Ments meg engem! 32. fejezet

Sziasztok!

Itt a történet újabb fejezete, a múlt hétvégére esedékes oneshoot-al pedig a holnapi nap folyamán jelentkezem.

Épp roppant elégedett képpel tettem le a telefont, mikor Daniel kócos, borostás feje megjelent a konyhaajtóban, és egész mivolta, lényének minden sejtje kávé után ordított.

- Jó reggelt – dünnyögte, és megdörzsölte állát, aztán beljebb óvakodott, olyan tekintetet vetve rám, amiben benne volt, hogy tisztában van vele, a tegnapi állapotáért még leszedem róla a keresztvizet, csak az időponttal nincs tisztában.

- Neked is jó reggelt – válaszoltam, aztán egy bögre gőzölgő feketét toltam elé. – Hogy érzed magad?

- Jobban, mint tegnap –ereszkedett le Daniel egy székre, és belekortyolt a kávéba. – Tényleg, tökéletesen rendben. A gyomrom oké, a fejem nem fáj, egyedül az önbecsülésem szenvedett nehezen helyrehozható károkat.

- Ha nem tévedek, a saját önbecsülésedet önmagad tiportad meg – tettem apró megjegyzést. – A két napig tartó piálásoddal méghozzá.

- Tudom – morogta a házigazda rosszkedvűen. – Patrícia, tudom, hogy ha most meg akarod mosni a fejem, jogosan teszed, szóval essünk túl rajta. Hidd el, szégyellem magam az egészért. Hogy ilyen állapotban találtál rám, és mindenért. Piszok módon érzem magam amiatt, hogy kidobtam a taccsot, és úgy viselkedtem, ahogy semmiképpen sem kellett volna.

- Érthető – hümmögtem, aztán lekönyököltem az asztalra, és közelebb hajoltam Danielhez, belefúrva a szemem az övébe.

- Akkor ide hallgass te félnótás – emeltem fel a mutatóujjamat a mondandóm komolyságának alátámasztására. – Ha még egyszer megtudom, vagy akár csak megsejtem, hogy egyetlen korty alkoholt is lenyelsz a lórúgásszerű nyugtatóid mellé, abban a pillanatban leveszem rólad a kezem, és onnantól csinálsz, amit akarsz. És ha most azt hiszed, ezt csak úgy mondom, hogy megijesszelek, akkor biztosítalak róla, minden szavamat komolyan gondolom. Mert amit tegnap műveltél Daniel, az nem vicc. Tájékoztatásul közlöm, hogy akár kaphattál volna egy szívbénulást, vagy légzőközpont bénulást is! Akkor már maximum a hűlő tetemedet nézegethetném, szóval esküszöm, még egy ilyen húzás, és amit a terroristáktól kaptál gyengéd simogatás lesz ahhoz képest, amit majd én adok neked! – fejeztem be morcosan a monológomat, megspékelve egy olyan ronda nézéssel, amilyenre egyáltalán képes voltam, aztán felkeltem, és a konyhapulthoz léptem. – Adok neked valami reggelit, mert gyanítom, nem is nagyon ettél mostanában – dünnyögtem már jóval szelídebben, mert miközben szavaltam, Daniel olyan tekintetet vetett rám, hogy legszívesebben megsimogattam volna, mint egy kölyökkutyát.

Egy fél szendvics legyártásánál viszont nem jutottam tovább. Nagy sóhajjal engedtem le a kezem, mikor átfogta a derekamat kér erős kar, és a karok tulajdonosa a testemnek simult.

- Sajnálom, Patrícia – súgta a fülembe, és ahogy megéreztem a forró leheletét, finoman megreszketett a lábam. – Tényleg ostobaságot csináltam. Itt és most szentül megígérem, hogy nem teszek ilyet többször, de cserébe te is ígérj meg nekem valamit – fordított aztán finom kényszerítéssel maga felé. – Soha többé ne ítélkezz felettem úgy, hogy nem vagy tisztában az igazsággal. Mert könnyen lehet, hogy tévúton jársz.

Nagyot nyeltem, és kezdtem piszkosul rosszul érezni magam lelkileg. Ugyanis mélységes igazság rejlett a szavaiban.

