Ments meg engem! 33. fejezet

A forró arizonai nap még javában fenn járt az égen, ezer fokos sugarakkal bombázva a világot, és minket is. A benzinkút pihenőjének betonburkolata felerősítette a meleget, és reméltem, hogy Danielt még az előtt be tudom vonszolni a motelbe, mielőtt helyben kapnék hőgutát. Viszont jelenleg ahogy ránéztem, kisebbfajta csodaként éltem volna meg, ha sikerül, amit elterveztem.

- Nem… - hebegte Daniel újra, nagyot nyelve, szeme pedig idegesen ugrált az autó és a motel között. Szinte olvastam a gondolataiban, hogy ha kell, akkor gyalog fog visszaindulni a városba.

- Daniel, kérlek – fogtam meg a kezét óvatosan, de kirántotta ujjait a markomból, és megéreztem, hogy finoman reszket.

- Nem, nem és nem… - suttogta Daniel még egy lépést hátrálva, míg háta a kocsinak nem ütközött. – Ne kérd ezt tőlem. Én képtelen vagyok bemenni oda… Patrícia, értsd meg, én nem…

- Daniel, hallgass ide! – keményítettem meg kicsit a hangomat, aztán közvetlenül elé léptem úgy, hogy egyik oldalról én, másik oldalról a kocsi zárta satuba a testét. – Tudom, hogy nem kényszeríthetlek olyasmire, amit nem akarsz megtenni, ezért elmondom, hogy két választás áll előtted. Az egyik, hogy bemegyünk a hotelba, és itt töltjük az éjszakát. Őszinte leszek, nehéz lesz. Nagyon nehéz, de ha sikerül újraélned, ami akkor történt veled, reggel talán más emberként távozhatsz innen. Kockázatos, de talán megéri, nem? – fogtam két kezem közé az arcát, így kényszerítve, hogy a szemembe nézzen. – A másik lehetőséged az, hogy visszaülünk a kocsiba, és visszamegyünk a városba dolgavégezetlenül. Ebben az esetben életed végéig retteghetsz, és futhatsz a démonjaid elől, amik örökké üldözni fognak. Most neked kell döntened a könnyebbik és nehezebbik, a helyes és rossz út között. Hát válassz… és bármi is legyen a végeredmény, tiszteletben fogom tartani – simítottam végig az arcán, aztán hátraléptem, és vártam. Ami rajtam múlt, megtettem… a többit már neki kell végiggondolnia magában.

Egy percig nem történt semmi, csak Daniel szinte ziháló lélegzetvételét hallgattam. Szinte érzékeltem a félelmét, és tudtam, hogy a döntés most nagyon nem lehet egyszerű a számára. Aztán megmozdult, ellépett a kocsi mellől, és egy pillanatig azt hittem, úgy megharagudott rám, hogy a saját lábán indul el Atlanta felé. Aztán egy apró, megkönnyebbült sóhaj tört fel belőlem mikor láttam, hogy tesz néhány lépést a hotel felé.

- Bemegyek – fordult felém hirtelen, és nem volt nehéz észrevenni, milyen rekedten cseng a hangja. – De csak egy feltétellel. Ígérd meg, hogy végig ott leszel velem.

- Hát persze, hogy ott leszek – léptem utána, és ahogy láttam, hogy kinyújtja felém a kezét, automatikusan fogtam meg az ujjait. – Nem foglak egyetlen percre sem magadra hagyni. Bízz bennem, Daniel.

- Bízom – jött egy biccentés válaszul. Ideges, elkínzott mozdulat volt, ordított róla a feszültség. – De félek, Patrícia. Fogalmad sincs róla, mennyire félek.

Szótlanul megöleltem, és ahogy mellkasára hajtottam a fejem, hallottam, milyen őrült módon zakatol a szíve. Nem osztottam meg vele az információt, hogy pontosan tudom, mennyire retteg attól, ami most vár rá. És azt sem, hogy nem ő az egyetlen, aki fél.

*****

Elforgattam a kulcsot a zárban, aztán belöktem az ajtót, ami nyikorogva tárult ki. Kísérteties, horrorfilmbe illő hang volt, tökéletesen illett a jelenlegi helyzethez, csak az éjszakai sötétség hiányzott még a repertoárból.

- Egész pofás, nem? – kérdeztem belépve, és letettem az egyik ágyra a táskámat, majd Daniel felé fordultam. Ő még mindig úgy állt a küszöbön, mintha odaragasztották volna a lábát, vagy mintha az csakugyan vámpír lenne, aki hívás nélkül be sem léphetne. Végül vett egy nagy levegőt, és úgy lendítette át lábait a küszöbön, mint a toronyugró, aki a mélybe veti magát, és fogalma sincs róla, a medencében alatta éppen van-e víz.

-Remélem nem baj, ha már ágyat foglaltam – mondtam. – De ha gondolod, cserélhetünk is. Szeretek az ablak közelében aludni – tettem hozzá, mire Daniel lerakta a másik ágyra a táskáját, és megrázta a fejét, majd lerogyott a matracra. Mindezt néma csendben, és hang nélkül.

- Hoztam pár szendvicset, ha esetleg…

- Nem vagyok éhes – nyílt végre szóra a szája, olyan nehezen, mintha vésővel kellene szétfeszíteni a fogsorát. – Piszkosul nem vagyok éhes.

- Értem… - veszítettem el egy pillanatra a talajt a lábam alól. Oké, tudtam, hogy nem lesz könnyű, de azt nem, hogy ennyire nehéz lesz.

- És most mi lesz? – motyogta Daniel, aztán eldőlt az ágyon, és karját a szemére tette. – Most mit fogunk csinálni?

- Várunk – adtam meg a választ, majd leültem mellé. – Nézd, nem akarom, hogy úgy érezd, mély vízbe dobtalak, anélkül, hogy tudnám, tudsz-e úszni vagy sem. Tudom, hogy képes vagy rá, hogy végigcsináld.

- Akkor kettőnk közül legalább te bízol ebben – morogta Daniel, elvéve a karját az arca elől, és a barna szempár őszinte riadalommal tekintett rám.

- Bízom benne, mert ismerlek. Eddig sokkal erősebb voltál, mint ahogy hittem. Talán te magad sem vagy vele tisztában, hogy mások mennyivel rosszabbul kezelnék ezt az egész helyzetet. Amikor először találkoztam veled – révedtem vissza a két héttel ezelőtti múltba – azt vártam, amit kaptam. Egy testileg-lelkileg megtört férfit. Tisztában voltam vele, hogy nagy fába vágtam a fejszémet, de kellemes meglepetés ért, mikor néhány nap után azt láttam, hogy sokkal együttműködőbb vagy velem, mint mások lennének a helyedben. És sokkal nagyobb tartalékokkal rendelkezel itt – böktem a mellkasa tájékára – mint ahogy azt valaha is reméltem. Nem tudom, honnan meríted az erőt, de van benned, ezt világosan tudom.

- Tényleg nem tudod, honnan merítek erőt? – kérdezte Daniel, és lágyan megcirógatta hüvelykujjával a kézfejemet, majd egymásba kulcsolta az ujjainkat. – Még csak nem is sejted?

Akkorát nyeltem, hogy azt hiszem, nem a benzinkúton, hanem az egész államban hallani lehetett. Szívem szerint kifaggattam volna erről a rejtélyes kis utalásról, mélyebbre ásva a mondatában, aztán egy sóhajjal elnapoltam az egészet. Most más miatt vagyunk itt.

- Szó…szóval... – dadogtam, visszakanyarodva az előző témához, majd kotorászni kezdtem a zsebemben, és előhúztam egyetlen szem tablettát. – Ma ezt vedd be a nyugtatód helyett. És ha lehet, ne járjon el róla a szád.

Daniel felült, és érdeklődve forgatta tenyerén a számára ismeretlen, piros pirulát.

- Mi ez? – kérdezte, mire a kezébe nyomtam egy pohár vizet, és intettem, hogy nyelje már le végre.

- Olyan gyógyszer, ami az izgalmi állapot felfokozására szolgál – válaszoltam végül. – Nem, nem Viagra – forgattam meg a szemeimet, mert már ismertem annyira, hogy mi lenne a következő gondolata. – Tulajdonképpen a nyugtató ellentéte. Katatóniás betegeknek szokták adni. Elvileg neked nem kéne, de… szükség törvényt bont – győzködtem saját magamat is, és igyekeztem elhessenteni a lelkifurdalást. – Izgatottságot fog nálad kiváltani… eléri azt az állapotot, hogy képes legyél visszamenni az időben… odabenn – néztem a halántékára, aztán elvettem tőle a poharat.

- Olyan lesz az egész, mint a szellemvasút a vidámparkban – tettem hozzá még ami hirtelenjében eszembe jutott. – Ijesztő, félelmetes, borzongató… de nem lesz valóságos.

Daniel némán bólintott, aztán odahúzott magához.

- Patrícia, ugye…? – kezdett bele, én pedig kimondatlanul is tudtam, mire akar célozni.

- Itt leszek. Egy percre sem mozdulok el mellőled. Hiszen megígértem, nem?

*****

Az idő mintha fel lett volna pörgetve ebben a kis motelszobában, olyan gyorsan járt. Alig egy-két óra elteltével az arizonai nap lebukott a látóhatáron túlra, átengedve a teret először a szürkületnek, aztán az éjszakai sötétségnek. Mikor már odakinn feketeség borult az utcákra, behúztam a függönyöket, aztán visszatértem ahhoz az elfoglaltsághoz, amivel az elmúlt pár órában lekötöttük magunkat. Konkrétan a tévénézéshez.

Úgy tettem, mint aki teljes átéléssel belemerül Jerry Springer show műsorába, de fél szememmel Danielt néztem, aki egyre furcsább tüneteit mutatta a feszültségnek. A hajába turkált, a száját törölgette, és úgy járkált fel-alá a szobában, mint a ketrecbe zárt vadállat. Szeme minduntalan a falióra felé tévedt, és ahogy a kismutató elhagyta a kilences számot, úgy vált egyre idegesebbé. Üvöltött a feszültség minden mozdulatából, és úgy ömlött róla a verejték, hogy átáztatta a felsőjét is.

Kezdtem tartani tőle, hogy a Hypnosellel túllőttem a célon, és már épp azon tanakodtam, hogy beadom a nyugtatóját, és lefújom a műsort, mikor az óra mutatója a tizes számra fordult, és a falióra méltóságteljesen ugyanennyit kezdett kongatni.

Daniel lába úgy ragadt a földhöz hirtelen, mintha falnak ütközött volna. Szeme folyamatosan az ajtóra tapadt, torkából rekedt sípolással tört fel a levegő, és úgy reszketett, hogy még az ágyról, szabad szemmel is látni lehetett. Minden jel arra mutatott, hogy alig néhány másodpercre áll egy tökéletes pánikrohamtól.

Felpattantam, behúztam az ágyba magam mellé, majd leültem törökülésbe. Ő egy hang nélkül ölembe hajtotta a fejét, és noha egyenesen rám nézett, a tekintete messze járt. Már nem engem látott maga előtt… hanem a saját, külön bejáratú rémképeit.

- Patrícia… - nyöszörögte kérlelően, és felnyújtotta karját, hogy a könyökömet megfogva támaszt találjon bennem.

- Csss… - csitítottam halkan. – Itt vagyok, Daniel. Itt vagyok, és vigyázok rád. Nem lesz semmi baj.

- De igen… lesz – zihált Daniel, elrévedve valahová a messzeségbe. – Tíz óra… és jönnek. Most jönnek…

Végigsimítottam a homlokán, és hiába szerettem volna megnyugtatni, tudtam, hogy ezúttal nem tehetem.

- Eljött az idő… - suttogtam halkan. – Mondd el, mit látsz. Mesélj… és ne feledd, nincs mitől félned.

Daniel torkából egy elfojtott nyögés tört fel, aztán belém kapaszkodott úgy, hogy össze kellett szorítanom a számat, hogy ne szisszenjek fel a fájdalomtól. Aztán vett egy akkora levegőt, mintha magába akarná szippantani a szoba összes oxigénjét, és a következő pillanatban megtörtént az, amiben az elmúlt két hétben reménykedtem.

Daniel Gillies beszélni kezdett.

Vége

Folyt. köv.

A gyanú árnyékában (oneshoot)

Nos, eredetileg egy Stefan-Caroline történetet kértek tőlem, de hozzám ez a párosítás soha nem állt közel. Akárhogy törtem a fejem, nem tudtam olyan sztorit kitalálni, ami nem a sorozatbeli történet másolata lett volna. Viszont egy Paul-Candice párosítás már - számomra legalábbis - több lehetőséget rejtett magában.
Remélem így is tetszeni fog a történet!

A gyanú árnyékában

Az esti sötétség már rátelepedett a tájra, és a könnyű, meleg nyári szél megborzolta a nem túl messze álló fák leveleit és ágait. Befurakodott az emberek ruhája alá is, és a térre, amin a stáb egész délelőtt dolgozott. Ott aztán, nem találva kiutat a lakókocsik tömkelegéből elenyészett, csak melegét rakta le, úgymond ajándékképpen az ott összegyűlt embereknek.

Paul az egyik lakókocsi lépcsőjén üldögélt, és lagymatag érdeklődéssel figyelte az eseményeket. Tegnap este Michael és Julie fejéből pattant ki az ötlet, a többiek lelkes bólogatása után pedig már ma reggel hozzá is kezdtek a stábtagok a rendezkedéshez. A régi jeleneteknek otthont adó ház jókora kertjében bőven volt hely, hát kialakítottak egy nagy táncterületet, pár lakókocsit pedig kör alakban állítottak fel a „színpad” körül, így az egész kissé cirkuszi hangulatot kapott, legalábbis Paul szemében. Matt Davis ötlete volt, hogy dobják fel az egészet hangulatos égőkkel, és elment bevásárolni, hogy csakhamar három jókora szatyornyi karácsonyi égősorral érkezzen vissza. Roppant lelkesen aggatta őket a tánctér fölé, és a végeredmény tényleg magáért beszélt. A millió színben pompázó terület szinte hívogatóvá vált, főképp akkor, mikor néhány technikus is bekapcsolt pár színes reflektorra emlékeztető lámpát.

A terület Paulnak számított jobb oldalán kapott helyet Ernesto DJ pultja, mivel Matt kijelentette, hogy ezen az estén kizárólag ő szolgáltathatja a zenét, és súlyos testi sértéseket helyezett kilátásba – persze nem komolyan – ha bárki is bele merne kontárkodni a művészetébe. A bal oldalon a büfé foglalt helyet, ahonnan a kaja még csak ímmel-ámmal, a sör viszont annál szebb számban fogyott.

