Ha egy álom megkísért

1. fejezet

- Gyerünk már… - szűrtem a szót a fogam között mormogva, miközben Paul előttem állt, és a torkomnál fogva a falnak nyomott. Vicsorgott dühödten, és mivel már jó fél perce így kellett kitartanunk a pozíciót, láttam, ahogy a vicsorgás mellett lassan nyál kezd folyni a szájából, és küzdöttem az engem kerülgető röhögéssel. Azok után, hogy kábé tizedjére vágtak a falhoz, és fojtogattak meg, nem volt kedvem tizenegyedjére is újravenni a jelenetet.

- Megölöm Jimmyt – gurgulázta Paul is, és én már behunyt szemekkel fohászkodtam az égiekhez, hogy ne, csak most ne röhögjek, már csak azért sem, mert Paul nem épp kesztyűs kézzel tartott, és kezdett kissé kevés lenni a levegő.

- ENNYI! – hangzott fel hirtelen a megváltó kiáltás, mire Paul azonnal elengedte a nyakamat, és a száját törölgette, én pedig köhögve masszírozni kezdtem a nyakam.

- Lehettél volna kissé kedvesebb is – csóváltam a fejem Paulra nézve, aki vállat vont.

- Akkor kevésbé lett volna hiteles a jelenet.

- Mert akkor sokkal hitelesebb, ha Damon az alakítójával egyetemben a kezeid között fullad meg, mi? – vigyorogtam el magam, de nem volt bennem neheztelés.

- Jól van fiúk, mára szerintem ennyi volt – tápászkodott fel a székből Kevin, aztán Julieval élénk beszélgetésbe kezdett, körülöttünk pedig életre kelt az eddig kihalt helyszín.

Kamerákat hurcoltak fel-alá, lámpák gyulladtak fel, vagy éppen aludtak ki, és elvették a fejünk fölé belógatott szőrös mikrofont is.

- Hurrá – néztem a karórámra. – Maradt még a mai napból néhány szabad óránk. Nem is tudom mi ütött Kevinbe, hogy ilyen „gyorsan” elengedett minket. Máskor 16 órán át is képes rólunk nyúzni a bőrt.

- Neki is lehetnek gyengébb napjai, nem? – kérdezte Paul, és átölelte a mellé perdülő barna lányt.

- Szia Torrey – köszöntem mosolyogva, mikor az én arcomra is nyomott egy puszit. – Ninát nem láttad?

- Hiába tekergeted a nyakad, elment enni. Azt üzente, nemsokára jön, és neked is hoz valamit.

- Elment enni, miközben a pasiját fojtogatják – csóváltam a fejem nevetve. – Hát nem szép a szerelem? – kérdeztem, de már nem volt aki válaszoljon, mert Paul és Torrey a szájunknál összeragadva álltak.

- Jól van, turbékoljatok csak – legyintettem, és arrébb sétáltam, majd egy gondolattal a „szobám” felé vettem az irányt.

Elővettem egy könyvet, és olvasásba, valamint bősz zenehallgatásba kezdtem, Ninára várva, de csak a telefonom csörrent meg a zsebemben.

- Mmmmm – mormogtam bele, fél szemmel a könyvbe pislogva, így nem figyeltem fel arra sem, ki neve villog a kijelzőn. Csak akkor éreztem azt a különös érzést szétáradni bennem, mikor meghallottam Nina hangját.

- Szia – dörmögtem kissé kéjes hangon, de már folytatni nem tudtam. Figyeltem a mondókáját, aztán felsóhajtottam.

- Ügyes vagy édesem, mondtam már? – nevettem. – Rendben, menj csak. Itt várlak. Ma csinálunk valami igazán jót este, rendben? Már úgy értettem, AZELŐTT – nyomtam meg a szót, és a vonal túlsó végéről érkező választól már most úgy éreztem felgyullad a testem.

- Akkor nagyon siess – motyogtam. – Már most is hiányzol – tettem hozzá, azzal kinyomtam a telefont.

- Na mi az? – néztem fel a betoppanó Paulra, aki épp a kabátját vette fel.

- Meddig ülsz még itt? Kiürül a stúdió. Nina? – forgatta meg a fejét, keresve a barna hajzuhatagot.

- Egyenlőre még nincs. Most hívott. Leette a büfében magát – nevettem el magam, és Paulból is kitört a nevetés.

- Mondd, neki ez a specialitása? – kérdezte meg, hiszen nem első alkalommal fordult elő ilyen.

- Nálunk ez az előjáték – vágtam rá hirtelen, aztán kényelmesen végignyúltam az ágyon.

- Akkor megvárjuk – telepedett mellém Paul. – Torreyval elmegyünk csavarogni egyet. Ami jön alapon. Kaja valami gyors étteremben, van itt nem messze egy kis vidámpark is… bolondozunk egyet. Rég voltunk már gyerekek. Most végre nem várnak sem újságírók, sem riporterek. Kapcsoljunk ki kicsit. Nem jöttök velünk?

