Segítő kezek

13. fejezet

(befejező rész)

Nem tudtam eldönteni, a fülem, vagy az eszem hagyott-e cserben, hát csak bámultam Ianre néma döbbenettel.

- Mit mondtál? – kérdeztem meg aztán, persze teljesen feleslegesen. Hiszen jól értettem elsőre is…

- Azt, hogy Nina nem a barátnőm – ismételte meg mégis, és közelebb lépett hozzám. – Ezt akartam ma elmondani. Persze, nem pont így terveztem – mutatott a háta mögötti ajtó felé – hanem kicsit másképpen. De ha most meghallgatsz…

Nem tudtam eldönteni, mit is érzek most. Lényem egyik felét majd szétvetette a kíváncsiság, másik fele meg legszívesebben helyben felképelte volna ezt a macsót.

- Hallgatlak – mondtam aztán kissé mogorván, és karba fűztem a kezemet.

- Gyere – intett néhány szék felé – ez kissé hosszas lesz az álldogáláshoz.

Leültem, és várakozásteljesen néztem rá, míg ő egy percig némán hallgatott, és összeszedte a gondolatait.

- Tetszel nekem. Nagyon – bukott ki végül belőle. – Már akkor megtetszettél, ott a parton, azzal a kis sirályfiókával a kezeidben – nézett a szemembe. – De akkor olyan gyorsan eltűntél a szemem elől… Megkérdeztem hát Bobot, hogy ismer-e téged, és mit tud rólad. Megemlítette, hogy másnap munkába állnál a rádióban. Tudtam, hogy a közelemben lennél, de én… ennél is közelebb akartalak tudni. Nekünk épp kellett egy mindenes, hát rágtam kicsit Kevin fülét, hogy nálad alkalmasabb embert nem találna. A rádióstúdió főnöke meg véletlen épp jó barátom, hát… felhívtam, hogy mondja neked, hogy az állást betöltötték, és irányítson ide.

- Ha jól értem – meresztettem ki a szememet – akkor te megfúrtad a munkámat? – emelkedett a hangom kissé vészjóslóan. – Azt a munkámat, ahol talán fele ennyi erőfeszítéssel kényelmesen dolgozhattam volna? És helyette felvetettél ide, ahol a bőrt is lenyúztam magamról szinte minden egyes nap?

Éreztem, hogy a miatt a bizonyos pofon miatt kissé erősebben viszket a tenyerem, hát belemarkoltam a saját nadrágomba, mintegy visszafogva magamat.

Ian nagyot sóhajtott, és folytatta.

- Igen, megfúrtam – bólintott – de örültem, mert itt voltál a közelemben, és láthattalak. És… minden nap azon törtem a fejem, hogy kerüljek közelebb hozzád. Nem akartam, hogy csak munkatársak legyünk. Én ennél többet akartam.

- És Nina? Nem értem az összefüggést. Hogy kerül a képbe ő? – hajoltam előre.

- Ő nem a barátnőm, és sosem volt az. Persze, a nyilvánosság ezt másképpen tudja – motyogta. – Amikor már benne jártunk az első évadban, Kevin és Julie ötlete volt, hogy játsszuk el, hogy egy pár vagyunk. Mert hogy jó a nézettségnek, és mert lelkesíti a sorozatbeli Damon-Elena hívőket. Igazuk volt, az tény… ebből a szempontból legalábbis. De az igazság az, hogy mi Ninával barátok vagyunk. Csak jó barátok, és semmi több.

- Akkor most már végképp nem értem! – fakadtam ki. – Megfenyegetett, mikor veled látott, kérdőre vont, és én azt hittem, hogy…. – ráztam a fejem értetlenül.

- Ne haragudj rá, kérlek – jött a bűnbánó vallomás a másik székről. – Ő nem tehet semmiről. Csak azt tette, amire megkértem.

- MEGKÉRTED? – visszahangoztam, és elvetettem a pofon ötletét, helyette legszívesebben egy igen kényes részén rúgtam volna meg.

