Szörnyek évadja 8. fejezet

8. fejezet

A dobszó halkan hangzott fel, mintha csak azt tesztelte volna, az ágyban fekvő alak megmozdul-e a hangjára. Aztán erősödni kezdett, egyre és egyre jobban, már szinte az ablakot kaparta, hogy betörjön, hogy áldozatot találjon, és pusztítson.

Tyler felkapta fejét az egyre erősödő ütemre. Noha még szinte az álom és ébrenlét határán járt, azonnal tudta, hogy veszélyben van. Halálos veszélyben. A szemek az ablak előtt felparázslottak, az arcába bámultak, ő a falig hátrált rémületében, és képtelen volt levenni pillantását arról az alakról, aki elhozta számára a megsemmisülést. Fülében a suttogás egyre erősebbé vált, kezét fejére tapasztotta, de a suttogás áthatolt gyenge védőbástyáján, az agyába nyúlt, hogy végül a falnál állva, fülét befogva üvölteni kezdjen, mintha a puszta hangja visszaűzhetné a rémet a megsemmisülésbe.

Az ajtó hirtelen kivágódott, és Mason rontott be rajta.

- Tyler – ordította, és igyekezett, hogy hangja utat találjon unokaöccse üvöltésén keresztül – Tyler, ne! – óvatosan lefejtette a kezeket a fiú fejéről, aztán megragadta tarkóját és szemébe nézett. Addigra a hang már elhalkult, és visszatért a semmibe, ahonnan feltámadt.

Tyler a fal tövébe roskadt. Meggyötört tekintetét Masonra emelte, aki leguggolt a fiú mellé.

- Nincs mitől félned – nézett a szemébe Mason, és halványan elmosolyodott – mi ketten biztonságban vagyunk.

*****

Alaric egy bögre kávét tett mindenki elé, aztán közénk ült. Népes kis csapatunk teljesen megtöltötte a konyhát, kiegészülve Jennával és Jeremyvel. Annyira örültem, mikor viszontláttam őket, hogy megpróbáltam egyszerre átölelni mindkettőjüket, több-kevesebb sikerrel, és mikor viszont öleltek, éreztem rajtuk az aggódást, és hogy már mindent tudnak. Nem haragudtam Alaricra. Tudtam, hogy mikor négy fáradt, rémült, és most némileg mégis felvillanyozott ember beront a házába, igen nehéz lett volna tovább titkolnia az igazságot szeretteim előtt. Hálás voltam neki, hogy legalább azzal, hogy egy időre otthont ad nekik, megmenti az életüket.

- Szóval – nézett rajtunk körbe Alaric – úgy gondoljátok, találtatok valami nyomot?

Damon elismételte neki mindazt, amire a házban rádöbbent. Rick meglepve pislogott.

- Ügyes – szólt elismerően, mire Damon halványan elvigyorodott. Mind tudtuk, hogy Damonnal kapcsolatban Alaric nem ejt ki ilyet egykönnyen a száján.

- Csakhogy van egy bökkenő – hűtötte le kedélyeket Freya. – Elnézést, ha elrontom mindenki örömét, de hogy ismerjük azt a tényt, miszerint Katherine gyűrűje volt a legelső, nem jelenti azt, hogy tudjuk hol készítették. Márpedig ha jól emlékszem, nekünk pontosan erre lenne szükségünk! Egyelőre csak annyit tudunk, hogy mikor Mytic Falls-ba érkezett fényes nappal volt, vagyis akkor már birtokolta.

Halk csend követte szavait. Aztán nagyot sóhajtottam. Átnyúltam a konyhapulton, megfogtam mindkét fiú kezét, és finoman megszorítottam.

- Jól van – néztem rájuk – ehhez a ponthoz is ti ketten vagytok a kulcs. Találkoztatok Katherine-el, sok időt töltöttetek vele, valamennyit biztos el is mesélt magáról. Nem ejtett ki a száján bármi olyan információt, ami közelebb vihetne bennünket a megoldáshoz? Gondolkozzatok! Ti tudjátok a legjobban, mennyire fontos ez!

Damon megrázta a fejét.

- Ha mi ketten beszélgettünk, semmi másról nem esett szó csak arról, hogy mikor fog átváltoztatni.

