Ha egy álom megkísért 2.

2. fejezet

Valami felébresztett. Egy kéz meleg érintése öntött el jóleső érzéssel, ahogy óvatosan végigsimított homlokomon, kisöpörve onnan izzadt hajamat. Már épp kezdtem volna kéjesen elmerülni a kellemes bizsergésben, mikor a következő pillanatban ugyanez a kéz úgy megrázott, hogy csaknem kizuhantam az ágyból.

- TE MEG MI A FENÉT KERESEL ITT? – hangzott fel hozzá egy meglehetősen paprikás hangon feltett kérdés, és ez elég volt ahhoz, hogy nagyon lassan résnyire nyissam a szemeimet.

Először minden körbefordult körülöttem, szédültem, talán a fejemet ért jókora ütés következtében, aztán hirtelen szabályos körvonalakat kaptak a tárgyak, és már úgy éreztem, mintha nem is ért volna baleset nem sokkal… vagy épp ki tudja mennyi idővel ezelőtt.

- Neked is szia, édesem – morogtam, mikor megláttam a fölém hajló Ninát, és nem értettem, miért néz rám olyan csúnyán, ahogy csak ritkán szokott. De már megvoltak a módszereim arra, hogy ilyenkor megoldjam a helyzetet, és kitöröljem belőle a kezdődő dühét.

Kissé pimasz mosollyal kinyújtottam a kezem, magamhoz húztam, és szenvedélyesen megcsókoltam. Ajkai szétnyíltak, utat engedve nyelvemnek, és már épp kezdtem elkönyvelni, hogy győztem és meggyőztem, mikor hirtelen elszakította magát tőlem, és máris egy akkora pofon csattant az arcomon, mint egy pisztolylövés.

- Hogy merészeled…. – sziszegte halkan, de annyi intenzitással, amennyit csak bele tudott sűríteni a hangjába. – Hogy jössz ahhoz, hogy… hogy…. – akadt el még a szava is a felháborodástól.

- Most mi van? – ültem fel kába csodálkozással, és csodáltam, ahogy attól a pillantástól amit rám vetett, nem gyulladt meg körülöttem az ágynemű.

- HOGYHOGY MI VAN? – visszhangozta. – Mi a fenét csinálsz itt? Azt mondtad, Stefan után mész! Hogy nem veszted szem elől! Hogy megkeresed! Ehelyett itt alszol az ágyadban teljes nyugalomban, és a tetejébe… még képes vagy megcsókolni is!

Bambán bámultam néhány másodpercig, aztán hangosan elnevettem magam.

- Iszonyú vicces vagy édesem – csóváltam a fejem vidáman. – De már kikapcsolták a kamerákat, és hazament a stáb. Most már mi vagyunk, tudod… Ian meg Nina – magyaráztam neki, mintha valami kisgyerek lenne.

Most rajta volt az értetlen tekintet sora, és csak egy kérdést ismételt.

- Hol van? Hol van Stefan? – nézett  a szemembe fagyosan. – Ne mondd, hogy fogalmad sincs, mert…

- Mert különben mi lesz? Nem szólsz többet hozzám? – túrtam bele a hajamba, és lábaimat a padlóra lendítettem, és az ágy szélére ültem. – Stefan alatt nyilván Pault érted. Már előrementek Torrey-val. Mondtam, hogy én meg megvárlak. Ennyi – tártam szét a kezeimet. – És ha nem akarod, hogy megcsókoljalak, másképp is értésemre adhatod – simogattam meg pirosló arcomat. – Érdekes módon eddig nem volt ellenedre.

- Attól, hogy a halálosnak hitt ágyadon megcsókoltalak, még nem jogosít fel rá, hogy máskor is megtedd! – fújtatott felém mint egy vadmacska, aztán meglepő hevességgel megragadta rajtam a pólót, és olyan közel hajolt hozzám, hogy alig egy centi választotta el tőlem.

- HOL… VAN… STEFAN? – tagolta, mintha egy szellemi fogyatékoshoz beszélne.

- Mondtam már, hogy előrementek – toltam el magamtól a kezét, most már kissé unva a dolgot. – És mint már említettem, vége a forgatásnak! Nagyon vicces volt édesem, de nem léphetnénk végre túl a dolgon? – álltam talpra, és az ajtó felé indultam. – Megyek, kissé rendbe szedem magam. Ha nem tűnt volna fel, épp félkómában voltam! – tapogattam meg a fejemet hátul, de csodák csodájára a sebet nem éreztem. Nem volt vér, nem volt fájdalom… nem volt semmi. Mintha meg sem történt volna…. Érdekes.