- Tess, aki az elődöd volt – túrt bele a hajába Ian elég idegesen – szóval, amikor rám mászott, azt hittem, hogy ő meg én… hogy amit érez irántam, valódi. Persze, aztán megtudtam, hogy Paullal és Michaellel is bepróbálkozott. Ugródeszkának akart tekinteni minket, hogy ő is karriert csinálhasson, vagy csak jólétet és anyagi biztonságot akart, ezt nem tudom… de pofára estem kissé. És ezt most veled nem akartam. Megkértem Ninát, hogy teszteljen téged. Hogy ha tetszem neked – mert észrevettem, hogy tetszem, és ezt ne is tagadd – akkor ez mennyire valódi. Hogy amit mutatsz irántam… az ugyanaz-e, amit én érzek irántad – fejezte be végül, már alig hallható hangon.

- Úúúúgy – húztam el a szót – szóval, teszteltetek. Mint egy autót, vagy valami terméket – fulladt el a hangom a dühtől. – És mondd csak, átmentem a vizsgán? – pattantam aztán fel a székből, és villámló szemekkel meredtem rá.

- Hogy tehetted ezt velem? – kiáltottam. – Kinek képzeled te magad? Mi jogon fúrod meg a munkámat, és játszol az érzelmeimmel? Mert te megteheted, mert te vagy a nagy Ian Somerhalder?  Eszedbe sem jut, hogy lehet, hogy én azt a munkát szívesebben csinálnám? Eszedbe sem jutott, hogy mi van, ha nem viszonzom az érzelmeidet? Hogy mi lesz akkor, ha úgy dolgozunk egymás mellett, mint két vadidegen? Eszedbe sem jutott, hogy nagyon csúnya vége is lehetett volna annak, ha egymás ellen uszítasz Ninát és engem?

A hajamba túrtam és rekedten elnevettem magam.

- Ezt egyszerűen nem hiszem el! – toppantottam. – És én még azt hittem, hogy te talán más vagy, mint a többi beképzelt majom, aki a reflektorfényben illegeti magát! Semmivel nem vagy másabb! Azt képzeled, felette állsz mindennek és mindenkinek! Emberi érzelmeknek, és sorsoknak egyaránt!

Sarkon fordultam, és elindultam kifelé, de leugrott ő is a székről, és a vállamat megfogva maga felé fordított.

- Várj – mondta ő is látható feszültséggel – beszéljük meg, kérlek!

- Nem – téptem ki magam a keze közül – nem akarok veled megbeszélni semmit! Hagyj engem békén! Elég a játékból! Fejezzük be a forgatást, és menjetek, én meg hagy éljem tovább a magam kis életét! Nem kérek belőled többet! Hányok tőled, Ian Somerhalder! – sziszegtem, azzal egy mozdulattal ellöktem magamtól, és kirohantam a stúdióból. Az ajtóból egy másodpercre visszanéztem. Ő még mindig ott állt, döbbenten, leforrázottan az előbbi helyén, de alakját már alig láttam a szememet elöntő könnyektől.

*****

Jólesett a lábamnak csapódó hideg víz, újra és újra. Kékben játszott az égbolt felettem, ragyogott a napfény, megcsillant a tenger tükrén, és a hullámverés néha partra sodort egy-egy apró rákot, bizonyítván, hogy a szennyezés ellenére a természet még most is erősebb, és túlél mindent.

Homok csiklandozta jólesően a bőrömet, és a szél belekapott néha-néha a hajamba, a sós víz illata pedig betöltötte minden porcikámat. Odafenn a magasban néhány sirály vijjogott, és nyakamat kitekerve bámultam fel rájuk.

- Veletek kezdődött el minden – motyogtam, aztán visszahajtottam fejem felhúzott térdeimre, és bámultam a vizet anélkül, hogy tudnám valójában mit is látok.

Órák óta ültem már itt, egy helyben, és próbáltam rendet tenni a gondolataim és érzéseim között. Nem sok sikerrel…

Mikor feldúltan hazaértem, David a ház előtt várt. Magával akart hívni valahová… de úgy döntöttem, vele is őszintének kell lennem. Én nem vagyok Ian, hogy semmibe vegyem és megtiporjam mások érzelmeit. Elmondtam hát neki, hogy mit is érzek iránta. Hogy az egyetlen, amit fel tudok neki ajánlani, az a barátság. Hogy menjen, és keressen egy lányt, akitől ennél többet is kaphat. Mert én  többet nem tudok nyújtani neki.

