A magányosság varázslója 14. fejezet

Fázósan húztam össze magamon a kabátot, és még kissé álmosan pislogtam.

- Még mindig iszonyú korán van – motyogtam. – Soha álmomban nem hittem volna, hogy a nemesek hajlandóak felkelni a nap ezen szakában. Mindig azt hittem, hogy délig alszanak.

- Általában délig alszanak – vigyorgott Klaus a kezemet markolászva. – Ez nagyon ritka alkalom.

- Mellesleg, nagyon hülyén festek? – kérdeztem félve. – Még soha nem volt rajtam ilyen ruha. Rajtad bezzeg kimondottan jól áll – fürkésztem a szemem sarkából fehér nadrágját, fekete felsőjét, és a lovaglósapkáját. Még a csizmájába dugott ostorát is.

- Rea, egyszerűen gyönyörű vagy! – fordult velem Klaus szembe, és megölelt a derekamnál fogva. – Olyan gyönyörű, hogy ha nem lennének itt rajtunk kívül százan, meg nem lenne a fű harmatos, akkor most… - kacsintott rám kajánul.

- Jaj, menj már! – nevettem el magam, a vállára hajtva a fejem, aztán összenéztünk, és tovább folytattuk az utunkat.

- Tudod, miért félek a közösségi élményektől? – kérdeztem két perc múlva. – Mert minden ilyenen ott van Celia. Ez a nő a puszta jelenlétével is az őrületbe kerget. Szerintem a nagy-nagybátyámék is ezért kerülték a helyi nemességet – vontam le a következtetést.

- Akkor hogy megnyugtassalak, ma nem lesz itt Celia – rázta a fejét Klaus. – Ez itt egy rókavadászat. Ha ő rákezdene a visításra, nem hogy ebben az erdőben, de még az angol szigeteken sem maradna egy vad sem – mosolygott. – Amúgy is, utálja a lövöldözést.

- Azt én is – sóhajtottam. – Az még izgalmas, hogy hajtod az állatot… megfigyeled… de miért kell a végén lelőni? Ami nekünk szórakozás, nekik véres horror – motyogtam. – Tudom, társasági esemény, meg hagyomány – legyintettem aztán, megválaszolva a kérdést Klaus helyett.

- Nem kérlek rá, hogy lőj le egyetlen állatot is, ha nem akarsz – szorította meg a kezem kedvesen. – Van viszont valami, amin akár tetszik akár nem, de keresztül kell menned.

Riadtan néztem rá, valahogy már most sejtettem semmi jót. Lelki szemeim előtt megjelent a kép, ahogy egy őzet kell feltrancsíroznom, esetleg magamra lógatni a beleit, vagy enni a nyers húsából.

- Ne nézz már ilyen rémülten – sóhajtott Klaus. – Csak annyi, hogy a hagyomány szerint, annak, aki életében először vesz részt efféle vadászaton, egy leölt állat vérével kissé bekenik az arcát.

- Ez sem sokkal jobb annál, amit elképzeltem – nyögtem.

- Majd én megcsinálom, és akkor csak kevés vér kerül rád, nem fogsz úszni benne. Igérem – biztatott Klaus, én meg felsóhajtottam.

- Oké, legyen. Bár előre szólok, ne lepődj meg ha lehánylak – vigyorodtam el, aztán elhallgattam, mert egy jókora csoportosuláshoz értünk éppen.

- Mylord… uraim… hölgyeim… - hajolt meg Klaus szertartásosan, és én is követtem példáját, személyesen üdvözölve a már ismerteket és ismeretleneket egyaránt.

- Oké, akkor most elmondom a dolgok menetét – fogta meg Klaus a könyökömet, és a tömegből kiszabadítva a felállított büféasztalhoz sétált velem. – Nemsokára lóra ülünk. Egy jókora falka kutya fogja felhajtani az állatokat. Elsősorban rókára szól a fáma, de ha fácán, vagy őz bukkan fel a vadász előtt, akkor is lőnek. Egyébként a vadászat kezdetét és végét kürtszó fogja jelezni. Innen indulunk… végig az erdőben, arrafelé – mutatta az irányt. – Elvileg leírunk egy jókora kört, és ide érünk vissza, néhány óra elteltével – kapott be egy kaviáros falatkát. – Kérdés?

- Csak hogy mit keresek én itt – fogtam a fejem. – Te… te lőni fogsz? – kérdeztem aztán, kissé tartva a választól.

