Kívánok mindenkinek békés, és boldog Új Évet 2013-ban is! Remélem, akkor is mind sűrűbben találkozunk! Legyen kellemes a szilveszter éjszakátok! :)

Ezzel a videóval kívánok mindenkinek boldog, békés Karácsonyt!

Sziasztok!

Köszönöm mindenkinek a lezárt történethez érkező nagyon szép, és szívből jövő kommenteket! :) Egy élmény nektek írni, ezeket a reakciókat látva. :)
Tudom, hogy karácsonyra ígértem egy történetet, de bocsássátok meg, csak az új évben fogok jelentkezni vele. Nálam is beindult a karácsonyi mizéria, és ha hiszitek, ha nem, de a halálnak is sorba kéne állnia, hogy elvigyen.
De ne aggódjatok, jön majd a történet, a jövő évet azzal fogom nyitni, újévi üdvözletképpen mindenkinek!

Tüskék közt a virág, 22. fejezet

- Lia, figyelsz egyáltalán? – kiáltott egy hang szinte közvetlenül a fülembe. – Már harmadszor kérdezem, hová tegyem a virágot – jelent meg Jenny arca egy jókora cserepes gaz mögött, amit a karjában cipelt.

- Nem tudom – motyogtam tanácstalanul. – Miért én mondjam meg? Én nem vagyok lakberendező.

- Aha – szabadult meg Jenny a virágtól úgy, hogy nemes egyszerűséggel egy arra járó munkás kezébe nyomta. – Azért kérdeztelek, mert ez itt a te kiállításod, te mondd meg, mit hová szeretnél. Kettő: ismerlek jól, ha valami nem ott lesz, ahol te gondoltad, végigmorgod az egész megnyitót.

- Kedves tőled, hogy ennyire kiismertél Jenny, de nem akarok virágokkal foglalkozni. Ez a kiállítás is… – vontam vállat – …szóval, egyszerűen nem érdekel.

- Még mindig miatta, ugye? – váltott halkabbra Jenny, és ehhez egy lépéssel közelebb jött. – Nem tudom mi történt veled Mexikóban, de kicserélve jöttél haza. Olyan vagy azóta, mint egy drogos. Járkálsz, eszel-iszol, beszélgetsz, de mintha egy zombit látnék magam előtt, és nem a régi kedves, de szemtelen Auréliát. Hihetetlen, hogy egy férfi így meg tudta kavarni a fejedet.

- Már bánom, hogy elmeséltem neked – dünnyögtem. – Szállj le rólam. Nem kell pszichiáter. Tudtam, hogy két hét az egész, nem ringattam magam álmokba.

- Csak azóta is abban reménykedsz, hogy egyszer majd besétál az ajtón – hümmentett Jenny. – Na figyelj, kisanyám – vágta csípőre a kezeit. – Ha lemegy a mai megnyitó, meg kiállítás, itt hagyjuk a fenébe a banzájt. Elmegyünk valahová, és addig itatlak, amíg el nem felejted az a JoMot. Ellenvetés nincs – emelte fel a mutatóujját mikor látta, hogy már épp közbe akarok vágni. – Ide hallgass, Lia. Azt hiszed, ő gondol még rád? Éli vidáman az életét, szórakozik, ki tudja hány nővel volt azóta, és magasról szarik rá, hogy róla ábrándozol. Szóval, készítsd a gyomrodat, mert ma kemény piás kiképzésben lesz része! – veregette meg a vállamat még barátságosan, majd kiabálva és rendezkedve elrohant két munkás felé, akik az egyik lepedő méretűre nagyított fotómat cipelték éppen befelé.

Nagyot sóhajtottam, miközben tovább sétáltam a galériában. Jenny az elevenemre tapintott. Mert valahol mélyen bennem élt a vágyakozás, hogy igen, Joseph egyszer felbukkan majd. Besétál az ajtón, lerázza szőke hajából a hópelyheket – hiszen azóta eltelt csaknem fél év – aztán tekintetével megkeres, rám mosolyog… és abban a pillanatban én magam is kivirulok, mint egy virág.

A műterem egyik sarka már berendezve állt. A falon lógtak a képeim, amiket mind egy szálig Mexikóban készítettem, és – hogy a hangulatot tovább fokozza – egy csaknem embermagasságú kaktusz terpeszkedett az egyik sarokban. Ujjnyi vastag tüskéi között egy tenyér nagyságú virág ékeskedett.

Közelebb lépkedtem, és gyengéden végigsimítottam a színes szirmokon. Milyen fura is ez a növény.

- Imádlak, ugye tudod? – morogtam oda a kaktusznak. – Neked sem lehet valami felemelő, hogy el kellett jönnöd Mexikóból.

- Na nem, most már növényekkel dumálsz? – hangzott fel olyan hirtelen a hang a hátam mögött, hogy ijedtemben csaknem a jókora tüskés oszlopnak ugrottam. – Komolyan mondom Lia, lassan orvosi eset vagy – csóválta a fejét Jenny, majd közelebb lépett, és elvigyorogta magát. – Mellesleg, ez a kaktusz pont olyan, mint te vagy. Tüskés, ami arra szolgál, hogy távol tartson mindenkit, aki megérinthetné. De a tüskék között ott nő a virág. A szépség, és a vágy – mondta kissé megcsendesülve, majd megrázta a fejét. – Oké, az állapotod ragadós is. Tessék, hajtsd ezt fel – nézett szét, majd gyorsan egy jókora pohár whiskyt nyomott a kezembe.

- Nem, nem akarom – ráztam a fejem. – Megnyitóbeszédet kell mondanom. Érdekes lesz úgy, hogy közben tántorgok, és beleböfögök a mikrofonba.

- Legalább lesz, ami feldobja kissé a kiállítást – élcelődött Jenny, én meg mit tehettem mást? Engedelmesen felhajtottam az italt, és alig húsz perc múlva már nem is olyan sokat gondoltam Josephre. Sokkal inkább koncentráltam arra, hogy egyenesen tudjak haladni a teremben.

*****

- Hölgyeim és Uraim, még egyszer köszönöm, hogy eljöttek. Kívánom, hogy érezzék jól magukat, és a képek segítségével legyen részük egy olyan csodálatos utazásban, amilyenben nekem volt – fejeztem be a beszédet, majd lesétáltam a pódiumról, hogy abban a percben, mikor beindult a beszélgetés, és a meghívottak sétálni kezdtek fel-alá, egy jókora székre rogyjak.

- Lia, isteni voltál! – ugrott a nyakamba Jenny. – Neked mindig piásan kéne megnyitóbeszédet mondanod.

- Ha rajtad múlik, ez fixen így is lesz – bólogattam. – Mindenesetre kösz. Most, hogy már annyira nem mozog a padló, egész kellemesen érzem magam.

- Pedig csak egy pohárral ittál. Mi lesz veled ma este?

- Hát, tudod hol lakom, nem? – vigyorogtam. – Majd legfeljebb hazaviszel. És ha megkérhetlek, rángasd majd le a lehányt ruhámat. Nem azzal akarok befeküdni az ágyba.

- Én nem foglak levetkőztetni! – tiltakozott Jenny nevetve. – A végén még csúnya pletyka fog szárnyra kelni rólunk. Sajnálom. A lehányt ruhádban majd maximum a padlón alszol – folytatta, belőlem meg kitört az éktelen röhögés, magam elé vetítve a képet.

A nagy viháncolásban meg sem hallottuk, ahogy egy férfi mögénk lépett.

- Miss Gracy – mosolygott rám. – Gratulálok a képeihez. Egyszerűen csodálatosak! Mintha az ember maga is egy virtuális, vagy mentális utazásra indulna általuk. Bob Stevens vagyok, újságíró. Kérem… tudom, nem kedveli a fajtámat – emelte fel a kezét – de megtisztelne egy interjúval?

- Szerintem most pont abban a pillanatban kapott el, mikor még az újságírókkal is kedves vagyok. Szóval igen – vontam vállat.

- Na és lehetne most? – vetett be egy lehengerlő mosolyt a fickó, én pedig felkeltem a székből.

- Ma este az újságíróké vagyok – jelentettem ki. – Gyerünk, tépjenek szét! – vezényeltem, mint egy győztes csatahajó kapitánya, mire Bob máris egy mini diktafont húzott elő a zsebéből.

- Kérem, Miss Gracy, mutassa meg a kedvenc fényképét – nézett rám a diktafon fölött, én pedig odavezettem őt ahhoz a képhez, amit a vízmosásban készítettem, és aminek elég drámaian sikerült a vége.

- Ez a kedvencem. Tudja, elég jó kis története van a képnek – vettem nagy levegőt, és mesélésbe kezdtem. Persze, kihagytam belőle Josephet, meg a sérülést, de nagyjából körbeírtam a lényeget. Az érzéseimet, a vihart… míg végül észre nem vettem, hogy a percek óta tartó megállás nélküli dumálás eredményeképpen jó alaposan kiszáradt a szám.

- Ha megbocsát, nekem szükségem van egy italra – mosolyogtam Bobra, de ekkor a látóteremben megjelent egy kókuszos koktél, amit egy férfikéz nyújtott a képernyőmbe.

- Köszönöm – szaladt ki a számon gépiesen, annak biztos tudatában, hogy egy pincér sietett segítségemre. Beleittam az édes italba, közben megfordultam, és attól, amit most láttam, csaknem belefulladtam a kókusztejbe.

- Nagyon szexi – vigyorogta el magát Joseph, miközben azt nézte, hogyan köhögök-fulladozok az orromon-számon át távozó fehér létől. – Tényleg. Még soha senki nem okádott rám üdvözlésképpen.

- Ez… - nyögtem bénán, mikor már képes voltam levegőt venni, és beszélni is – ez igaz? Tényleg….? – nyújtottam ki a mutatóujjamat, és megböktem vele a karját. Arra számítottam, hogy átszalad rajta a kezem, mint a filmeken a szellemeken, vagy a képzelt alakokon, annál nagyobb volt a megrőkönyödésem, mikor szilárd testbe ütköztem, míg a hátam mögött felhangzott Bob kuncogása.

- Hogy kerülsz te ide? – tátottam a számat továbbra is. – Még mindig azt hiszem, hogy álmodom.

- Láttam a kiállításod hirdetését. A tévében is mutogatták, még Atlantában is. Láttalak a talk showban is… úgy éreztem, el kell jönnöm. Az az igazság, hogy rohadtul hiányoztál az elmúlt fél évben. Nem tudok magamhoz térni mióta itthon vagyok – pislogott rám Joseph szépen, majd a mögöttem álló firkász felé fordult a pillantása.

- Mondja, megtenné, hogy nem dokumentálja minden kimondott szavamat? – morogta mérgesen, majd karon ragadott, és egy kissé néptelenebb sarokba vonszolt.

- Hol is tartottunk? – túrt bele a hajába, és ennek a mozdulatnak a láttán engem is elkapott a vágy, hogy ugyanezt tegyem vele. Lehetőleg úgy, hogy közben megcsókolom.

- Szóval, pokolian hiányoztál, Lia. Eljöttem, hogy lássalak – fogta meg Joseph a kezem észrevétlenül. – Tudom, mit gondolsz. Fél évig nem jelentkeztem, feléd sem néztem. Megvan rá a magyarázat. Igyekeztelek kiverni a fejemből, de mint a példa mutatja, kudarcot vallottam. Annyit tudok, hogy ha ma nem jöttem volna el, talán egész hátralévő életemben bántam volna – sóhajtott, és a némán álldogáló önmagam szemébe nézett. – Na és te? Találtál valakit… mióta hazajöttél? – tette fel a kérdést könnyednek szánt hangon, de megéreztem a mögötte lapuló feszültséget.

- Nem – jött meg a hangom, és kissé vörösen dörgölni kezdtem egy fehér kókusztej cseppet a ruhámról. – Nem is kerestem. Nem akartam, főképp hogy… mert… - makogtam szerencsétlenül. – Nem, és kész – zártam rövidre a kínossá váló hebegést. – Mindig arra vágytam, hogy egyszer besétálsz az ajtón – szedtem aztán össze a bátorságom, hogy a szemébe nézzek. – Bár meg voltam róla győződve, hogy úgysem lesz rám időd. A munkád nyilván leköt. Akárcsak az a ki tudja hány nő, akik körbedong téged.

- A munkám eléggé leköt, ez tény. A ki tudja hány nő… egyenlő a számuk a nullával. Senkivel nem kezdtem attól a naptól, mióta Mexikóban ott hagytalak annál a Metepec felé vivő kereszteződésnél. Próbálkoztam, de nem jött össze. Mert folyton téged láttalak magam előtt. Pokolian hiányoztál, Lia. Azért jöttem ma el, hogy elmondjam, megőrjítettél a két hét alatt. Nem tudom, hogy csináltad, valamiféle varázslat-e az egész, de tudni akarok valamit. Azt, hogy van-e esély arra, hogy te és én újra átéljük Mexikót.