Szomorúan hajtott el a házam elől, és ez a plusz teher még jobban nyomta a lelkemet. Nem akartam bántani őt, de tudom nagyon is jól, milyen érzés a reményeket elvesztve a pokol fenekére zuhanni. Legalábbis lelkileg. Mert Ian most pontosan oda ejtett engem…

Nagyot sóhajtottam, és mikor apró mocorgást éreztem a kezemnél, lenéztem. Egy apró rák próbálta teljes erővel a homokba fúrni magát, közben kíváncsian megszemlélte az ujjaimat is.

- Szia – mosolyogtam rá szomorúan, és a tenyerembe vettem. – Nem jó már a tengerben? Külön költözöl? Bántanak a többiek? Vagy épp téged is – sóhajtottam újra – téged is hülyének nézett valaki?

A rák ide-oda táncolt a tenyeremben, épp csak a homlokát nem vakarta meg ollójával, azon törve a fejét, hová is került éppen.

- Hogy tehette ezt? – kérdeztem tőle csendesen. – Mondd meg, hogy tehette? Miért csinálta ezt velem?

- Azért, mert rájött, hogy szeret. Mindennél jobban szeret – szólalt meg egy mély hang a hátam mögött, összerándultam a hirtelen ijedtségtől, minek következtében a szerencsétlen kis rák ívben repült vissza a tengerbe.

Hátrakaptam a fejem, és nem akartam hinni a szememnek. Ian ott állt mögöttem, alig egy lépésre, és mire én felpattantam volna, már ott térdelt mellettem.

- Dana – ejtette ki a nevemet, ami ilyen lágyan még sosem csengett az ajkán. – Kérlek, hallgass meg. Tudom, hogy haragszol most rám, és joggal haragszol, elismerem. De jogod van tudni nem csak azt, hogy mit tettem, hanem azt is, hogy miért – nyelt egy nagyot.

- Szeretlek! – szakadt ki belőle hirtelen. – Olyan hirtelen jött ez az egész… olyan hirtelen jöttél az életembe… de én nem bánom. Szeretlek! Azóta szeretlek, mióta együtt dolgoztunk Bobnál, te és én. A legszebb délután volt az életemben az a néhány óra. Bármit is tettem, bármit is követtem el ellened, mindent ezért tettem. Szeretlek, és nem akarlak elveszíteni.

Hallgatott egy keveset, aztán a szemembe fúrta égkék tekintetét.

- Eljöhet még az az idő, mikor képes leszel nekem megbocsátani? – kérdezte szomorúan. – Amikor nem fogsz majd mindig haragudni rám?

- Azt mondtad… - kérdeztem vissza hitetlenkedve – hogy szeretsz?

Közelebb araszolt hozzám, és két tenyerébe fogta az arcomat.

- Ez az igazság – mondta őszintén. – Nagy hülyének nézel érte?

Csendben voltam, a hirtelen meglepetés elvette a hangomat. Néztem a kéklő szempárt, de semmit nem láttam benne, csak azt a hihetetlen, és mindennél beszédesebb csillogást.

- Ha valamiért hülyének nézlek – mondtam, és egy apró mosoly kúszott az arcomra – akkor az az, ahogy ezt a tudtomra hoztad. Mondd csak, Ian Somerhalder - kérdeztem – nem hallottál még bonbonról, és virágról? – néztem rá elnéző fejcsóválással.

Hitetlenkedve pislogott rám, aztán ő is elmosolyogta magát, a szeme pedig már úgy ragyogott, mint a napfény odafenn az égen.

- Nem haragszom – erősítettem meg a kimondatlan kérdését. – Haragudtam, de… valahol talán meg tudlak érteni, azt hiszem. Talán a te helyedben én is óvatos lettem volna… bár én talán kevésbé idióta módszert választottam volna az igazság kiderítésére – tettem hozzá, és ő röviden elnevette magát.

- Most már én is tudom – bólintott, és simogatni kezdte az arcomat.

- Akkor most csak üldögélünk – kérdeztem, és derekára tettem a kezem – vagy hajlandó lesz meg is csókolni, Mr. Somerhalder? – mosolyogtam rá.

- Ezer örömmel – jött az ajkaimra suttogott válasz, és a következő másodpercben úgy éreztem, szárnyaim nőnek, mint egy sirálynak, és vele együtt felszállok a kéklő messzeségbe, a fehér felhők fölé, a napfénybe.