A hangulat már jó volt, mindenki nevetgélt, beszélgetett, iszogatott, és lelkes hujjogás támadt, mikor Ernesto bekapcsolta a „Salvatore mixet”, amit egy rajongói oldalról töltött le. A berockosított techno zene eleve tetszést aratott, amit csak fokozott az, mikor hol Damon, hol Stefan jellegzetes megjegyzései hangzottak fel közben.

Paul nézte az embereket, tetszett neki, hogy jól érzik magukat, de nem tudott osztozni az őszinte örömükben és a jó hangulatukban. Elsétált a büféasztalig, kért egy whiskyt, közben magában fanyarul megjegyezte, hogy remélhetőleg most nem jeges teát kapnak, mint a forgatásokon. A jelek szerint Julie most nem bánta, ha mindenki tajtrészegre issza magát, ugyanis Paul nemsokára megérezte nyelvén a jellegzetes, csípős-zsibbasztó érzést. Visszasétált előző helyére, a lakókocsihoz, megállt az oldalánál, és olyat tett, amit csak nagyon ritkán. Rágyújtott.

Lelkesen fújta a sötét ég felé a füstöt, és csak akkor fordult meg, mikor lépteket hallott a háta mögül, és a homályból felbukkant Candice szőke haja, és kedves arca.

- Szia, Paul! – köszönt a fiúra mosolyogva, aztán kivette kezéből a poharat, belekortyolt, aztán visszaadta a tulajdonosának.

- Szia – köszönt vissza a megszólított, aztán figyelme ismét a tánctér felé fordult.

- Hogy érzed magad? – érdeklődött Candice. – Most, hogy vége ennek az egésznek…

- Furán, mint minden évadzárón – vont vállat Paul. – Igazából szerintem nincs nagyon mit ünnepelni. Pár hónap, aztán kezdődik elölről az egész. Na és te? Hogyhogy nem vagy a dolgok sűrűjében? – mutatott a tánctér irányába.

- Mert Michael – bökött Candice a Trevino-fiú felé – kitalálta, hogy söröspóló versenyt rendez, és a nyakamba borította a korsója tartalmát. Muszáj volt elmennem átöltözni, bár előbb persze nyakon vágtam.

Paul röviden felnevetett. Candice jelleme nem sokban különbözött az általa játszott Caroline-től. Abban legalábbis semmiképp, hogy vérmesen ki tudott állni magáért.

- Mondjuk ez sokban azért nem gátolta őt – csóválta a fejét, a tántorgó Michaelt figyelve.

- Ahogy ismerem, pár perc múlva kidől – legyintett Candice, majd leült a lakókocsi lépcsőjére. – Addig nem megyek vissza. Félek, megkapná a nyakleves párját. Amúgy sem bírom a részegeket – tette hozzá, aztán Pault fürkészte kíváncsi tekintettel.

- Te miért nem mész táncolni? – kérdezte. – Nézd, Kat már épp a harmadik partnernél tart. Egy sem bírja sokáig, és mind kidől mellőle – vihogott, elnézve a Kat Graham – Michael Malarkey párost, akik olyan eszelősen ropták, hogy két méteres sugarú körben mindenki elhúzódott a közelükből.

- Nincs kedvem táncolni, Candice – sóhajtotta Paul, behúzva a maradék whiskyt, aztán lerakta a fűbe a poharat.

- Rosszkedv? – húzta össze a lány a szemöldökét. – Na, gyere, aztán meséld el szépen, mi a baj – paskolta meg maga mellett a lépcsőt, és várakozva nézett a fiúra.

- Mióta vagy te a csapat lelki támasza? – érdeklődött Paul, aztán helyet foglalt Candice mellett. Néhány percig hallgatott, és hálás volt a lánynak, hogy nem sürgette a választ, hanem várt türelmesen.

- Phoebe elhagyott – bukott ki Paulból aztán a rövid mondat, mire Candice szó szerint eltátotta a száját.

- Micsoda? – hüledezett. Ha valamit, hát ezt végképp nem tudta elképzelni. Sokakkal ellentétben számára nem az Ian-Nina páros, hanem Paul és Phoebe voltak az álompár. – Mit csináltál, hogy ez lett a végeredménye?

- Hohó! – tiltakozott azonnal Paul, még a kezét is felemelte hozzá. – Miért gondolod kapásból azt, hogy én csináltam valamit? Csak a férfi lehet hibás, mostanában ez a legújabb szemlélet?

- Bocsáss meg – szusszant nagyot Candice. – Igazad van. Csak ez az információ elég sokkoló a számomra.

- Nekem is az volt, amikor tegnap összepakolta az összes cuccát, és úgy távozott, hogy rám vágta az ajtót – dünnyögte a fiú.

- Talán csak félreértetted – próbálkozott Candice óvatosan. – Talán csak némi szünet kell neki, nem?

- Hát, a „soha többé nem akarom látni sem a képedet” mondat, ami sűrűn elhagyta a száját nem sok alkalmat adott a félreértésre – morogta Paul, mint egy morcos medve.  – És ha valakinek csak némi idő kell, nem hurcolja el az összes létező cuccát. Még a koszos bugyijait sem hagyta ott.

- Oh – bukott ki Candice-ből sajnálkozva, és megsimogatta Paul karját. – Na és legalább elmondta, hogy miért?

- El, persze. Két indokot is felhozott. Mindkettőt hallani akarod? – dörgölte meg Paul a halántékát fáradt mozdulattal.

- Ha publikus – húzódott közelebb Candice, még mindig Paul karját simogatva.

- Végülis már úgyis mindegy – rántotta meg a vállát Paul. – Az első indoka az volt, hogy összemelegedett Nathan Parsonssal. A jelek szerint elég meggyőzően játszották a hibrid-vérfarkas házaspárt – tette hozzá, mire Candice csak megvetően fújt egyet. Valahogy sejtette, hogy nem lesz annak jó vége, ha a két színész két külön sorozatban köt ki, bár ezt a véleményét sosem osztotta meg Paullal, érthető okokból.

- Szép – húzta el aztán a száját a lány. – És mi volt a másik indok?

- Te – válaszolta Paul röviden és tömören, mire Candice szemei akkorára nőttek, mint egy-egy kistányér.

- Mi van? – hajolt előre, mintha elsőre nem jól hallotta volna a mondatot. – Mit akar ez jelenteni?

- Egészen pontosan azt, hogy Phoebe szerint mi ketten túl meggyőzően alakítottuk a Stefan-Caroline romantikus párost. Az volt a véleménye, hogy az én játékom nem csak színészkedés volt, hanem – ahogy ő fogalmazott – szívem-lelkem beletettem a csókjelenetekbe.

- Megáll az eszem – motyogta Candice teljesen ledöbbenve. – De ugye ez csak spekuláció? Ugye te nem… – hebegte, befejezetlenül hagyva a mondatot, de Paul ebből is kitalálta a kérdés végét.

Ránézett csak némán Candice-re, és a lány kezére, ami a karján pihent, aztán egy szó nélkül elfordította a fejét, Candice fejében pedig valami nagyon különös sejtelem kezdett el kibontakozni.

- Ezek szerint… te tényleg… - makogta már totális, és fokozhatatlan zavarban, sőt megtörtént az, ami még soha: a lány fülig vörösödött. – Azt hiszem, jobb, ha megyek – hadarta aztán, és úgy pattant fel Paul mellől, mintha tüskék nőttek volna a feneke alatt. – Ezt nekem emésztenem kell.

Paul csak nézte a távolodó lányt, aztán a tespedt dermedtséget valami őrült ötlet váltotta fel a fejében. Felugrott, és még épp elkapta Candice könyökét, mielőtt a fényárba lépett volna, így még valamennyire a sötétség jótékony takarásában maradtak.

- Csak hogy könnyebb legyen a dolgok feldolgozása… Phoebe-nek igaza volt – suttogta, a következő pillanatban pedig a lány szájára tapadt, és olyan hevesen csókolta meg, hogy Candice lába megremegett, mintha hirtelen az összes csont eltűnt volna belőle, és ha a csók tovább tartott volna, alighanem lehuppan a földre.

Paul lihegve elvált a lánytól, és várta a neki is kijáró jókora pofont, ami azonban – csodálatos módon – elmaradt.

- Ha úgy gondolod, hogy már eleget emésztettél, a lakókocsimban megtalálsz – mondta Paul csendesen, aztán eltűnt a jelzett irányban, mint a kámfor, ott hagyva a ledöbbent Candice-t a tánctér legszélén.

Ahogy belépett a lakókocsiba villanyt sem gyújtott, ruhástól eldőlt az ágyán. Nézte feje felett a plafont, ahol – köszönhetően a buli világításának – néha színes fényfoltok táncoltak. Karját a fele alá tette, és várt.

Nem hiába. Talán egy fél óra telhetett el, mikor félénk kopogás hangzott fel az ajtaján.

- Paul? – kérdezte Candice cérnavékony hangon, és beljebb óvakodott a sötétségbe. – Itt vagy?

Paul csak dünnyögött valamit válaszul. Candice nem látta, de az ajkán ott játszott valami különös mosoly.

Már sejtette, miért is nem kapta meg azt a bizonyos pofont…

Vége

Ments meg engem! 32. fejezet

Sziasztok!

Itt a történet újabb fejezete, a múlt hétvégére esedékes oneshoot-al pedig a holnapi nap folyamán jelentkezem.

Épp roppant elégedett képpel tettem le a telefont, mikor Daniel kócos, borostás feje megjelent a konyhaajtóban, és egész mivolta, lényének minden sejtje kávé után ordított.

- Jó reggelt – dünnyögte, és megdörzsölte állát, aztán beljebb óvakodott, olyan tekintetet vetve rám, amiben benne volt, hogy tisztában van vele, a tegnapi állapotáért még leszedem róla a keresztvizet, csak az időponttal nincs tisztában.

- Neked is jó reggelt – válaszoltam, aztán egy bögre gőzölgő feketét toltam elé. – Hogy érzed magad?

- Jobban, mint tegnap –ereszkedett le Daniel egy székre, és belekortyolt a kávéba. – Tényleg, tökéletesen rendben. A gyomrom oké, a fejem nem fáj, egyedül az önbecsülésem szenvedett nehezen helyrehozható károkat.

- Ha nem tévedek, a saját önbecsülésedet önmagad tiportad meg – tettem apró megjegyzést. – A két napig tartó piálásoddal méghozzá.

- Tudom – morogta a házigazda rosszkedvűen. – Patrícia, tudom, hogy ha most meg akarod mosni a fejem, jogosan teszed, szóval essünk túl rajta. Hidd el, szégyellem magam az egészért. Hogy ilyen állapotban találtál rám, és mindenért. Piszok módon érzem magam amiatt, hogy kidobtam a taccsot, és úgy viselkedtem, ahogy semmiképpen sem kellett volna.

- Érthető – hümmögtem, aztán lekönyököltem az asztalra, és közelebb hajoltam Danielhez, belefúrva a szemem az övébe.

- Akkor ide hallgass te félnótás – emeltem fel a mutatóujjamat a mondandóm komolyságának alátámasztására. – Ha még egyszer megtudom, vagy akár csak megsejtem, hogy egyetlen korty alkoholt is lenyelsz a lórúgásszerű nyugtatóid mellé, abban a pillanatban leveszem rólad a kezem, és onnantól csinálsz, amit akarsz. És ha most azt hiszed, ezt csak úgy mondom, hogy megijesszelek, akkor biztosítalak róla, minden szavamat komolyan gondolom. Mert amit tegnap műveltél Daniel, az nem vicc. Tájékoztatásul közlöm, hogy akár kaphattál volna egy szívbénulást, vagy légzőközpont bénulást is! Akkor már maximum a hűlő tetemedet nézegethetném, szóval esküszöm, még egy ilyen húzás, és amit a terroristáktól kaptál gyengéd simogatás lesz ahhoz képest, amit majd én adok neked! – fejeztem be morcosan a monológomat, megspékelve egy olyan ronda nézéssel, amilyenre egyáltalán képes voltam, aztán felkeltem, és a konyhapulthoz léptem. – Adok neked valami reggelit, mert gyanítom, nem is nagyon ettél mostanában – dünnyögtem már jóval szelídebben, mert miközben szavaltam, Daniel olyan tekintetet vetett rám, hogy legszívesebben megsimogattam volna, mint egy kölyökkutyát.

Egy fél szendvics legyártásánál viszont nem jutottam tovább. Nagy sóhajjal engedtem le a kezem, mikor átfogta a derekamat kér erős kar, és a karok tulajdonosa a testemnek simult.

- Sajnálom, Patrícia – súgta a fülembe, és ahogy megéreztem a forró leheletét, finoman megreszketett a lábam. – Tényleg ostobaságot csináltam. Itt és most szentül megígérem, hogy nem teszek ilyet többször, de cserébe te is ígérj meg nekem valamit – fordított aztán finom kényszerítéssel maga felé. – Soha többé ne ítélkezz felettem úgy, hogy nem vagy tisztában az igazsággal. Mert könnyen lehet, hogy tévúton jársz.

Nagyot nyeltem, és kezdtem piszkosul rosszul érezni magam lelkileg. Ugyanis mélységes igazság rejlett a szavaiban.

- Ezt jogosan mondod – hajtottam le a fejem. – Az én hibám is, hogy ilyen állapotba jutottál. Én legalább olyan ostoba voltam, mint amilyen te. Megígérem, amit kértél, ha te is megígéred, amit én kértem.

- Alkudozunk? – mosolygott Daniel, mire röviden, de nem túl vidáman felnevettem.

- Nem. Mondjuk úgy, elszívjuk a békepipát – válaszoltam, mire ő elnéző fejcsóválással magához húzott, én pedig úgy temettem a fejem a nyakába, mint aki egy életre kibérelte magának ezt a helyet.

- Akkor most már nincs harag? – kérdezte Daniel kis idő múltán.  – És ezek szerint még az orvosom vagy?

- Nincs harag, és az orvosod vagyok – bólogattam, aztán felemeltem a fejem. – És ha már itt tartunk, úgy, mint az orvosod, aki a mentális gyógyításodra szánta el magát, kitaláltam a mai programunkat – tettem még hozzá.

- Program? – ráncolta a szemöldökét Daniel. – Anonim alkoholisták gyűlése, vagy ilyesmi? – vigyorgott.

