Ha egy álom megkísért 3.

3. fejezet

Csak feküdtem Damon ágyán, a fejemre szorított kezekkel, és próbáltam valami értelmet találni ebben az egész őrült helyzetben. Nem létezhet, nem történhet ilyen! Nem szívhatott magába az az elképzelt valóság, melynek minden forgatáson része voltam! AZ nem létezik! A VALÓ ÉLETEM a tényleges, ahol Ian Somerhalder vagyok, NEM Damon Salvatore! Ember vagyok! És el akarok tűnni innen!

- Biztos csak álmodom – dünnyögtem halkan, és a következő öt percben elég fájdalmas teszteknek vetettem magam alá. Megcsípkedtem, pofon verdestem magam, még egy jókora ütést is kiosztottam a saját fejemre, mintegy a baleset ismétlődéseként, de semmi nem változott.

- A fenébe! – szitkozódtam halkan, mikor is valahonnan hangokat hallottam meg. Két ember beszélgetett, ebben biztos voltam, sőt abban is, hogy mind a kettő nő.

Felugrottam az ágyról, és rövid hallgatózás után a kandallóhoz léptem. Ezek a régi tűzhelyek tökéletesen megfeleltek amolyan „házi telefonként” is, mert a  kürtők tökéletesen vitték a hangot. Pláne akkor, ha pontosan a szobám alatt zajlott a beszélgetés.

- Bonnie esküszöm, hazajött, és őrültebb, mint valaha! – csattant Nina – vagy Elena – hangja, és a kanapé, amire valószínűleg levetette magát, megnyikkant mint a kutya, ha a lábára lépnek.

- Eddig sem volt teljesen százas – hangzott fel a válasz Kat Graham jól ismert, kedves hangján, én meg csúnya fintort vágtam odafenn. – Maradjak itt veled? Félsz tőle? Tudod, hogy néha… elég kiszámíthatatlan. Vagy beszámíthatatlan. Egyre megy.

- Nem, nem félek… nem bántana, abban biztos vagyok – jött Elena válasza. – Csak azt kérem, hogy nézd meg! Talán te látsz rajta valamit, amit én nem.

- ITT LENNE AZ IDEJE! – ordítottam lefelé, és még ebben az idegőrlő helyzetben is vigyorogtam egyet ahogy elképzeltem, hogy rezdülnek össze mindketten. – Ami engem illet, szeretnék kikeveredni már ebből az elmebajból!

Nem kellett sokat várnom, léptek csörtettek a lépcsőn felfelé, és úgy vágódott ki a szoba ajtaja, mintha Bonnie minimum berúgta volna, mint a westernfilmekben az ivó ajtaját.

- Neked aztán van bőr a képeden, nem mondom! – tajtékzott felém Nina, és csodáltam, hogy a dühtől nem pattogtak körülötte elektromos szikrák. – Még hallgatózol is? Nem elég, hogy magára hagytad Stefant annak az őrültnek a karmaiban, még…..

- Oké, csak nyugalom – szólt közbe Bonnie, még mielőtt kitört volna az I. verbális világháború köztem és Elena között. – Halljuk, mit keresel itt? Miért jöttél haza?

- Haza? – ismételtem. – Azt hittem, te legalább önmagad leszel! Kat, elég ebből a játékból! Nem tudom miért csináljátok, de elég!

- Ez tényleg teljesen megőrült – fordult Bonnie Elena felé, mintha én ott sem lettem volna. – Azt hiszi, én vagyok Katherine.

- NEM! – kiáltottam el magam már türelmem vesztve, odaléptem, és megragadtam Bonnie csuklóját. – Hogy magyarázzam el, amit még magam sem értek? – kérdeztem elkeseredetten, és ekkor a csukló tulajdonosa kimeredt szemekkel bámult rám, egy pillanatra még talán a lélegzet is benne akadt.

- Bocs… nem akarlak bántani… - morogtam, és elengedtem, aztán az ágyra roskadtam.

- Igen, tudom – jött a lehelet halk válasz Bonnietól, és lassan Elena felé fordult.

- Megtennéd, hogy kis időre magunkra hagysz minket? Talán… talán tudok valamit csinálni. Talán könnyebben beszél, ha nem vagy itt – súgta oda még alig hallhatóan.

Elenát nem volt nehéz rábeszélni a távozásra. Arcán ott tükröződött, hogy legszívesebben a házat sem osztaná meg egy eszementtel, így nem telt fél percbe sem, hogy bezáródjon mögötte az ajtó.

