Ments meg engem! 30. fejezet

Beletelt néhány másodpercbe, mire kihúztam a nyakam Daniel karjai alól, és ő is összeszedte magát annyira, hogy kisebb-nagyobb imbolygásokkal, de képes volt megállni a lábán. Hátráltam egy lépést, és olyan rondán kezdtem el nézni, mint még egyszer sem az ismeretségünk alatt. Hát ez aztán szép, mondhatom. Csak tudnám, miért töröm magam még mindig ezért a pasasért…

- Patrícia… - fókuszált aztán nagy nehezen rám Daniel, és ettől az egy szótól is, amit kiejtett a száján, olyan tömény alkoholfelhő csapott meg, hogy önkéntelenül is legyeztem magam előtt egyet. Irgalmas isten, a leheletétől is be tudnék rúgni… Mennyit ivott össze ez az eszement?

- Mondd, te normális vagy? – szórtam villámokat a szememmel úgy, hogy Zeusz, a főisten, csak tanulóinas lehetett mellettem, aztán megragadtam a grabancát, és beléptem a házba, magammal vonszolva őt is, aztán lendületesen bevágtam az ajtót.

- Hol van Rachael? – kérdeztem tényleg iszonyatos dühvel. Megölöm azt a nőt, az egyszer hétszentség! Tudja, hogy Daniel nem fogyaszthat alkoholt a gyógyszerei mellett, és ő pedig elnézi neki, hogy ilyen állapotba döntse magát, ez már felfoghatatlan volt a számomra. Nem is tudom, miért a futást választottam reggel feszültség levezetés gyanánt. Ha most mindkettejük haját leordítom, gyaníthatóan sokkal jobb lesz a lelkemnek.

- Rachael? – ismételte Daniel, és noha meg kellett támasztania a falat, örömmel láttam, hogy legalább annyi értelem pislákol még benne, hogy felfogja a kérdésemet, sőt válaszolni is képes rá. – Nincs itt – dünnyögte aztán.

- Remek – morogtam, aztán körbenéztem, mintha meg akarnék bizonyosodni felőle, hogy tényleg csak ketten vagyunk a házban. – Ezek szerint csak éjszakai vendég? – tettem fel a kérdést, mire Daniel heves pislogásba fogott, majd szó nélkül megindult – vagy botorkálni kezdett – a nappali irányába.

Egy-két pillanatig csak néztem a talajjal folytatott heves küzdelmét, aztán egy sóhajjal elnapoltam a balhézást olyan időpontra, mikor jobban elér a tudatáig, miért is szedem le a fejét. Ehelyett inkább utána léptem, és segítettem, hogy balesetmentesen elérje a kanapét. És ez nem volt könnyű feladat, mert a helyiségben maga az őskáosz uralkodott. Ruhák a padlón, pár tányér ételmaradékkal vegyesen, meg persze mindenhol poharak, és kiürült üvegek. A látványból elég nyilvánvaló volt, hogy nem egy órával ezelőtt kezdte a piálást.

- Megtudhatnám Daniel, hogy mi ez az egész? – fontam karba a kezemet a mellkasom előtt, mire Daniel olyan félve és bűnbánattal telve nézett rám, mint a kiskutya, aki a szőnyegre pisilt, és most várja a verést.

- Ittam – jelentette ki aztán, mire megforgattam a szemeimet.

- Nem mondtál ezzel újdonságot – horkantam fel. – És vagy esetleg olyan állapotban, hogy esetleg eláruld az okát?

- Haragszol rám – bökte ki aztán Daniel, és a kis asztalon lévő pohár után kezdett nyúlkálni, amit azonnal el is húztam a keze ügyéből, mire csalódottan pislogott rám.

- Igen, haragszom – fújtattam. – Ennek több oka is van, de jelenleg csak a mostaniról beszéljünk. Mi ez az egész? – mutattam körbe a koszhalmon. – Hol van a feleséged? Túlságosan kifárasztottad éjjel, hogy még nem mutatkozott ma?

- Nincs itt Rachael – ismételte el Daniel olyan vontatottan, mintha elmebeteg lennék, és a számba kéne rágni a tényt. – Miért lenne itt?

- Mert… én azt hittem… - vesztettem el egy pillanatra én magam is a talajt a lábam alól, bár én csak jelképesen. Aztán elgondolkodtam kissé. Igaza lehet. Egyetlen épeszű nő sem hagyná, hogy a férje ilyen roncsot csináljon magából, tehát a nő nyilván nincs a környéken, és nem látja, mit művel drágalátos férjura. A másik verzió az, hogy Rachael nem normális.

