A gyanú árnyékában (oneshoot)

Nos, eredetileg egy Stefan-Caroline történetet kértek tőlem, de hozzám ez a párosítás soha nem állt közel. Akárhogy törtem a fejem, nem tudtam olyan sztorit kitalálni, ami nem a sorozatbeli történet másolata lett volna. Viszont egy Paul-Candice párosítás már - számomra legalábbis - több lehetőséget rejtett magában.
Remélem így is tetszeni fog a történet!

A gyanú árnyékában

Az esti sötétség már rátelepedett a tájra, és a könnyű, meleg nyári szél megborzolta a nem túl messze álló fák leveleit és ágait. Befurakodott az emberek ruhája alá is, és a térre, amin a stáb egész délelőtt dolgozott. Ott aztán, nem találva kiutat a lakókocsik tömkelegéből elenyészett, csak melegét rakta le, úgymond ajándékképpen az ott összegyűlt embereknek.

Paul az egyik lakókocsi lépcsőjén üldögélt, és lagymatag érdeklődéssel figyelte az eseményeket. Tegnap este Michael és Julie fejéből pattant ki az ötlet, a többiek lelkes bólogatása után pedig már ma reggel hozzá is kezdtek a stábtagok a rendezkedéshez. A régi jeleneteknek otthont adó ház jókora kertjében bőven volt hely, hát kialakítottak egy nagy táncterületet, pár lakókocsit pedig kör alakban állítottak fel a „színpad” körül, így az egész kissé cirkuszi hangulatot kapott, legalábbis Paul szemében. Matt Davis ötlete volt, hogy dobják fel az egészet hangulatos égőkkel, és elment bevásárolni, hogy csakhamar három jókora szatyornyi karácsonyi égősorral érkezzen vissza. Roppant lelkesen aggatta őket a tánctér fölé, és a végeredmény tényleg magáért beszélt. A millió színben pompázó terület szinte hívogatóvá vált, főképp akkor, mikor néhány technikus is bekapcsolt pár színes reflektorra emlékeztető lámpát.

A terület Paulnak számított jobb oldalán kapott helyet Ernesto DJ pultja, mivel Matt kijelentette, hogy ezen az estén kizárólag ő szolgáltathatja a zenét, és súlyos testi sértéseket helyezett kilátásba – persze nem komolyan – ha bárki is bele merne kontárkodni a művészetébe. A bal oldalon a büfé foglalt helyet, ahonnan a kaja még csak ímmel-ámmal, a sör viszont annál szebb számban fogyott.

A hangulat már jó volt, mindenki nevetgélt, beszélgetett, iszogatott, és lelkes hujjogás támadt, mikor Ernesto bekapcsolta a „Salvatore mixet”, amit egy rajongói oldalról töltött le. A berockosított techno zene eleve tetszést aratott, amit csak fokozott az, mikor hol Damon, hol Stefan jellegzetes megjegyzései hangzottak fel közben.

Paul nézte az embereket, tetszett neki, hogy jól érzik magukat, de nem tudott osztozni az őszinte örömükben és a jó hangulatukban. Elsétált a büféasztalig, kért egy whiskyt, közben magában fanyarul megjegyezte, hogy remélhetőleg most nem jeges teát kapnak, mint a forgatásokon. A jelek szerint Julie most nem bánta, ha mindenki tajtrészegre issza magát, ugyanis Paul nemsokára megérezte nyelvén a jellegzetes, csípős-zsibbasztó érzést. Visszasétált előző helyére, a lakókocsihoz, megállt az oldalánál, és olyat tett, amit csak nagyon ritkán. Rágyújtott.

Lelkesen fújta a sötét ég felé a füstöt, és csak akkor fordult meg, mikor lépteket hallott a háta mögül, és a homályból felbukkant Candice szőke haja, és kedves arca.

- Szia, Paul! – köszönt a fiúra mosolyogva, aztán kivette kezéből a poharat, belekortyolt, aztán visszaadta a tulajdonosának.