Fel sem ocsúdhattam még, mikor két kéz vaskapocsként szorult az ingem nyakára, és Bonnie úgy rántott fel az ágyról, mint egy rongybabát.

- KI A NYAVAJA VAGY TE? – suttogta, de ez a suttogás felért egy komplett ordítással. – Ki vagy te? Hozzámértél… megéreztelek! Nem vagy vámpír, ember vagy! De mégis Damon Salvatore-t látom magam előtt! Mi folyik itt?

- Boldog lennék, ha tudnám! – feleltem, és lefejtettem magamról a kezeit. – Nem értek semmit… úgy érzem magam, mint egy rossz álomban, mintha feje tetejére fordult volna a világ – sóhajtottam, és visszaültem az ágyra, Bonnie pedig mellém ereszkedett.

- Igazad van, ember vagyok. És nem vagyok Damon Salvatore. Vagyis félig. Néha… - magyaráztam, de rájöttem, hogy ezzel a szöveggel tényleg komplett elmebetegnek fogok tűnni, hát nagyon sóhajtottam.

- A nevem Ian Somerhalder. És ha van néhány perced, hát elmesélem, mit történt.

*****

- Ha jól értem – foglalta össze Bonnie kis idő elteltével – akkor mi egy sorozat részei vagyunk? Amiben te játszol, méghozzá Damon szerepét? És nekem is van egy hasonmásom, aki színésznő, és engem, Bonnie Benettet játssza?

- Pontosan – bólintottam.

- Szegénykém – sóhajtott Bonnie, és ezúttal nem félelem, hanem szánakozás tükröződött az arcán.

- Értsd már meg végre, hogy nem vagyok őrült! Történt velem az a baleset… bevertem a fejem… aztán elájultam, és itt ébredtem. Úgy érzem magam, mintha beszippantott volna a tévé – tördeltem az ujjaimat. – Tudom, hogy hangzik, és hidd el én is őrültnek nézném önmagam, ha ezt kívülállóként hallanám, de ez az igazság. Nem vagyok bolond. Legalább te higgy nekem – kértem elkeseredve. – Boszorkány vagy, nem? Ha hiszel a természetfelettiben, vérfarkasokban, vámpírokban, a természet erejében, és még ki tudja mi mindenben…ha ezek létező dolgok, miért ne lehetne az is az, amiről én mesélek? – érveltem.

- Nos… ebben van valami – ismerte el. – Szóval akkor Ian… örülök, hogy találkoztunk – nyújtotta felém a kezét még némileg tétován, és én mosolyogva megszorítottam a markát.

Abban a pillanatban, mikor a kezeink összeértek, behunyta a szemét, aztán lassú mormolásba kezdett, és homlokomnak támasztotta a sajátját, amitől egy abszurd pillanatig azt hittem, hogy meg akar csókolni.

- Ez hihetetlen – motyogta rekedten, mikor elengedett, de már valami más csillogott a tekintetében. – Igaz… amiről beszélsz. Láttam a gondolataidat, a fejedben… az életedet… színtiszta igazság amit elmeséltél – suttogta döbbenten.

- Akkor végre legalább egy valaki hisz nekem – mondtam megkönnyebbülten. – Szóval, hogy jutok haza? – kérdeztem.

- Honnan tudjam? – kérdezett vissza csodálkozva. - Nem vagyok utazási iroda. Főleg nem így…

- Azt hittem, van egy varázslatod, amivel… - hallgattam el, és a mondat maradék része egy hatalmas sóhajjal távozott.

- Én nem tudok ilyen varázslatról, de utánanézhetek. Bár még nem hallottam róla, hogy történt volna ilyen, de… megígérem, hogy mindent megteszek. Már csak azért is, mert láttam, hogy te és Elena… khm… nagyon jóban vagytok a te életedben – vigyorogta el magát.

- Isteni, hogy még a hálószobatitkaimat is kikukkoltad – mormogtam. – Egyébként Elena valódi neve Nina. És a barátnőm – melegedett meg a mosolyom. – Igaz is, ha már itt tartunk… menjünk le, és győzzük meg róla, hogy igazat mondtam! Neked biztos hinni fog! – álltam fel az ágyról, de Bonnie visszanyomott, és feszülten nézett rám.

- Nem lehet. Nem mondhatod el neki. A számára Damon Salvatore kell hogy maradj. És most én fogom elmagyarázni, hogy miért.

Vége

Folyt. köv