Beletúrtam a hajamba, és úgy döntöttem, az engem emésztő problémákat és lelki fájdalmakat kis időre félreteszem. Daniel gondja jelenleg ennél sokkal nagyobb. Leengedtem hát, mint egy lyukas lufi, és óvatosan leültem mellé a kanapéra.

- El tudod mondani, miért ittál? – kérdeztem gyengéden, az előbbi heves temperamentumomat, és a kikívánkozó gúnyos szavakat visszafogva magamban. Már tapasztalatból tudom, hogy a düh ilyenkor nem a legjobb tanácsadó.

- Nem akartál beszélni velem – dünnyögte Daniel, úgy vizsgálgatva a szőnyeg mintázatát közben, mintha valami érdekeset fedezett volna fel. Legalábbis a tekintetét nem volt hajlandó felemelni onnan. – Nem akartál beszélni velem, és én nem tudom, miért. Én semmi rosszat nem tettem – motyogta aztán a végén, mint egy duzzogó kisfiú.

- Daniel, te tényleg nem tudod, miért nem akartam veled tárgyalni? – vontam fel a szemöldökömet, mire egy fejrázás érkezett válasz gyanánt.

- Én csak veled akartam lenni tegnap… - tette aztán hozzá, és a kezem felé kezdett nyúlkálni, amit azonnal elhúztam a közeléből. – De te nem akartál… és én nem értem, miért. Nem értek már a világon semmit.

Magamba fojtottam a választ, miszerint jelen állapotában az is csoda, ha a kérdéseimet érti, aztán úgy döntöttem, tiszta vizet öntök a pohárba. Talán képes lesz felfogni, mit is tett velem. És önmagával is.

- Akkor megértetem veled a dolgokat – sóhajtottam. – Daniel, te lefeküdtél Rachaellel. Tudok róla, ne is akard tagadni. És azok után, amik köztünk történtek… nyilván megérted, ha ezt a tényt kissé nehezen viselem – csuklott el a hangom a végén, így hát gyorsan el is hallgattam. A befejező mondatot, miszerint „azt hittem, többet jelentek neked” már nem volt alkalmam elmondani.

Daniel hátrahőkölt, és úgy nézett rám, mintha kettőnk közül én lennék a részeg, akinek fogalma sincs róla, hogy mit zagyvál össze.

- Te miről beszélsz? – ült ki az arcára az a bamba ábrázat, amit már láttam párszor, bár az alkoholos befolyásoltság jelenleg ezt még tetézte. Konkrétan olyan fejet vágott hirtelen, mint egy szellemi fogyatékos.

- Csak arról, amit már tegnap is elmondtam – ismételtem roppant türelmesen. – Itt voltam akkor reggel, és láttam, ahogy Rachael elmegy innen. Eléggé rendetlen ruházata alapján pedig feltételezem, akkor öltözködött, amiből következik, hogy veled töltötte az éjszakát – böktem ki, és a szívembe újra belehasította a féltékenység, meg a szomorúság.

- Szóval láttad itt őt, és erre alapoztad, hogy… - bólogatott Daniel. – Már értem. Értek én már mindent – nevetett fel keserűen. – Te viszont nem értesz semmit. És nem is tudsz semmit.

- Mit kéne tudnom még Daniel? – sóhajtottam. – Ha valamit még el akarsz mondani, akkor rajta, itt az alkalom. Sokkal rosszabb ez az egész már nem lehet.

- Elmondtam volna én már tegnap is, de nem engedted, hogy beszéljek – válaszolta Daniel. Hogy a jelenlétem, vagy a sokkoló információk okozták-e, de mintha kissé eloszlott volna az alkohol mámora a fejében. – Itt volt Rachael, ez igaz. De én nem feküdtem le vele, Patrícia. Nem értem hozzá egyetlen ujjal sem. Esküszöm az életemre.

Úgy ültem a kanapén, mint akire lesújtott a mindenség összes villáma. Ha valamire, akkor erre a válaszra végképp nem voltam felkészülve… Egy pillanatig úgy éreztem, hogy tótágast áll velem a világ, és már végképp belezavarodtam a saját érzelmeim kusza hálójába.

- De hát akkor… – tettem fel a kérdést kimondatlanul, és egyedül a Danielre való tekintettel nem öntöttem magamnak egy pohár italt. – Mi történt itt akkor éjjel, Daniel?

