láttam hogy az autó képe felé közelít a keze.

- Egyest dobtál. Újra elvesztettél valamit – mondta Elena roppant elégedetten, és körülbelül fél óra kellett hozzá, hogy megsemmisülve végignyúljak a tábla mellett, egy roppant megalázó vereség tudatával a lelkemben.

- Tiszta szégyen – dörmögtem, és fejem alá tettem a kezem, fél szememmel rá sandítva.

- Hát, ami azt illeti, igen – bólogatott. – Fel nem foghatom, hogy bírtátok ennyi időn keresztül megőrizni a Salvatore vagyont, ezt látva.

- Nem én foglalkoztam ezzel, úgy – adtam meg a választ. – Mindig voltak erre bankárok, befektetők, meg könyvelők.

- Egy visszavágó? – kapta fel Elena a kockát, és kérdőn nézett rám.

- Felejtsd el. Nem játszom veled még egyszer. Mindkettőnknek álmatlan éjszakái lennének. Neked a túlzott önelégültségtől, nekem a sebzett önérzettől.

- Puhány alak – szúrt felém egyet Elena, aztán oldalára heveredett a tábla másik oldalán, és könyökére támasztotta a fejét, a barna hajzuhatag pedig a padlóra hullott.

- Ez azért hihetetlen, nem? – kérdezte egy perc múlva. – Itt ülök… vagyis fekszem a földön, a Salvatore házban, és néhány perccel ezelőtt Monopolyt játszottam Damon Salvatore-val. Ha ezt valaki néhány hónappal ezelőtt mondja nekem, biztos őrültnek nézem az illetőt.

- Ebből láthatod, hogy nem vagyok olyan rossz, amilyennek mindig is hittél – néztem a formás ajkakat. – De azt hiszem ezt te is tudod. Hiszen… megcsókoltál – mosolyogtam el magam.

- Az búcsúcsók volt, mert azt hittem, neked véged! – ült fel Elena. – Ne csinálj úgy, mintha jelentett volna valami mást is! – pattant aztán fel, és levágta magát az ágyam szélére, aztán csak nézett maga elé valami fura keserűséggel az arcán.

- Csak reménykedtem, hogy talán… - válaszoltam olyan halkan, hogy nem tudtam hallja-e egyáltalán, majd én is összekapartam magam romjaimból, öntöttem két nagy pohár whiskyt, és mellé ülve a kezébe nyomtam az egyik poharat.

- Ne ellenkezz – ráztam a fejem. – Mostanában elég… zűrösek a napok. Mindkettőnknek – túrtam a hajamba, mire bólintott, és egy hang nélkül felhajtotta az italt.

- Megbántottalak? – kérdeztem, ahogy még mindig feltűnően hallgatott, és makacsul bámulta a régi szőnyeget.

- Nem – jött a csendes válasz. – Csak eszembe jutott…Stefan. Ma van az egy éves évfordulónk – fordult felém, és a barna szempárban jókora keserűség villant meg.

- Évforduló? Házassági? – érdeklődtem, és beleittam a whiskybe.

- Nem tudok róla, hogy hozzámentem volna Stefanhoz – vetett felém Elena egy megsemmisítő erejű pillantást.

- Pedig de – válaszoltam. – Csak olyan részeg voltál, hogy nem is emlékszel rá. Bár ezt megértem. Józanul senki nem választaná az öcsémet.

- Kösz, kedves tőled ez a hatalmas együttérzés – állt fel Elena, és az ajtó felé sétált.

- Várj! – léptem utána, megfogtam a vállát, és magam felé fordítottam. – Sajnálom. Ne haragudj… nem akartam.

- Bunkó lenni? – tette a kezét csípőre Elena. – Ettől függetlenül sikerült. Komolyan mondom, nem ismerlek ki. Egyszer a közelembe kerülsz, és jól érzem magam veled, aztán pedig… - legyintett egyet.

- Most haragszol? – szóltam a vállának, ahogy ismét elfordult tőlem.