- Elég szűk témára koncentrálódott a társalgásotok – nézett rá Freya.

- Hát igen – vont vállat Damon. – Mi keveset beszélgettünk, sokkal inkább….. – elharapta a mondat végét, de a befejezést e nélkül is mind kitaláltuk.

- Oké – próbáltam fejemet rázva elhessegetni magamtól azt a vágyat, hogy valamit széttörjek a konyhában – és mi a helyzet veled? – néztem Stefanra. – Kérlek, próbálj visszaemlékezni a fontosabb eseményekre!

Stefan bólintott, arcát a tenyerébe hajtotta, és néhány percig csak a halálos csend ülte meg a konyhát. Részemről soha életemben nem láttam még senkit, aki ennyire komolyan vett volna bármilyen utasítást. Pár perccel később felnézett, és keserű arccal megrázta a fejét.

- Semmi – sóhajtott tehetetlenül.

Csalódottan vettük tudomásul kijelentését.

- Semmi? – ismételte Rick – Semmi adat, vagy információ, amit elejtett volna véletlenül? Egy ebéd közben, egy bálon, vagy akár a hálószobádban? Az Isten szerelmére, hát nem volt semmi különös?!

- Katherine európai volt ugye? – szólt bele a társalgásba Jenna. – Mi van, ha már ott és akkor…..?

- Nem utazhatunk Európába – motyogta Alaric – arra most nincs idő. És különben is, azt sem tudnánk, hogy ott merre induljunk!

- Akkor mit csináljunk? – kérdezett vissza Jenna.

- Imádkozzunk, hogy valahol itt legyen a megoldás kulcsa – tárta szét karjait tehetetlenül Alaric.

Stefan szeme hirtelen kitágult.

- Mi az? – kérdeztem, és megragadtam a karját. – STEFAN MI JUTOTT AZ ESZEDBE?

Felemelte kezét és megragadta az enyémet.

- Előre szólok, hogy lehet, semmi köze nincs ehhez az egészhez, de valami most beugrott – kezdte óvatosan, és körülnézett.

- Halljuk – nógattam, és éreztem, hogyan kezd szívem hevesen dobogni az izgalomtól.

- Azért emlékszem erre a jelenetre, mert ez volt az utolsó éjjel, amit vele töltöttem – fogott bele a történetbe Stefan – aznap este Katherine már fogoly volt, mi ketten pedig halottak – nézett Damonra. – Szóval, Katherine velem töltötte az éjszakát, és hajnal felé elég sokat beszélgettünk is. Ne feledjétek, akkor nekem még fogalmam sem volt róla, ki vagy mi is ő valójában. Mindenki úgy tudta, hogy egy szegény virginiai lány, aki nemrég vesztette el a családját egy tragikus tűzesetben.

- És ezt el is hitte mindenki? – szólt közbe halkan Jenna.

- Igen – bólintott Stefan – Katherine alapból is roppant manipulatív tudott lenni. Ráadásul képes volt megbabonázni, és a fejét kimosni mindenkinek, akinek csak akarta, vagy aki csak a közelébe került. Nem véletlen, hogy soha senki nem gyanakodott rá. Mindenki annak tartotta, aminek látszani akart. Egy jómódú földbirtokos család árvájának. Én magam is ezt hittem el, mert Katherine ezt akarta velem elhitetni. Emlékszem, akkor hajnalban azt mondtam neki, hogy nem értem, hogy egy ilyen gyönyörű, és jólelkű teremtés hogyan vívhatta ki a sors haragját azzal, hogy elvette tőle a családját.

Stefan eltűnődött, aztán lassan folytatta.

