Ha egy álom megkísért 6.

6. fejezet

- Na mi az, mi olyan érdekes? – kérdeztem miközben a motorba tuszkoltam a benzincső töltőfejét, és Elenára néztem, aki továbbra is a motoron kuporogva, meglehetős érdeklődéssel pislogott rám.

- Csak csodálkozom – válaszolta, és megigazította hosszú barna haját, amit jócskán összekuszált a menetszél. – Komolyan, mintha nem is Damon Salvatore lennél – tette hozzá, mire hajszál híján kiejtettem a csövet a kezemből.

- Mégis, ugyan ki lehetnék? – tettem fel a kérdést, megpróbálva egyszerre közömbös és kissé gúnyos arcot vágni.

- Nem is tudom. De emberi vagy. Nem is sokkal ezelőtt minden alkalommal ha láttalak szerettelek volna megfojtani, vagy legalábbis felképelni. Most pedig csaknem úgy érzem magam veled, ugyanolyan jól, mint… - harapta el a mondatot.

- Mint Stefannal – fejeztem be helyette, aztán visszalöktem a csövet a helyére, és megtöröltem a homlokomat. Szeptember ellenére iszonyú hőség volt most is.

- Igen, valahogy úgy. Csak ettől félek is kissé – nézte Elena az aszfaltot elgondolkozva, és csak akkor hallgatott el, mikor megjelent a benzinkutas, és odanyomtam a bankkártyámat a markába.

- Megvárom itt… - jeleztem, hogy nem megyek be vele, aztán ahogy eltűnt, Elenához fordultam. – Várom a befejezést. Mi van rajtam olyan ijesztő? – tártam szét a karjaimat, és körbeforogtam előtte, amíg meg nem állított, a vállamat megfogva.

- Te nem – rázta a fejét. – Csak… nem tudom az igazi, a régi Damon Salvatore mennyire él még odabenn – bökögette meg a mellkasomat. – Ha Damon Salvatore így viselkedik, annak lehet, hogy csúnya oka van. És roppant ronda következményei lesznek.

- Értem – hümmögtem. – Vagy csak Damon Salvatore jól érzi veled magát. Tudja, hogy sosem pótolhatja az öccsét, de megpróbálhat legalább jó kedvre deríteni. Hogy kicsit kikapcsolj, és ne gondolj a rossz dolgokra.

- Szóval, Damon Salvatore képes lenne erre? – billentette félre a fejét Elena mosolyogva, és olyannyira Ninát láttam magam előtt, hogy a dzsekim belső zsebébe kellett kapaszkodnom, ha nem akartam itt és most megcsókolni, vállalva érte egy alapos rúgást egy nagyon érzékeny pontomra.

Nem válaszoltam azonnal, megvártam míg a visszatérő kutas a kezembe nyomta a bankkártyát és a bizonylatot, aztán jó utat kívánva, ásítozva visszabaktatott.

- Hogy képes lennék-e rá? – visszhangoztam, miközben felültem előre, és megmarkoltam a kormányt. – Nem tudom. De egyezzünk meg valamiben. Az elkövetkező napokban teszek majd rá néhány próbát, rendben? – vigyorogtam el magam, és Elena önfeledt mosolyát látva meghúztam a gázkart, a motor pedig kilőtt a messzeségbe.

*****

- Ez egyszerűen… csodálatos volt… isteni és… - hallgatott el Elena, ahogy a Salvatore ház garázsában lekászálódott mögülem a motorról. Haja kócos volt, az arca kipirult, a szemei pedig úgy csillogtak, hogy a legszebb gyémánt is üvegcserép lehetett volna mellette. – Nagyon jól éreztem magam – tette még hozzá vidoran. – Ha hiszed ha nem, most ültem először motoron.

- Nos, azt gondoltam – lendítettem le lábam én is a nyeregből. – Ha látnád most magad… Az első motorozás után egy lány csak akkor szebb, amikor az első… - hallgattam el aztán, amikor rájöttem mi esett ki a számon.

- Na, arról már mindenki lekésett – nevetett Elena, és nem haragudott meg a megjegyzés miatt.

- Igen, ezt el ne felejtsem – bólintottam. – Az első helyet fenntartottad Stefannak. Vagy Mattnek?