- Vissza akarsz menni? – nyílt a szemem tágra.

- Nem, nem éppen – mosolyogott Joseph. – Sokkal inkább úgy gondoltam, helyezzük át a helyszínt ide. Vagy Atlantába. Ahogy te szeretnéd. Feltéve persze… ha szeretnéd egyáltalán.

Csak bámultam, mint egy gyogyós. Egyszerűen nem hittem, hogy valóra válhatnak a fél éve dédelgetett álmaim.

- Ha nem akarod, akkor… - bizonytalanodott el Joseph hangja, de a karja után nyúltam, és közelebb húztam.

- Meghibbantál? – mosolyogtam rá. – Fogalmad sincs, mennyire akarom. Azt hiszem, még sosem akartam jobban semmit egész életemben – simítottam végig a haján, mire ő átölelt, nem törődve a tömeggel.

- Akkor hát megpróbáljuk egymással? – vigyorogta el magát. – Előre szólok, nem vagyok könnyű eset. Ne mondd, hogy zsákbamacskát veszel.

- Hát ezzel tisztában vagyok – bólogattam szemtelenül. – Kiállhatatlan tudsz lenni. Pimasz vagy, arrogáns, és nagyképű.

- Bagoly mondja… - dünnyögte Joseph majd felnevetett. – Te sem vagy azért hétköznapi. Veled sem könnyű, ismerd el.

- Jól van, győztél, beismerem – mosolyogtam. – De melletted talán más leszek. Ki kellene próbálni.

- Kezdhetjük egy csókkal, azt hiszem – hajolt közelebb Joseph, és szinte el is felejtettem hol vagyok, mikor fél év elteltével újra a számon éreztem az ajkát.

- Zavar, ha benne leszünk a holnap újságban? – kérdeztem a csókból elválva, boldogan csillogó szemekkel, miközben láttam, hogy Bob esze nélkül fényképez minket.

- Van rá egy jó megoldás – vont vállat Joseph. – Menjünk el hozzád. Dumáljunk, együnk, és két napig ki se szálljunk az ágyadból. Igy nem látjuk a holnapi lapokat, nem lesz, ami idegesítsen. Van kedved a programhoz? – nyújtotta felém a kezét.

- Mr. Morgan – nyomtam a kezem a mancsaiba – őrült lennék, ha erre nemet mondanék. Azt hiszem, ezt Ön is mindennél jobban tudja.

Vége

Tüskék közt a virág 21. fejezet

Behúztam lassan a cipzárt a bőröndömön, majd egy nagy sóhajjal szétnéztem a szobában, nem marad-e itt valami, ami fontos nekem. Persze, egy valami marad. Vagyis az inkább valaki. Őt ott hagyom majd a legközelebbi nagyvárosban, és a két hetes, furcsa, bolond kis vakáció ezennel véget ér.

- Készen vagy? – dugta be a fejét Joseph az ajtón, majd a teste további része is követte.

- Aha – válaszoltam rosszkedvűen, majd hüvelyk- és mutatóujjam között meglengettem egy bokszert. – Bár úgy hiszem, ez nem az enyém.

- Elég valószínű – vigyorgott rám Joseph, majd odalépett, és megölelt. – Nem tűnsz túl vidámnak, hogy visszakapod az életedet.

- Miért, te az vagy? – dünnyögtem bele a mellkasába. – Ennyire ne örülj már annak, hogy megszabadulsz végre tőlem.

- Kis bolond – csóválta a fejét felettem a mély hang gazdája, majd egy csókot nyomott a fejem búbjára. – Két hét volt, ennyi volt a vakáció. És nem, nem akarok szabadulni tőled, bár ez meglehetősen furcsán hat azt nézve, hogy két hete még ki akartalak nyírni. Méghozzá válogatott eszközökkel – tette hozzá, mire egy szomorú kis nevetés tört fel belőlem. – Most meg szeretnék még veled lenni. De sajnos mindketten tudjuk, hogy ezt nem lehet – hajtotta oda a fejét Joseph is, és beleszimatolt a hajamba.

- Tudom – motyogtam. – De ettől nem lett könnyebb.

- Gyere… indulnunk kell – sóhajtott fel Joseph, majd megfogta a bőröndömet, másik kezével viszont nem engedte el az én kezemet.

- Biztos, hogy mindent rendben hagyunk itt? – kérdeztem, megnézve a tökéletesen rendbe tett helyiségeket.

- Az ablaktáblákat bezártam, ami romlandó kaja volt, az vagy itt van a táskákban, vagy odakinn elástam – mutatott Joseph a konyhaablakon túlra, és megláttam a kinti zuhanyzót, amitől azonnal megrohantak az emlékek.

- El kellene köszönni tőlük is, nem gondolod? – mutattam a CB felé. – Ennyit megérdemelnek.

- Igazad van – bólintott Joseph, majd bekapcsolta nekem a gépet, én pedig leültem a mikrofon elé.

- Khm… - reszeltem egyet a torkomon – Aurélia Gracy keresi a Los Zapatos vendégházat, Senor Eduardo Amparot. Vétel – ismételgettem néhányszor el a mondatot, mikor felhangzott a már ismert hang az éterben.

- Itt Eduardo Amparo, Senora Gracy. Vétel – lihegett egyet-kettőt, nyilván kissé messzebbről szaladt a rádióhoz.

- Senor Amparo… Eduardo… búcsúzni szeretnénk – nyögtem. – Néhány percen belül elhagyjuk a vendégházat. És nem akartunk úgy elmenni, hogy ne mondjunk köszönetet mindenért. Vétel.

- Értem, Senora Gracy – érkezett a válasz. – A San Bernadetto völgy újra csendbe borul hát. Egészen holnapig, vagy holnaputánig. Vétel.

- Hogy érti ezt? – hökkentem meg, megfeledkezve egy pillanatra a búcsú keserédes gondolatairól is. – Vétel.

- Senora Gracy, maga el sem hinné, hogy Diego Valdes mekkora öreg róka. Higgye el nekem, egy-két nappal azután, hogy maguk elmennek, megjelenik ott, és kiadja újra a házat. Ismét két embernek – szinte láttam, hogy a beszélő legyint egyet. – Szóval, ha távoznak, csak dobják a kulcsot a lábtörlő alá. Ha nincs, akkor meg az ajtó felső félfájára. Meg fogja találni az öreg róka. Vétel.

- Akkor máris megválaszolta, amit kérdezni szerettem volna – mosolyogtam el magam, és hatalmasat sóhajtottam. – Senor Amparo… mennünk kell. Hagy köszönjek még egyszer meg mindent, amit értünk tett. El sem tudja képzelni, mennyire hálásak vagyunk érte. Vétel.

- Senora Gracy, nem kell mit megköszönnie. Fordított helyzetben nyilván Ön is ezt tette volna. Örülök, hogy segíthettem. Remélem, szép emlékekkel távoznak Mexikóból. Vétel.

- Igen… - halkult el a hangom teljesen. – Gyönyörű emlékekkel – tettem a kezem Joseph ujjaira, amik gyengéden megszorították a vállamat. – Talán egyszer még nemcsak halljuk, hanem látjuk is egymást, Senor Amparo.

- Senora, a sors útjai mindig összeérnek. Akár így, de akár úgy. Ha így van megírva abban a bizonyos Nagy Könyvben, az életutak úgyis találkoznak. Régi bölcsesség ez, Senora, higgye el.

- Magának elhiszem, Eduardo – mosolyogtam el magam. – Adios, Senor Amparo.

- Vaya con dios, Senora Gracy – jött a válasz, majd némi sistergés követte… és egy halk kattanás, ahogy Joseph lekapcsolta a cb-t.

*****

Joseph az út széléra kormányozta a terepjárót, és én is lassítottam mögötte, majd leállítottam a motort, ahogyan ő is. Szinte azonnal csend hullott a tájra, előcsalogatva a sivatag hangjait, amelyek két hét alatt úgy a szívemhez nőttek.

- Tíz percen belül kiérünk az útra, ami Metepecbe visz – ugrott ki Joseph a kocsiból, miközben magam is kiszálltam. – És ott elválnak az útjaink – nyújtotta ki felém a kezét. – Gyere ide – súgta. – Még egy kicsit hagy legyek itt veled. Csak mi ketten – suttogta, és mellkasára hajtottam a fejem, ahogy magához ölelt.

- Köszönöm ezt a két hetet – simogatta a hajam lágyan. – Azt hiszem, életem legszebb két hetét adtad nekem. Oké, leszámítva az első néhány napot – tette hozzá, és nem kellett felemelnem a fejem, a nélkül is éreztem a hangján, hogy most mosolyog. – Csodálatos lány vagy, Aurélia Gracy – emelte fel a fejem az államnál fogva, és lágyan megcsókolt. – Ne sírj… - motyogta, hüvelykujjával letörölve a könnyemet. – Ne tedd még nehezebbé, mint amilyen…

- Nem azért teszem, hogy nehezebb legyen – nyögtem ki. – Csak örülök, hogy végre megszabadulok tőled. Mert arrogáns vagy, öntelt, és beképzelt… - szipogtam. – És még hosszan sorolhatnám.

- Te meg egy hisztis hárpia, egy elviselhetetlen nőszemély, aki leskelődik utánam, és minden alkalmat megragad, hogy bosszantson – replikázott Joseph. – Ugye tudod, mennyire utállak? – kérdezte lágyan.

- Akárcsak én – bólintottam még mindig szipogva, és lehunytam a szemem, mikor Joseph forró ajka a számhoz ért. Most nem akartam gondolni semmire, csak erre a pillanatra. Azt akartam, hogy tartson örökké, és soha ne érjen véget. A fejünk felett egy sas vijjogott, én pedig tudtam, hogy ez a pillanat mindörökre a miénk marad.

- Van itt még valami… - nyúlt be Joseph a kabátja zsebébe, és egy laposüveget húzott elő. – A néhány utolsó korty tequilánk – tette hozzá magyarázóan. – Nehogy már ott hagyjuk Disznó Valdesnek – tekerte le a kupakot. – És amúgy is… azt mondják, búcsúpohár nélkül nem illik elmenni sehonnan. Nem tudom, ez úgy is érvényes-e, hogy nincs pohár, de talán így is megteszi – nyújtotta át az üveget.

- Szerintem megteszi – nyugtattam meg. – A rendőrök is nyilván örülnek majd, ha megszondáznak esetleg. De azt hiszem, ezúttal nem érdekel.

- Itt Mexikóban elnézőbbek – rázta a fejét Joseph. – Egy korty belefér.

- Akkor Mr. Morgan… arra, hogy még viszontlássuk egymást – nyeltem nagyot, majd meghúztam a kis üveget, és átadtam neki.

- Hogy viszontlássuk egymást – ismételte ő maga is, és leküldte a maradékot, majd a sziklák közé dobta az üveget, ami csilingelve összetört.

- Induljunk – sóhajtott Joseph, bár olyan nehezen mozdult, mintha a földhöz ragasztották volna a lábát. – Már ne álljunk meg többször. Talán sokkal könnyebb lesz így – nézett rám őszintén. – Aurélia… nagyon fogsz hiányozni nekem – simított végig az arcomon, majd sarkon fordult, és beült a kocsijába. – Ó, jut eszembe… az egyik bőröndben hagytam egy apró meglepetést neked – hunyorított felém.

- Akárcsak én neked – mosolyogtam el magam könnyeimen át, majd beszálltam magam is, és a lassan induló autója után hajtottam.

Tíz perc telt el, talán annyi sem. A sivatagi homokos talajt fokról fokra váltotta a köves-sziklás talaj, mígnem egyszer csak már sima betonút futott alattunk. A civilizáció kapujában álltunk, és a távolban feltűntek Metepec épületei.

Egy útkereszteződésben Joseph bekapcsolta az irányjelzőt, és tudtam, hogy ez az a pillanat, amikor az útjaink elválnak. Én tovább megyek, a nagyváros felé, ő vélhetően Tenango felé indul.

Mellé soroltam az autómmal – hálát adva a szinte nem létező forgalomnak – és átintettem a kocsijába. Láttam a szomorú pillantását, amitől azonnal facsarni kezdett a szívem, de mosolyt erőltettem magamra.

- Isten veled, JoMo – tátogtam felé, és leolvastam a szájáról a hasonló választ. Egy integetés… majd az autója elfordult a kereszteződésben, és csakhamar egy távolodó ponttá vált.

Az út szélére húzódtam, és megálltam a kocsimmal. Úgy reszkettem, hogy éreztem, kell néhány perc, hogy lecsillapodjak. A fényképre gondoltam, amin ketten ülünk a kanapén, boldog mosollyal. Ezt a képet csempésztem a bőröndjébe, hogy ha akar, mindig emlékezni tudjon rám.