- Nem, ez eszembe sem jutott, bár ha még egyszer berúgsz, beduglak közéjük – fenyegettem meg, persze úgy, hogy lássa, ezt nem gondolom komolyan. – Nem, ez más jellegű program lesz. Én most hazamegyek, összeszedek magamnak néhány holmit. És kérlek, te is csomagolj. Ne sok mindent… pizsamát, váltóruhát, fogkefét és ilyesmit. Nem a városban töltjük az éjszakát.

- Nocsak – lepődött meg Daniel totálisan. – Hová viszel, tanulmányi kirándulásra? Vagy megint meglepetés parti lesz, és nem árulod el, csak a helyszínen?

- Ahogy mondod – bólogattam. Azt már nem fűztem hozzá, hogy ezúttal azért nem árulom el a végcélt, mert Daniel megmakacsolná magát, és szerintem hajlandó lenne akár a vízvezetékhez is bilincselni a kezét, csak ne tudjam elrángatni a házból.

- Szeretem a meglepetéseidet – mosolygott rám Daniel. – Eddig még mindegyik jól sült el.

Magamban megállapítottam, hogy ezt nem fogja szeretni. Sőt, ezt cefetül fogja utálni, és minden rábeszélő képességemre szükség lesz ahhoz, hogy ne forduljon sarkon, és induljon majd akár gyalogosan is vissza a városba. Aztán elhessentettem magamtól a gondolatot. Ezzel ráérek majd foglalkozni akkor, és ott.

- Akkor mondjuk, olyan kettőre itt vagyok, rendben? – hajoltam oda, hogy gyors csókot nyomjak Daniel szájára, aztán gyorsan kisiettem a házból.

Amikor beültem a kocsimba, a jókedv minden álcája lefoszlott rólam. Ez a mai menet nagyon kemény lesz, nagyon-nagyon kemény és nehéz. De ez a mai nap lehet a fordulópont a történetben. Most már csak reménykedem benne, hogy nem az ellenkezőjét fogom elérni, és nem rombolom tovább Daniel amúgy is ingatag lelkivilágát.

*****

Némi késéssel, fél három után érkeztem vissza Daniel házához, és ahogy megnyomtam a dudát, az említett úgy ugrott ki a házból, mint aki eddig lesben állt az ajtónál.

- Szia újra, Patrícia – mosolygott rám, aztán a kezében tartott utazótáskát betette a hátsó ülésre, az enyém mellé. Bekanalazta magát az anyósülésre, és miközben becsattintotta a biztonsági övet, óvatosan kikanyarodtam a főútra.

- Már nagyon kíváncsi vagyok a végcélunkra – fordította felém a fejét, mire kierőszakoltam magamból egy meggyőzőnek tűnő mosolyt. Atyaég, elképzelni sem tudom a reakcióját, ha majd meglátja, hová is viszem…

- Remélem, amíg holnap visszaérünk, Gyogyóbogyó nem szedi szét a házadat – próbáltam másfelé terelni a szót, mire Daniel megrázta a fejét.

- Miután hazamentél, fájó búcsút vettem tőle. A gazdái megérkeztek, körbeajnározták, aztán hazavitték – sóhajtott. – Újra túl nagy a csend nálam. Gondolkoztam rajta, hogy talán be kéne fogadnom valami állatot. Mondjuk egy kutyát. Ott a nagy kert, rohangálhat kedvére. Vagy akár egy kutyát, meg egy macskát is egyszerre – fűzte tovább a gondolatokat.

- És toronyórát lánccal – bólogattam nevetve, mire Daniel vállat vont.

- Miért is ne? – kérdezte. – Mindenkinek jó lenne. Nekik nem kéne menhelyen élni, én nem lennék egyedül. Vagy talán most arra céloztál, hogy telhetetlen vagyok?

- Nem – ráztam meg a fejem, kedvesen nézve rá. – Arra céloztam, amivel eddig is tisztában voltam. Jó szíved van, Daniel. Itt az ideje, hogy valaki értékelje ezt úgy, ahogy megérdemled.

- Amikor melletted vagyok, akkor úgy érzem, te értékeled – fogta meg a kezem Daniel, aztán elkomorodott. – Patrícia, kérlek, húzódj le. Állj meg!

- Miért? – ijedtem meg, bekapcsoltam az indexet, és a leállósávba hajtottam. – Mi történt? Baj van? Rosszul vagy? – kérdezősködtem, rémült és tanácstalan tekintete vetve rá. Amikor kikapcsolta a biztonsági övet értetlen tekintetet vetettem rá, egészen addig, amíg közel nem hajolt hozzám.

- Patrícia, nem gondolod, hogy van valami, amit reggel óta elfelejtettünk megtenni? Nem tudom, te hogy vagy vele, de én piszkosul vágyom rá – mondta, és még mielőtt bármit is reagálhattam volna, ajkamra tapasztotta a száját, és csókolni kezdett. Méghozzá úgy, hogy alig néhány másodperc elteltével már ívben tettem rá, hogy hol is állunk éppen, nem érdekelt, mi történt a múltban, vagy mi fog történni a jövőben. Szerettem ezt a férfit úgy, ahogy még senkit. És ez volt minden, ami számított.

*****

- Tankolunk? – kérdezte Daniel, mikor két órás autóút után bekanyarodtam egy benzinkút elé. – Vagy mosdó-problémák?

- Szállj ki, és elmondom – állítottam le a motort, és míg én az egyik oldalon másztam ki az ülésből, hogy kinyújtóztassam kissé elgémberedett tagjaimat, addig ő a másik oldalon lendítette ki lábait a forró betonra.

Nagy levegőt vettem, bezártam a kocsi ajtaját, aztán az autót megkerülve megálltam Daniel mellett, és megfogtam a kezét.

- Hallgass ide… - kezdtem bele a mondandómba dobogó szívvel. – És kérlek, hallgass végig. Nem fogunk tankolni, és a mosdót sem veszem igénybe. Nem ezért álltunk meg. Hanem azért, mert ezt itt a végcélunk – mondtam, és Daniel halálosan értetlen tekintetét látva a háta mögött álló épületre mutattam.

- Itt, ebben a motelban töltjük a ma éjszakát – mondtam végül befejezésül, aztán megállapítottam, hogy nem csalódtam, és körülbelül erre a reakcióra számítottam Danieltől, még az utazás megkezdése előtt, ami most rajzolódott ki a vonásaira.

- Nem! – rázta meg a fejét határozottan, majd hátrált két lépést, és lehetetlen volt nem észrevenni, hogy mekkora rettegés jelent meg a szemeiben. – Nem, te nem tudod…

- De igen, tudom – vágtam a szavába. – Tudom, hogy egy ilyen helyről hurcoltak el titeket. Tudom, hogy egy ilyen motelben kezdődött el az a kínkeserves négy hét. És most jött el az ideje, hogy szembenézz a démonjaiddal, amik azóta is benned élnek. Daniel… eljött az ideje, hogy újra átéld mindazt, ami akkor megtörtént veled.

Vége

Folyt. köv.

Ments meg engem! 31. fejezet

- Jobban vagy egy kicsivel? – érdeklődtem, mikor néhány perc elteltével Daniel alakja megjelent a fürdőszoba ajtajában.

- Valamivel. Most, hogy kijött, aminek ki kellett, már jobb lesz – felelt a kérdezett, és valahogy jobbnak láttam nem megemlíteni, hogy annak ellenére, hogy már láthatóan imbolygás nélkül állt a lábán, az arcszíne vetekedett egy uborka zöldjével. Mindenesetre hálás voltam, amiért – leheletéből érezhetően – miután kiadta gyomortartalmát, nem felejtette el igénybe venni a fogkeféje szolgáltatásait.

- Végig itt voltál? – pislogott rám aztán Daniel, és hátát a falnak támasztotta. – Ez elég ciki.

- Ugyan – legyintettem. – Ne foglalkozz ezzel. Jobbnak láttam itt szobrozni, mert fogalmam sem volt róla, jelenlegi állapotodban nem alszol-e fejjel bele a vécébe – csóváltam a fejem, bölcsen elhallgatva azt a tényt, hogy noha jó gyomrom van, a szaftos csuklások, és az undorító loccsanások után azt hiszem, kihagyom a vacsorámat.

- És akkor most… most mi lesz? – döntötte Daniel a fejét oldalra, miközben úgy álldogált a falnál, mintha neki lenne ragasztva a háta. Odaléptem hát elé, szemügyre vettem közelről az arcát, a mogyoróbarna szempárt, majd finoman, de határozottan megfogtam a pólója nyakát.

- Jól van, részletezem a programot. Ezt először is leveszed – húztam meg finoman a kezemben tartott anyagot. – Ugyanis nem áraszt éppen friss illatot. Két napja nálam ugyanebben voltál, nyilván ebben is aludtál, és kissé le is hánytad, ahogy látom – húztam fel a szemöldöködet. – A program többi részében van választásod. Először zuhany, aztán hatalmas alvás, vagy épp fordítva. Bár, ha megengedsz egy javaslatot, talán a zuhannyal kéne kezdened. Jelenleg egy hajléktalant is leköröznél ápolatlanság terén.

- Ennél finomabban már tényleg nem lehetett volna megfogalmazni, hogy büdös vagyok – mormogta Daniel, aztán elvált a faltól, és megfogta a kezem. – Jól van, lefürdöm. De csak ha segítesz.

- Mit segítsek én benne? – hökkentem meg. – Nagyfiú vagy, tudsz mosakodni. Csipogó gumikacsát esetleg nem kérsz a kádba?

- Csak levetkőzni segíts – kapaszkodott a vállamba ősztársága. – A fél lábon álldogálás még azt hiszem, nem nagyon menne – bökött a nadrágjára.

Noha a puszta gondolatára, hogy én vetkőztessem le, más körülmények között azonnal elkapott volna a heves vágy, a mostani állapotára való tekintettel úgy gondoltam, nem teszem ki magam túl nagy veszélynek azzal, ha segítek megszabadulni a ruhadarabjaitól. Bár ki tudja… be kell ismernem, még ebben az állapotában is embertelenül dögös.

Nem válaszoltam, csak továbbra is a ruháját markolva gyengéden vonszolni kezdtem a fürdő felé, amit Daniel egy apró vigyorral fogadott, és olyan engedelmesen követett, mint egy pórázra vert kiskutya. Szemmel láthatóan tetszett neki a helyzet, és ki tudja, még mindig kissé italgőzös agyában mi jelent meg vetkőztetés címszó alatt.

Szerencsére a fürdőszoba nyitott ablaka gondoskodott a levegőcseréről Daniel „mutatványa” után, így teketóriázás nélkül a kádhoz vezettem, aztán megnyitottam a vizet.

- A pólóddal azért boldogulsz, ugye? – kérdeztem, miközben beállítottam a hőfokot, és visszafordulva nagyot nyeltem, ahogy Daniel immár fedetlen felsőtesttel álldogált mellettem. Nos, ha azt hittem, hogy a jelenlegi piás mivoltában, és azok után, hogy a fülem hallatára okádta tele a vécét, nem lesz rám hatással, hát marhára tévedtem. Önkéntelenül is végigsiklott a tekintetem mellizmain, és kidolgozott hasán, de gyorsan összeszedtem magam, a célt lebegtetve a szemem előtt.

- Akkor most ebben segíts – motyogta ő, rábökve a farmerja övcsatjára, aztán elém állt, olyan szorosan, hogy szinte összeért mellkasom az ő fedetlen mellkasával, én pedig sóhajtva állapítottam meg, hogy a hormonjaim megint próbára tesznek engem.

Nagy sóhajjal lenyúltam, és elkezdtem kinyitni, majd kibújtatni a bőrövet a nadrágjából. Közben elkövettem azt a borzalmas hibát, hogy egyetlen pillanatra sem engedtem el a tekintetét, és feltűnt, hogy a barna szempárban elemi erővel jelenik meg a vágyakozás. Kezeim közben, mintha csak önálló életet élnének, kigombolták a farmert, lehúztam a cipzárt, és engedtem, hogy a kissé érdes ruhadarab egészen a bokájáig hulljon.

- Kapaszkodj a vállamba –rebegtem, és meg voltam lepve a saját hangomon, ami mintha nem is az én torkomból tört volna elő. Daniel engedelmeskedett, aztán kilépett először egyik, majd másik lábával a nadrágból, mígnem egyetlen szál bokszerben álldogált előttem. Az eddig sápadt zöldben játszó arca kipirult, a lélegzetvétele kapkodóvá vált, és finoman libabőrözni kezdett, ahogy végigsimítottam a karján.

- Azt hiszem, ez már egyedül is menni fog – hebegtem, rábökve az utolsó ruhadarabra, ami még a testét fedte, majd pánikszerű gyorsasággal elléptem a közeléből. – Hagyj mindent a padlón… majd később összeszedem. Fürödj le – távoztam viharos sebességgel az immár párás kis helyiségből, hogy kinn a folyosón úgy támaszkodjam az ajtónak, mintha abban a szent percben össze akarnék esni. A lábam finoman reszketett alattam, és az ágyékomban mintha egyenesen tűz lángolt volna.

- Istenem, adj erőt, hogy ne kövessek el olyat, amit később talán megbánnék – nyöszörögtem, és szükségem volt néhány mély levegőre, hogy képes legyek otthagyni a csábítás mezejét, és elsietni Daniel hálószobája felé. Reméltem, hogy a rendcsinálás kissé rendet teremt majd a mámorgőzös fejemben.

A számításom többé-kevésbé bevált. Mire összeszedtem a szoba padlóját borító dolgokat, és tisztába húztam Daniel ágyát, lehiggadtam. Legalábbis mikor az említett belépett Axe illatot árasztva, egy szál törülközővel a derekán, már nem éreztem úgy, hogy most azonnal rá kéne másznom, és magam alá kéne tepernem.

- Csináltam némi rendet – köszörültem meg a torkomat. – Úgy nézett ki ez a hely, mint Augiász istállója. Így azért már jobb lesz – böktem a tiszta ágyneműre, aztán elfordultam, ahogy Daniel megállt a szekrény előtt, előhalászott egy tiszta nadrágot, majd jelentőségteljes pillantást vetett rám.

- Ugye, nem fogsz itt hagyni? – kérdezte, miközben magára kapta a ruhadarabot, és csak akkor fordultam meg, mikor meghallottam a lépteit, amik nyilvánvalóvá tették számomra, hogy ezzel befejezte az öltözést.

- Nem, nem hagylak. Egyrészt nem lenne szívem addig, míg végleg ki nem alszod magadból, amit összepiáltál. És biztonsági okokból sem, mert nem akarom, hogy amint kiteszem innen a lábam, folytasd, amibe tegnap belekezdtél – válaszoltam, és néztem, ahogy Daniel a takaró alá mászik, majd kényelmesen elterül a párnán.