- Tudni akarod az igazat? – tápászkodott fel a kérdezett a kanapéról, hogy noha még mindig nem túl stabilan, de már kevéssé ingatagon megálljon előttem, és úgy kezdett hadonászni hosszú karjaival, mint egy szélmalom.

- Igen, Rachael eljött! – fogott bele, és talán a megbántottság miatt, de némileg hangosabb volt az elvártnál. – Megtudta, hogy itt voltak a szüleim, és tudja, hogy én meg apám… ő egyszerűen aggódott értem! Meg akarta nézni, jól vagyok-e… eljött, és beszélgettünk. Az egészről… ami közöttünk történt. Ennyi történt! Iszogattunk, és… - túrt a hajába – és nem engedtem vezetni. Itt maradt éjjelre… egy külön szobában. Én itt aludtam, ő az emeleten… és semmi olyan, amire te gondoltál, meg amit magadban már eldöntöttél, nem volt, és nem történt! – kiabálta már az utolsó szavakat zaklatottan.

Beállt a teljes, totális csend. Olyan csend, hogy még az óra tiktakolását is tökéletesen hallani lehetett. És ez a csend nem változott, csak mélyült, egyre mélyült úgy, hogy a végén megszorította a szívemet.

- Daniel… - álltam fel én magam is, de fogalmam sem volt róla, mit is akarok mondani. Elhihetem, amit most mondott nekem? Ha ez az igazság, és ők tényleg nem… úristen, tényleg ekkora hülye voltam? Megvádoltam valamivel, amit el sem követett, és én voltam az, aki két kínkeserves napot szerzett magunknak? Én marha… én kötözni való bolond, én szerencsétlen, agyatlan félnótás, én…

- Hidd el nekem, Patrícia – csendesedett el Daniel, amikor megálltam előtte. – Nem történt köztünk semmi olyan, amit te gondoltál. Sosem feküdnék le Rachaellel többé. Soha – vetett aztán rám egy olyan pillantást, amiben ott tükröződött a teljes őszinteség. A lelkem legmélyén is megéreztem, hogy ez nem színészkedés, nem manipuláció… ez a férfi a színtiszta igazat mondta most el nekem.

Nem voltam képes megszólalni, csak bólintottam egyet, és éreztem, ahogy egy apró könnycsepp legördül az arcomon. Szomorúság, önvád, megkönnyebbülés… nem is tudom, millió érzéseim közül melyik idézte elő ezt a reakciót nálam. És mikor Daniel meglátta ezt az apró könnycseppet, kinyújtotta felém a kezét. Kissé félve még ugyan, de bizakodva abban, hogy ezúttal már nem lököm őt messze magamtól, semmilyen értelemben.

Ez volt az a pont, amikor már nem hezitáltam tovább. Tenyerébe hajtottam az arcomat, éreztem, ahogy magához húz, és megölel, én pedig úgy kapaszkodtam bele, mintha hosszú út után hazaérkeztem volna. Nem akartam ezt a férfit elengedni soha, de soha többé. Legszívesebben így maradtam volna az ölelésében az idők végezetéig, és mikor Daniel lágyan végigsimított a hajamon áttört a gát, és nemes egyszerűséggel elbőgtem magam.

- Sajnálom – hüppögtem bele a kissé viseletes ingébe. – Ne haragudj… én azt hittem… - tördeltem a szavakat, de érezhetően felfogta a lényeget, mert bólintott egyet, és noha még mindig kissé tántorgott – így vele egyetemben én is – ki nem engedett volna a karjaiból. Cirógatott, halkan motyogott, és noha a szavait nem értettem, elérte, hogy lassan-lassan megnyugodjak.

- Patrícia – nyúlt aztán az ujjával az állam alá, és elérte, hogy kissé könnyesen még, de ránézzek. – Van valami, amit még tudnod kell. Azt mondtam, hogy soha nem feküdnék le Rachaellel, de nem mondtam el az okát. Azért nem tenném, mert én már… - vett nagy levegőt, de a következő szavakat már nem tudta kimondani. A szemei elkerekedtek, csuklott egyet-kettőt, aztán elengedett, és – állapotát meghazudtolva - rohanni kezdett a fürdőszoba irányába.

Ekkora alkoholmennyiség után, amit ő ma bevitt, nem kellett kérdeznem az okát, hogy miért.

Vége

Folyt. köv.