Én is felnyitottam a bőröndömet, és kihalásztam belőle, amit ő hagyott nekem, és ahogy arcomhoz szorítottam pólóját, egyszerre tört ki belőlem a nevetés, és a magány sírása.

Vége

Befejező rész következik.

Tüskék közt a virág 20. fejezet

Azt hiszem, még sosem ragyogott talán úgy a nap a mexikói sivatag felett, mint most, a két napos ítéletidő után. Semmi más nem emlékeztetett már az égszakadásra, csak néhány mélyedés a földben, ahol az esővíz árkot vájt magának, és néhány jókora, száradó sárdarab a kaktuszokon, meg a sziklákon. A napfény, mintha csak szégyellné magát a bujdoklásért, most teljes erővel sütötte a tájat, olyannyira, hogy a nemrég életre kelt talaj újra szikkadttá, és cserepessé vált a talpam alatt.

Leállítottam a terepjárót, és a csönd azonnal úgy zuhant rám, mintha kihalt volna a világ. Fenn a magasban néhány varjú keringett, az ő rekedt hangú károgásuk volt az egyetlen zaj, ami megtörte ezt a hihetetlen némaságot.

Kiszálltam, egy halk dobbanással bezárva a terepjáró ajtaját, és felnéztem az előttem magasodó sziklára. Olyan volt, mint valami trónus, amit két méter magas gömbbé formált az idő, a szél, és az időjárás viszontagságai.

- Ha belehalok is felkapaszkodom oda – ígértem magamnak tettre készen, bár egyelőre még csak körbejártam a jókora képződményt, kapaszkodót keresve, egyelőre hiába. A fenséges kődarab a maga meghódíthatatlan tudatában terpeszkedett fölöttem.

- Nem érdekel, meddig tart – hátráltam el kissé, hogy lendületet vegyek – de akkor is megmászlak! – fenyegettem, noha ebben a pillanatban úgy éreztem magam, mintha egyedül akarnám megostromolni a Bastille-t. – Rajtam nem fogsz ki! – biccentettem még utolsót, hogy a következő pillanatban – jókora svunggal – felkenődjek a szikla oldalára, mint valami rajzfilmben.

- Bassza meg… - tapogattam az orrom elkeseredett képpel. – Na várj csak, majd én kifogok azon a gömbölyű mindeneden! – ráztam felé az ujjam, és visszaültem a terepjáróba, hogy alig fél méterrel a szikla előtt álljak meg.

- Azt hitted… - fújtattam, miközben felmásztam a csomagtartóra, majd onnan a kocsi lezárt tetejére – hogy hagyom, hogy kiröhögj? Tudd meg… - vettem lendületet, majd átugrottam, és noha kézzel-lábbal kellett kotornom egy keveset, hogy ne pottyanjak vissza, a végén mégis diadalmasan megálltam a jókora kő tetején – szóval tudd meg, hogy rajtam még senki nem fogott ki! Te sem – állapítottam meg elégedetten, lehuppanva a napmeleg kőre, és legyezni kezdtem magam a kalapommal.

- Oké, ha valaki most hall, fix, hogy komplett hülyének néz – dünnyögtem. – Beszélgetek egy sziklával. Meg magammal – fűztem hozzá a nyilvánvalót. – Tudod… - paskolgattam meg a gömbölyű trónt magam alatt – máshová is mehettem volna. De te… olyan különleges vagy – hallgattam el hirtelen, mikor hangosan is kimondtam, amit eddig csak valahol legbelül éreztem. Mert mintha csak egy láthatatlan kéz vezetett volna egyenesen idáig, olyan célirányosan érkeztem.

Belenéztem a nap korongjába, ami az eddigi sárga szín helyett pirosba kezdett öltözni, mintha ő szégyenkezne a viselkedésem miatt, és a párás, forró levegő egyszerre szelídbe váltott. Tipikus mexikói este volt. Elképzeltem, ahogy talán nem is olyan messze, egy apró puebloban a parasztok, miután egész nap a földeken fáradtak, most kiülnek a házaik elé, és míg az asszonyok kezében talán valami kézimunka születik éppen, a férfiak sör vagy tequila mellett megbeszélik a napot. Vagy talán csak hallgatnak, és élvezik a csendet, a nyugalmat, ami a jól végzett munka végén önti el az embert. Mert az ő munkás életükben is ünnep a szép.

- Olyan, mint azok az esték…akkor ott… Afrikában – suttogtam a bíborszínű ég aljának, és lehunytam a szemem. A gondolataim a mexikói parasztokról mintha egyenes szálon kúsztak volna át az óceánon, hogy földre vetődjenek valahol a fekete kontinens szívében. Egy apró, sár- és nádkunyhókból álló falucskában. Ami ma már talán nincs is a térképen.

Éreztem, hogy a fejem előrebukik, mikor megrohantak az emlékek. Talán már nem fájtak úgy, ahogy eddig. Csak önvádat éreztem, és keserűséget. Milyen is az ember… Mert segíteni megy, aztán elfordul, ha valami rosszat lát. És cserbenhagyja ezzel azokat, akik épp kinyúlnak a segítő kéz után.

- Ma már mindent másképp tennék – suttogtam, még mindig lehunyt szemhéjjal, arcomon érezve a meleg szellőt, ami támadt a tájon, és meglibbentette a hajam. – Esküszöm neked, hogy máshogy. Hinned kell nekem. El kell hinned – jelent meg lelki szemeim előtt egy apró, fekete arc. De nem úgy, ahogy rémülten, halálra váltan, egy kunyhó romjai alól láttam. Hanem nevetve, kivillantva hófehér fogsorát. Egy boldog, eleven kisgyerek rohant át a szavannán, kezem fogva, hogy elvigyen a saját világába. Egy olyan világba, ami összeköt földrészeket, országokat, és lelkeket.

- Miért nem segítettél nekem? – hallottam egy elsuttogott kérdést a fülem mellett, olyan hirtelen, hogy csaknem lefordultam a szikláról. Nem tudtam, a szél hangját hallom-e, vagy aki beszél, csakugyan ott van-e mellettem. Nem mertem kinyitni a szemem, hogy ellenőrizzem… mert most elvesztem valahol, egy testetlen élményben, a saját világomban. Az őseimnek igaza volt. A sivatag, ha akarjuk, megadja a választ.

- Mert gyáva voltam… - rebegtem alig hallhatóan. – Olyan bolond, és gyáva. Meg kellett volna tennem… miattad. Miattam – perdültek ki könnyeim lehunyt szemem alól. – Annyira sajnálom… el sem tudod hinni, hogy mennyire.

- De igen… elhiszem – érkezett a testetlen suttogás, és ekkor már mintha nem a szél, hanem egy kéz simította volna végig a hajam. – Kedveltelek. Jó voltál velem.

- Hagytalak meghalni – bukott ki belőlem az, amit még soha senkinek nem ismertem be, egyedül Josephnek. – Bocsáss meg nekem… annyira sajnálom – tört ki belőlem a görcsös zokogás. – Bár lehetne másképp… bár visszamehetnék, hogy változtassak ezen… bár adhatnék neked egy új, egy szép életet. Kérlek… ne haragudj. Hiszen annyira szerettelek…

- Nem haragszom rád – zenélt a lelkemben a válasz. – Ennyi volt az életem. Ezt odafenn így írták meg. Ma már semmi nem fáj, és folytatódik a létezésem. Másképpen, és máshogyan… de itt is látok oroszlánokat a szavannán… és boldog vagyok. És ha egyszer a te időd is eljön, találkozol majd velem a fényben. Úgy, ahogy egyszer… abban a kicsi faluban, ahol születtem. Légy boldog… és vigyázz magadra, míg viszont nem látjuk egymást – halt el a hang a mondat végére teljesen, és mintegy varázsütésre, elállt a szél. A pillanat megszűnt, elmúlt.

Lassan kinyitottam a szemem, és reszkető sóhajjal vettem levegőt. Kitöröltem a szememből a könnyeimet, amik elhomályosították a látásomat. Milyen különös… mert a nap ugyanúgy vöröslik az ég alján, talán félarasznyit sem csúszott lejjebb, a madarak ugyanúgy szárnyalnak a magasban, és valami mégis történt. Talán képzeltem, talán nem… talán lesznek, akik hisznek majd nekem, ha ezt egyszer elmondom valakinek, és lesznek, kik őrültnek néznek, de tudom, hogy valami történt. Akár itt volt velem egy láthatatlan, kedves lény, akár nem, a sivatag végre válaszolt. És elhozta nekem a megnyugvást.

*****

- Jókor jöttél – nyújtózott Joseph jólesően, mikor a ház előtt kiszálltam a kocsiból, és megindultam a veranda felé. – Már azon gondolkodtam, hogy elindulok valamerre, és megkereslek. Sötétedik – tette aztán hozzá, teljesen feleslegesen.

- Kösz az infót  - mosolyogtam rá, és megöleltem. – Ezt magam is látom. Mellesleg, mit csinálsz itt? – pislogtam a kezében tartott videokamerára, amiben a sajátomat ismertem fel.

- Csak néhány felvételt, mondjuk úgy, hogy emléknek – tette Joseph az ablakpárkányra a készüléket, majd leült a veranda idő ette falépcsőjére. – És gondoltam, jól esik majd leöblíteni a sivatag porát – húzott elő két üveg behűtött sört, kezembe nyomva az egyiket.

- Gondolatolvasó – sóhajtottam, mellé ereszkedve, és miután szomjasan kortyoltam egyet, odabújtam felemelt karja alá, amivel jelezte, hogy használjam a vállát teljes lelki nyugalommal.

- Nem akarok innen elmenni – bukott ki belőlem a mondat hirtelen, figyelve a lassan sötétbe váltó ég alján a felragyogó Esthajnalcsillagot. – Itt akarok maradni az isten háta mögött… veled – szorítottam meg a kezét.

- Bár lehetne, Lia – cirógatta a hátam Joseph keze. – De te is tudod, hogy a mi sorsunk más. Visszahív a nagyvilág. Két nap múlva vége ennek a két hétnek. Nem megyünk haza innen szegényebben. Mert varázslatos volt. Volt benne gyűlölet, szeretet, nevetés. Sírás, könnyek, eső vert miket, nap aszalt, szenvedtünk, de mindennek a tetejébe, két emberből… szinte egyek lettünk – motyogta halkan. – Az őseid jól tudják. A sivatagnak tényleg varázsa van.

- Ezt én is megállapítottam már ma délután – mosolyogtam kissé elérzékenyülve. – És mi lesz most… velünk?

- Nem tudom, Lia – nézett Joseph a szemembe, és a napvilág maradékán hihetetlen kékséggel világított felém a szeme. – Azt hiszem, életemben nem voltam még olyan tanácstalan, mint most. De nem akarok erre gondolni. Most csak a percet akarom kiélvezni, minden percet, amíg itt vagy velem. És szeretkezni akarok veled. Itt… a félhomályban, a csillagos ég alatt – csókolt meg, és mikor visszacsókoltam érezhette, hogy nincs ellenvetésem a program ellen.

Vége

Folyt. Köv.

Tüskék közt a virág 19. fejezet

- Tessék… - ültem le Joseph ágya szélére, és kezébe adtam a tányért. – Pirítós lekvárral, zabpehely, tea cukorral és tejjel. Ugye így szeretik az angolok?

- Köszönöm – nézte Joseph éhesen a tálca tartalmát. – Igen, pontosan így. Bár ha kicsit bővíthetnék a repertoáron, akkor azt mondanám, hogy asztalnál ülve, borogatás nélkül – harapott a pirítósba. – Elegem volt a fekvésből.

- Ezt már tegnap este is megbeszéltük – forgattam meg a szemeimet. – Légy jó fiú, és hallgass rám.

- Nem, nem beszéltük meg – morogta Joseph, mint egy rosszkedvű medve. – Te beszéltél, én meg hallgattam. Három napja fekszem, és gyönyörűen gyógyulok. Tegnap már lázam sem volt, ergo, az ebédet szeretném a konyhaasztalnál elkölteni, mielőtt belezavarodom a folytonos fekvésbe.

- Jól van, jól van – ismertem el az igazát halkan. – Ha megetted a reggelit, megnézem a sebed, és ha minden oké, hát kelj fel, nem bánom. De ha bajod lesz, nekem utána ne jajgass!

- Elsőre sem jajgattam – vigyorgott rám őszőkesége pimaszul, amitől kedvem támadt a fejére borítani a zabpelyhét, de csak a lázmérőt kotortam elő.