- Nem innék. Nem is fogok többet. Tegnap is csak azért, mert… nagyon szomorú voltam – pislogott rám úgy, hogy a kőszikla is megindult volna, aztán begörbített ujjával közelebb hívogatott, és mikor megálltam az ágya mellett, megfogta a kezem.

- Tényleg hiszel nekem? Elhiszed, hogy őszintén mondtam, nem feküdtem le Rachaellel? – kérdezte, belenézve a szemembe. – Tudnom kell, Patrícia… tudnom kell, mit hiszel rólam.

- Hiszek neked, Daniel – simítottam végig a kissé nyirkos haján. – Hiszek, mert a lelkem mélyén érzem, hogy igazat mondasz. És hiszek, mert ezt a két pokoli napot nem kívánom többször. Sem neked, sem magamnak.

- Gyere ide… - húzott közelebb Daniel úgy, hogy az ágya szélére kellett ülnöm, aztán lehúzott magához, és fektében a nyakamba temette az arcát.

- El akartam mondani neked nemrégen, hogy miért nem feküdtem le Rachaellel – motyogta, de úgy, hogy már alig tudtam kivenni a szavait. – Patrícia, te vagy a legcsodásabb, legédesebb lány, akit valaha láttam – dünnyögte. – És én már soha nem akarnék mással lenni. Rachaellel sem. Azért nem, mert… fogalmad sincs, hogy én mennyire… hogy én téged… - mormolta, aztán elakadt a szava, én pedig összevissza dörömbölő szívvel vártam a mondat befejezését.

- Mert te engem… ? – kérdeztem aztán halkan, mikor a várt szavak nem érkeztek meg, de néma csend volt a válasz. Kihúztam magam Daniel fejének fogságából, és nagyot sóhajtottam.

Ez is csak az én formám lehet, hogy a férfi, akit szeretek, belealszik a vallomásba.

*****

Odakinn már besötétedett, mire a nappaliban végeztem a rendrakással, és minden a helyére került. A piszkos ruhák a mosógépbe, a kajamaradék a konyhába, az üres üvegek – utálkozásom közepette –a szemetesbe. Gyogyóbogyó egy halom használt ruha alján találta meg a legkényelmesebb helyet, és roppant szemrehányóan nézett rám, mikor a kanapéra raktam, javaslatként, hogy hol aludja át az éjszaka hátralévő részét. Legalább ő aludjon… valami azt súgja, hogy én nem nagyon fogok.

Néhányszor ránéztem Danielre, de istennek hála, mélyen és nyugodtan aludt, így hát visszatértem a nappaliba, és hogy lekössem valamivel az ide-oda csapongó, néha vidám, néha kínzóan kétségbeejtő gondolataimat, bekapcsoltam a tévét. Gondoltam találok valamit, amibe belefeledkezem, és legalább addig sem töröm a fejem olyan dolgokon, amiken momentán nem tudom a választ. És reméltem, visszatart attól is, hogy bemenjek Daniel szobájába, bebújjak mellé az ágyba, és egy észveszejtő szeretkezéssel ébresszem fel. Főképp az utóbbitól akartam visszatartani magam, mert ez a kép egyre erőteljesebben nyomakodott a gondolataim közé…

- Akciófilm… verekedés… robbantás… - dünnyögtem magam elé, csatornáról csatornára váltogatva a tévét. – Fúj! – véleményeztem aztán egy újabb műsort, ahol pókok ettek premier plánban más élőlényeket valami természetműsorban. Hát, péntek este lévén nem mondanám túl sokoldalúnak a kínálatot…

- Na végre – állapítottam meg aztán elégedetten hátradőlve a kanapén, mikor sikerült egy filmre bukkannom. Egy általam elég jól ismert filmre… és csalódottan állapítottam meg, hogy a kilencven százalékáról lemaradtam. Elvette az időmet egy problémás férfi testi-lelki ápolgatása.

- Imádom ezt a filmet – magyaráztam a füle botját sem mozdító Gyogyóbogyónak. – Nézd, azt ott Winston… és piszkosul nincs irigylésre méltó helyzetben – tettem hozzá, ahogy az 1984 kockái peregtek a szemem előtt. Na igen… ez már a végkifejlet, ahol Winstont undorának legfőbb tárgyaival, patkányokkal veszik rá élete árulására.

Néhány pillanatig lustán néztem még a képernyőt, aztán kitágult szemekkel húztam egyenesre a derekamat, és még a hajam is égnek meredt attól a felfedezéstől, amit most tettem magamban.

- Nem véletlenül imádlak, 1984 – motyogtam borzongva, és szinte egész testemben megremegtem, mert kimondatlanul is tudtam, hogy végre, megvan. Rájöttem a megoldásra, hogyan szedjem ki Danielből a féltve őrizgetett titkát.

A szép módszerek, és a kedves szavak nem használtak, nem nyílt meg előttem, akárhogy is próbáltam. Akkor hát jöjjön az eddigiek szöges ellentéte, a sokkterápia.

Szembesítenem kell Danielt a legnagyobb félelmével.

Vége

Folyt. köv.

Bűn és bűnhődés (oneshoot)

Meghoztam a történet újabb fejezetét, és elnézést kérek attól, akinek ezen a hétvégén jelentkeznem kellett volna egy Stefan-Caroline történettel. Sajnos az elmúlt hetekben eléggé összegyűltek a problémám, egyszerűen sem idegzetem, sem energiám nem volt írni. Ez nem jelenti azt, hogy nem készül el a oneshoot, csak némi (egy-két hetes) csúszással fogom "szállítani". Ehelyett hoztam viszont egy másik oneshoot történetet, amit még régebben írtam, és úgy éreztem, itt az ideje a publikációnak.
Jó szórakozást kívánok mindenkinek!


Bűn és bűnhődés

18 éven felülieknek! 

A kupak halk nyikordulással vált el az üveg nyakától, aztán nagyot koppant a földön, és elgurult valamerre. A kéz egy mozdulatot sem tett annak érdekében, hogy megállítsa, vagy megkeresse, ehelyett az immár szabaddá vált üveget megdöntve, bőséggel csorgatott annak karamellbarna tartalmából egy pohárba. A whisky illata szinte másodpercek alatt belengte a lakosztályt, igaz, több ideje nem is volt rá. Daniel úgy hajtotta fel az italt, mintha másodpercekkel állna a szomjhalál előtt. Egy darabig elgondolkodva nézte az üressé vált poharat, mintha azon merengene, töltse-e újra tele, majd megrántotta a vállát, és nemes egyszerűséggel az üveget emelte a szájához. Könnyebb volt így, és tisztában volt azzal is, hogy nemsokára eljön a pont, mikor biztonságosabb is. Mert az fix, hogy ő ma addig fog inni, amíg mindenből legalább hármat nem lát. Még akkor is, ha megkockáztatja, hogy Julie holnap elevenen megnyúzza, amiért használhatatlanul áll a kamerák elé. Igaz, még azzal sincs tisztában, hogy a ma történtek után egyáltalán képes lesz-e a normális munkára.

Lerogyott az ágyra, és úgy bámulta a kezében lévő üveget, mintha attól várná a választ, hogy vajon mi lesz majd ezek után? Csinált már hülyeséget életében nem is egyet, keveredett már néhány cikis helyzetbe is, de ekkorába, mint most, talán még soha.

Szabad kezét a szemére tapasztotta, és a sötétségben, mintha csak mozivászon lett volna, megjelentek a mai forgatás képei.

- Daniel, Phoebe! – állt meg a két megszólított előtt Julie Plec szélesen gesztikulálva. – A ti jelenetek jön. Leszel szíves abbahagyni a hülyéskedést – címezte az utóbbi mondatot Danielnek, aki a komplett stáb tréfamestere és fő csínytevője volt. A másik jómadárral, Joseph Morgannel egyetemben. Julie már nem egyszer állapította meg, hogy ez a két fickó néha úgy viselkedik, mint az óvoda rémei a homokozóban. – Inkább koncentráljatok. Így is jó néhány kameraállásból szeretném felvenni a jelenetet, semmi szükség a rontások miatti ismétlésre. Tehát, Daniel… a végszavad az, hogy ezt kívánod Phoebe-nek. Vagyis Hayleynek. Várjatok néhány másodpercet, aztán Phoebe, te lépj oda Danielhez. Essetek egymásnak, nem szabom meg, hogyan. Merítsetek ötletet a hálószobátokból. A lényeg, hogy tüzes Elijah-Hayley jelenetet akarok. A rajongóknak meg kell kapniuk, amire régóta vágynak – hagyta aztán ott őket, és míg az operatőrök a kamerákat állítgatták, leült a rendező melletti székbe.

- Azt hiszem, irányíts te – javasolta Phoebe a férfira nézve.  – A következő változatban majd én. Julie úgyis többféle módon ki akarja próbálni a dolgot. Állítólag azért, hogy bőven legyen felvétel, amiből válogat. Szerintem meg azért, mert ő maga is rá van gerjedve a Hayley-Elijah párosra – vigyorogta el magát, mire Daniel felnevetett.

- Ez még hagyján – csóválta a fejét. – De biztos, hogy olvasta a Szürke ötven árnyalatát is. Gondolj csak bele… Damon kiláncolva, Klaus kiláncolva, Elena kiláncolva, Elijah kiláncolva… örülhetünk, hogy nem valami szadomazo jelenetet tervezett be nekünk – tette hozzá a férfi, önkéntelenül is saját csuklójára pillantva. Még mindig volt egy halvány vörös nyoma Julie tevékenységének, aki olyannyira élethűen akarta látni Elijah szenvedését az anyja láncain, hogy a forgatáson ő maga húzta meg Daniel kezén a bilincseket. Sikerült is olyan túlzásba esnie, hogy a férfi fényes nappal is meglátta a csillagok tetemes hányadát. Tény, hogy a felvétel hiteles lett, bár azt kizárólag két ember tudta, hogy a gyötrelem, ami akkor Daniel képén tükröződött, nem színészi játék volt. Az egyik természetesen Julie volt, a másik meg Joseph Morgan, aki a nap végén, kedélyes sörözés közben kiszúrta barátjának a kezén a meglehetősen feltűnő csíkokat, mire Daniel beavatta Josephet Julie rendhagyó forgatási stílusába. Később persze már megbánta az őszinteségét, ugyanis JoMo legfőbb szórakozása innentől kezdve napokon át annak taglalása volt, hogy a jelek szerint Julie sem maradt érzéketlen az Elijah-féle sárm iránt, továbbá ötleteket kreált arra vonatkozóan, barátját hogyan és hány darabban szednék össze, ha a show nem éppen légiesen könnyed asszonya sutba vágna minden óvatosságot, és Danielre vetné magát.

- Figyelem, csapó! – ugrott akkor eléjük egy stábtag, megcsattintva a kis fém táblácskát, majd kiugrott a képből, mintha kergetnék.

- Ééés… felvétel! – kiáltott Michel Narducci, aztán az elkövetkező csaknem negyed óra azzal a jelenettel telt el, hogy Daniel és Phoebe felváltva estek egymásnak – ahogy a szerep és Julie utasításai megkívánták.

Daniel elvette a kezét a szeméről, újra meghúzta az üveget, majd hanyatt dőlt, keresztben az ágyon. Miért nem lehetett megállni itt? Miért, az isten szerelmére?

A negyedik változatnál, és a sokadik kameraállásnál tartottak. Phoebe már tett egy halvány megjegyzést, hogy ennyit még Paullal sem csókolózik soha, és már zsibbad a szája. Daniel nem szólt, de a lelke legmélyén egyetértett vele. Kb. úgy ismerte már Phoebe szájának belsejét, mint a sajátját.

- Jól van, utolsó jelenet! – kiabált be Julie a székről. – Phoebe, amikor Elijah megcsókol, emeld a lábaidat a csípője köré. Daniel, meg bírod tartani? Jól van, csak kérdés volt! – tette hozzá, amikor látta a férfi sokatmondó arcát, miszerint legalább ekkora testi erőt nézzen már ki belőle. – Daniel, told neki Phoebet annak a szekrénynek. Vedd le a felsőjét, Phoebe, te pedig tépd szét Elijah ingjét. Aztán a tiétek a terep – intett az alacsony kis dohányzóasztal elé, amely most a páros nászi ágyát hivatott szolgálni.

- Csapó! – sikkantott újra a stábtag, majd ismét kiiszkolt a képből, magára hagyva a „szerelmespárt”. Ekkor már semmi nem hallatszott, csak a felvevőgép halk surrogása. Phoebe nagy levegőt vett, aztán úgy tapadt Daniel ajkainak, mintha vésővel lehetne csak leválasztani róla. Belemordult a csókba, jelezve ezzel Danielnek, hogy „vigyázz, érkezem”, azzal lábait a férfi csípője köré kulcsolta, ahogy az utasítás szólt. Tette sajnos mindezt a lehető legrosszabb pillanatban. Mert talán a heves, percek óta tartó csókok, vagy épp az erotikától túlfűtött jelenet okán, esetleg a szerető feleségétől külön töltött hosszú idő kapcsán, de Daniel teste hirtelen reagált Phoebe szenvedélyes mozdulataira. Önmaga is meglepve, és némileg kínosan érzékelte azt, hogy a férfiassága életre kel a nadrágjában. Egy másodperc tört részéig lefagyott, és úgy futottak át agyán a lehetőségek, mint a villám. Az első gondolata az volt, miszerint ez iszonyú ciki, és azonnal le kellene állni a jelenettel. Ugyanakkor a föld alá süllyedt volna, ha a fél stáb füle hallatára be kell ismernie, hogy miért, és felmeredő árboccal kell elsétálnia előttük. Ezt a lehetőséget azonnal az a kérdés követte a fejében, hogy mit szól majd mindehhez Phoebe. Mert a lány nem zökkent ki a szerepéből – hiszen remek színésznő – de biztosra vette, hogy a nadrágon keresztül is tökéletesen érzékel mindent. Végül úgy döntött, hogy immár mindegy. Fejezzék be gyorsan a jelenetet, hogy utána egyrészt sűrűn mea culpázhasson a lánynak, másrészt hamuvá éghessen szégyenében.