- Na mindegy – mormoltam az orrom alatt. – Szóval, én megmosdom. Addig döntsd el, akarsz-e velünk jönni. Ha nem, hát nem muszáj. Haza is mehetsz, ha gondolod. Én mindenesetre csatlakozom a barátaimhoz. És megpróbálom addig megfejteni, hogy mi ütött ma beléd – ráztam a fejem értetlenül, és kiléptem a szoba ajtaján… egyenesen egy folyosóra.

- Hát ez meg mi? – esett le az állam, és úgy bámultam körbe, mint Alice csodaországban.

Érzékeltem, hogy Nina kilép mellém, és ezúttal már nem dühösen, hanem némi tartózkodó félelemmel néz rám. Kb úgy, mint a közveszélyes őrültekre szokás.

- Ez itt a házatok – mondta óvatosan, és hátrált két lépést. – Tudod… folyosó, szobák, nappali a kandallóval…rémlik, ugye?

- Igen, tudom, hogy milyennek kell lennie… - makogtam. – De hol vannak a lámpák? És hol vannak a sínek? Meg… a kamerák, és a kábelek? – tettem néhány lépést előre, és egyenesen egy lépcsősorra bámultam, ami egy emelettel lejjebb vitt.

Ninára kaptam a tekintetem, akinek már tényleg az látszott az arcán, hogy valami nagyon nem stimmel velem, és nem tudom min csodálkoztam jobban. Azon, hogy nem olyan volt a helyszín, mint egy stúdió, vagy azon, hogy ő csodálkozik, de nem is foglalkoztam ezzel többet. Úgy robogtam le a lépcsőn, mint akit űznek, hogy a nappaliba érve megtorpanjak a kandalló előtt.

- Ez nem lehet igaz – nyögtem. – Ez egy álom… én nem lehetek itt! – kezdett bennem fura sejtelem kialakulni. Hiszen a díszlet… ismertem jól. Minden nap ott forgattunk a módszeresen felépített Salvatore panzióban. De azok a helyszínek különállóak voltak… és most… mindez hirtelen egybeállt. Egy KOMPLETT HÁZ lett belőle.

- Én nem lehetek itt… - ismételtem motyogva, és hátrafordultam mikor meghallottam Nina lépteit mögöttem.

- Én is ezt mondtam az előbb – nézett rám tétován. – Hogy azt mondtad, addig nem jössz haza, amíg nem tudsz valamit… - nyelt nagyot, és nem mondta ki a nevet.

Nem válaszoltam, végigrohantam a nappalin mint akit űznek. Minden a helyén… minden olyan ismerős… Kivágtam egy kis szekrény ajtaját, és megpillantottam benne egy üveg whiskyt.

- Még ez is pontosan ott van… pontosan ott! – meredt ki a szemem, és rájöttem, hogy a mostani viselkedésemmel csakugyan úgy festhetek mint egy elmeháborodott, vagy mint aki valami drog áldozata.

- Oké, igyál csak! – csattant fel Nina. – Ehhez bezzeg értesz! Mondd, mikor méltóztatsz lemondani arról, hogy minden problémát a piálásba fojts? Miközben a barátom valahol ki tudja hol jár, és mit csinál!

- A barátod? – prüszköltem ki az italt. – Hát ez valami új! – koppantottam a poharat az asztalra, már magam is dühösen. – Eddig azt hittem, én vagyok a barátod! Vagy időközben lecseréltél? Alig egy óra alatt? Egyáltalán, mi van itt? Mi ez a hely? Jó, persze, ne válaszolj, felismertem…. DE HOGY LEHET HOGY ILYEN? – kiáltottam. – Nem ilyennek kellene lennie! HOL VAGYOK EGYÁLTALÁN?

Nina hatalmas levegőt vett, szemmel láthatóan azért, hogy ne rontson nekem, és ne képeljen fel újra, vagy hogy épp ne robbanjon szét a méregtől, amit vérvörös feje is igazolt.

- A barátod? – visszahangozta. – Te most tényleg úgy gondoltad, hogy amiért Stefan eltűnt, te automatikusan a helyére léphetsz? Nem vagyok Katherine, ha nem tűnt volna fel! És mi a fene van veled? Mi történt? Megőrültél? Vagy csak megint jó alaposan leittad magad valahol? Hát én nem tartalak vissza! Folytasd csak nyugodtan! – lökte felém a letett poharamat. – De azt már most megmondom, Damon Salvatore, hogy ha még egyszer egy ujjal is hozzám érsz, én magam döfök karót a szívembe, vagy ne legyen Elena Gilbert a nevem! – kiáltotta az arcomba, aztán sarkon fordult, és mire kettőt pislogtam volna, már csak egy ajtó csapódását hallottam az emelet felől.

- De hát én… - motyogtam a nagy semminek – az én nevem Ian Somerhalder… - és úgy fogtam meg a fejem, mintha csak a józan eszemet próbáltam volna megőrizni. – Mi történik velem? Mi ez az egész?

Vége

Folyt. Köv.