- Egyébként is – fűzte tovább a szót Joseph, miközben a teát kezdte pusztítani – belegondoltál, hogy csak három napunk van? Aztán lejár a két hét… te jobbra mész, én pedig balra – motyogta, de oly módon, mintha a fogát húznák. – És ezt a három napot nem úgy akarom tölteni, hogy ágyban vagyok. Vagyis… lehet ágy, de nem egyedül… és nem ilyen értelemben – kacsintott aztán rám, én pedig – a fene essen bele  – már megint nyakig pirultam.

- Akkor most jöjjön három perc áldott csend – néztem Josephre tenyérbemászóan kedves mosollyal, és a szájába löktem a lázmérőt. – Ami a három napot illeti…á, inkább hagyjuk – legyintettem aztán kedvetlenül. – Nem akarózik visszamennem innen abba a világba, ahonnan jöttem – nyögtem ki, bölcsen elhallgatva azt a tényt, hogy ennek a húzódozásnak a legfőbb oka épp itt fekszik előttem, egy lázmérővel a szájában, és úgy bámul rám, mintha olvasna a gondolataimban.

- Ami azt illeti… én if oftozom ebben – dünnyögte elég felismerhetetlenül a fogai közt lévő akadály miatt, mígnem megszabadítottam a kis üvegtől, hogy a fény felé fordulva nézzem meg a higanyszálat.

- Hőemelkedésed sincs – állapítottam meg elégedetten, majd felemeltem a kezem. – Hohó, miért ilyen sietősen? – emeltem fel a kezem, mikor láttam, hogy máris vidáman ledobja magáról a takarót. – Előbb lássam a sebet.

- Akár a spanyol inkvizíció – morgott Joseph az orra alatt, én pedig igyekeztem nem meghallani a nemtetszését.

- Ha ezzel gondod van, akár ide is kötözhetlek – fenyegettem meg, kezemben az oldaláról időközben letekert hosszú gézcsíkot lobogtatva, majd levettem a gézlapokat is a sebről, és elégedetten néztem az eredményt.

- Nagyon szép. A seb bezárult, és a gyulladásnak is alig van már nyoma – mondtam ténylegesen megkönnyebbülten. – Jól van, felkelhetsz – engedtem aztán az akaratának egy néma fohásszal, mikor megláttam türelmetlenül doboló ujjait. – De csak óvatosan, mert….

- A fenébe… - motyogta a talpra ugró Joseph elfehéredve, és belekapaszkodott az ágy szélébe, hogy meg tudjon állni a talpán.

- …mert ennyi fekvés után beleszédülsz, ha hirtelen talpra állsz – fejeztem be a mondatot némi kárörömmel. - Talán jobb lenne, ha egy kicsit…

- Ha azt mered mondani, hogy feküdjek vissza, én kötözlek le téged, de én a szádat is bekötöm – dünnyögte Joseph, türelmesen várva egy helyben, hogy a roham elmúljon, és csak akkor tett egy lépést, mikor láthatóan szín költözött az arcába.

- Ezúton gyógyultnak nyilvánítom magam, hála a népi gyógyító tudománynak, és mindkettőnk kivételes bátorságának – szónokolta. – Te reggeliztél már? – fordult felém hirtelen.

- Igen – hökkentem meg. – De hogy jön most ez ide?

- Úgy, hogy feküdj le – válaszolt Joseph már olyan hangon, mintha az előbb nem lett volna köztünk verbális gladiátorviadal. – Három napja alig aludtál valamit, mert mellettem ültél, és ápoltál – lépett hozzám, megsimítva a hajam. – Pihenned kell, Lia.

- Nem… - tiltakoztam – a sivatagba kell mennem. Két napja elállt az eső, tegnap már kisütött a nap, és csontszáraz minden. Igaz, kissé rendezetlen a terep, de… nem számít. Csak az számít, hogy mint mondtad, csak három nap, és én nem akarok innen elmenni…dolgavégezetlenül – nyeltem nagyot.

- Az ősi indián legenda, ugye? – ölelt Joseph magához. – Pihenj le Lia, aludj egyet. A sivatag megvár, nem szalad el. És utána, ha még mindig akarod, veled megyek – adott egy gyengéd puszit az orrom hegyére.

- Nem is tudom – hezitáltam, de Joseph nem hagyott több időt a gondolkodásra, mert kezemnél fogva az ágyhoz vezetett, majd finoman a takaró alá nyomott.

- Most fordult a kocka, kislány – kacsintott rám, miközben kényelmesen elfészkeltem magam az előbbi helyén, ami még őrizte teste melegét, míg ő az ágy szélére ült, és két nagy tenyerébe fogta a kezem.

- Ne mondd, hogy nem vagy álmos, mert látom rajtad a fáradtságot – mondta az ujjaimnak, mire abban a pillanatban ásítottam egy hatalmasat. – Na látod. Aludj, pihenj – veregette meg a kezem. – A konyhában leszek.

- Hé, ne már! – méltatlankodtam. – Csak így itt tudnál hagyni? Legalább valami mesét mondj nekem… - hunytam le a szemeimet, mire Joseph felkuncogott.

- Fogadok, utoljára gyerekként meséltek neked, ugye? – érdeklődött.

- Nagyon kicsi gyerekként… - motyogtam a választ. – Most szeretném hallani… kérlek…

- Akkor mesélek valami nagyon szépet – hallottam Joseph hangját, még kevéssel az ébrenlét határán, és mély, duruzsoló hangja, valamint simogatása a kezemen mintha egyszerre sodortak volna az álmok földje felé.

- Mesélek egy bátor, erős, és csodaszép lányról… - folytatta Joseph. – Aki olyan volt, mint a sivatag hercegnője, és megszédítette egy férfi fejét. És a bolond angol férfi azt kívánta a szíve mélyén, bár sosem kellene elválnia a lánytól… - halkult Joseph hangja suttogássá. Néhány másodpercig még reagálni akartam, de aztán meggyőztem magam róla, hogy ezt a hangot már csak álmomban hallottam… és utána már nem emlékeztem a világon semmire.

*****

- Szép délutánt, Csipkerózsika – mosolygott rám Joseph, ahogy kócosan, nagy ásítozással előbotorkáltam a hálóból, és egy pohár kávét nyomott a kezembe a konyhában. – Nagyon szexi vagy így… - nézett végig rajtam, én pedig torkom köszörülve igazítottam meg a topot, amiből szinte kilátszottak a melleim.

- Ezt a témát hagyjuk meg éjjelre, jó uram – vigyorogtam rá, mire Joseph nevetve odalépett, és megcsókolt.

- Végre aludtál egy jót – állapította meg. – Csaknem öt óra hosszát.

- Mennyit? – tágultak ki a szemeim. – Miért nem ébresztettél fel? Tudod, hogy ki akarok menni…

- Mert olyan álmos lettél volna, hogy elalszol a terepjáróban. Nekem pedig nincs kedvem a roncsok közt viszontlátni téged. A nap még nem ment le, délután három óra van. Lesz még időd. Ha ma nem, akkor holnap. Nyugi, Lia.

- Nem, te ezt nem érted – tiltakoztam. – Érzem, hogy ma kell mennem! Ne kérdezd miért, vagy hogyan… csak tudom, és kész! Te még sosem éreztél olyat magadban, aminek nem tudtad a magyarázatát, csak késztett valami, hogy megtedd?

- De igen, éreztem… - bólintott Joseph komolyan. – Nem űzök gúnyt belőled. Jól van. Szedd össze magad, és menjünk.

- Ne haragudj… - bújtam oda a mellkasára, cirógatva a csípőjét. – De nem jöhetsz velem. Ez, hogy úgy mondjam, egyszemélyes buli. És egyébként is… lehet, az oldaladnak még nem tenne túl jót a terepjáró zötyögése – egészítettem ki az okokat.

- Hm… - morgott Joseph. – Nem szívesen engedlek oda ki egyedül, Lia.

- Nocsak, hogy fordult a kocka – néztem a szemébe, és rámosolyogtam. – Az első napokban örültél, ha nem voltam a közeledben.

- Most viszont azt szeretem, ha mellettem vagy – simogatta Joseph a hátamat. – És ha nem igazítod meg magadon azt a felsőt most azonnal, ma délután nem mész sehová, csak az ágyba… velem – dünnyögte nagyot nyelve.

- Oh… - kaptam a helyére női mivoltom kétfelé csúszott halmát – nincs ellenemre a program… de várj vele egy keveset – csúsztam ki aztán a kezéből ingerlően.

- És én mégis mit csináljak, míg itt hagysz egyedül, a bánat és a magány mocsarában? – kérdezte Joseph költői pátosszal.

- Főzzön ebédet, Shakespeare! – nevettem rá. – És az sem lenne ellenemre, ha az ágyban várna rám… minden eshetőségre készen – kacsintottam, és tetszett, ahogy Joseph a puszta felvetésre is felmorrant.

- Ebben nem lesz hiány… - lépett aztán hozzám, és megcsókolt. – Vigyázz magadra, Lia. Ígérd meg nekem. Mit csinálnék én nélküled? – kérdezte komolyan, engem pedig úgy meglepett a hangjában rejlő érzelem, hogy képtelen voltam válaszolni, csak tátogtam rá, mint egy sült bolond.

Vége

Folyt. Köv.

Ezzel a kis képpel szeretnék köszönetet mondani leghűségesebb kommentelőimnek, Usaginak, Lolinak, és Juditnak, hogy hétről hétre megmutatjátok nekem, hogy van miért és kinek írni.

HATALMAS KÖSZÖNET MINDEGYIKŐTÖKNEK!
(és természetesen minden egyes olvasómnak)
Remélem, továbbra sem lesztek hűtlenek hozzám. :)

Tüskék közt a virág 18. fejezet

- Ezt most komolyan mondod? – meredtem rá Josephre elhűlve. – Tényleg azt akarod, hogy… hogy ezt tegyem?

- Lia, nem vagyok süket, hülye végképp nem. Hallottam, mit mondtak neked, és én is látom, hogy ez így nem maradhat. Más lehetőség nem lévén… igen, azt hiszem, muszáj lesz. Gyanítom, nekem nem lenne lelkierőm magamat vagdalni… ergo rád vár a feladat – morogta Joseph a párnáról. – És minél tovább időzünk, annál jobban fog inába szállni mindkettőnk bátorsága. Fogjunk hozzá, amíg lehet.

- Uramisten – sápadtam le teljesen, de beláttam, hogy igaza van, hát csak falfehér arccal biccentettem egyet. – Megyek… előkészülök – hebegtem, majd behoztam, és a kezébe nyomtam a whiskys üveget. – Addig érzésteleníts, ahogy lehet – simítottam végig a haján, megvárva, míg jókorát húz az üvegből. - Sietek – fogtam aztán a lépteimet szaporábbra, és kiügettem a konyhába.

Két dolgot próbáltam egy kattintással le- és felkapcsolni. Az egyik a gáztűzhely volt, az befelé kapcsoltam. Ezzel egy időben igyekeztem az agyamat viszont lekattintani. Ismertem önmagam, tudtam, hogy két módon leszek képes ezt végigcsinálni. Ha cselekszem, mint egy gép, nem gondolkodva, vagy ha fanatizálom magam, hogy véghez tudjam vinni. De keservesen kívántam, hogy bár ne nekem jutott volna ez a feladat.

A tűzbe tartott kés pengéje kissé felizzott, hát elzártam a gázt, majd tequilát öntöttem a pengére, ami hidegen villogott a hálóból kiáradó fényben. Szívesen időztem volna még egy darabig, de tudtam, hogy nem lehet. Nem húzhatom az időt bármeddig.

- Szerintem egy kortyot nekem is hagyj benne – próbálkoztam meg a hálóban egy bátorítónak szánt mosollyal Joseph felé, de csupán torz fintor lett belőle.

- Remegő kézzel akarsz nekem esni? – kérdezte Joseph. – Felhívnám a figyelmed, hogy ez sebtisztítás, nem boncolás.

- Jelenleg ennél jobban már nem remeghet a kezem – mutattam fel az ujjaimat. – A whisky most az idegnyugtató kategóriájába esik – dünnyögtem hozzá halkan, és leeresztettem egy jókora kortyot a torkomon, majd leültem az ágy szélére, magam elé húztam az egészségügyi ládát, és kikerestem benne egy jókora gézlapot.

- Biz… biztos, hogy készen állsz? – szinte rá sem ismertem a rémült, vékony kis hangra, ami előtört belőlem.

- Nem, nem hiszem – hunyta le a szemeit Joseph. – De csak rajta… legyen vége, oké?

- Rendben – fohászkodtam egy utolsót. – Ha nagyon fáj… csak markold a bokámat… kibírom – rebegtem el még szinte jéghideg ajkakkal, majd hüvelyk- és mutatóujjam közé fogtam a seb szélét, mire Joseph halkan nyekkent egyet.

- Tudom, tudom… - makogtam, felfogva, hogy már eleve nem lehet kellemes a gyulladt terület érintése, és a következő pillanatban – mint egy tökéletes katona, gondolkodás nélkül – beleszúrtam a seb közepébe a pengét, hogy egy alig centis kis vágást ejtsek a húsban.