Megváltás volt, mikor végre meghallotta a jelenet, és a kínszenvedései végét jelentő apró szót. Phoebe csak vetett rá egy különös tekintetet, aztán kikanalazta magát Daniel alól, és úgy eltűnt, mint a kámfor, otthagyva a férfit a tekintetek kereszttüzében. A színész ekkor már végképp nem tudta, hogyan rejtse el a nadrágjában zajló forradalmat úgy, hogy lehetőleg senki ne vegye ezt észre. Szerencsére Joseph Morgan épp ezt a pillanatot választotta arra, hogy a székével előre-hátra hintázó Daniel Sharmant kibillentse egyensúlyából. A felharsanó nevetés, és a földről feltápászkodó károsult szapora káromkodásai aztán elterelték a figyelmet Danielről, aki egy vámpírt is megszégyenítő sebességgel tűnt el a lakókocsijában. Amikor aztán magára zárta az ajtót, az első dolga az volt, hogy átolvassa a szkriptet, és megkönnyebbülten felsóhajtott, mikor látta, hogy aznap már nem lesz több jelenete Phoebevel. Nagy keservesen végigverekedte magát a forgatási napon, bár a teljesítményét negatív irányba befolyásolták a történtek, a munka végeztével pedig azonnal a kocsijába vágta magát, és meg sem állt a szállodai szobájáig.

Most pedig itt ül, magába roskadva, mint egy rakás szerencsétlenség, és az egyetlen, amit jó ötletnek tart az, hogy fenékig kiigya a markában szorongatott whiskys üveget. Még akkor is, ha holnap piszok rosszul fogja érezni magát. A fejfájás és a rohamokban jelentkező hányinger legalább eltereli majd a figyelmét arról, hogy azzal foglalkozzon, hogyan néz rá ezek után Phoebe. Mert szépen nyilván nem fog. Daniel a fejét ingatta, és kettős lelkifurdalás szorongatta. Egyrészt a feleségével szemben, aki otthon várja a heti egy napot, mikor ő végre hazaérhet. Rachael dolgozik, neveli a kislányukat, ő pedig éppen rágerjed egy másik nőre. Aki nem mellesleg – és itt Daniel gondolatban fejbe vágta saját magát – a legjobb barátjának a szerelme. Abba már bele sem mert gondolni, hogy mi van, ha Phoebe elmeséli a történteket Paulnak. Ebben az esetben a Wesley fiútól minimum egy jókora orrba vágásra számíthat.

Épp a szájához emelte az üveget, hogy újra apasszon egy keveset az ital mennyiségéből, mikor erőteljes kopogtatás hangzott fel az ajtó felől. Lassan sétált el a küszöbig, csodálkozva önmagán, hogy képes még az egyenes, és támaszkodás nélküli járásra. Fogalma sem volt róla, ki lehet a látogató, de ha Joseph, akkor finoman közli vele, hogy egyedül akar lenni. Ezúttal semmi kedve nem volt JoMo élcelődését hallgatni.

- Phoebe – mondta aztán döbbenten, mikor a lány állt az ajtajában. Ha valakire, hát akkor rá végképp nem számított. Aztán csendes, beletörődő sóhajjal tudomásul vette, hogy a bűnhődése ezzel nyilván kezdetét veszi, mert elsőként Phoebe fogja felelősségre vonni, és helyre tenni a fejét.

- Hello Daniel – köszönt rá a lány, és azonnal be is lépett az ajtón. Meg sem állt mindaddig, míg be nem ért a szobába, akkor karba fonta a kezét, és úgy nézett az utána sompolygó, meglehetősen szégyenkező férfira.

- Beszélnünk kell – mondta, mire Daniel csak bólintott.

- Kérsz? – emelte meg az üveget Phoebe felé. – Jut belőle neked is. Nyilván ugyanúgy szükséged van rá, ahogy nekem.

- Nem, nem kérek. És jobb lenne, ha te sem innál már többet. Ahogy látom, már így is lehúztál egy szép mennyiséget. Akkor azt hiszem jobb is, ha addig mondom el, amit akarok, míg képes vagy felfogni.

- Kezdd csak el – vont vállat Daniel megadóan. – Bár nagyjából tudom, mit akarsz a képembe szórni. Kb. olyasmit, hogy süllyedjek a föld alá. Hidd el, nem sok választ el tőle. Egyszerűen nem értem, hogyan történhetett ilyen. De mint te is tudod, mi férfiak néha az agyunktól függetlenül működünk – dünnyögte, bár ő maga is érezte, hogy ez a szöveg elég szánalmasra sikerült.

Phoebe morcosan szusszant egyet, mintha csak lesújtó kritikát fogalmazna meg a meglehetősen ingatag lábakon álló magyarázattal kapcsolatban, aztán némi hezitálás után kivette Daniel kezéből az üveget, és belekortyolt a whiskybe.

- Ezt már Paul szájából is hallottam néha – jegyezte meg – bár tudtommal arra még nem volt példa, hogy begerjedt volna valamelyik kolléganőjére. Kb. olyan lenne, mintha felizgulna Ninától, aki ugyebár Ian barátnője. Vagyis volt, de ez most lényegtelen.

- Jól van, én is felfogtam! – morogta Daniel, mint egy rosszkedvű házőrző. – Hidd el, tényleg nem akartam. Nagyon sajnálom. Borzalmas lelkifurdalásom van, szemrehányó monológok nélkül is. Atyaég… - dörgölte meg a homlokát, majd kibökte a kérdést, ami meglehetősen foglalkoztatta a nap folyamán. – El fogod mondani Paulnak a történteket?

- Ezt most komolyan kérdezed? – nevetett fel Phoebe hitetlenkedve. – Nem, nem terveztem. A fejemre azért még engem sem ejtettek.

Daniel némileg megkönnyebbülten felsóhajtott. Nem volt gyáva férfi, és lett volna bátorsága ahhoz is, hogy elviselje Paul öklét az arcában, de sajnálta volna a barátságukat, ami ezek után nyilván már sosem lett volna olyan, mint korábban.

- Viszont van egy feltételem. Mondjuk úgy, a hallgatásom ára – tette hozzá Phoebe hirtelen, mire Daniel felkapta a fejét.

- Miféle feltétel? – kérdezte, és magában megesküdött, bármit is kérjen a lány, teljesítni fogja. Ha az lesz a vágya, hogy hajtson végre meztelen ejtőernyős ugrást a stúdió felett, hát már holnap helyet foglal egy repülőn.

- Be akarom fejezni, amit elkezdtünk – jelentette ki Phoebe, és Daniel egy pillanatig meg volt róla győződve, hogy nem jól hall. Aztán felfogta a mondat értelmét, és úgy nézett a nőre, mint az a bizonyos borjú az új kapura. Phoebe látta megkövült és bárgyú arckifejezését, bár nem tudta eldönteni, Daniel vajon nem jól hallotta-e a szavait, vagy nemes egyszerűséggel sokkot kapott az információtól.

- Hogyan? – jött aztán meg a színész szava, úgy nézve kolléganőjére, mintha Phoebe elnevetné magát a következő pillanatban, és április bolondját kiáltana. Ami már csak azért sem lett volna lehetséges, mert nyár derekán járt a naptár.

- Te viccelsz – horkantott aztán még morcosan egyet. – Hát hogyne, nyilván megtennéd Paullal, meg én is Rachaellel. És amúgy is…

- Ide hallgass – vágott a szavába Phoebe, és lassan közeledni kezdett a férfi felé, kb. úgy, ahogy a kobra közelít áldozatához, a megbűvölt kismadárhoz. – Nem vicceltem. Sőt, halálosan komolyan gondoltam minden egyes szavamat – állt meg végül Daniel előtt, és csigalassúsággal gombolgatni kezdte rajta az inget. – Mondd csak, mikor is találkoztál utoljára a feleségeddel? Három hete, vagy talán még régebben is – pattintotta ki az első gombot, aztán a következőre csúszott a keze. – Ahogy én is Paullal. Én itt forgatok, ő Atlantában, keveset találkozunk. És vannak vágyaink… neked is, nekem is – hunyta le félig a szemeit. – Amit hiába is tagadnál, mert ma tökéletesen éreztem. Javíts ki ha tévednék, de nyilván te is unod már a saját kezű örömszerzést – fűzte tovább a szavakat, Daniel pedig csak állt dermedten, és úgy érezte magát, mint aki belekerült egy szürreális álomba. Csak állt, tunya csodálkozással, és csak tekintetével követte Phoebe kezének munkáját, ahogy már félig fedetlenné varázsolta a mellkasát.

- Ha ez kiderül… - szólalt meg végül a szokásosnál mélyebb hangon, szinte észre sem véve, hogy ezzel már-már megadta az engedélyt Phoebe-nek a folytatásra.

- Miért derülne ki? – pattintotta ki a lány keze a legutolsó gombot is, és Danielben benne akadt a levegő, ahogy az apró kéz finoman és ingerlően végigsimította a mellkasát. – Senkinek nem kell tudnia róla. Nem lesz második, harmadik alkalom, csak ez az egy. Egy kis levezetése a vágyainknak… ennyi az egész – hajolt oda Danielhez, óvatosan beleharapva a férfi fülébe.

Ez volt az a pont, amikor is – vagy Phoebe tevékenysége, vagy az italtól ködös agya, vagy akár mindkettő számlájára írva – mikor Danielben elpattant az a bizonyos utolsó cérnaszál. Már nem hezitált rajta mit is tesz, vagy mi történik, ha ne adj isten egyszer napvilágra kerül, amit most a szoba falai zártak magukba. Egyetlen hang nélkül, keményen magához rántotta a lányt, hogy testük szorosan összeérjen, aztán mohón az ajkára tapadt, és szomjasan csókolni kezdte. Hevesen nyomult Phoebe szájába, de aztán megérezte a lány visszakozását, amiből leesett neki, hogy kolléganője nem vadságra vágyik, hanem épp ellenkezőleg. Lazított hát szorításán, csókja is lágyabbá vált, miközben Phoebe két karjával átfonta Daniel nyakát. Egy pillanatra egymás szemébe néztek, szemükben lángolt a vágy, és mindketten tudták, hogy innen már nincs, és nem is lesz visszaút. Aztán a lány apró, szinte leheletfinom érintésű csókokkal szórta tele Daniel nyakát, és a férfi fejében egy másodpercre átfutott a gondolat, vajon Paullal is így viselkedik-e, hogy tüzes nőből, amilyen a mindennapi életben, átvált doromboló, dörgölőző kiscicává. Aztán nem foglalkozott tovább az önmagának feltett kérdéssel, ehelyett megfogta Phoebe felsőjének alját, és kínzó lassúsággal kezdte el lebontani az amúgy is szinte átlátszóan vékony anyagot a tulajdonosáról. A felső néhány másodperc múltán a sarokban végezte útját, Daniel pedig hatalmasat sóhajtott, mikor meglátta Phoeben a melleit szinte alig takaró csipke-csodát. Lassan térdre rogyott, nyelvével megérintve a lány köldökét, majd tűzforró puszikkal halmozva el a hasát, amire Phoebe csak egy halk nyögéssel reagált. Belemarkolt a férfi hajába – nem túl finoman – ezzel kényszerítve Danielt a talpra állásra, aztán ugyanúgy, ahogy a forgatáson, egy mozdulattal felhúzta lábait, hogy a csípőjére tapadhasson, közben jólesően vette tudomásul, hogy a férfire ugyanúgy hatással van, amit eddig tettek, mint a jelenet közben.

Daniel lassan az ágyhoz sétált, óvatosan a takarók és párnák közé fektetve a lányt, majd elhajolt tőle annyira, hogy lerántsa magáról az inget, aztán egy csók kíséretében olyan ügyesen hámozta le Phoebe-ről a melltartót, hogy a lány szinte észre sem vette, csak felnyögött, és háta ívbe feszült, ahogy Daniel a fogai közé vette a már szinte most is fájdalmasan meredező mellbimbóit. Lassan jártatta rajta a nyelvét, felváltva, egyikről a másikra siklott a szája. Phoebe sem maradt tétlen, egyik kezével beletúrt Daniel hajába, tarkójánál fogva lágy kényszerítéssel húzva magához közelebb, szinte kérve ezzel, hogy csinálja tovább, amibe belekezdett, de közben másik keze ingerlően végigsimított a férfi nadrágjának elején, és elégedetten vette tudomásul, hogy már nem is érti, hogyan fér el egyáltalán a méretes izgalom a cipzár mögött. Kicsatolta hát az övet, hogy immár akadálytalanul simíthasson végig Daniel gerjedelmén, mire a férfi testén végigfutott egy jóleső borzongás, és torkából előtört egy kontrolálhatatlanul hangos nyögés.

Phoebe felkuncogott, mire Daniel felkapta a fejét, majd megértette, hogy a lány módfelett élvezi, hogy némi hatalma van a férfi vágya felett, és halkan ő is elnevette magát, aztán leszedte kolléganőjéről az összes, még rajta lévő ruhát, majd a saját nadrágjától is megszabadult, így testük immár teljesen szabadon simulhatott egymásnak. Újabb csókok következtek, bőrük szinte tüzelt a vágyakozástól, Daniel keze pedig lassan útnak indult Phoebe testén. Végigsimogatta melleit, nyakát, aztán lejjebb siklott keze egészen a combokig, majd újra felfelé haladt, aztán ismét le, és minden egyes mozdulattal egyre közelebb került céljához. A lány kapkodó lélegzetvétellel nyugtázta a mozdulatokat, átadva magát a jóleső, gyönyörteljes érzéseknek, aztán felkiáltott, mikor Daniel keze megérintette teste legforróbb pontját, aztán ujjával elmerült forró, nedves barlangjában.

- Igen… - nyöszörögte biztatóan, és úgy érezte, neki ennyi volt, már csupán ettől most azonnal elszáll, és csalódottan vette tudomásul, mikor Daniel elvált tőle. Kérdő tekintetet vetett a férfira, majd lassan elmosolyodott, mert már tudta, hogy nőiessége nem sokáig marad betöltetlen… Aztán a következő másodpercben ajkába harapott, ahogy megérezte a lüktető férfiasságot, ahogyan óvatos lassúsággal tövig merül benne.