- Igen, úgy terveztem – vallotta be Klaus. – De ha te nem néznéd jó szemmel, akkor…

- Ne… - ráztam a fejem, belevágva a szavába. – Tudom, hogy te ebben nőttél fel. Nyilván más szemszögből nézed a dolgokat, mint én. Nem akarom, hogy csak miattam változtass ezen. Nem örülök a ténynek, de… ettől én nem foglak másképp megítélni téged, ezek után sem.

- Biztos vagy benne, Rea? – kérdezte Klaus, és most valami keserű szomorúság játszott az arcán.

- Egészen biztos vagyok – bólintottam, közelebb lépve, és hozzásimultam. – Hiszen én… szóval én téged… - nyeltem nagyot, és egyszerűen bennragadt a mondat vége. De Klaus arcán láttam, hogy ugyanolyan tisztában van a befejezéssel, mint jómagam.

- Akárcsak én – súgta lágyan, végigsimítva arcomat, és magához húzott egy olyan belsőséges csókra, amitől azonnal ezer celsius fokon kezdett el égni a szívem. – Én is, Rea… már az első perctől fogva, ahogy a bálon megláttalak – mormolta a fülembe, és ahogy belenéztem a csillogó szemeibe, éreztem, hogy ez a teljes igazság.

Lehunytam a szemem, odahajoltam, és valószínűleg – kinek van fogalma ilyenkor az idő múlásáról -  percekig tartó csókban forrtunk össze. Nem zavartattuk magunkat azzal sem, hogy jókora tömeg bámulhat minket, hiszen ott álltunk mindenki szeme előtt. Csak arra ugrottunk mindketten egy jókorát, ahogy egy kürt szava ráreccsentett.

- Én ezt a kürtöst megkeresem, és a kürtjét…  illetlen helyre dugom – sóhajtottam, mikor Klaus szája elszakadt az enyémtől.

- Ez nagyszerű ötlet, csak várd meg, amíg le is fújja a vadászatot. Anélkül hivatalosan nem zárhatjuk le, és nem térhetünk haza, amíg ez meg nem történik. És a nemesebbik felébe dugott kürttel ez nehéz lenne – nevetett Klaus szívből, aztán átvette az időközben hozzánk vezetett két ló kantárjának egyikét.

- Indulhat a mészárlás – motyogtam, és feldobtam magam a ló nyergébe, Klaus pedig követte a példámat. – Vezess, jó? – mosolyogtam rá. – Ebben a dologban te vagy otthon. Én pedig majd követlek – tettem hozzá.

Egy gyors mosolyt, egy beszédes, édes pillantást még váltottunk, aztán felhangzott a kutyák ugatása, a lovak patájának dübörgése, és a menet megindult. Megkezdődött a vadászat.

 *****

Talán jó fél órája lovagoltunk benn az erdőben. Egy apró földutat követtünk egy ideig, aztán lekanyarodtak onnan a kutyák – nyilván szagot fogva – és az egész társaság - egy patakon átgázolva - a nyomukban ügetett. Amerre haladtunk, egyre sűrűbb lett felettünk a fák koronája, és egyre gyorsabb a menet.

- Azt hiszem, kezdődik – mondtam a számat elhúzva, mikor meghallottam az első puskalövéseket, amit a kutyafalka morgása-csaholása követett. – Szegény kis ravaszdi… - meresztettem ki a szemem, meglátva a vadász által felemelte bundát, és visszafogtam a lovamat lassú poroszkálásba.

- Menj csak – biztattam Klaust, aki kérdő tekintettel fordult hátra. – Nem akarlak megfosztani a vadászattól. De… az én lelkem ezt nem bírja nézni.

- Nem – rántotta meg Klaus is a kantárt. – Inkább én sem megyek. Egyetlen róka sem ér annyit, hogy itt hagyjalak érte – tette hozzá, és mivel a csapat elől járó része egyre vadabb vágtában hajszolta a vadat, hamarosan sereghajtókká váltunk, sőt, teljesen le is szakadtunk a többiektől.

- Most miattam itt vagyunk, ketten – néztem szét az erdő fái között. – Látod, én EZT szeretem az erdőben. A fákat… az avar illatát… a csendet. De vadászni… ölni… nem az én világom.

Klaus hallgatott, a gondolataiba merülve.

- Én szeretek vadászni… - szólalt meg, és szavai valahogy különösen csengtek. – És öltem is már, nem is keveset.