Joseph felordított, és szemem sarkából is láttam, hogy görcsösen a takaróba markol, mintha csak darabokra akarná szaggatni.

- Jól van… - igyekeztem csitítani őt is, és magamat is, majd ledobtam a véres kést. – Ezzel megvagyunk – nyeltem nagyokat, hogy úrrá legyek a fel-le liftező gyomromon, mert – ahogy megjósolták – folyadék buggyant ki a sebből, vékonyan csordogálva az ágynemű felé. Felkaptam hát a gézlapot, és letöröltem a kis cseppet, mielőtt elérte volna a takarót, míg másik kezemmel továbbra is két ujjam fogságába zártam a sebet.

- Tarts ki… nemsokára vége… - mondtam Josephnek bátorítóan, aki csak összeszorított szájjal, és még mindig lehunyt szemekkel biccentett elkínzottan, én pedig végigtöröltem a sebet. A géz nyomán újra folyadék távozott, én pedig próbáltam nem meghallani Joseph elkínzott vonyítását. Csak töröltem újra és újra, szinte gépiesen, és úgy tűnt, hogy ennek az egésznek már soha nem akar vége szakadni. A seb még mindig nem volt tiszta, rajtam pedig egyre inkább uralkodott el a pánik.

- Már csak egy perc… tényleg csak egy perc… - ismételtem akár egy automata, mikor is egyszer csak – valami elmondhatatlan, határtalan megkönnyebbülésemre – a következő törlésnél elő nem szivárgott egyetlen aprócska vércsepp.

- Azt hiszem, megvagyunk! – kiáltottam fel örömmel, majd töröltem még néhányat a seben, de a vöröslő cseppeken kívül már nem bukkant elő más.

Ledobtam a szennyes gézcsomót a kezemből, és Joseph fölé hajoltam.

- Megvagyunk – suttogtam szánalommal telve, végigsimítva az arcán, letörölve kezemmel a könnyeivel elkevert izzadtságcseppeket. – Itt vagy még, ugye?

- Igen, azt hiszem – jött az alig hallható válasz, majd lassan felnyitotta szemhéját, hogy szeme kékje fájdalommal telve nézzen rám. – Kérlek mondd, hogy legalább volt értelme…

- Volt értelme – hajoltam az ajkára, és egy rövid csókot adtam neki. – A sebed tiszta. Most már csak be kell kötöznöm… az már nem fog fájni, ígérem – mosolyogtam rá, és Joseph is megeresztett egy megkönnyebbült kis mosolyt.

- Azonnal jövök – kapkodtam össze a koszos gézt, meg a véres kést, és a konyhában mindent a szemétbe dobtam, még a kést is. Ki a fene fog ezzel enni azok után, hogy Joseph oldalát szurkáltam vele?

Letéptem egy aloe levelet, ahogy az utasítást kaptam, lerángattam a levél felső héját, és mikor megláttam az alatta lévő világos, sűrű trutymót, újra elkapott a hányinger.

- Atyám… mint a takony… - öklendeztem egyet-kettőt, miközben egy pohárba sajtoltam a levél belsejét, és eldöntöttem, hogy ha Joseph jobban lesz, hát a pohár is követi majd a kés útját a szemétbe.

- Jobb ha nem nézed meg, mit kell odakennem – mondtam utálkozva mikor visszasétáltam a szobába, és örömmel láttam, hogy Joseph már kissé feljebb ült az ágyban.

- Tudom, hogy néz ki – biztosított. – Láttam már aloét. Sőt, nevess ki, de ettem is a belsejéből. Igaz, két napig rókáztam utána – nosztalgiázott, miközben leültem az előbbi helyemre, hogy ujjam hegyével lassan bekenjem a seb körüli gyulladt területet.

- Gratulálok a gusztusodhoz – vágtam borzadó képet. – Hogy lehet ezt az izét megenni? – tettem közben steril gézlapot az immár megtisztított, lekezelt sebre, és Joseph hátát megtámasztva segítettem a felülésben, hogy körbekötözhessem a mellkasát.

- Laoszban jártam – emelte fel ő a karját engedelmesen, hogy kényelmesen hozzáférjek. – Ott a helyiek teába keverik, úgy isszák. Állítólag nagyon egészséges. Amit nem kétlek, de meginni… undorító volt. Fél pohárral voltam képes végezni, és közben az a nyálkás izé a padlóig csüngött az államról.

- Ha ezt nem fejezed be, lehánylak – dünnyögtem egyre jobban emelkedő gyomorral, és csuklottam is egyet-kettőt, majd rögzítettem a géz végét. – Készen vagyunk – mondtam, és óvatosan segítettem Josephnek visszafeküdni az ágyba.

- Ha már kibírtam ezt az egészet, kapok jutalmat? – kérdezte ő láthatóan fellélegezve.

- Nekem járna a jutalom véleményem szerint – sóhajtottam nagyot, és tagadhatatlan megkönnyebbüléssel kezembe hajtottam a fejem. – A nyaralásomba nem volt beletervezve az orvosi kurzus.

- A nyaralásodba én sem voltam beletervezve – javított ki Joseph, és megkereste a kezem, hogy hálásan megszorítsa. – És látod, mégis milyen jól alakult az egész. Ennek ellenére is – vágott szemével a mellkasa felé.

- Ezt nem vitatom – cirógattam végig karját és vállát mutatóujjammal, majd észbe kaptam, és feltápászkodtam. – Hozok borogatást… még mindig lázas vagy. Az előbbi megjegyzésed is nyilván azért jött, mert félrebeszélsz – kuncogtam. Most, hogy a legnehezebb feladaton mindketten túljutottunk, felszínre tört bennem a jókedv.

Egy tál hideg vízzel, és egy tiszta ruhával tértem néhány perc múlva vissza, majd gyengéden a homlokára tettem a borogatást.

- De jó hideg… - sóhajtott Joseph, mint a szomjazó, aki a sivatagban vizet kap, és lehunyt szemmel élvezte, ahogy egész arcát és nyakát is végigtöröltem gyengéden.

- Pihenned kellene – suttogtam gyengéden, látva hogy milyen beteg, és kimerült. – Aludj egyet, jó? Mire felébredsz, készítek valami reggelit. Mit szeretnél?

- Bármit – vonta meg a vállát Joseph. – Nem igazán kívánok enni. De talán néhány lágy tojás megteszi.

- És hozzá kis sült bacon, csak hogy angol jellege legyen a dolognak – mosolyogtam. – Londonban így eszik, ugye?

- Igen, pontosan így – eresztett el álmos kis vigyort Joseph is. – De még ne menj… maradj itt velem egy kicsit… kérlek.

Önkéntelenül is végignéztem rajta, ahogy ott feküdt előttem. Olyan esendő volt így, olyan kiszolgáltatott, és védtelen, mint egy kisgyerek. Most valahogy el tudtam képzelni, milyen lehetett kisfiú korában, és mosolyra fakasztott a gondolat.

- Itt maradok – biztosítottam, és megszorítottam gyengéden a kezét, ami közben megkereste az én kezemet. – Ígérem, veled maradok.

Vége

Folyt. Köv.

Tüskék közt a virág 17. fejezet

- Az isten szerelmére! – tapogattam Joseph homlokát még mindig, remélve, hogy tévedtem az előbb, de a lelkem mélyén tudtam, hogy nem létező szalmaszálba kapaszkodom.

- Azért a fejem a helyén maradhat? – kérdezte Joseph halkan, és lefogta a kezem.

- Jaj… bocsánat… - hadartam. – De most mit csináljak? Az a hülye eső! Az a hülye, jéghideg eső! Főzök teát… vagy hozok valami erősebbet… ha jól betakarózol, gyorsan ki fogod feküdni, és….

- Lia! – vágott Joseph a szóáradatba. – Azt hiszem, nem az esővel volt a baj. Valamit nem mondtam el neked.

- Micsodát? – vesztettem el hirtelen a hangomat úgy, hogy lágy lehelet jött ki a számon. – Mit nem mondtál el?

- Segíts egy kicsit – tápászkodott Joseph feljebb az ágyban, hogy a hátát megtámassza a támlában. – Amikor kimásztam a gödörből… nos, nem beütöttem az oldalam. Valami volt a földben… talán egy éles gyökér, vagy valami más, nem tudom. És igazából… - vágott szemével az oldala felé, majd lassan feljebb húzta a pólóját – ez történt.

Képtelen voltam kivárni, míg önmaga oldja meg a problémát, segítettem hogy mellkasa fedetlenné váljon, és attól, amit ott láttam, a jeges rémület töltött el.

- Irgalmas isten! – nyögtem borzadva, halálra rémülve, és mérgesen. – Mi a fenéért nem mondtad meg korábban? – förmedtem rá hirtelen.

- Mert azt hittem, csak egy sima vágás, aztán majd begyógyul. Nem akartalak megijeszteni – jött a halk válasz Joseph szájából. – De ahogy látom, ez kissé rosszabb lett.

- Kissé rosszabb? – emelkedett a hangom a felső szféráig. – Be van gyulladva, te szerencsétlen! – közelítettem ujjammal a seb felé. – Sajnálom… lehet, hogy ez most fájni fog, de… - vetettem közben Josephre egy pillantást, majd megnyomtam a seb környékét, és a vágás nedvezni kezdett. – Jól van, már nem nyúlok hozzá – emeltem el a kezem, hallva a fájdalmas nyögést, majd a kezembe temettem a fejem.

- Nem csak be van gyulladva – motyogtam az ujjaim mögül. – Azt hiszem, el is fertőződött. Mihez kezdjek most? Én nem vagyok orvos – fehéredtem el teljesen.

- Talán kezdetnek nem ártana néhány lázcsillapító – motyogta Joseph, és arcát újra elöntötte a verejték.

- Igen, hogyne, máris! – pattantam fel, és kirohantam a konyhába, hogy egy levél gyógyszerrel térjek vissza. – Valdes legalább ilyesmiről gondoskodott – mondtam némi megkönnyebbüléssel, és egy pohár víz kíséretében két tablettát nyújtottam oda Josephnek. – Tessék, vedd ezt be – ültem le az ágy szélére, és végigsuhant az agyamon a lehetséges „gyógymódok” sora.

- Lázcsillapítók, vizes borogatás, ha nem használ hűtőfürdő – mondtam fel a gyerekkoromban megtanult leckét. – A kocsi! Az elsősegélyláda! – kiáltottam fel hirtelen. – Van benne lázmérő, kötszerek, és hasonlók! Behozom… feltéve, ha nyugton maradsz – túrtam bele gyengéden Joseph szőke hajába.

- Nem hinném, hogy sok választásom lenne – morogta ő keservesen. – Légy óvatos, Lia…

- Pont te mondod? – próbálkoztam meg egy halvány mosollyal, majd előrángattam egy pokrócot, magam köré csavartam, és kivágtattam az ítéletidőbe.

Kétszer is csaknem fellökött a szél, és alig fél perc alatt szétázott rajtam a takaró, de mikor beléptem a házba a kis ládikóval, úgy éreztem magam mint Indiana Jones, mikor megtalálta a frigyládát.

- Tessék, máris itt vagyunk – dobtam le magamról a vizes takarót a hálóban, aztán feltúrtam a dobozka tartalmát.

- Kötszer, és lázmérő van – mondtam, és az utóbbit Joseph szájába nyomtam, egy szemvillanással jelezve, hogy ne merjen ellenkezni. – De kellene valami, amivel fertőtleníteni tudom a sebet… a lázt a gyulladás okozza. Azt kell megszüntetni… ahhoz a sebet rendbe kell tenni… - gondolkodtam hangosan. – De ahhoz orvos kell… én még sokkal nagyobb bajt is csinálhatok!

- Na és a cb? – jutott Joseph eszébe. – Azt mondták, ha valami gond van, keressük a vendégházat. Talán meg lehetne próbálni.

- Jaj istenem!  - sikítottam fel. – Igazad van! Nem tudom, miért nem jutott az eszembe…

- Lia, hello… - fogta meg Joseph a kezem kis mosollyal. – Nyugi, rendben? Nagy levegő… szedd össze magad. Nem haldoklom, nem az utolsó perceimet élem.

- Lehet, hogy két nap múlva már ott tartottunk volna! – tettem csípőre a kezem kissé felpaprikázódva. – Mikor méltóztattál volna szólni? Mikor már az amőbák rágcsálják a szöveteidet?

- Vegyem úgy, hogy le vagyok cseszve? – vigyorgott Joseph.

- Nem, még nem. Még csak bemelegítek – sóhajtottam. – Megyek, megpróbálkozom a rádióval. Addig ki ne merd venni ezt a vackot, míg vissza nem jövök – mutattam a lázmérőre, és kivonultam a nappaliba, mint egy mindenre elszánt hadvezér.