- Azt válaszolta erre, hogy a sors úgy látszik őt nem igazán szívleli, mert nem sokkal azután, hogy elvesztett mindenkit, ő maga is halálos veszélyben volt, épp akkor, mikor úton volt Mystic Falls felé. Akkoriban még más volt a környék – fűzte hozzá magyarázólag felém és Jenna felé fordulva – két város között semmi nem volt, csak a hatalmas kietlen pusztaság. Azt mesélte, hogy a városba jövet, épp hogy elhagyták a Cormax Hill-be tartó elágazást, a ló ami a hintót húzta valamitől megijedt, és megbokrosodott. Képtelenség volt megfékezni, vagy megállítani. Eltépte az istrángot, és elvágtatott a nyílt mezők felé. Miközben szabadulni igyekezett, egy rúgással eltörte a hintó kerekét, Katherine és Emily pedig ott maradtak egy olyan járműben, amellyel egyetlen métert sem lehetett megtenni. Sötét éjszaka volt, még csak a lovat sem tudták volna megkeresni, az már árkon-bokron túl járt. Nem volt más megoldás, ott kellett ülniük tehetetlenül. Katherine azt mondta, soha nem volt még olyan halálfélelme, mint ekkor – fejezte be Stefan.

- És azután? – kérdeztem akaratlanul is suttogó hangon.

- Nincs tovább. Talán maga is rájött, hogy a kelleténél többet mondott, mert aztán egy hang nélkül nekem esett – meredt maga elé Stefan, és önkéntelen mozdulattal végigsimított nyakán, mintha most is érezné a fogak okozta fájdalmat, én pedig gyengéden simogatni kezdtem a kezét.

Pillanatnyi csend támadt, de akkora, hogy szinte hallani lehetett hogyan őrölnek a fejekben a fogaskerekek.

- Nem értem – szólalt meg Alaric. – Oké, hogy ez nem túl kellemes helyzet, de miért életveszély? Mitől volt halálfélelme? Reggel nyilván arra járt volna egy fuvaros, vagy egy utazó, aki megmenti őket!

Damon felkapta a fejét, és megbabonázva meredt Alaricra.

- Reggel – suttogta, mire Alaric csodálkozva meredt rá. – Hát nem értitek? REGGEL! – kiáltott Damon, és nem volt olyan a konyhában, akinek ne esett volna le, mire céloz ezzel.

- Vagyis – mondta Alaric szinte kiáltva – azért volt veszélyben, mert közeledett a reggel! És Katherine védtelen volt a napfénnyel szemben!

- Igen – vette fel a fonalat Stefan is – ezek szerint akkor MÉG nem volt meg a gyűrűje, viszont másnap, mikor a városba érkezett, MÁR igen! Emily felmérte a helyzetet, tudta, hogy ha nem lép, Katherine halott. EMILY AKKOR ÉS OTT KÉSZÍTETTE EL KATHERINE GYŰRŰJÉT!!!

Felugrottunk a székből, és megdöbbenve meredtünk egymásra a felfedezés izgalmától.

- Tudjuk – suttogtam halkan, és Stefan karjaiba vetettem magam – tudjuk!

Egyedül Freya nem osztozott száz százalékig a lelkesedésünkben.

- Ez jó! – mondta ő is. – Végre egy lépéssel megint közelebb vagyunk. De…..ha nem tévedek….még mindig nem tudjuk mit csináljunk most, hogy már birtokában vagyunk ennek az információnak. Hogy fogja azt megoldani, hogy ezt a szemétládát kicsináljuk?

- Azt még nem tudom – válaszolt Damon, és soha ilyen határozott csengése még nem volt a hangjának – de ígérem, arra is rá fogunk jönni, és mindenki rúghat egy jó nagyot ebbe a mocsokba!

- Menjünk – állt fel Alaric is – el kell mennünk Masonhöz és Tylerhez. Nekik is el kell mondanunk mindezt – Jenna felé fordult – ígérem, amint lehet itthon leszek. Addig vigyázzatok magatokra.

Tapintatosan elfordítottam a fejem, mikor Jenna Alarichoz bújt, és gyengéden megcsókolta.

- TE vigyázz magadra – súgta neki halkan – és siess vissza hozzánk.

Mindenki kisorjázott a konyhaajtón, hallottam, ahogyan az előtérben halk beszélgetésbe kezdenek, tovább boncolva a lehetőségeket.

A konyhában csak ketten maradtunk Damonnal. Felemelte a széket, amit Freya felborított, aztán szemembe nézett. Nem kellett mondania semmit, szavak nélkül is kitaláltam mit akart mondani. Láttam az arcát az előbb, mikor Stefan karjaiba ugrottam. Nem szólt semmit akkor sem, és most sem, csak a keserű kifejezés kövült szinte rá az arcára.