- Nem – nézett rám vissza az ajtóból. – Csak szeretnék kicsit lepihenni. És egyedül lenni.

- Pedig jól mulattunk – vontam fel a szemöldököm. – A megalázó vereségem ellenére is.

Láttam, ahogy halvány mosolyra húzódik a szája, és némileg tétovázva megszólalt.

- Ha még lesz valami ötleted, amivel felvidíthatsz, hát akkor rajta. A szobámban megtalálsz – hagyott magamra, és egy perc múlva meghallottam az ajtó csapódását, ahogy bezárta maga mögött.

*****

Lenn a nappaliban sétáltam fel-alá, valami ötleten törve a fejemet, de olyan üres volt, mint a whiskyüveg, amibe idejövet belerúgtam.

- Nem nagyon van takarítva ebben a házban – dörmögtem, mert arra gondoltam, ezt még nyilván a valódi Damon hagyhatta a kanapé mellett.

A céltalan körözgetés közben, amivel csaknem árkot szántottam a szőnyegbe, feltűnt valami. Egy régi ajtó… ami a díszletben még sosem szerepelt.

- Ez vajon hová vezet? – szedtem össze a bátorságom, hogy benyissak rajta. Fel voltam készülve akár egy vicsorgó vérfarkasra is mögötte. Miért is ne? Ennyi őrület után, még ez is belefért volna…

De nem volt sem vérfarkas, sem másfajta szörny. Helyette találtam olyat, ami ezerszer jobban tetszett.

*****

- Csak gyere, gyere – fogtam Elena kezét, és húztam magam után. – Kitaláltam, mivel vidítsalak fel.

- Őszintén remélem is – jött a válasz a hátam mögül. – Mert már csaknem félálomban voltam, mikor felvertél. Most már elárulod, miért kellett tetőtől talpig felöltöznünk? – kérdezte, mikor megálltam vele az ajtó előtt.

- Igen – válaszoltam vigyorogva, majd belöktem az ajtót, és a garázsba mutattam. – Mert te és én… motorozni megyünk – simogattam végig a fénylő gépcsoda oldalát.

Az előbb még némi ellenkezést láttam Elena arcán, de ahogy megpillantotta a motort, felcsillantak a szemei.

- Woooow… - mondta elismerően. – Na és melyikünk vezet? – vigyorgott rám.

- Naná, hogy én – böktem a dzsekibe burkolt mellkasomra. – De hazafelé leszek olyan jó fiú, és átengedem a kormányt neked. Na gyere, pattanj fel mögém – ültem a motorra, és várakozás teljesen néztem rá. – Tedd fel ide a jobb lábad… mondom a jobbat – sóhajtottam. – A másikat emeld át, és máris fenn vagy – vigyorogtam, és éreztem, ahogy két másodperccel később Elena helyet foglal mögöttem.

- Kényelmes – hallottam a hangját. – Bukósisak?

- Tessék – nyújtottam egyet hátra. – Bár ami azt illeti, jól akarjuk érezni magunkat, nem? A szabadon száguldásnál nincs élvezetesebb. Biztonságban vagy mellettem, ne aggódj. Remekül vezetek.

- Lehet hogy megártott a whisky amit adtál, de benne vagyok – koppantotta a földre Elena a sisakot.

- Akkor karolj át – néztem hátra a vállam felett. – Hajtsd a hátamra a fejed. Olyan csábítóan… Ne félj, nem harapok. Auuuu… most direkt szorítod a gyomrom?

- Neeeem – jött a kaján válasz a hátam mögül. – És már megint célozgatsz.

- Eszemben sincs - ráztam a fejem. – Megint félreértesz. Csak jókedvre derítelek. Indulhatunk? – vontam fel a szemöldököm széles mosollyal, és amikor megérkezett a beleegyező bólintás, megnyomtam a garázsajtó távirányítóját, és gázt adva kiszáguldottunk a világba.

Vége

Folyt. Köv.