*****

- Itt Aurélia Gracy Diego Valdes házából. Keresem a Los Zapatos vendégházat. Jelentkezzenek, kérem. Vétel! – ismételtem a cb-n már ki tudja hányadszor az elmúlt két percben. Némi hallgatózás, némi sistergés a rádióban, aztán újra próbálkoztam. Eldöntöttem, hogy ha kell, akkor egész éjjel itt ülök a nappaliban, és megállás nélkül szövegelek. Ebben a helyzetben nem igazán tehetek mást.

- Itt a Los Zapatos vendégház, üdvözlöm Senora Gracy – szólt bele a már jól ismert férfihang. – Vétel.

- Végre valahára! – kiáltottam el magam megkönnyebbülten. – Féltem, hogy egyáltalán el tudom-e érni Önöket. Vétel.

- A vihar kissé rontja a légköri viszonyokat, Senora – érkezett a válasz. – Miben lehetünk segítségére? Vétel.

- Találok orvost Önöknél? – kérdeztem a kezemet tördelve. – Sürgősen szükség lenne rá! A partnerem megsérült, és … - vázoltam a fennálló helyzetet röviden, tömören. – Kérem, segítsenek, még mielőtt nagyobb lesz a baj!  Vétel.

Némi csend támadt odaát, a vonal túlsó végén, és valami a lelkem mélyén már most megsúgta, hogy ne várjak jó híreket.

- Van egy kis gond, Senora Gracy – jött a kényszeredett mondat, és szinte láttam, ahogy a férfi a fejét vakargatja. – A vihar nemcsak Önöket vágta el a világtól, hanem bennünket is. Képtelenség eljutni Önökhöz. Az eddigi eső lezúdult a hegyekből. A házukhoz vezető út momentán egy kisebb folyóvá vált. Jelenleg járhatatlan. Más megoldást kell találnunk. Vétel.

- Na és helikopterek? Mentőhelikopterek? – hajoltam közelebb. – Valahol vannak, nem? Még ha nem is Önöknél, de ha el tudna érni egy kórházat, akkor talán… talán idejönne valaki… - próbálkoztam. – Vétel.

- Nekünk is van egy helikopterünk, Senora, bár csupán sétarepülési módra felszerelve… de a célnak megfelelne, ez tény, hogy Senor Morgant elszállítsuk. A probléma az, hogy képtelenség felszállni a géppel. Higgye el, próbálkoztunk vele tegnap, és ma délelőtt is. A viharos esőtől nem lehet látni, és a szél miatt egyszerűen veszélybe került a pilótánk. Vétel.

- Akkor hát… - száradt ki a torkom, és reszelősen nyeltem egyet – ez azt jelenti, hogy magunkra maradtunk? Vétel.

- Sajnálom, Senora – hallottam a választ, és éreztem a férfi hangján, hogy tényleg így is gondolja. – Momentán nem tudunk eljutni Önökhöz. Ha az idő változik, akkor megpróbáljuk, de nem tudom, erre mikor kerülhet sor. Lehet holnap, de akár három-négy nap is. Vétel!

- De addig a barátom állapota csak rosszabbodni fog! – kiáltottam kétségbeesve. – Ha látnák, hogy néz ki a sebe már most… könyörgöm, csináljon valamit! Bármit megteszek, csak segítsenek! – gyűltek könnyek a szemembe. – Vétel – szipogtam még hozzá a végén.

Újabb néhány másodperces csend ült a vonalra, aztán megszólalt az előbbi hang, ezúttal kemény határozottság csengett benne.

- Senora Gracy… Radikális lépés, de Önnek kell azt a sebet kitisztítania. Vannak egészségügyi ismereteim, tudok pontos instrukciókat adni. Hozzon papírt, ceruzát, és jegyzeteljen. Vétel.

- Máris hozom… - dadogtam, aztán remegő kezekkel előkotortam egy papírdarabot, és valami írószerszámot is kerítettem. – Hallgatom. Vétel.

- Jól van Senora – sóhajtott a férfi. – Mondja, miből áll jelenleg a felszerelésük? Vétel.

- Nos, van egy levél lázcsillapító. Tíz darab. Vagyis nyolc, mert kettőt már beadtam Jos… vagyis Senor Morgannek – helyesbítettem. – Továbbá egy egészségügyi láda. Kötszerek, gézlapok, egy darab lázmérő. Ennyi. Sem fertőtlenítő, sem semmi más. Vétel.

- Alkohol van a házban? És növények? – érdeklődött a hang. – Vétel.

- Alkohol? Igen van. Egy fél üveg tequila, és egy negyed üveg Jack Daniels – válaszoltam. – Mit akar, itassam le? – értetlenkedtem. – Növény is van néhány… de nem tudom, hogy jön ez ide. Vétel.

- Mivel az egészségügyi felszereléseik hiányosak, muszáj lesz természetes gyógymódhoz fordulnunk – magyarázta a hang a cb-ből. – Szóval, Senora… a következő a teendője. Felismeri az aloét? Vétel.

- Persze, hogy felismerem – biccentettem, mintha a beszélgetőtársam látni is az éteren át. – Nem csak Mexikóban honos. Húsos levelű, kissé tüskés. És sokrétűen használják. Vétel.

- Pontosan – jött a válasz. – Van a házban aloe? Kérem, nézzen szét alaposan. Vétel.

- Körülbelül négy hatalmas cserépben is az virít – vontam vállat. – Ez a mennyiség elegendő? Vétel.

- Igen, még sok is lesz – nevetett fel a férfi. – Senora, most jön a dolgok nehezebb része. Fogjon egy apró, de éles kést. Előre szólok, nem lesz kellemes a dolog sem Önnek, sem Senor Morgannak… de tartsa szem előtt, hogy nincs más megoldás, és most Önön múlik minden. Tartsa a kés hegyét tűzbe néhány másodpercig, akár a konyhai gáz fölé. Majd öntse le alkohollal, hogy tökéletesen fertőtlenítse. Vigyázzon, ezek után ezzel a pengével már ne érjen hozzá semmihez. Fogjon egy darab tiszta gézt… - jöttek az utasítások, én pedig jegyzeteltem, bár nem tudtam, hogyan fogom később elolvasni a remegő kézzel írt, igencsak csáléra sikerült betűimet. – Fogja a sebet két ujja közé Senora. Előtte adhat inni is egy keveset Senor Morgannak… fájdalomcsillapítás gyanánt. A fertőtlenített pengével nyissa meg kissé a sebet, hogy a felgyülemlett folyadék szabadon távozhasson. Aztán vegyen egy másik gézlapot, és törölje a sebet. Ne a környékét, hanem konkrétan magát a sebet. Egészen addig, míg már semmi más nem szivárog belőle, csak tiszta vér. Idáig megvan? Vétel.

- Igen… igen… - hebegtem, de úgy remegtek az ajkaim, hogy ízekre szaggatták ezt az egy szót is. – Hogyan tovább? Vétel.

- Ha a seb már tiszta, öntse le tequilával. Tiszta alkohol, remekül fertőtlenít. Szedjen le egy aloe levelet, és nyomja ki a belsejét. Arra a nyúlós, átlátszó anyagra lesz szüksége, ami a levélben van. Kenje a seb köré, de csak köré! Fedje le gézzel, és kösse át. Cserélje a kötést rajta kétóránként, és ilyenkor mindig kenje aloéval. Ha a seb már tiszta, az aloe le fogja húzni a gyulladást. Ha a gyulladás eltűnik, elmúlik a láz is. Ön pedig életmentő érdemérmet kap majd – melegedett meg a hang, felhagyva eddigi tanáros stílusával. – Minden világos, Senora? Vétel.

- Igen, világos – motyogtam. – Csak az nem, hogyan fogom én ezt végigcsinálni – suttogtam már ekkorra, és félelem szorongatta a szívemet. – Mondja, nagyon fog fájni? Úgy értem… Senor Morgannek. Vétel.

- Nem táplálok Önben illúziókat, Senora. Sajnos igen. Azt hiszem, mindkettejüknek szüksége lesz minden bátorságra – érkezett a válasz, ami a legkevésbé sem nyugtatott meg. – Kérem Senora, ha végzett mindezzel, azonnal keressen meg. Itt leszek a rádió előtt néhány órát, nem mozdulok innen. Csak ügyesen, Senora. Nem lesz a világon semmi baj. Vétel.

- Jó… - vettem hatalmas levegőt, hogy megnyugtassam önmagam. – Rendben. Azt hiszem, nem tehetek mást – álltam talpra. – Ígérem, hogy amint készen vagyok, jelentkezem. Addig is… az Isten áldja magát. Vétel.

- Rezo por vosotros, Senora – érkezett a válasz. – Vége… - tette hozzá, és mikor felhangzott a sistergés, kinyomtam a cb gombját.

*****

- Ez elég magas – ültem le Joseph mellé, az ágy szélére, és megbámultam a szájából kihúzott lázmérőt.. – Beszéltem a vendégházzal… - tettem hozzá, a takarót fixírozva – és azt mondták, hogy….

- Tudom, mit mondtak – szakította félbe szerencsétlen nyögdécselésemet Joseph. – Behallottam minden szót. Jól van Lia… - vett hatalmas levegőt – kezdjünk hozzá. Készen állok.

Vége

Folyt. Köv.

Tüskék közt a virág 16. fejezet

Egy percre néma csend támadt a nappaliban. Borsózó háttal meredtem a cb-re, és éreztem, hogy Joseph keze a vállamon is mintha súlyosabbá vált volna.

- Miféle… miféle rossz hír? – hebegtem, és lelkem legmélyén felkészültem már mindenre, amit valaha filmen láthattam. Idegen lények támadása, természeti katasztrófa, zombikór, komplett világvége. Ebből a képzelt rettegésből csak a rádió újbóli recsegése zökkentett ki.

- Mint látják, kaptunk egy jókora esőt. Ami itt Mexikóban nem olyan szokatlan.

- Igen, eddig oké. De miért olyan rossz hír ez? Egyszer majd el fog állni, nem? – szólalt meg a hátam mögött Joseph. – Vétel.

- Azért, Senor… - hallatszott újfent a testetlen hang – mert nálunk az esők hosszú napokon át is eltartanak. Főképpen a sivatagban, ahol Önök is vannak. Sőt, nem szépítem a dolgot. Nem szimpla esőről beszélek, hanem komplett felhőszakadásról. Van fogalmuk, mifelénk mit jelent ez? Vétel.

- Annak alapján, ami most elkapott bennünket, nagyjából van – dünnyögtem. – Vétel.

- Senora, hallgasson rám. Zárják be az ablaktáblákat. Töltsék fel, és valamivel fedjék le a generátort. Nemcsak az eső lesz olyan, mintha a végítéletet hozná el, de a szél is viharos sebességűvé tud válni. Volt itt már olyan vendégház, aminek csaknem letépte a tetejét.

- Nagyon klassz kilátások – vékonyodott el a hangom teljesen, és ijedten pislogtam fel a tető irányába. – De ha bezárkózunk… mégis, meddig? Vétel.

- Akár három-négy napig is tarthat – jött a válasz, olyan halkan, mint mikor valaki halálhírt közöl egy hozzátartozóval. – Senora, hogyan állnak készletekkel? Vétel.

- Mire gondol pontosan? – értetlenkedtem. – Élelmiszer, víz bőven van. Benzin is a generátorba. Vétel.

- Pontosan ennyire gondoltam – nyugtázta a hang a rádióban. – A benzinnel takarékoskodjanak, ha lehet. Ilyen terhelés mellett a generátor sem bírja túl sokáig. Gondolom nem szeretnének a bezárt ablaktáblák mögött, vaksötétben ücsörögni napokon át. Vétel.

- Rendben, megértettük – nyugtázta Joseph a hátam mögött. – Megyek, és megnézem a generátort, mit tehetek – lépett el a hátam mögül, hogy aztán meghalljam a bejárati ajtó nyitását, és a szél máris lecsapott a házra, megzizegtetve az asztalon a papírokat, egészen addig, míg Joseph egy erélyes mozdulattal ki nem zárta a hívatlan vendéget.

- Megmondom őszintén… most eléggé megijesztett – suttogtam a cb-be dobogó szívvel. – Még sosem kerültem ilyen helyzetbe. Vétel.

- Ne rémüljön halálra, Senora – érkezett a válasz, és noha nem láttam, de biztosra vettem, hogy a hívó fél mosolyog maga elé. – Fogja fel úgy, hogy otthon van a nagyvárosban, és ott éri a vihar. Csak itt éppen nincsenek maga mellett még néhány százezren. Nem lesz semmi baj, meglátja. Az egyetlen problémájuk mindössze annyi lesz, hogyan üssék el az időt. Vétel.