- Szia – köszönt vissza a megszólított, aztán figyelme ismét a tánctér felé fordult.

- Hogy érzed magad? – érdeklődött Candice. – Most, hogy vége ennek az egésznek…

- Furán, mint minden évadzárón – vont vállat Paul. – Igazából szerintem nincs nagyon mit ünnepelni. Pár hónap, aztán kezdődik elölről az egész. Na és te? Hogyhogy nem vagy a dolgok sűrűjében? – mutatott a tánctér irányába.

- Mert Michael – bökött Candice a Trevino-fiú felé – kitalálta, hogy söröspóló versenyt rendez, és a nyakamba borította a korsója tartalmát. Muszáj volt elmennem átöltözni, bár előbb persze nyakon vágtam.

Paul röviden felnevetett. Candice jelleme nem sokban különbözött az általa játszott Caroline-től. Abban legalábbis semmiképp, hogy vérmesen ki tudott állni magáért.

- Mondjuk ez sokban azért nem gátolta őt – csóválta a fejét, a tántorgó Michaelt figyelve.

- Ahogy ismerem, pár perc múlva kidől – legyintett Candice, majd leült a lakókocsi lépcsőjére. – Addig nem megyek vissza. Félek, megkapná a nyakleves párját. Amúgy sem bírom a részegeket – tette hozzá, aztán Pault fürkészte kíváncsi tekintettel.

- Te miért nem mész táncolni? – kérdezte. – Nézd, Kat már épp a harmadik partnernél tart. Egy sem bírja sokáig, és mind kidől mellőle – vihogott, elnézve a Kat Graham – Michael Malarkey párost, akik olyan eszelősen ropták, hogy két méteres sugarú körben mindenki elhúzódott a közelükből.

- Nincs kedvem táncolni, Candice – sóhajtotta Paul, behúzva a maradék whiskyt, aztán lerakta a fűbe a poharat.

- Rosszkedv? – húzta össze a lány a szemöldökét. – Na, gyere, aztán meséld el szépen, mi a baj – paskolta meg maga mellett a lépcsőt, és várakozva nézett a fiúra.

- Mióta vagy te a csapat lelki támasza? – érdeklődött Paul, aztán helyet foglalt Candice mellett. Néhány percig hallgatott, és hálás volt a lánynak, hogy nem sürgette a választ, hanem várt türelmesen.

- Phoebe elhagyott – bukott ki Paulból aztán a rövid mondat, mire Candice szó szerint eltátotta a száját.

- Micsoda? – hüledezett. Ha valamit, hát ezt végképp nem tudta elképzelni. Sokakkal ellentétben számára nem az Ian-Nina páros, hanem Paul és Phoebe voltak az álompár. – Mit csináltál, hogy ez lett a végeredménye?

- Hohó! – tiltakozott azonnal Paul, még a kezét is felemelte hozzá. – Miért gondolod kapásból azt, hogy én csináltam valamit? Csak a férfi lehet hibás, mostanában ez a legújabb szemlélet?

- Bocsáss meg – szusszant nagyot Candice. – Igazad van. Csak ez az információ elég sokkoló a számomra.

- Nekem is az volt, amikor tegnap összepakolta az összes cuccát, és úgy távozott, hogy rám vágta az ajtót – dünnyögte a fiú.

- Talán csak félreértetted – próbálkozott Candice óvatosan. – Talán csak némi szünet kell neki, nem?

- Hát, a „soha többé nem akarom látni sem a képedet” mondat, ami sűrűn elhagyta a száját nem sok alkalmat adott a félreértésre – morogta Paul, mint egy morcos medve.  – És ha valakinek csak némi idő kell, nem hurcolja el az összes létező cuccát. Még a koszos bugyijait sem hagyta ott.

- Oh – bukott ki Candice-ből sajnálkozva, és megsimogatta Paul karját. – Na és legalább elmondta, hogy miért?