A következő pillanatban mintha beborult volna a ház felett az ég, mert Elena szemei olyan villámlásba kezdtek, mintha Zeusz foglalt volna a fejében helyet.

- Nem tartozik rád, hogy kinek adtam oda az első helyet! – kiáltott rám, és hátráltam egy lépést. – Te jó ég, és én még emberinek hittelek! Hát a régi Damon Salvatore is ott van odabenn! – mutatott a szívem tájára. – Legfeljebb nagyon jól palástolod, és jó mélyre temeted, de akkor is ott van! Egy biztos: ne is álmodj olyanról, hogy nem második, vagy harmadik, de akár csak ezredik is lehetsz a sorban! – fordított nekem hátat, és felvágtatott a házba vezető lépcsőkön, én pedig rohantam utána.

- Elena várj! – fogtam meg a vállát, mikor a nappaliba értünk. – Kérlek ne haragudj… én nem úgy mondtam! Nem megbántani akartalak!

- De azért sikerült – fonta karba a kezét az említett, és durcásan nézett rám.

- Egy akkora hülye vagyok – sóhajtottam, és – bátortalanul ugyan – de megsimogattam a haját. – Mindig mindent elszúrok valahogy… tényleg nem akartam. Olyan jó napunk volt együtt. Én meg elbaltázom – keseregtem.

Elena kinyitotta a száját hogy válaszoljon, de a fotelből felemelkedett egy alak, és fejét negédesen félrebillentve a szemembe nézett.

- Bocsánat, ha megzavarom a meghitt társalgást, de már egy jó ideje várlak édes – lépett hozzám közelebb, és leesett az állam.

- Dawn… - leheltem meglepetten, aztán gyorsan kijavítottam magam. – Andie… nem számítottam rá, hogy… hogy látlak – dadogtam még mindig döbbenten.

- Akkor én magatokra is hagylak titeket – fordult meg Elena, és ahogy felszaladt a lépcsőn, csak egyetlen pillanatra láttam az arcát. Azon pedig fájó csalódás, és csendes dühöngés látszott.

*****

- Miért jöttél? – kérdeztem már fenn a szobámban Andie-t, és fel-alá járva koptattam az amúgy sem új szőnyeget. – Nem kellene itt lenned, te is tudod.

- Ugyan már Damon – állt fel, és odalépett hozzám. – Légy oly kedves hagyd ezt abba, mert beleszédülök – fogta meg a derekamat, én pedig engedelmesen megtorpantam. – Azért jöttem, mert hiányzott az én Damon Salvatore-m – búgta Andie. – Minden értelemben – kacsintott rám, és ugyancsak bamba arcot vághattam, mert halkan elnevette magát. – Ugyan már… ne mondd, hogy nem kaptál tőlem földöntúli gyönyört minden alkalommal. Legutoljára épp… - számolgatott az ujjain – három nappal ezelőtt. És most még csak örülni sem akarsz nekem – tette hozzá lebiggyesztett ajkakkal.

- Nem erről van szó – sóhajtottam, feladva a reményt, hogy az igazi énjével, Dawn-al beszélek. – Csak arról, hogy nem kellene itt lenned. Ennyi az egész. Elmagyarázzam?

- Nem, nem szükséges – vont vállat Andie, aztán a csípőmnél fogva magához húzott, és ahogy végigsimított a mellkasomon, nagy sóhajokkal próbáltam visszanyerni az önuralmam.

- Ezt ne csináld! – állítottam meg simogató kezét, és folyamatosan Nina képe lebegett a szemem előtt. – Nézd Andie… a legokosabb az lenne, ha most fognád a táskádat, és elmennél innen úgy, ahogyan jöttél – léptem hátra, és most, életemben először bánni kezdtem, hogy nem vagyok vámpír. Mennyivel könnyebben működne megigézéssel…

- Stefan elment, de visszatérhet. Veszélyben lehetünk mindannyian. Elena testi épségére kell vigyáznom, de nem fog menni, ha szét kell osztani magam köztetek – nyomtam a kezébe a táskáját. – Viszlát Andie, jó volt veled, meg hasonlók, de most menj. Majd… majd felhívlak, ha úgy alakul – tereltem a küszöb felé.