- Azt hiszem, találunk módot rá – próbáltam fahangon válaszolni, de közben magam előtt is fülig pirultam. – Akkor hát… ennyi? Vétel.

- Ennyi, Senora – recsegte a rádió. – Tényleg nem kell aggódniuk, nem lesz semmi baj. Ha bármi gond lenne, csak keressen bennünket. Meg fog találni. Bennünket is idezárt a vihar. Vétel.

- Oké, értettem  - sóhajtottam nagyot, mikor egy jókora széllökettel egyetemben Joseph is visszaérkezett. – Köszönjük a tájékoztatást. Minden jót. Vétel.

- Vigyázzanak magukra, Senora – jött a válasz. – Que Dios te ayude – búcsúzott, és egy jókora reccsenéssel megszakadt a vonal.

Megfordultam a széken, miután letetettem a mikrofont, és magam is éreztem, hogy sápadtan meredek Josephre.

- Megijedtél? – kérdezte ő lágyan, majd felhúzott, és a hátamat kezdte el simogatni. – Tényleg nem lesz a világon semmi baj. A generátort feltöltöttem, letakartam. A kocsik le vannak zárva, nem áznak szét. Van étel a hűtőben, whisky és tequila is akad. Mi is itt vagyunk egymásnak. Mi kellhet még? Fogd fel úgy, mint egy hosszú, romantikus hétvégét… velem.

- Így egy kicsit rögtön jobban hangzik a dolog – bújtam oda a mellkasára, de a szemem elég nehezen tudtam levenni a tetőről, mintha minden pillanatban azt várnám, hogy mikor repül el a fejünk felől. – Szóval akkor… mivel üssük el az időt? – pislogtam Josephre ártatlanul.

- Nos, először bezárjuk az ablaktáblákat. Felkapcsoljuk a nappali állólámpáját, vagy gyertyát gyújtunk… ami a hangulatnak jobban megfelel. És aztán megmutatom – kacsintott rám Joseph vidáman.

*****

- Ne csináld ezt, hallod? – nyögtem fájdalmasan, a bezárt ablaktáblák sötétjében, ahol csak három gyertya szolgáltatta a nappali fényét. – Ne, JoMo! Nem akarom! Ez… ez nekem így nem jó! – tiltakoztam élénken.

- Sajnálom bébi… nekem viszont jó… és így akarom! – válaszolta Joseph ellentmondást nem tűrően, míg én bánatos képpel néztem az épp elvesztett szállodámat.

- Szadista – sóhajtottam, és elnyúltam a Monopoly táblája mellett. – Kifosztasz egy hölgyet.

- Ez az üzlet, Senora – vigyorgott rám Joseph, majd újra a dobókockák után nyúlt. – Készen állsz rá, hogy végleg tönkretegyelek?

- Azért ahhoz nekem is lesz néhány szavam – rúgtam magam vissza ülésbe, hogy aztán fél óra alatt elszenvedjem életem egyik legmegalázóbb vereségét.

- Pfff… - omlottam össze, mikor Joseph az utolsó játékdollárjaimat is bezsebelte. – Tulajdonképpen most tönkretettél, ugye?

- Ha pontosan akarok fogalmazni, még a gatyát is leszedtem rólad – jelentette ki ő kajánul. – Esetleg talán adok majd némi alamizsnát, ha meglátlak a házam körül koldulni – vágott felém csúf fintort, én pedig egy hirtelen mozdulattal hanyatt döntöttem a szőnyegen, majd a csípőjére ültem.

- Most legyen nagy szája, Senor. Lehet, hogy üzletembernek jobb, de van olyan pozíció, mikor én kerülök felül – fogtam le a két vállánál fogva.

- Erről csak sejtéseim lehetnek – pislogott Joseph felfelé rám. – Mivel első alkalommal nem jutottunk el odáig, hogy így is kipróbáljuk.

- Jaj, maradj már – nevettem, és lágyan meglegyintettem az oldalát. – Én nem éppen erre gondoltam – nevettem fel, és összeráncoltam a szemöldökömet, mikor láttam, hogy ajkába harap, és halkan felszisszen érintésem nyomán.

- Mi a baj? – engedtem el meglepetten. – Csak azt ne mondd, hogy ez fájt…

- Nem, nem ez fájt – morogta Joseph. – Csak miközben kifelé kapaszkodtam abból az átkozott gödörből, bevertem az oldalam. Kissé kék-zöld. Pont oda koppintottál.

- Bocsánat – dünnyögtem. – Mutasd, megnézem.

- Ugyan már – rázta a fejét Joseph, és lefogta a kezem. – Milyen férfi lennék, ha ennyitől is nyafogni kezdenék?

- Szerintem tökéletes férfi vagy – nyugtattam meg, majd rátapadtam az ajkára. – És ezt már csak azért is elhiheted, mert azt hiszem egész eddigi életem során, csak egyetlen embernek mondtam még ezt.

- És az a férfi hol van most? – támaszkodott fel Joseph a könyökére, úgy nézve a szemembe.

- Kiderült, hogy mégsem volt olyan tökéletes – vontam vállat, majd egy hatalmasat ásítottam. – Te jó ég… még csak délután van, és leragad a szemem.

- Mert ebben a rohadt sötétben, mert ebben az esőkopogásban ez valami törvényszerűség – állított talpra Joseph, és követte a példámat. – Tudod mit? Aludjunk egyet. Este pedig, ha felkelünk… kedvem lesz kipróbálni azt a pozíciót, amiben te kerülsz felül – kacsintott rám, és miközben felnevettem, elfújta a gyertyákat.

*****

- Fura, nem? – dobáltam le magamról a ruhákat, hogy végül egy pólóban és egy bugyiban a takaró alá másszak, kényelmesen elhelyezkedve az ágyban. – Valahogy olyan természetes, hogy már nem a pihenőszobában alszol el – mosolyogtam rá, miközben egy bokszerban és pólóban ő is követte a példámat.

- Nem tudnék nyugodtan aludni úgy, hogy nem érezlek magam mellett – nézett a szemembe Joseph, kedvesen végigsimítva az arcomat. – Nem is értem, az első éjszakákat hogyan bírtam. Mert amikor te még vehemensen utáltál, én már akkor is szerettelek volna megcsókolni.

- Ejha, bátorság aztán szorult beléd – nevettem, miközben vállára hajtottam a fejem, élvezve keze gyengéd simogatását a hátamon.

- Bátor fickó vagyok – súgta ő, majd elvigyorogta magát, mikor újfent akkorát ásítottam, hogy csaknem lenyeltem az éjjeliszekrényt. – De most jobb lesz, ha pihenünk. Nem fázol, ugye? – dünnyögte.

- Nem – ráztam a fejem. – Igy veled… melletted… most nagyon jó – simogattam magam is mellkasát, egészen addig, míg el nem nyomott az álom.

*****

Valami különös remegés. Ennyit éreztem meg álmomban. Először azt hittem, fázom, így hát kinyújtott kézzel tapogatóztam a takaró után. Különös… nyakig vagyok betakarva. És nem, nem fázom… olyan kellemes meleg van így, Joseph mellett.

Vállat vontam, és már épp vissza akartam merülni az álmomba, mikor a remegés mellé csattogás is járult, erre viszont már felültem, és igyekeztem összekaparni az eszemet, ami meglehetősen gyors ébredést talált az előbbi békés nyugalom után.

Csak néhány másodperc kellett hozzá hogy felfogjam, honnan is jön a különös hang… és tétován fordultam Joseph felé.

Állig be volt szinte takarva, mégis úgy remegett a teste, mint nem is a meleg ágyban, hanem egy jégmezőn, vagy a kinti viharban nyúlt volna el. Néha nyögött egyet, fordult az ágyban, a következő pillanatban a reszketés erősebbé vált, és a fogai is vacogni kezdtek. Egyszerűen úgy tűnt, mint aki másodperceken belül halálra fagy. Különös… mert a homlokáról verejték szakadt. Ne már. Egy ilyen jó meleg takaró alatt ennyire nem fázhat.

- JoMo… - suttogtam lágyan, és kinyújtottam a kezem a válla felé. Fel kell ébresztenem… talán valami rémálma lehet.

- Joseph… ébredj… - motyogtam, és mikor bőréhez értem, meglepetten kitágult a szemem.

- Forró… - nyögtem döbbenten. – Istenem… tűzforró… - tapogattam a homlokát, hogy ebben a pillanatban Joseph szeme felpattanjon, és lázas csillogással meredjen rám.

- Lia… - nyöszörögte halkan – azt hiszem, rémesen érzem magam.

Vége

Folyt. Köv.

Tüskék közt a virág 15. fejezet

Még talán soha – vagy időtlen idők óta először – ébredtem olyan jóleső nyugalommal és békével a szívemben, ahogyan ma reggel. Egy hatalmas nyújtózással recsegtettem a csontjaimat, és élveztem az ablakon besütő nap fényét, amit tűzvörössé varázsolt a piros sötétítőfüggöny.

- Jó reggelt – motyogtam még lehunyt szemekkel, ahogy egy meleg, lélegző testhez ért a kezem, és addig tapogatóztam, míg meg nem találtam a borostás arcot.

- Szia – leheltem még hozzá halkan, majd végre valahára felnéztem, és Joseph szintén álmos képére esett a pillantásom.

- Neked is jó reggelt – dörmögte ő összehasonlíthatatlanul mély hangján, és máris mosolygott rám. – Látod? Igy szép az ébredés – araszolt hozzám közelebb, és mire feleszméltem volna, máris megcsókolt.

- Mi a baj? Csak nem az este? – nézett aztán rám, mikor igyekeztem magam nyakig beásni a takaró alá. – Ennyire nem lehetett rossz.

- Nem, nem volt – beszéltem a paplannak. – Csak egyrészt csupasz vagyok. Másrészt meg… az egy éjszakás kalandok nem az én stílusom. Nem is tudom, mi ütött belém… - nyögdécseltem.

- Ami engem illet, semmi kifogásom ellene, ha csupasz vagy. Imádom a látványt – válaszolt Joseph, fél könyökére támaszkodva, és máris megvillantotta szokásos pimasz kis vigyorát. – És ami a másik aggályodat illeti… majd gondoskodom róla, hogy ma éjjel, és utána, meg persze azután is megadd magad nekem. És máris nem beszélhetünk egy éjszakás kapcsolatról – tette hozzá, és ez a mondat valahogy feloldotta bennem a szégyenkezéssel kevert feszültséget, mert elnevettem magam.

- Na végre – simított végig Joseph a vállamon. – Ne légy már mindig olyan, mint…

- Mint micsoda? – néztem rá kíváncsian. – Gyerünk, fejezd be a mondatot!

- Mint egy kisnyuszi, akit épp most szidott le az anyukája, ő pedig beijedt ettől – harapott a vállamba őszőkesége nevetve. – Tegnap este láttam a másik oldaladat is. A vérmes, tüzes nőt. Anyám… amit csináltál velem… - vágott szemével az ágyéka felé.

- Hello! – ültem fel, nem érdekelve, hogy a takaró az ölembe esik. – Már megbocsáss, de tudtommal te kezdted el. Én meg maradjak az adósod? Beláthatod, hogy ezt nem lehet – kuncogtam, és megrezzentem, mikor Joseph keze megsimogatta fedetlen mellemet.

- Igen, igazad van. Hiába, a csalhatatlan női logika – dünnyögte, majd hirtelen visszarántott az ágyra, és máris hozzám tapadt a takaró alatt, én pedig szívdobogva érzékeltem reggeli heves izgalmát.

- Nekem kedvem lenne folytatni a tegnap estét, és szép ébredést varázsolni magunknak – csókolgatta a nyakamat, én meg vitézül küzdöttem a vágy ellen.

- Nem lenne ellenemre – nyögtem – de nekem ma dolgozni kell. Most vannak a legszebb reggeli órák… és ha szeretkezni kezdünk, egy munkanapomnak máris lőttek. És mint emlékeztetnélek, tegnap sem csináltam semmit, mert görbe születésnapot tartottunk – simítottam végig az arcán, ő pedig – csalódott képpel ugyan – de elengedett, hogy kikászálódhassak az ágyból.

- Javaslom, hogy nagyon gyorsan öltözz fel, mert ha sokáig egy szál semmiben látlak, nem leszek ura magamnak! – figyelmeztetett.

- Megkíméllek tőle – vigyorogtam el magam, a ruháimat összeszedve. – Elmegyek tusolni… addig készíthet egy reggelit, Forróvérű uraság – fintorogtam rá kajánul, majd lerántottam a takarót, hogy láthassam is merevségét, és kacagva kirohantam a fürdőszobába.

*****

- Még mindig hihetetlen, hogy velem akartál jönni – piszkálgattam a gépemet, miközben ide-oda zötyögtem a terepjáró ülésében. – Óvatosabban… elharapom a nyelvem.