- Ezt jogosan mondod – hajtottam le a fejem. – Az én hibám is, hogy ilyen állapotba jutottál. Én legalább olyan ostoba voltam, mint amilyen te. Megígérem, amit kértél, ha te is megígéred, amit én kértem.

- Alkudozunk? – mosolygott Daniel, mire röviden, de nem túl vidáman felnevettem.

- Nem. Mondjuk úgy, elszívjuk a békepipát – válaszoltam, mire ő elnéző fejcsóválással magához húzott, én pedig úgy temettem a fejem a nyakába, mint aki egy életre kibérelte magának ezt a helyet.

- Akkor most már nincs harag? – kérdezte Daniel kis idő múltán.  – És ezek szerint még az orvosom vagy?

- Nincs harag, és az orvosod vagyok – bólogattam, aztán felemeltem a fejem. – És ha már itt tartunk, úgy, mint az orvosod, aki a mentális gyógyításodra szánta el magát, kitaláltam a mai programunkat – tettem még hozzá.

- Program? – ráncolta a szemöldökét Daniel. – Anonim alkoholisták gyűlése, vagy ilyesmi? – vigyorgott.

- Nem, ez eszembe sem jutott, bár ha még egyszer berúgsz, beduglak közéjük – fenyegettem meg, persze úgy, hogy lássa, ezt nem gondolom komolyan. – Nem, ez más jellegű program lesz. Én most hazamegyek, összeszedek magamnak néhány holmit. És kérlek, te is csomagolj. Ne sok mindent… pizsamát, váltóruhát, fogkefét és ilyesmit. Nem a városban töltjük az éjszakát.

- Nocsak – lepődött meg Daniel totálisan. – Hová viszel, tanulmányi kirándulásra? Vagy megint meglepetés parti lesz, és nem árulod el, csak a helyszínen?

- Ahogy mondod – bólogattam. Azt már nem fűztem hozzá, hogy ezúttal azért nem árulom el a végcélt, mert Daniel megmakacsolná magát, és szerintem hajlandó lenne akár a vízvezetékhez is bilincselni a kezét, csak ne tudjam elrángatni a házból.

- Szeretem a meglepetéseidet – mosolygott rám Daniel. – Eddig még mindegyik jól sült el.

Magamban megállapítottam, hogy ezt nem fogja szeretni. Sőt, ezt cefetül fogja utálni, és minden rábeszélő képességemre szükség lesz ahhoz, hogy ne forduljon sarkon, és induljon majd akár gyalogosan is vissza a városba. Aztán elhessentettem magamtól a gondolatot. Ezzel ráérek majd foglalkozni akkor, és ott.

- Akkor mondjuk, olyan kettőre itt vagyok, rendben? – hajoltam oda, hogy gyors csókot nyomjak Daniel szájára, aztán gyorsan kisiettem a házból.

Amikor beültem a kocsimba, a jókedv minden álcája lefoszlott rólam. Ez a mai menet nagyon kemény lesz, nagyon-nagyon kemény és nehéz. De ez a mai nap lehet a fordulópont a történetben. Most már csak reménykedem benne, hogy nem az ellenkezőjét fogom elérni, és nem rombolom tovább Daniel amúgy is ingatag lelkivilágát.

*****

Némi késéssel, fél három után érkeztem vissza Daniel házához, és ahogy megnyomtam a dudát, az említett úgy ugrott ki a házból, mint aki eddig lesben állt az ajtónál.

- Szia újra, Patrícia – mosolygott rám, aztán a kezében tartott utazótáskát betette a hátsó ülésre, az enyém mellé. Bekanalazta magát az anyósülésre, és miközben becsattintotta a biztonsági övet, óvatosan kikanyarodtam a főútra.

- Már nagyon kíváncsi vagyok a végcélunkra – fordította felém a fejét, mire kierőszakoltam magamból egy meggyőzőnek tűnő mosolyt. Atyaég, elképzelni sem tudom a reakcióját, ha majd meglátja, hová is viszem…

- Remélem, amíg holnap visszaérünk, Gyogyóbogyó nem szedi szét a házadat – próbáltam másfelé terelni a szót, mire Daniel megrázta a fejét.