- Szeretek, Ian Somerhalder – súgtam a fülébe lehelet halkan, mikor szétváltunk, és szorosan odabújtam a mellkasára, hallgatva szíve dobbanásait.

- Igaz is – dünnyögtem erről a kényelmes helyről felfelé – hogy találtál itt rám?

- A jó öreg Bob – simogatta Ian a hátamat – fejvesztés terhe mellett kiszedtem belőle, hogy melyik a kedvenc helyed. Csak azt a feltételt szabta, hogy vissza ne merjek térni nélküled – vigyorogta el magát.

- Akkor menjünk – mosolyogtam rá, odahajoltam még egy gyors, apró puszira, aztán feltápászkodtam. – Azt hiszem, a titkaim illetéktelen kifecsegése miatt lesz némi beszélgetésem Bob Stevenssel is – mire Ian felnevett, aztán ő is talpra állt, és mikor újra a számra tapasztotta az ajkait, már el is felejtettem, mit akartam tenni Bobbal néhány másodperccel ezelőtt.

*****

1 évvel később

- Örömmel üdvözlünk a körünkben minden megjelentet a Második Esély átmeneti otthon egy éves évfordulója alkalmából – hajolt bele Ian a mikrofonba a sebtében felállított színpadon. – Kérem, most se feledkezzenek meg róla, hogy továbbra is várjuk nagylelkű adományaikat a kihelyezett gyűjtőhelyeken! Mindenkinek jó szórakozást kívánok! – fejezte be végül, és mikor lekászálódott, egy énekesnő és zenekara pattant a helyére, és máris rázendítettek egy pörgős country nótára.

- Szia Aldis! – üdvözöltem a beindult zene és zsibongás közepette a nyakamba ugró fekete kisfiút, és megsimogattam a haját. – Mekkorát nőttél! Pedig csak két hónapja nem láttalak… lassan már magasabb leszel nálam is – mosolyogtam rá, mire a maga módján magyarázni és mutogatni kezdett, azzal a kezembe nyomta a füzetét.

- Ötös, ötös, ötös…. – futott végig a szemem a sorokon, azzal visszaadtam a bizonyítványt, leguggoltam, és átöleltem.

- Mindig mondtam, hogy nálad okosabb kisfiút még nem hordott a hátán a föld – motyogtam elérzékenyülve, aztán Aldis odahajolt, adott egy játékos puszit az arcomra, és már futott is tovább a most kipakoló mini vidámpark felé.

Felálltam, és mosolyogva körülhordoztam a tekintetem a tömegen.

Ian állta a szavát. Támogatókat szerzett, felszólalt fórumokon, televízióban, és a nagylelkű adományoknak köszönhetően nem a régi épületet sikerült felújítani, hanem teljesen új házat vásárolt a város vezetősége átmeneti otthon gyanánt. Aldisnak és a többi gyereknek, és  szüleiknek végre sikerült jóval szebb helyen, és jóval nagyobb biztonságban élnie. Voltak olyanok is, akik már sikeresen talpra álltak, de most ők is visszalátogattak, és boldogan néztem a nevetgélő kicsiket, a reménnyel teli arcú szüleiket, akik a támogatókkal beszélgettek. Minden olyan jó volt most… olyan tökéletes.

- Látod, hogy egyszer valóra válnak az álmok? – dörmögte egy mély hang a fülembe. Ian hátulról átkarolta a derekamat, aztán elém lépett, és egy pohár hideg narancslét nyomott a kezembe.

- Igen, látom – mosolyogtam mikor magához húzott, és megcsókolt. – De ezt mindig is tudtam. És ami azt illeti – vontam aztán magamhoz, és a fülébe suttogtam – megjöttek a vizsgálati eredmények. És ha nem hazudnak, a mi álmunk alighanem kisfiú.

Láttam, ahogy felragyogott a szeme, és újra meg akart csókolni, de ekkor jeladásra léggömbök százai emelkedtek a magasba mint megannyi színes felleg, és egymáshoz simulva néztük a színek pompás látványát.

A felhők között pedig egy csapat sirály rikoltozva keringett a zúgó tenger felé.

VÉGE