Daniel két keze közé fogta a lány arcát, mert látni akarta, hogyan rezdül, és úgy mozogjon, ahogyan a néma tekintet irányítja. Olvasott Phoebe arcából, mint egy nyitott könyvből, mert szinte rögtön közepes ütemmel kezdte ringatni csípőjét, minden lökéssel megérintve a lány testének legmélyét. Hallották egymás reszelős, lihegő lélegzetvételét, érezték a másik arcán és testén legördülő verejtékcseppeket, miközben Phoebe a férfi vállára tette lábait, hogy még mélyebb hozzáférést biztosítson neki, de testében már alig néhány perc elteltével érezte a lassan, de biztosan közelítő gyönyör lágy borzongatásait. Halk sikolyai egyre sűrűbbé váltak, és Daniel tudta, hogy a lány már a mámor kapujában áll. Gyorsított hát a tempón, már-már a megfulladás határán szedte a levegőt ő maga is, aztán kissé fájdalmasan felszisszent, mikor a lány belemarkolt a hajába, és teste minden porcikájában megfeszülve, néma kiáltásra tátott szájjal elérte őt a kéj. Testének rejtett izmai ritmikusan húzódtak össze, és ez Danielt is átlökte a határon. Szemeit összeszorítva, nyögdécselve élte át a testén átsöprő orgazmust, elárasztva a lány testét magjával, aztán ráborult Phoebe-re, hevesen hullámzó mellkassal kapkodva levegő után.

A percek elteltével lassan mindkettejük légzése lecsillapodott. Daniel kihúzta magát Phoebe testéből, elnyúlt az ágyon, a lány pedig odahajtotta fejét néhány percre a mellkasára, hajával beborítva a férfi vállát és mellkasát.

- Még mielőtt megkérdeznéd, szedem a tablettát – szólalt meg Phoebe végül erőtlen hangon, de roppant elégedetten. Benne tudatosult először, hogy a vágy úgy elvette mindkettejük eszét, hogy nem is gondoltak másfajta védekezésre.

Daniel csak egy mosollyal nyugtázta a kijelentést, aztán nyomott egy csókot a lány feje búbjára.

- Ami engem illet, én nem bántam meg ezt az egészet. Most még legalábbis. Holnap talán már igen… holnap talán már lelkifurdalásom lesz, főképp, ha hétvégén Rachael szemébe nézek. Ahogy neked is, ha Paul áll majd előtted – szólalt meg Daniel halkan, elgondolkodva.

- Talán igen – vont vállat a lány. – De mint mondtam, amit most tettünk, ennek a négy falnak a titka marad. És itt is marad, ezek között a falak között. Ha kilépünk, olybá vesszük, mintha meg sem történt volna – ült aztán fel, majd odahajolt még egy utolsó csókra. – Ajánlom, te is tegyél így – tette még hozzá, aztán magára kapkodta a ruháit, és eltűnt, akár a kámfor, ott hagyva Danielt az ágyban.

*****

Kopognak. Nem, nem kopognak… Daniel vállat vont, és zavartalanul folyatta magára tovább a tusoló vizét, lemosva magáról szeretkezésük minden nyomát. Hát, marhaság volt, igaz azt be kell látni, hogy csodálatos volt. És Phoebe-nek igaza van. Megtörtént, és ennyi. Nem kell rá gondolni többé, és akkor elkerüli a lelkifurdalás is. Ha hazamegy a hétvégén, úgy csinál majd, mintha mi sem történt volna. Szereti Rachaelt… és ezen nem változtat az sem, hogy alig húsz perce még mást ajándékozott meg gyönyörrel.

Mégiscsak kopognak. Méghozzá egyre erőteljesebben… Daniel kapkodva lezárta a vizet, egy törülközőt csavart a dereka köré, így sietett ajtót nyitni. Nyilván Phoebe felejtett nála valamit… talán egy árulkodó ruhadarabot.

- Na, mit fel… – nyitotta ki az ajtót, de csak eddig jutott a mondatban, mert a látogató ugyan nőnemű volt, de nem Phoebe.

Nishi Munshi álldogált a küszöbön, egy amolyan „végre valahára” arckifejezéssel.

- Percek óta dörömbölök. Mellesleg hello, Daniel – mosolyogta el magát, és amolyan igazi „Giás” mozdulattal hátradobta a haját.

- Bocs, épp a zuhany alatt álltam – húzta magán kissé összébb Daniel a törülközőt. Némileg zavarta a tény, hogy egy alig-ruhadarabban álldogál a lány előtt.

- Akkor ezek szerint már egyedül vagy? Phoebe elment? – jelent meg egy kaján mosoly Nishi arcán, az „elment” szó pedig erőteljesen kétértelmű hangzást kapott. Jól hallhatóan.

Danielnek egy pillanatra leesett az álla, aztán úgy döntött, könnyebb lesz a hülyét játszania.

- Phoebe? – kérdezett vissza tettetett csodálkozással. – Mit keresett volna itt…

- Ugyan már, Daniel – rázta a fejét Nishi türelmetlenül. – Felhívnám a figyelmedet, hogy a szobám szomszédos a tiéddel. A falak pedig nem túl vastagok. Áthallottam mindent… az első szótól az utolsó nyögésig – hajtotta fejét oldalra a nő, így méregetve Daniel fedetlen mellkasát.

A férfi vett néhány nagy levegőt, görcsösen kutatva agyában valami magyarázat után, de aztán feladta, és belátta, hogy hiába. Nishi nem bolond… és a jelek szerint tényleg kényszerű fültanúja volt mindennek.

- És most mit akarsz csinálni? Beköpsz minket Rachaelnek meg Paulnak? – tette fel aztán a kérdést rezignáltan. Tessék, épphogy elkövette a bűnt, és máris megérkezett a bűnhődés.

- Nem, nem terveztem – rázta meg a fejét Nishi határozottan, mire Daniel megkönnyebbülten felsóhajtott. – De a hallgatásomnak ára van – tette hozzá, ugyanazokat a szavakat használva, amit Phoebe is.

- Ára? – ráncolta össze Daniel a szemöldökét gyanakodva. – Miféle ára?

Nem kapott választ. Ehelyett Nishi egy rejtélyes mosollyal Daniel mellkasára tette a tenyerét, beljebb tolva a férfit a küszöbről, majd ő is belépett utána, és egy határozott mozdulattal bezárta maga után az ajtót.

Vége

Ments meg engem! 30. fejezet

Beletelt néhány másodpercbe, mire kihúztam a nyakam Daniel karjai alól, és ő is összeszedte magát annyira, hogy kisebb-nagyobb imbolygásokkal, de képes volt megállni a lábán. Hátráltam egy lépést, és olyan rondán kezdtem el nézni, mint még egyszer sem az ismeretségünk alatt. Hát ez aztán szép, mondhatom. Csak tudnám, miért töröm magam még mindig ezért a pasasért…

- Patrícia… - fókuszált aztán nagy nehezen rám Daniel, és ettől az egy szótól is, amit kiejtett a száján, olyan tömény alkoholfelhő csapott meg, hogy önkéntelenül is legyeztem magam előtt egyet. Irgalmas isten, a leheletétől is be tudnék rúgni… Mennyit ivott össze ez az eszement?

- Mondd, te normális vagy? – szórtam villámokat a szememmel úgy, hogy Zeusz, a főisten, csak tanulóinas lehetett mellettem, aztán megragadtam a grabancát, és beléptem a házba, magammal vonszolva őt is, aztán lendületesen bevágtam az ajtót.

- Hol van Rachael? – kérdeztem tényleg iszonyatos dühvel. Megölöm azt a nőt, az egyszer hétszentség! Tudja, hogy Daniel nem fogyaszthat alkoholt a gyógyszerei mellett, és ő pedig elnézi neki, hogy ilyen állapotba döntse magát, ez már felfoghatatlan volt a számomra. Nem is tudom, miért a futást választottam reggel feszültség levezetés gyanánt. Ha most mindkettejük haját leordítom, gyaníthatóan sokkal jobb lesz a lelkemnek.

- Rachael? – ismételte Daniel, és noha meg kellett támasztania a falat, örömmel láttam, hogy legalább annyi értelem pislákol még benne, hogy felfogja a kérdésemet, sőt válaszolni is képes rá. – Nincs itt – dünnyögte aztán.

- Remek – morogtam, aztán körbenéztem, mintha meg akarnék bizonyosodni felőle, hogy tényleg csak ketten vagyunk a házban. – Ezek szerint csak éjszakai vendég? – tettem fel a kérdést, mire Daniel heves pislogásba fogott, majd szó nélkül megindult – vagy botorkálni kezdett – a nappali irányába.

Egy-két pillanatig csak néztem a talajjal folytatott heves küzdelmét, aztán egy sóhajjal elnapoltam a balhézást olyan időpontra, mikor jobban elér a tudatáig, miért is szedem le a fejét. Ehelyett inkább utána léptem, és segítettem, hogy balesetmentesen elérje a kanapét. És ez nem volt könnyű feladat, mert a helyiségben maga az őskáosz uralkodott. Ruhák a padlón, pár tányér ételmaradékkal vegyesen, meg persze mindenhol poharak, és kiürült üvegek. A látványból elég nyilvánvaló volt, hogy nem egy órával ezelőtt kezdte a piálást.

- Megtudhatnám Daniel, hogy mi ez az egész? – fontam karba a kezemet a mellkasom előtt, mire Daniel olyan félve és bűnbánattal telve nézett rám, mint a kiskutya, aki a szőnyegre pisilt, és most várja a verést.

- Ittam – jelentette ki aztán, mire megforgattam a szemeimet.

- Nem mondtál ezzel újdonságot – horkantam fel. – És vagy esetleg olyan állapotban, hogy esetleg eláruld az okát?

- Haragszol rám – bökte ki aztán Daniel, és a kis asztalon lévő pohár után kezdett nyúlkálni, amit azonnal el is húztam a keze ügyéből, mire csalódottan pislogott rám.

- Igen, haragszom – fújtattam. – Ennek több oka is van, de jelenleg csak a mostaniról beszéljünk. Mi ez az egész? – mutattam körbe a koszhalmon. – Hol van a feleséged? Túlságosan kifárasztottad éjjel, hogy még nem mutatkozott ma?

- Nincs itt Rachael – ismételte el Daniel olyan vontatottan, mintha elmebeteg lennék, és a számba kéne rágni a tényt. – Miért lenne itt?

- Mert… én azt hittem… - vesztettem el egy pillanatra én magam is a talajt a lábam alól, bár én csak jelképesen. Aztán elgondolkodtam kissé. Igaza lehet. Egyetlen épeszű nő sem hagyná, hogy a férje ilyen roncsot csináljon magából, tehát a nő nyilván nincs a környéken, és nem látja, mit művel drágalátos férjura. A másik verzió az, hogy Rachael nem normális.

Beletúrtam a hajamba, és úgy döntöttem, az engem emésztő problémákat és lelki fájdalmakat kis időre félreteszem. Daniel gondja jelenleg ennél sokkal nagyobb. Leengedtem hát, mint egy lyukas lufi, és óvatosan leültem mellé a kanapéra.

- El tudod mondani, miért ittál? – kérdeztem gyengéden, az előbbi heves temperamentumomat, és a kikívánkozó gúnyos szavakat visszafogva magamban. Már tapasztalatból tudom, hogy a düh ilyenkor nem a legjobb tanácsadó.

- Nem akartál beszélni velem – dünnyögte Daniel, úgy vizsgálgatva a szőnyeg mintázatát közben, mintha valami érdekeset fedezett volna fel. Legalábbis a tekintetét nem volt hajlandó felemelni onnan. – Nem akartál beszélni velem, és én nem tudom, miért. Én semmi rosszat nem tettem – motyogta aztán a végén, mint egy duzzogó kisfiú.

- Daniel, te tényleg nem tudod, miért nem akartam veled tárgyalni? – vontam fel a szemöldökömet, mire egy fejrázás érkezett válasz gyanánt.

- Én csak veled akartam lenni tegnap… - tette aztán hozzá, és a kezem felé kezdett nyúlkálni, amit azonnal elhúztam a közeléből. – De te nem akartál… és én nem értem, miért. Nem értek már a világon semmit.

Magamba fojtottam a választ, miszerint jelen állapotában az is csoda, ha a kérdéseimet érti, aztán úgy döntöttem, tiszta vizet öntök a pohárba. Talán képes lesz felfogni, mit is tett velem. És önmagával is.

- Akkor megértetem veled a dolgokat – sóhajtottam. – Daniel, te lefeküdtél Rachaellel. Tudok róla, ne is akard tagadni. És azok után, amik köztünk történtek… nyilván megérted, ha ezt a tényt kissé nehezen viselem – csuklott el a hangom a végén, így hát gyorsan el is hallgattam. A befejező mondatot, miszerint „azt hittem, többet jelentek neked” már nem volt alkalmam elmondani.

Daniel hátrahőkölt, és úgy nézett rám, mintha kettőnk közül én lennék a részeg, akinek fogalma sincs róla, hogy mit zagyvál össze.

- Te miről beszélsz? – ült ki az arcára az a bamba ábrázat, amit már láttam párszor, bár az alkoholos befolyásoltság jelenleg ezt még tetézte. Konkrétan olyan fejet vágott hirtelen, mint egy szellemi fogyatékos.

- Csak arról, amit már tegnap is elmondtam – ismételtem roppant türelmesen. – Itt voltam akkor reggel, és láttam, ahogy Rachael elmegy innen. Eléggé rendetlen ruházata alapján pedig feltételezem, akkor öltözködött, amiből következik, hogy veled töltötte az éjszakát – böktem ki, és a szívembe újra belehasította a féltékenység, meg a szomorúság.

- Szóval láttad itt őt, és erre alapoztad, hogy… - bólogatott Daniel. – Már értem. Értek én már mindent – nevetett fel keserűen. – Te viszont nem értesz semmit. És nem is tudsz semmit.

- Mit kéne tudnom még Daniel? – sóhajtottam. – Ha valamit még el akarsz mondani, akkor rajta, itt az alkalom. Sokkal rosszabb ez az egész már nem lehet.

- Elmondtam volna én már tegnap is, de nem engedted, hogy beszéljek – válaszolta Daniel. Hogy a jelenlétem, vagy a sokkoló információk okozták-e, de mintha kissé eloszlott volna az alkohol mámora a fejében. – Itt volt Rachael, ez igaz. De én nem feküdtem le vele, Patrícia. Nem értem hozzá egyetlen ujjal sem. Esküszöm az életemre.

Úgy ültem a kanapén, mint akire lesújtott a mindenség összes villáma. Ha valamire, akkor erre a válaszra végképp nem voltam felkészülve… Egy pillanatig úgy éreztem, hogy tótágast áll velem a világ, és már végképp belezavarodtam a saját érzelmeim kusza hálójába.

- De hát akkor… – tettem fel a kérdést kimondatlanul, és egyedül a Danielre való tekintettel nem öntöttem magamnak egy pohár italt. – Mi történt itt akkor éjjel, Daniel?

- Tudni akarod az igazat? – tápászkodott fel a kérdezett a kanapéról, hogy noha még mindig nem túl stabilan, de már kevéssé ingatagon megálljon előttem, és úgy kezdett hadonászni hosszú karjaival, mint egy szélmalom.