- Miután hazamentél, fájó búcsút vettem tőle. A gazdái megérkeztek, körbeajnározták, aztán hazavitték – sóhajtott. – Újra túl nagy a csend nálam. Gondolkoztam rajta, hogy talán be kéne fogadnom valami állatot. Mondjuk egy kutyát. Ott a nagy kert, rohangálhat kedvére. Vagy akár egy kutyát, meg egy macskát is egyszerre – fűzte tovább a gondolatokat.

- És toronyórát lánccal – bólogattam nevetve, mire Daniel vállat vont.

- Miért is ne? – kérdezte. – Mindenkinek jó lenne. Nekik nem kéne menhelyen élni, én nem lennék egyedül. Vagy talán most arra céloztál, hogy telhetetlen vagyok?

- Nem – ráztam meg a fejem, kedvesen nézve rá. – Arra céloztam, amivel eddig is tisztában voltam. Jó szíved van, Daniel. Itt az ideje, hogy valaki értékelje ezt úgy, ahogy megérdemled.

- Amikor melletted vagyok, akkor úgy érzem, te értékeled – fogta meg a kezem Daniel, aztán elkomorodott. – Patrícia, kérlek, húzódj le. Állj meg!

- Miért? – ijedtem meg, bekapcsoltam az indexet, és a leállósávba hajtottam. – Mi történt? Baj van? Rosszul vagy? – kérdezősködtem, rémült és tanácstalan tekintete vetve rá. Amikor kikapcsolta a biztonsági övet értetlen tekintetet vetettem rá, egészen addig, amíg közel nem hajolt hozzám.

- Patrícia, nem gondolod, hogy van valami, amit reggel óta elfelejtettünk megtenni? Nem tudom, te hogy vagy vele, de én piszkosul vágyom rá – mondta, és még mielőtt bármit is reagálhattam volna, ajkamra tapasztotta a száját, és csókolni kezdett. Méghozzá úgy, hogy alig néhány másodperc elteltével már ívben tettem rá, hogy hol is állunk éppen, nem érdekelt, mi történt a múltban, vagy mi fog történni a jövőben. Szerettem ezt a férfit úgy, ahogy még senkit. És ez volt minden, ami számított.

*****

- Tankolunk? – kérdezte Daniel, mikor két órás autóút után bekanyarodtam egy benzinkút elé. – Vagy mosdó-problémák?

- Szállj ki, és elmondom – állítottam le a motort, és míg én az egyik oldalon másztam ki az ülésből, hogy kinyújtóztassam kissé elgémberedett tagjaimat, addig ő a másik oldalon lendítette ki lábait a forró betonra.

Nagy levegőt vettem, bezártam a kocsi ajtaját, aztán az autót megkerülve megálltam Daniel mellett, és megfogtam a kezét.

- Hallgass ide… - kezdtem bele a mondandómba dobogó szívvel. – És kérlek, hallgass végig. Nem fogunk tankolni, és a mosdót sem veszem igénybe. Nem ezért álltunk meg. Hanem azért, mert ezt itt a végcélunk – mondtam, és Daniel halálosan értetlen tekintetét látva a háta mögött álló épületre mutattam.

- Itt, ebben a motelban töltjük a ma éjszakát – mondtam végül befejezésül, aztán megállapítottam, hogy nem csalódtam, és körülbelül erre a reakcióra számítottam Danieltől, még az utazás megkezdése előtt, ami most rajzolódott ki a vonásaira.

- Nem! – rázta meg a fejét határozottan, majd hátrált két lépést, és lehetetlen volt nem észrevenni, hogy mekkora rettegés jelent meg a szemeiben. – Nem, te nem tudod…

- De igen, tudom – vágtam a szavába. – Tudom, hogy egy ilyen helyről hurcoltak el titeket. Tudom, hogy egy ilyen motelben kezdődött el az a kínkeserves négy hét. És most jött el az ideje, hogy szembenézz a démonjaiddal, amik azóta is benned élnek. Daniel… eljött az ideje, hogy újra átéld mindazt, ami akkor megtörtént veled.

Vége

Folyt. köv.