- Tudom, erről szól a vadászat – bólintottam. – És amúgy is… - akadt el a hangom, ahogy az egyik bokor alól – mint a hirtelen jött látomás – egy róka vágott ki, és indult el a két ló előtt, egyenesen bele a legnagyobb sűrűbe.

Klaus szeme megvillant, a vágy mohó csillogását láttam meg benne… és még valami mást is, aminek nem tudtam nevet adni. Sötét volt, borzongató, ijesztő…és valami furcsa módon, mégis oly annyira vonzó.

Még arra sem voltam szinte képes, hogy levegyem szemem az arcáról, mikor ő már elő is kapta a fegyverét, és egy dörrenéssel leterítette a vadat.

- Mégsem térek haza dolgavégezetlenül – állapította meg jókedvűen. – Viszont azt hiszem, innen gyalogosan folytatjuk – méregette a róka nyomait. – A lovak nem fognak tudni ebbe a sűrűségbe belegázolni – ugrott le a nyeregből, aztán finoman engem is leemelt.

- Csodálom, hogy a róka itt át tudott menni – emelgettem a lábamat óvatosan a vadszeder szúrós, szövevényes indái között.

- Az életéért futott, ez sok mindenen átsegíti a delikvenst – morgott Klaus magában, mikor megállt a róka felett.

- Szegény kis vörös – sóhajtottam, nézve az élettelen testet.

- Szép példány – guggolt le Klaus a néhai róka mellé, és elővette vadásztőrét, aztán lehúzta fehér kis sálját a nyakából. Nem láttam egészen pontosan mit csinál, de mikor felemelkedett, a sálon a róka vére vöröslött.

Felém közelített, és eszembe jutott, miről is mesélt nem olyan régen. Behunytam a szemem, mikor a véres kendővel megérintette két arcomat. Éreztem a vér tapadós ragacsosságát magamon, orrom megcsapta a fémes illat, és erősen tartottam magam, hogy sikítva ne boruljak ki, vagy ne rókázzak le néhány bokrot.

- Akkor ezzel hivatalosan is fel vagyok avatva? – kérdeztem tőle, mikor már képesnek éreztem magam arra, hogy rosszullét nélkül is kinyissam a számat.

- Ahogy mondod – súgta Klaus, áhítattal szemlélve véres képemet. Magához rántott, és csókolni kezdett. Hallottam elnehezedett lélegzetének hangját a fülemben, mintha csak nehezen tudott volna uralkodni magán. A csók egyre hevesebbé, egyre szenvedélyesebbé vált… aztán egy csípős kis villanást éreztem az ajkamon.

- Auuu – bontakoztam ki a csókból, és csodálkozva tapogattam meg vérző ajkamat, szinte megbabonázva meredve az ujjamon csillogó vörös cseppecskére. – Megharaptál? – meredtem rá döbbenten, aztán ahogy megláttam Klaus arcát, leengedtem a kezem, és úgy éreztem, mintha másodpercek alatt egy szürreális rémálomba kerültem volna.

Klaus arca megváltozott. Fehér lett, kemény, mintha csak márványból lett volna kifaragva. Vonásai előreugrottak, szemei vörösben kezdtek el játszani. Szeme kékje szinte eltűnt ebben a véres tekintetben, a jól ismert szempárból nem láttam semmit. Szemei alatt fekete erek rajzolódtak ki, és lepték el szinte egész arcát, pókhálószerű fonalakként cikázva ide-oda. De a leglátványosabb… a szája volt. A fogai megnőttek, megnyúltak… és ahogy kissé tátott szájjal, zihálva meredt rám, megláttam azt, ami a sebet okozta az ajkamon. Két éles fog… de nem… NEM, EZ NEM LEHET. Ez egy álom… egy iszonyatos, hihetetlen álom…. Egy borzalmas álom, amiből MOST AZONNAL jönnie kell az ébredésnek!

- Szia Rea – mosolyodott el az előttem álló rém – szeretném neked bemutatni a valódi Nikalus Mikaelssont – súgta kegyetlen vigyorral az arcán.

Nagy levegőt vettem, hogy kitörjön belőlem az egész erdőt felverő visítás, de ekkor egy halk lépés surranását hallottam a hátam mögül. A következő pillanatban egy koppanás… egy fájó, fejemet elrepesztő érzés követte… és megszűnt körülöttem a világ.

Vége

FOLYT. KÖV.

Kommenteket kérek szépen! J