- Igen, Rachael eljött! – fogott bele, és talán a megbántottság miatt, de némileg hangosabb volt az elvártnál. – Megtudta, hogy itt voltak a szüleim, és tudja, hogy én meg apám… ő egyszerűen aggódott értem! Meg akarta nézni, jól vagyok-e… eljött, és beszélgettünk. Az egészről… ami közöttünk történt. Ennyi történt! Iszogattunk, és… - túrt a hajába – és nem engedtem vezetni. Itt maradt éjjelre… egy külön szobában. Én itt aludtam, ő az emeleten… és semmi olyan, amire te gondoltál, meg amit magadban már eldöntöttél, nem volt, és nem történt! – kiabálta már az utolsó szavakat zaklatottan.

Beállt a teljes, totális csend. Olyan csend, hogy még az óra tiktakolását is tökéletesen hallani lehetett. És ez a csend nem változott, csak mélyült, egyre mélyült úgy, hogy a végén megszorította a szívemet.

- Daniel… - álltam fel én magam is, de fogalmam sem volt róla, mit is akarok mondani. Elhihetem, amit most mondott nekem? Ha ez az igazság, és ők tényleg nem… úristen, tényleg ekkora hülye voltam? Megvádoltam valamivel, amit el sem követett, és én voltam az, aki két kínkeserves napot szerzett magunknak? Én marha… én kötözni való bolond, én szerencsétlen, agyatlan félnótás, én…

- Hidd el nekem, Patrícia – csendesedett el Daniel, amikor megálltam előtte. – Nem történt köztünk semmi olyan, amit te gondoltál. Sosem feküdnék le Rachaellel többé. Soha – vetett aztán rám egy olyan pillantást, amiben ott tükröződött a teljes őszinteség. A lelkem legmélyén is megéreztem, hogy ez nem színészkedés, nem manipuláció… ez a férfi a színtiszta igazat mondta most el nekem.

Nem voltam képes megszólalni, csak bólintottam egyet, és éreztem, ahogy egy apró könnycsepp legördül az arcomon. Szomorúság, önvád, megkönnyebbülés… nem is tudom, millió érzéseim közül melyik idézte elő ezt a reakciót nálam. És mikor Daniel meglátta ezt az apró könnycseppet, kinyújtotta felém a kezét. Kissé félve még ugyan, de bizakodva abban, hogy ezúttal már nem lököm őt messze magamtól, semmilyen értelemben.

Ez volt az a pont, amikor már nem hezitáltam tovább. Tenyerébe hajtottam az arcomat, éreztem, ahogy magához húz, és megölel, én pedig úgy kapaszkodtam bele, mintha hosszú út után hazaérkeztem volna. Nem akartam ezt a férfit elengedni soha, de soha többé. Legszívesebben így maradtam volna az ölelésében az idők végezetéig, és mikor Daniel lágyan végigsimított a hajamon áttört a gát, és nemes egyszerűséggel elbőgtem magam.

- Sajnálom – hüppögtem bele a kissé viseletes ingébe. – Ne haragudj… én azt hittem… - tördeltem a szavakat, de érezhetően felfogta a lényeget, mert bólintott egyet, és noha még mindig kissé tántorgott – így vele egyetemben én is – ki nem engedett volna a karjaiból. Cirógatott, halkan motyogott, és noha a szavait nem értettem, elérte, hogy lassan-lassan megnyugodjak.

- Patrícia – nyúlt aztán az ujjával az állam alá, és elérte, hogy kissé könnyesen még, de ránézzek. – Van valami, amit még tudnod kell. Azt mondtam, hogy soha nem feküdnék le Rachaellel, de nem mondtam el az okát. Azért nem tenném, mert én már… - vett nagy levegőt, de a következő szavakat már nem tudta kimondani. A szemei elkerekedtek, csuklott egyet-kettőt, aztán elengedett, és – állapotát meghazudtolva - rohanni kezdett a fürdőszoba irányába.

Ekkora alkoholmennyiség után, amit ő ma bevitt, nem kellett kérdeznem az okát, hogy miért.

Vége

Folyt. köv.

Ments meg engem! 28-29. fejezet

28. fejezet

A lakásba belépve a táskámat csak ledobtam az egyik sarokba, benne a már felismerhetetlenné nyomódott hamburgerrel, és úgy bevágtam magam mögött a bejárati ajtót, hogy belereszketett az egész emelet. Jelenleg ez sem érdekelt, mert olyan düh dolgozott bennem, amire korábban sosem tartottam magam képesnek.

Remek, sőt, egyenesen csodálatos! A tények, amiket alig fél órája a saját szememmel láttam, egyszerre voltak elkeserítőek, és kijózanítóak. A méltóságos sztár úr szemmel láthatóan szeret két vasat tartani a tűzbe. Vagy épp ki tudja hányat… Tényleg, belegondolva fogalmam sincs, mivel tölti a délelőttjeit, vagy épp akár kivel. Talán nem véletlen, hogy a kórházban arra kért, hagyjam majd élni.

- Piszok, szemét tróger! – füstölögtem, és megcsapkodtam a szobai komód tetejét. Bár a problémáimat nem oldotta meg, sőt, csak tetézte, mert már a kezem is fájt. A szívemmel egyetemben.

Hogy lehettem ennyire hülye és vak? Úgy elvette az eszem a viselkedésével, hogy úgy éreztem magam mellette, mint egy kamaszlány. Ahogy érdeklődött irántam, ahogy nézett rám, ahogy megérintette a kezemet, vagy épp megölelt, és megcsókolt… és most kiderül, hogy mindaddig, míg ez nekem komoly volt, nagyon is komoly, számára csak hobbi, vagy sport. Nemet mondtam neki, nem is egy alkalommal, hát keresett valakit, akin levezethette a gerjedelmét. Rachael pedig vagy kapóra jött neki, vagy önként és dalolva repült vissza egy mámoros búcsú szexre. Vagy épp kibékülős hupákolásra? Ki tudja…

Elkeseredetten lehuppantam az íróasztal mellett álló székbe, és rámeredtem a papírhalomra, ami uralta a területet. A tetején pont ennek a mocsoknak az aktájával. Nos, jelen helyzetben meg tudtam érteni egy pillanat erejéig az emberrablókat. Ha a szemem elé került volna, alighanem most én is magam is adtam volna Danielnek egy-két pofont.

Lehunytam a szemem, sóhajtottam néhányat, aztán felnéztem a plafonra, és ebben a pillanatban kőkemény elhatározásra jutottam. Ami eddig volt, ezennel részemről befejezve. Daniel Gillies a betegem, és ez így is marad még néhány napig. Aztán ha ennyi idő alatt nem tudom megoldani a problémáját, keressen más pszichiátert, mert én veszem a jelképes kalapomat, és felé sem nézek többet. Addig pedig szigorúan szakmai alapokra fogom helyezni a vele való találkozásokat. Olyannyira, hogy minden beszélgetést a kórház épületében lévő irodámban fogunk megejteni. A környezet majd mindkettőnket visszatart az elhibázott lépésektől. Aztán hogy tetszik-e ez neki vagy sem, már az ő problémája.

Nagyot bólintottam, mint aki erőteljesen pontot tesz egy mondat végére, aztán előhalásztam valahonnan a papírok alól a telefonomat. Szükségem volt némi időre a ma reggeli sokk után, hogy összeszedjem magam. Ma látni sem akartam annak a bájgúnárnak a szívdöglesztő mosolyát, és nem akartam hallani a mély hangját sem, amitől mindig azonnal dupla ütemben kezd dobogni a szívem. Jobbnak láttam egy  sms-el távol tartani magamtól az elkövetkező 24 órában, így hát gyorsan néhány sort pötyögtem a készülékbe.

„Hello Daniel.

Összegyűlt az itthoni munkám, ma nem tudunk találkozni. Holnap délután háromkor várlak a kórházban.

Patrícia”

Betettem a telefont a legalsó fiókba, hogy ne is vegyek tudomást az esetleges válaszokról, majd bekapcsoltam valami bömbölő rockzenét, és egy pohár bor, meg egy eget rengető sóhaj kíséretében nekifogtam a papírhalom felszámolásának.

*****

Elmúlt délután négy óra, mire – kisebb-nagyobb szüneteket közbeiktatva – végre elégedetten becsuktam az utolsó mappát is. Több napi munkát tudtam le alig néhány óra hossza alatt. Lám csak, mire nem jó a düh… meg az a tény, hogy nem egy nőcsábász szépfiú lelkét kellett ma ápolgatnom.

Mivel az estém immár szabad volt, épp azon tanakodtam, forró és kényeztető fürdőt vegyek-e este, vagy áthívjam Gretát egy Daniel-szemétláda-Gillies kibeszélő partira, amikor megszólalt odalenn a kaputelefon. Azonnal rossz sejtéseim támadtak, ahogy lenyomtam a beszélő gombot.

- Ki az? – morogtam nem épp jókedvűen.

- A postás – válaszolt egy ismeretlen hang. – Küldemény Miss Novak részére.

- Jöjjön be – dünnyögtem, aztán kinyitottam a lépcsőház ajtaját, és míg a léptek feldübörögtek a lépcsőn, eltakarítottam az asztalról az ebédem maradékát, meg egy jócskán kávéfoltos bögrét.

- Jól van, jövök már! – zsörtölődtem, mikor eléggé türelmetlen és sűrű kopogás jelezte, hogy a fickó már az ajtó előtt áll. – Ennyire nem lehet sürgős, hogy… - nyitottam ki az ajtót, és ezzel a mondat többi része bennem is akadt. Ugyanis nem egy postai alkalmazott állt előttem, hanem maga Daniel.

- Mit keresel te itt? – hebegtem jócskán meglepve, de az ösztön azonnal működésbe lépett, és elálltam az útját, hogy ne tudjon belépni.

Láttam a tekintetén, hogy látta a mozdulatot, és totális értetlenség ült ki az ábrázatára.

- Kaptam tőled reggel egy meglehetősen rövid és rideg üzenetet – mondta aztán. – És mivel egész nap nem válaszoltál a megszámlálhatatlan smsre, amit küldtem, és a hívásaimra sem reagáltál, gondoltam idejövök, és megkérdezem az okát. Esetleg nem mehetnék be, Patrícia?  – tette aztán hozzá a karjait széttárva.

- Mint írtam, dolgozom – válaszoltam tárgyilagosan. – Nincs időm látogatókat fogadni.

- Ennyire zavarnálak a munkádban? – vonta fel a szemöldökét Daniel.

- A koncentrálásban meglehetősen – bólintottam. – Ne haragudj, de vissza kéne térnem a munkámhoz. Holnap látjuk egymást a kórházban. Viszlát, Daniel – akartam bezárni az ajtót, de egy lábfej megakadályozta a mozdulatot.

- Patrícia, az ég szerelmére, nem árulnád el, mi a baj? – fakadt ki a lábfej tulajdonosa némileg türelmét vesztve. – Tegnap még minden rendben volt köztünk, ma pedig úgy viselkedsz velem, mint egy vadidegennel. Valami történt veled? Vagy én tettem valami rosszat?

Röviden és gúnyos hitetlenkedéssel felnevettem. Hát ennek aztán tényleg van bőr a képén, mert még megjátssza az ártatlan kisfiút.

- Választ akarsz? – fontam aztán karba a kezeimet a mellkasom előtt. – Jól van, megkapod. Egyszerűen nem szeretem, ha madárnak néznek, Mr. Gillies. Ennyi az egész.

- Most már végképp összezavartál, Patrícia – rázta a fejét Daniel abszolút elhülyült ábrázatot vágva, mindenesetre kihasználta az alkalmat, hogy karommal nem álltam el az útját, és beljebb óvakodott egy lépésnyire az előszobába. – Mikor néztelek én madárnak?

- Nem is tudom – vágtam olyan arcot, mint aki erőteljesen gondolkodik – azt hiszem, folyamatosan. „Szeretek veled lenni Patrícia, jó a kezed fogni Patrícia, csókolj meg Patrícia, töltsd velem az éjszakát” – idéztem Daniel szavait. – Miután tegnap este is leállítottalak, örömmel látom, hogy megtaláltad éjszakára a tökéletes feszültség levezetést. Vagyis annak tárgyát, alanyát, vagy nevezd, aminek akarod.

Daniel sűrű pislogásba fogott, és úgy nézett rám, mint akinek a fejében körvonalazódik már egy halvány sejtés, de még korántsem biztos a dolgában.

- Kérlek Patrícia, kimondanád kereken és nyíltan, mire célozgatsz? – sóhajtott nagyot. – Sosem voltam túl jó a találós kérdésekben és barchobában.

- Jól van, ha ennyire akarod – indultam végső „rohamra”. – Ma reggel elmentem hozzád, hogy meglepjelek egy reggelivel. A meglepetésből viszont nekem jutott ki, főképp azért, mert láttam, ahogy Rachael éppen távozik tőled. És eléggé összevissza volt a ruházata, ami azt is egyértelművé tette számomra, hogy nagyon hirtelen öltözködött fel, vagyis ruha nélkül volt a házban – néztem aztán rá győzelmem biztos tudatában, és vártam a reakciót.

Hát azt megérte várni. Daniel először eltátotta a száját, pislogott párat, mint akinek valami a szemébe ment, aztán szemmel láthatóan totális zavarba jött, engem pedig meglehetős elégtétellel töltött el a látvány.

- Oh – jött aztán meg Daniel hangja is. – Szóval tudod, hogy Rachael nálam volt – mormogta, mire elégedetten szusszantam egyet. Legalább annyi gerinc szorult belé, hogy nem próbálja menteni a menthetőt, és letagadni azt, amit a saját szememmel láttam.

- Nézd, engem nem zavar, ha újra összejössz a volt feleségeddel – válaszoltam, nem teljesen őszintén. Mert igazság szerint piszkosul zavart. Sőt, nemes egyszerűséggel azt hittem, megöl a féltékenység, de a büszkeségem nagyobb volt annál, hogy ezt kimutassam. – Tíz évet nem könnyű senkinek a háta mögött hagyni. Ha ti újra egymásra találtatok, sok boldogságot nektek. De kérlek, a továbbiakban mi tartsuk meg egymástól a három lépés távolságot.

Daniel lesütötte a fejét, és a szőnyeget kezdte el nézni. Egy megdorgált iskolás fiúra emlékeztetett jelenleg, de jelenleg a sértettségem és haragom nagyobb volt annál, hogy megállapítsam, mennyire aranyos a mozdulat közben.