- Mert be sem áll a szád – nevetett Joseph. – Miért ne jöttem volna veled? A kezdeti néhány nap után, mikor meg tudtalak volna fojtani a zuhany alatt, most kimondottan élvezem a társaságodat. Talán ellenedre van, hogy itt vagyok veled?

- Ha igent mondok, megharagszol? – vettem elő egy negédes mosolyt.

- Nem, egyáltalán nem – rázta Joseph a fejét. – Csak éppen kiteszlek itt a sivatag közepén, és hazahajtok a terepjáróval. És míg te négykézláb fogsz a végén hazakúszni, kilógó nyelvvel, addig én a ventilátor előtt, egy üveg hideg sörrel a kezemben fogom nézni a napnyugtát.

- Szadista – morogtam, aztán menet közben odahajoltam, és csókot nyomtam az ajkára. – Szeretem, ha velem vagy – ismertem el. – És bármily hihetetlen, de nem az előbb felvázolt lehetőség mondatja ezt velem – érintettem meg a sebváltón fekvő kezét, és lágyan simogatni kezdtem.

Joseph elmosolyodott, és különös tekintetet vetett rám. Úgy ragyogott a szeme felém, mint a napfény az égből, és mintha hirtelen valami megmoccant volna a gyomrom legmélyén.

- Ennek nagyon örülök – emelte fel a kezem, és megcsókolta, majd miután egy nagyobb kő megdobta kissé a kocsit, apró sóhajjal visszatért a valóságosabb dolgokhoz. – Meddig menjünk még?

- Szerintem állj meg! – vágtam rá hirtelen, és miután a kocsi mozgása megállt, előrébb hajoltam az ülésben. – Az meg mi ott? – mutattam előre, a homlokomat ráncolva.

- Hol? – értetlenkedett Joseph, de hiába meresztette a szemét az általam mutatott irányba.

- Ott… olyan harminc méterre – bújtam oda hozzá teljesen, hogy az ő szeme szögéhez irányítsam a tekintetét. – Ha továbbra is a fenekemet fogdosod, remegni fog az ujjam, és tényleg nem fogod meglátni – mondtam apró kis mosolygással.

- Oké, akkor a simogatás elhalasztva. De be fogom hajtani – csókolt bele Joseph a nyakamba, majd újra követte az ujjam irányát.

- El is várom, hogy majd behajtsd – kacsintottam rá, majd visszapillantottam a földre. – Ott olyan, mintha egy sávban más színe lenne a talajnak – mondtam ki elgondolkozva. – Mitől lehet?

- Nézzük meg! – javasolta Joseph, máris kiugorva a terepjáróból, és követtem példáját, a gépemmel a nyakamban. – Nem kell most semmi más… ez bőven elég – intettem, hogy a kocsiban hagyhatjuk az objektívekkel teli táskát.

Csendben lépkedtünk egymás mellett, hogy mikor végül elénk tárult az előbbi látvány megfejtése, a szám is tátva maradjon.

- Ejha! – füttyentett Joseph is. – Rendben, te nyilván a szépségét nézed, de nekem most az az első gondolatom, hogy nem ilyen jó a szemed, hát itt landoltunk volna egy perccel később.

- Ha a kocsi ide zuhan, mi sem úsztuk volna meg olyan simán – szemléltem a körülbelül két és fél- három méteres mélységet magunk előtt.

- Mi ez itt, valami kanyon? – érdeklődtem, de szemem már a függőleges falakat kutatta, hogyan lehetne lekerülni az aljba.

- Nem hiszem – guggolt le Joseph, és néhány alattunk lévő gyökér felé intett. – Inkább valami ezer éves, kiszáradt folyómeder. Vagy vízmosás. Legalábbis a növényzet maradékából ítélve.

- Gyerünk le – indítványoztam, és keservesen ugyan, néha csúszva egyet-kettőt, de a karvastagságú gyökérzetbe kapaszkodva leértem a vízmosás aljára.

- Te jó ég… mintha rám akarna dőlni az oldalfal – motyogtam. – Tiszta Gulliver óriásországban – tettem hozzá.

- Szerintem vízmosás – ismételte magát Joseph, miután egy jókorát huppant mellettem a bakancsa, ahogy ő is leérkezett mellém. – Ha folyómeder volna, alighanem nagyobb lenne a szélessége. Alig két méterre van a másik oldal – vágta zsebre a kezét. – Kicsit klausztrofóbiás érzésem van így.

- Nem fog ránk omlani… remélem – mondtam ki az óhajomat.

- Nem fog. A gyökerek tartják a földet – vont Joseph vállat, majd megfogta a kezemet. – Sétáljunk kicsit előrébb. És itt csinálhatsz néhány jó fotót is.

- Ebben nem lesz hiány – kulcsoltam át ujjaimat az övén, és lassan lépkedni kezdtünk a medret beborító, sűrű vörös homokban.

- Egyszerűen hihetetlen ma a hőség – törölte meg a homlokát Joseph néhány perc séta után. – Mióta itt vagyok, még egyszer sem volt ilyen melegem – csóválta a fejét, és észrevettem, hogy a pólója mellkasán és derekán már nedves volt az anyag.

- Azt hittem, csak velem van a baj – kapkodtam levegő után. – Mintha tűzből lenne a levegő – tátogtam. – De miért van itt ilyen borzalmas meleg?

- Talán ide beszorul a levegő – találgatott Joseph, míg magam beállítottam a gépet, és készítettem egy fotót a felénk magasodó meder faláról, és a fölötte ragyogó kék égről.

- Azért megérte ide lemászni, és izzadni – legyeztem meg magam a kalapommal néhányszor. – Hihetetlen gyönyörű a természet – tartottam oda a homlokomat a hirtelen feltámadt, hűvös szellőnek. – Tessék, csak emlegetni kellett a meleget. Máris megérkezett az enyhülés. Szeretnek minket odafenn.

- Azért ez fura, nem? – ráncolta a homlokát Joseph elgondolkodva. – Nagyon hirtelen jött ez a hűvös szél. És… valahogy a nap sem süt már úgy, mint eddig – kémlelte az égbolt azon részét, ami látszódott jelen helyzetünkből.

- Igen… talán igazad van – eszméltem fel hirtelen magam is, majd néhány másodperces fülelés után a szemébe néztem. – Túl nagy a csend. A madarak is elhallgattak – torpantam meg hirtelen, mikor mély, robajló morajlás hallatszott fel.

- Robbantanak valahol? – kérdeztem bambán.

- Én azt hiszem, hogy nem – forgatta meg Joseph a tekintetét. – Azt hiszem, jókora esőt fogunk kapni a nyakunkba.

- Lehetetlen. Nincsenek felhők az égen – mondtam megfellebbezhetetlenül, de ekkor újra felhangzott a morajlás, és már tökéletesen fel lehetett ismerni a közelgő istenítélet hangját.

- A francba! – mondtam. – El fog ázni a gépem… a kocsiban a cuccom… és a kocsi is! – néztem Joseph arcába, de a szél ekkor már egyre és egyre fokozódó tempóban lobogtatta az ingem ujját.

- Oké… akkor futunk! –adta ki a vezényszót Joseph, majd a kezem megfogva vonszolni kezdett magával, visszafelé az eddig megtett úton.

Az idő ekkor már észrevehetően megváltozott. Az eddigi morajlásba belevegyült a szél hörgése-jajgatása, és néha olyan erővel esett nekünk, mintha feltett szándéka lett volna ledönteni minket a lábunkról. A felhők, amiket hiányoltam, úgy érkeztek meg fölénk, mintha csak varázsütésre kerültek volna az égre, és mire megtettük az út egy szakaszát, már kövér esőcseppek hullottak ránk.

- Juhuhúúúúú! – kiáltott Joseph, a nyakát behúzva. – Ez jéghideg!

- Én is… érzem… - ziháltam a futástól, mert ekkor már elkapott bennünket a hideg égi áldás. – Ez nem eső… ez felhőszakadás! – visítottam, mert ekkor már a hajamból csavarni lehetett volna a vizet. Olyan volt, mintha valaki ránk öntötte volna egy ég nagyságú lavór tartalmát. Két perc sem kellett ahhoz, hogy minden ruhánk ázottan tapadjon ránk.

- Itt… - torpant meg Joseph hirtelen – itt jöttünk le – zihálta. – Gyerünk Lia… mássz felfelé! – kiabálta a fülembe, hogy halljam a hangját a süvítő erejű szélben. – Gyorsan! – sürgetett, és megtörölte orrát, amiről csepegett az esővíz.

Feladtam a kilátástalan harcot, hogy védjem az elázástól a gépemet, és megragadtam a kiálló gyökereket, hogy küszködve ugyan, de felhúzzam magam a felszínre.

- Siess, zárd le a kocsi tetejét – dobta fel Joseph a kulcsokat, majd ő maga is mászni kezdett. – Menj már… mindjárt én is kinn leszek! – biztatott, én pedig engedelmesen sarkon fordultam, és rohanni kezdtem a távolban álldogáló terepjáró felé.

- A francba! A rohadt, büdös francba! – káromkodtam el magam, mikor csuromvíz kezemből kétszer is kicsúszott a kocsi kulcsa a lábaim elé. Az eddig vizes mancsomra – a földön való tapogatózás eredményeképp – most már sárkoloncok is ragadtak, de végül sikerült behuppannom a volán mögé, hogy a tetőt gyorsan felhajtsam. Felkaptam a fejem, mert mintha egy kiáltást hozott volna felém a szél… és az első gondolatom az volt, hogy visszarohanok, mert Josephhel valami baj történt… de mire kipattantam volna, már meg is láttam rohanó alakját, hogy egy perccel később be is vágja magát az anyósülésre.

- Asszem, még a bokszerem is átázott – morogta keserű ábrázattal, és döbbenten hallgattuk a vihar tombolását, meg az esőcseppek hangját a kocsi tetején. – Én még életemben ilyen hirtelen jött vihart nem láttam – jegyezte meg aztán.

- Most már legalább tudjuk, miért volt olyan meleg – vágtam olyan képet, mint aki citromba harapott, és leraktam a csöpögő gépet a nyakamból. – Hát ez oltári – dünnyögtem.

- Nem lesz baja, ne aggódj – nyugtatgatott Joseph. – Talán induljunk… mert most már megvesz az isten hidege – vacogtak a fogai, és csak ekkor tudatosult bennem is, hogy szétfagyok a vizes rongyaimban. – Ha akarod, vezetek én. Alig látni valamit.

- Talán jobb lenne – másztam hátra, hogy helyet tudjunk cserélni a kocsiban, és csakhamar rájöttem, hogy ez jó választás volt. Hiába dolgoztak az ablaktörlők, mintha jéghártyán át láttuk volna a világot. Elmosódottan, halványan, és valami azt súgta nekem, hogy Joseph sem látja, csak érzi, hogy merre is megyünk.

*****

- Végre valahára! – zuhantunk be Josephhal a házba, mintha egy kísértetfalka üldözne minket, és neki kellett feküdni az ajtónak, hogy be tudjuk zárni. Mert a szél, mintha vendégeskedni akart volna nálunk, igyekezett teljes erejével betörni a ház falai közé.

- Ez nagyon durva – csóválta a fejét Joseph. – Nézd… mintha éjszaka lenne – húzott az ablakhoz, hogy immár a biztonságból nézzük a kint leszálló sötétséget.

- Pedig még dél sincs – vacogtam, az órára nézve. – Keressünk száraz ruhát… - dideregtem aztán, és mindketten eltűntünk a háló, meg a pihenőszoba irányába.

Néhány perc elteltével, mikor már megtörülközve, száraz ruhákban ültünk a konyhaasztal mellett – Joseph még törülközővel szárította a haját, és az én fejemen is volt egy flottír-turbán – recsegni kezdett a nappaliban hagyott cb.

- A Los Zapatos vendégház keresi Diego Valdes házát. Hallanak engem? Vétel. Los Zapatos vendégház keresi Diego Valdes házát. Hallanak engem? Vétel – ismételgette az egyszer már hallott hang.

- Itt Diego Valdes vendégháza. Halljunk Önöket. Vétel – pattantam  fel egy meglepődött tekintet után, hogy leüljek a cb elé, míg Joseph megállt a hátam mögött, lágyan simogatva a vállamat.

- Gracias a Dios! - hallottam a megkönnyebbült sóhajt. – Már jó ideje próbálkozunk elérni magukat. Vétel.

- A sivatagban voltunk – adtam meg a választ. – És kissé körülményesre, meg vizesre sikerült a visszaút – morogtam. – Vétel!

- Akkor már tudják, hogy megérkezett az eső – hallatszott újra a hang az éterből. – Sajnálom, de azt hiszem, rossz hírem van az Önök számára.

Vége

Folyt. Köv.