Vetett rám egy sértődött pillantást, aztán lekopogott magas sarkújában a lépcsőkön, és úgy vágta be maga mögött az ajtót, mintha tokkal együtt akarná kirántani a keretéből. Nagyot sóhajtottam, belemarkoltam a hajamba, és semmi mást nem akartam, csak visszamenni a saját helyemre, a saját világomba, dimenziómba, vagy hívjam épp bárminek… ekkor halkan nyílt a szobám melletti ajtó, és Elena csodálkozó pillantását láttam magam előtt. Szemlátomást felmérte a helyzetet, mert szóra nyitotta a száját, de ezúttal én voltam az, aki nem várta meg a mondandóját. Pihenni akartam. Aludni… és felejteni kicsit ezt az egész őrületet.

*****

A garázsban megjósolt vihar csakugyan kitört. Ezúttal nem Elenából, hanem magából az égből.

Éjfél felé járt már, és igencsak szapora eső kopogott az ablaküvegen. A szél vadul rázta a kinti fákat, néha egy-egy apró gallyat is az üvegnek vágott, és olyan sikolyokkal telt meg a régi ház, mintha egy horrorfilmben lennénk.

Nem tudtam aludni, csak fejem alá tett kezekkel bámultam a plafonra. Bonnie még nem jelentkezett, és tippelni sem tudtam, meddig kell még játszanom a valóra vált szerepemet, és mi lesz majd még ennek a vége.

Megrezzentem, mikor résnyire nyílt az ajtóm, és a következő pillanatban Elena feje jelent meg a nyílásban.

- Elena – ültem fel az ágyban, meglepődve nézve az éjjeli nem várt látogatót. – Valami baj van?

- Nem... – suttogta, és beljebb óvakodott. – Én nem…. vagyis - ült le az ágy szélére, és lehajtotta a fejét. – Csak iszonyú rossz álmom volt. Összevissza, mindenféléről… és most itt a vihar…

- És félsz – állapítottam meg ahogy úgy kuporgott az ágyam szélén, mint egy riadt, óvodás kislány.

- Igen – lehelte szégyenkezve.

- Ha gondolod… nem is tudom…lemehetünk a nappaliba – ajánlottam egy alternatívát, de csak megrázta a fejét.

- Álmos vagyok. Fáradt. Aludni szeretnék… de egyedül nem merek – nézte a paplant, és a sötétség ellenére is láttam, hogy vörösbe borul az arca.

- Ha gondolod, itt maradhatsz – jöttem rá a ki nem mondott kérésre, hogy mit is szeretne. – Gyere csak… én meg – néztem körbe – elleszek itt a szőnyegen, az ágy előtt – lendítettem le a lábam, hogy kimásszak a takaró alól, de megfogta a kezem.

- Ne. Inkább… maradj. Nagy az ágy. Elférünk – nyelt nagyot, és megrezzent, ahogy odakinn feldörgött az ég.

- Nem fogod ezt holnap megbánni? – kérdeztem, de azért engedelmesen arrébb araszoltam, aztán ráborítottam egy másik takarót.

- Majd igyekszem nem gondolni rá – hajtotta le a fejét a párnára, és a szemét is behunyta egy-egy falszaggató égdörgésnél.

- Ez csak a vihar… és egy rossz álom. Nincs semmi baj – mondtam, és nyugtatóan simogatni kezdtem a haját. – Haragszol még rám azért az ostoba megjegyzésért a garázsban? – kérdeztem tőle kicsivel később.

- Nem – rázta a fejét. – Nem haragszom. Néha meggondolatlan vagy, ennyi az egész.

- Legközelebb csak nyugodtan figyelmeztess, ha bunkó lennék – próbálkoztam meg egy halvány mosollyal, és megkönnyebbülve láttam, ahogy visszamosolyog.

- Majd ha csúnyán nézek rád, tudod, hogy az voltál – motyogta, és egyre laposabbakat pislogott, ahogy úgy engedte át magát a simogatásomnak, mint egy kiscica.

Vége

Folyt. Köv.

Még mindig csak három komment után hozok új fejezetet! :)