- Adnál rá nekem alkalmat, hogy elmagyarázzam, mi is történt az éjjel? – emelte fel aztán a fejét, én pedig megráztam a fejem.

- Kitalálom egyedül is. Kérlek, a piszkos részletekbe ne avass bele. Arra nem vagyok kíváncsi – morogtam. – Szóval, mától szigorúan orvos-beteg kapcsolatban vagyunk, Daniel. Remélem, felfogod, és megérted. Nem akarom, hogy megfogd a kezem, ölelgess, vagy pláne hogy megcsókolj. Ezeket a manővereket hagyd meg Rachaelnek. Nem szeretek másodhegedűs lenni. És ha megbocsátasz, most tényleg dolgoznom kell. Holnap délután a kórházban találkozunk.

- Nem, velem ugyan nem – jelentette ki Daniel. – Én oda be nem teszem a lábam. Egyetlen percre sem. Nem véletlenül kértelek az elején, hogy máshol találkozzunk. Én oda nem tudok… képtelen vagyok – motyogta, és valamiért – ki tudja miért – egy pillanatra megsajnáltam.

- Jól van – dünnyögtem, de még mindig csúnyábban néztem rá a megszokottnál. – Majd kitalálok valamit. De most légy szíves, menj haza. Rachael már biztosan vár. Ahogy engem a munkám – tettem a tenyeremet a mellkasára, és kitoltam a lakásból. – Viszlát holnap délután, Daniel – köszöntem el tőle. Láttam, hogy nagy levegőt vesz, de nem vártam meg a mondandóját, hanem lendületesen bezártam az orra előtt az ajtót.

Síri csend támadt, én pedig fülem az ajtó innenső oldalára tapasztva hallgattam, ahogy Daniel még mindig ott tipródik a lépcsőházban, mintha nem tudná magát rászánni az indulásra. Néhány hatalmas sóhaj hagyta el az ajkát, és beletelt néhány percbe, mire meghallottam a cipői kopogását, ahogy lassan elbotorkált a lakásom elől.

Elsettenkedtem az ablakig, és mint egy titkos ügynök, a függönyön át néztem, ahogy lehajtott fejjel lép ki az utcára, és úgy támaszkodik neki a kocsija tetejének, mint a vándor, akit az út végére érve elhagyott minden ereje. Fáradt reménytelenség ordított a mozdulataiból, és lemondás. Aztán összeszedte magát, beült a volán mögé, és nemsokára már csak hűlt helyét láttam. Ennek ellenére még egy darabig ott álltam az ablakban. Igaz, a bőven ömlő könnyeimtől már nem láttam a külvilágot. Csak magamba voltam képes nézni. Ott pedig nem láttam mást, csak fájdalmat és keserűséget.

Vége

29. fejezet

Daniel ott állt a kórház udvarán, mintha csak engem várt volna. Nem volt ebben a tényben semmi rossz, abban már több, hogy nem volt egyedül. Rachael ott volt mellette, és olyan szorosan simult az oldalához, mintha eggyé akarnának válni.

Nagy levegőt vettem, hogy elrejtsem az érzéseimet, amik azt súgták, hogy fogjak meg egy tárgyat – bármit, ami a kezem ügyébe kerül – és vágjam úgy hozzájuk, hogy néhány napig el se hagyják a kórház területét. Erős önuralomra volt szükségem, de rájöttem, hogy képes vagyok megoldani a problémát. Nem csak Daniel tud színészkedni. Azt hiszem, nekem is menni fog.

- Üdv – álltam meg előttük olyan faarccal, mint akit a legkevésbé sem zavar a kettősük látványa. – Örülök, hogy újra találkozunk – címeztem Rachelnek. – Ami Danielt illeti, javarészt túl van a történteken. Mindazonáltal szükség lesz még néhány… - daráltam, de elhallgattam, mert Daniel – anélkül, hogy egy pillantást vetett volna rám – sarkon fordult, és elindult kifelé a kórház kertjéből. Lassan, de kérlelhetetlen lépésekkel, mintha én a világon sem lennék.

- Daniel… - hebegtem, és zavarodottan néztem a hátát, ahogy távolodik tőlem. Egyre gyorsabban haladt, már alig láttam, aztán hirtelen kifordult a kapun, és eltűnt a szemem elől, ott hagyva engem Rachaellel.

- Szállj le róla! – sziszegte a nő dölyfös felsőbbrendűséggel, és a képembe vágta a mutatóujját. – Jegyezd meg amit mondok: ő az enyém – tolta hozzám az arcát közelebb. – Az enyém, az enyém, az enyém… - ismételgette, miközben folyamatosan közeledett. Már nem láttam az arcát, csak a szemeit, amikből tömény utálat sugárzott felém. És még mindig csak közeledett… közeledett… és közeledett…

Levegő után kaptam, a szemem pedig olyan hirtelen pattant fel, mintha csak a fülembe trombitáltak volna. Néhány pillanatig bámultam a szoba fehér plafonját, mire tudatosult bennem, hogy hol fekszem. A saját lakásomban, a saját ágyamban, és nem volt mellettem sem Daniel, sem Rachael.

Felültem az ágyban, végighúztam tenyeremet a tarkómon, és éreztem a verejtéktől nedves hajszálakat. A szívem még mindig erősen dobogott az álom utóhatásaként, de némileg már megkönnyebbültem. Ez az egész nem volt más, csak néhány rémkép. Sajnos azt el kellett viszont ismernem, hogy a valóság adta az alapjukat.

Néhány percig kókadoztam még az ágy szélén ülve, aztán kikóvályogtam a konyhába egy kávét inni, és miközben elgondolkodva néztem a bögrémben a fekete nedűt, rájöttem, hogy valahogy semmi életkedvem. Lehetséges ez, hogy attól a ténytől, miszerint tudom, reménytelen érzéseket táplálok egy férfi iránt, magam alá zuhanjak? Hogy lehet, hogy az a gondolat, miszerint nem fog magához ölelni, nem fog megérinteni, egész napra elvegye a kedvem mindentől, még a létezéstől is? Ha most körül kellett volna írnom az érzéseimet, azt mondtam volna, hogy úgy érzem magam, mint egy jó úszó, akinek összekötözött kezekkel kell átverekednie magát a túlsó oldalra. Nehéz feladat… de nem megoldhatatlan. Én lehet, hogy nem vagyok jó ember, vagy tökéletes barát, vagy barátnő, de jó pszichiáter vagyok. És elsősorban most erre van szükségem, és a saját fejemben kell rendet tennem. Ahhoz pedig némi levegőre van szükségem, és arra, hogy eltereljem a gondolataimat Daniel arcáról, ami folyamatosan elém tolakodott a fejemben.

Határozott mozdulattal felhajtottam a kávém maradékát, aztán az órára néztem. Hét óra… remek. Ez a reggel tökéletes lesz ahhoz, hogy valami olyasmit tegyek, amit már nagyon régóta nem.

Meg kell keresnem a futócipőmet valamelyik szekrény alján.

*****

Másfél óra elteltével úgy támolyogtam be a lakásom ajtaján, mint aki jártányi ereje utolsó tartalékait emészti fel éppen, és ez a mozdulatsor kiegészült egy olyasfajta lihegéssel, amit akkor produkál az ember, mikor felbukkan a víz alól, negyed másodperccel a megfulladás előtt.

Atyaég, idejét nem tudom, mikor loholtam ennyit utoljára. Nem számoltam ugyan a kilométereket, de így belegondolva, olyan érzésem van, mintha a fél várost végigrohantam volna. A módszer viszont rendkívül hatásos, azt meg kell állapítanom. Sikerült kimozogni magamból a feszültséget, bár ebben nyilván az is közrejátszott, hogy minden lépésnél azt képzeltem, felváltva tapos a lábam Daniel és Rachael ábrázatán. Ettől pedig kicsit tényleg jobban éreztem magam.

Tenyeremet az oldalamra tapasztva bevonszoltam magam a zuhany alá, és elhatároztam, hogy amíg lecsutakolom magamról a bőségesen ömlő verejtéket, eldöntöm, hová menjek ma Daniellel. Valami nyilvános helyre van szükség, ahol még csak a lehetőségét is kizárom, hogy bármilyen meggondolatlan mozdulatot tehessen. Vagy hogy akár én magam azt tegyek. És itt nem egy pofonra gondoltam…

Tisztán, frissen, új ruhát magamra húzva lényegesen jobban éreztem magam, mint ébredéskor. Ráadásul már borzalmasan, iszonyatosan éhes is voltam, a mozgás meghozta az étvágyamat. Vajas-mézes pirítósra, tejre és gyümölcsre voksoltam, hozzá pedig – vigaszajándékként önmagamnak – egy csokoládéra. Aztán délutánig semmi másra nem vagyok hajlandó, csak a lazításra.

Időközben ugyanis rájöttem, hogy ha ma találkoznom kell Daniellel, a városi park lesz a legjobb megoldás. Ott némileg el is tudunk különülni, de ugyanakkor épp elegen lesznek a közelünkben ahhoz, hogy bármivel is próbálkozzon. Eltöltök vele egy órát, aztán van még három napunk… és ezennel leveszem róla a kezem. A továbbiakban majd ápolgatja a lelkét egy másik pszichiáter, meg a felesége.

Pirítósmajszolás közben jutott eszembe, hogy a telefonomat reggel sikeresen itthon felejtettem. Na igen, mivel még este visszalöktem abba a fiókba, ahol tegnap is tartózkodott… Mindössze annyi időre szedtem elő, hogy kitöröljem belőle Daniel üzeneteit, és a tőle érkező nem fogadott hívásokat. Most viszont, ahogy előhúztam a kis készüléket, egyetlen üzenet villogott a képernyőn. Még meg sem nyitottam, de máris sejtettem, kitől érkezett, és a sejtésem egy másodperc múlva már bizonyossággá is vált.

„ Patrícia… kérlek… könyörgöm, beszéljük meg. Szükségem van rád”

Ennyi volt az üzenet, és ahogy az időpontra néztem, akkor érkezett, mikor épp feszültség levezető futást végeztem Atlanta utcáin. Nos, ha eddig nem válaszoltam rá, akkor azt hiszem, a méltóságos sztár úr ezek után is tökéletesen meglesz a válaszom nélkül. Majd délután megírom neki, hová jöjjön, és hány órára.

Visszadugtam a telefont a fiókba, és kibontottam a csokimat. A boldogsághormonok lesznek az utolsó tételek azon a listán, amik ma segítik helyre billenni a lelkem egyensúlyát.

*****

Nagyon hamar eljött a délután három. Ha valaki engem kérdez, túlságosan is korán. Igaz, sikerült lekötnöm a gondolataimat a délelőtt folyamán zenehallgatással, meg némi főzőcskével, csak akkor tettem le elkeseredve a fakanalat, mikor tudatosult bennem valami, amire eddig nem gondoltam.

Daniel még mindig el van tiltva a vezetéstől, és noha egyszer engedtem az óhajának, hogy kormány mögé ülhessen, a történtekre való tekintettel nem akarok a továbbiakban is cinkosa lenni ilyesféle műveletekben. Ami azt eredményezi, hogy el kell mennem érte a lakására. Ettől pedig a délelőtti viszonylagos jókedvem is gyorsan elillant. Pláne ha belegondoltam, hogy mi van akkor, ha esetleg nem ő maga nyit ajtót, hanem az a nő, akit szívem szerint legszívesebben megfojtottam volna.

Aztán csaknem felkiáltottam, mikor rájöttem a megoldásra. Hiszen egyszerű ez, mint Kolumbusz tojása! Miért félek attól, hogy odamenjek, ha esetleg épp ez lehet a legjobb megoldás? Miért kellene valahová elmennem Daniellel, ha azt az egy órát a házában is eltölthetem? Rachael nyilván most is ott van, és a jelenléte visszatartja drágalátos férjurát nem csak a tapizástól, hanem még az utánam sóvárgó tekintetektől is.

Szinte kivirultam a gondolat hatására. Sőt, azt hiszem, egyenesen megkérem Rachaelt, legyen jelen abban az egy órában. Ez lesz a legbiztonságosabb mindannyiunk számára, és neki elvileg joga van tudni Daniel állapotáról. Elvégre férj és feleség, nem? Nem is értem, ez a roppant egyszerű módszer miért nem jutott korábban eszembe…

Magamra kaptam egy sima farmert, és egy jó számmal nagyobb Guns n Roses pólót, hogy még az öltözködésemmel se adjak semmiféle lehetőséget egy kétértelmű pillantásra sem. Semmi kivágott felső, és ilyesmi… Aztán magamra kaptam a sportcipőmet, és szinte vidáman indultam el a mai próbatételem elé.

*****

Az első, ami feltűnt, hogy a piros Porscha ezúttal nem áll a ház előtt, csak Daniel kocsija. Amit eddig viszont nem láttam. Aztán némi tanakodás után rájöttem a megoldásra. A garázs. Eddig Daniel kocsija állt ott, most nyilván átengedte a teret Rachaelnek. Ha már a ház asszonya itthon van, kiélvezi a kiváltságokat.

Bezártam a kocsi ajtaját, elsiettem a bejárati ajtóig, és miközben bekopogtam, felöltöttem a legmegnyerőbbnek szánt mosolyomat. Ami szinte ráfagyott a képemre, ugyanis a kopogásra nem érkezett válasz. Ahogy a csengetésemre sem. Pedig már minden létező módon jelét adtam az ittlétemnek… aztán kissé lefagyott a képemről a vigyor, mikor eszembe villant egy nem túl kedves gondolat, miszerint talán épp nem a legjobbkor zavarom őket. Nyilván egy csomó bepótolni valójuk van a hálószobában.

Megkönnyebbülten lélegeztem fel, mikor valami neszt hallottam meg aztán bentről, majd lépteket, amik az ajtó felé közeledtek. Rendeztem a mosoly maradékát ábrázatomon, ami a következő másodpercben a totális megdöbbenésnek adta át a helyét.

Az ajtó feltárult, és ott állt előttem Daniel. Kócosan, borostásan, és olyan megviselt ruhában, mintha ebben töltötte volna az éjszakáját. Mindössze ennyit voltam képes felfogni, mert a következő pillanatban egyensúlyát vesztve megtántorodott, és a nyakamban kötött ki, hogy belém kapaszkodva tartsa meg magát valahogy a lábán. Ezzel egyidejűleg olyan tömény alkoholszag csapott meg, hogy önkéntelenül is visszatartottam a lélegzetemet.

Íme, a nők bálványa, Daniel Gillies. Ezúttal valag részegen.

Vége

Folyt. köv.