- El, persze. Két indokot is felhozott. Mindkettőt hallani akarod? – dörgölte meg Paul a halántékát fáradt mozdulattal.

- Ha publikus – húzódott közelebb Candice, még mindig Paul karját simogatva.

- Végülis már úgyis mindegy – rántotta meg a vállát Paul. – Az első indoka az volt, hogy összemelegedett Nathan Parsonssal. A jelek szerint elég meggyőzően játszották a hibrid-vérfarkas házaspárt – tette hozzá, mire Candice csak megvetően fújt egyet. Valahogy sejtette, hogy nem lesz annak jó vége, ha a két színész két külön sorozatban köt ki, bár ezt a véleményét sosem osztotta meg Paullal, érthető okokból.

- Szép – húzta el aztán a száját a lány. – És mi volt a másik indok?

- Te – válaszolta Paul röviden és tömören, mire Candice szemei akkorára nőttek, mint egy-egy kistányér.

- Mi van? – hajolt előre, mintha elsőre nem jól hallotta volna a mondatot. – Mit akar ez jelenteni?

- Egészen pontosan azt, hogy Phoebe szerint mi ketten túl meggyőzően alakítottuk a Stefan-Caroline romantikus párost. Az volt a véleménye, hogy az én játékom nem csak színészkedés volt, hanem – ahogy ő fogalmazott – szívem-lelkem beletettem a csókjelenetekbe.

- Megáll az eszem – motyogta Candice teljesen ledöbbenve. – De ugye ez csak spekuláció? Ugye te nem… – hebegte, befejezetlenül hagyva a mondatot, de Paul ebből is kitalálta a kérdés végét.

Ránézett csak némán Candice-re, és a lány kezére, ami a karján pihent, aztán egy szó nélkül elfordította a fejét, Candice fejében pedig valami nagyon különös sejtelem kezdett el kibontakozni.

- Ezek szerint… te tényleg… - makogta már totális, és fokozhatatlan zavarban, sőt megtörtént az, ami még soha: a lány fülig vörösödött. – Azt hiszem, jobb, ha megyek – hadarta aztán, és úgy pattant fel Paul mellől, mintha tüskék nőttek volna a feneke alatt. – Ezt nekem emésztenem kell.

Paul csak nézte a távolodó lányt, aztán a tespedt dermedtséget valami őrült ötlet váltotta fel a fejében. Felugrott, és még épp elkapta Candice könyökét, mielőtt a fényárba lépett volna, így még valamennyire a sötétség jótékony takarásában maradtak.

- Csak hogy könnyebb legyen a dolgok feldolgozása… Phoebe-nek igaza volt – suttogta, a következő pillanatban pedig a lány szájára tapadt, és olyan hevesen csókolta meg, hogy Candice lába megremegett, mintha hirtelen az összes csont eltűnt volna belőle, és ha a csók tovább tartott volna, alighanem lehuppan a földre.

Paul lihegve elvált a lánytól, és várta a neki is kijáró jókora pofont, ami azonban – csodálatos módon – elmaradt.

- Ha úgy gondolod, hogy már eleget emésztettél, a lakókocsimban megtalálsz – mondta Paul csendesen, aztán eltűnt a jelzett irányban, mint a kámfor, ott hagyva a ledöbbent Candice-t a tánctér legszélén.

Ahogy belépett a lakókocsiba villanyt sem gyújtott, ruhástól eldőlt az ágyán. Nézte feje felett a plafont, ahol – köszönhetően a buli világításának – néha színes fényfoltok táncoltak. Karját a fele alá tette, és várt.

Nem hiába. Talán egy fél óra telhetett el, mikor félénk kopogás hangzott fel az ajtaján.

- Paul? – kérdezte Candice cérnavékony hangon, és beljebb óvakodott a sötétségbe. – Itt vagy?

Paul csak dünnyögött valamit válaszul. Candice nem látta, de az ajkán ott játszott valami különös mosoly.

Már sejtette, miért is nem kapta meg azt a bizonyos pofont…

Vége