- Torrey nem bánná? – mozdítottam a fejem arra. – Ha kettesben lennétek…

- Torrey nem bánná – hallottam a hangot az ajtó irányából, és megjelent az említett. – Gyertek csak. Olyan rég szórakoztunk már együtt, így négyesben, nem igaz?

Elmosolyogtam magam. Fura volt, de mióta Paul és ő összejöttek, köztünk szinte azonnal megvolt az összhang. Mintha hirtelen előbukkant volna egy nálam fiatalabb testvér, úgy éreztem iránta. Nina néha féltékeny is volt, ha látta milyen jókat beszélgetünk együtt, de aztán ő is megértette, és elfogadta, hogy a szeretet amit Torrey iránt érzek, más, mint amivel Nina tölti meg a szívemet.

- Akkor meghívás elfogadva – válaszoltam végül. – Bár javaslom, induljatok el előttünk. Nina hazament átöltözni, és gyanítom, rá még kicsit várni kell.

- Miért, nem lakik messze – nézett rám Paul.

- Nem is az tart sokáig, amíg visszaér – nyújtóztam nagyot. – Hanem amíg kiválasztja, mit vegyen fel – nevettem, és Paulból is kipukkant a hahota.

- Férfiak – forgatta meg a szemeit Torrey – mit értetek ti ehhez… - csóválta a fejét mosolyogva, és megfogta Paul kezét.

- Jól van haver, mi előre megyünk. A 22.-ik sarkán van egy jó kis gyorsétterem. Ott megvárunk titeket, rendben? – tápászkodott fel a barátom.

- Tökéletes – intettem nekik, aztán alig fél perccel később eltűntek szem elől, és a gyanúsan nagy csend arra utalt, hogy mások sem nagyon mozognak már a falak között.

Csendesen feküdtem az ágyon, és nem tudtam nem Ninára gondolni. Milyen fura az élet… Annyi találgatás, rólunk kitalált, légből kapott pletyka után végre együtt voltunk, Ő és én. Olyan szerelem volt ez, amit senki nem kér, csak kap, és nyakig merül a jó érzésben, amit az okoz, ha csak eszébe jut a másik. Szerettem őt, úgy, ahogy még talán soha senkit előtte, és tudtam, hogy az ő érzelmei irántam ugyanilyenek. Boldogok voltunk együtt, és kész.

Megdörgöltem az arcomat, aztán felültem, és a padlóra lendítettem a lábamat.

- Hát, egy borotválkozás sem ártana – mormogtam halkan, és a távoli mosdó felé vettem az irányt.

Lekaptam magamról az inget, és arcom szemléltem a tükörben, mikor a textildarab a mosdó pereméről a földre hullott.

- A francba! – tört ki belőlem, noha patyolat tisztaság uralkodott, de mégis… oké, valljuk be, kissé túlzottan is kényes voltam a ruháim tisztaságára.

Lehajoltam felvenni a kósza ruhadarabot, és mikor felegyenesedtem volna, a tarkóm találkozott a mosdó peremével, ami egy jól hallható koppanásban teljesedett ki.

Összefolyt a szemem előtt a világ, fekete-kék foltok játszottak tekintetem előtt. A falnak támaszkodtam, mert úgy éreztem nem fognak megtartani a lábaim, míg szememet elöntötték a fájdalom könnyei.

Megnyitottam a csapot, bősz sziszegéssel, és alányomtam a fejem, hogy kissé kitisztuljon a világ, és megrémültem, mikor a víz vöröses színben folydogált alá.

- Ez nem lehet igaz – nyúltam a sebhez, mikor képes voltam már szédelgés nélkül megállni a lábamon. Egy újabb szisszenéssel később megnéztem kissé véres ujjaimat, és valami azt súgta, a ma esti program már ugrott.

Úgy ahogy voltam, félmeztelenül, ingemet a kezemben lóbálva visszabotorkáltam Damon szobájának díszletébe. Rémlett, hogy valamelyik forgatás alatt a kis éjjeliszekrényben hagytam egy köteg zsebkendőt.

Lehajoltam, kivettem néhányat, és a sebre szorítottam. Lehajoltam, hogy felvegyem a telefont, és ekkor alattomosan újra rám tört az előbbi rosszullét. A szédülés a százszorosára erősödött, már szinte összefolyt előttem minden, kivehetetlen foltokká vált, mintha valami centrifugában ültem volna éppen.

Próbáltam még megkeresni valakit a telefonkönyvben, hogy segítséget hívjak, de már képtelen voltam rá. Éreztem, hogy zuhanok, és az utolsó amit konstatáltam az volt, hogy az ágy puha párnái közé érek.

Aztán csak a sötétség jött.

Vége

FOLYT. KÖV.

MÉG MINDIG CSAK HÁROM KOMMENT UTÁN HOZOK ÚJ RÉSZT! :)