Megálltam előtte, egy apró bocsánatkérő mosollyal. Végigsimított a hajamon, mint aki azt mondja, hogy tudja, megérti, és hogy lemondott rólam. De én nem akartam ezt. Illetve, már magam sem tudtam, mit is akarok valójában. Lehunytam a szemem, és megcsókoltam. Rövid, de szenvedéllyel teli, és belsőséges csók volt ez. Derekamnál fogva magához szorított, és éreztem, ahogyan a vágy átjárja testét, de még mielőtt többre vetemedhettünk volna eltolt magától. Tudtuk mindketten, hogy ez most nem a legalkalmasabb hely és idő. Sóhajtottam, aztán kiléptem a többiek után, Damon pedig néhány másodperccel később követett.

- Induljunk – nyitotta ki az ajtót Alaric, de kimenni már nem tudott rajta, mert egy alak állt a küszöbön, és feldúltan nézett ránk.

- Már kerestelek benneteket – nézett ránk Tyler – végre megvagytok.

- Tyler – csodálkoztam őszintén, hogy itt látom, és megéreztem kimondhatatlan zaklatottságát. – Miért nem hívtál?

- Mert a telefonom nincs nálam – válaszolta és Alaric invitáló mozdulatára belépett. – Ugyanis meglehetős sietséggel kellett távoznom otthonról.

- Miért? – kérdeztem zsibbadt szájjal, és már sejtettem, hogy valami nagy baj történhetett.

- Azért Elena – válaszolt, és a padlóra dobta táskáját – mert Mason bácsikám választott egy utat amin járni akar. Én pedig úgy döntöttem, választok magamnak egy másikat.

Vége

FOLYT. KÖV

Szörnyek évadja 7. fejezet

7. fejezet

Mindenki szótlan hallgatásba burkolózott, mikor újra átléptük a Salvatore ház küszöbét. Senkinek nem volt kedve beszélni, senkinek nem volt kedve tréfálkozni. Mintha hosszú évek teltek volna el a halloween-bál óta, mikor Damonnal önfeledten táncoltam, és minden olyan szépnek és örömtelinek tűnt az én kis városomban. Most csak álltunk az előtérben, nézve a tegnapi támadás nyomát, amely csaknem Damon halálát okozta, de szinte semmit nem láttunk a bennünket körbevevő világból, mintha a fejünkben lévő köd, és zavaros gondolatok a látásunkat is elhomályosították volna. Tyler és Mason már útközben elbúcsúztak tőlünk, Alaric is visszament Jeremyhez és Jennához, mi pedig csak álltunk üresen, ostobán, és reményvesztetten próbáltunk kapaszkodni valamibe, ami talán nem is létezett. Már nem akartunk hősök, vagy világmegmentők lenni. Már csak nyomorult élőlények voltunk. Szavak nélkül néztünk egymásra mi négyen, aztán Stefan kézen fogott, és egy hang nélkül tértünk szobánkba mindannyian, mintha egy csatát vesztett sereg utolsó foszlánya lettünk volna.

Stefan alighogy a párnára hajtotta fejét, szinte azonnal el is aludt. Egy darabig feküdtem a karjában, hallottam nyugodt légzését, néztem arcát, és úgy próbáltam eszembe vésni minden vonását, mintha ez lenne az utolsó alkalom, hogy látom. Gyengéd csókot adtam ajkára, de meg sem rezzent rá. Tudtam, hogy pihennie kell, hogy mindennél jobban szüksége lesz az erejére. De én képtelen voltam lehunyni a szemem. Csak forogtam az ágyban feszülő testtel és tépett idegekkel. A csend, a hallgatás szinte megőrjített. Óvatosan felkeltem az ágyból, papucsomba bújtam, és úgy ahogy voltam, pizsamában kisétáltam a nappaliba. Egy pohár erős italra vágytam, ami elbódít, ami eltompítja fejemben a közeledő veszély és pusztulás hangjait, amely elnémítja bennem azt az érzést, hogy nem nyerhetünk, és bármit teszünk, minden hiábavaló.

Már a küszöbről megláttam az asztalon hagyott whiskys üveg csillogását, ahogyan a kandalló tüze vörös bársonyba öltöztette az italt, és már élveztem a zsibbasztó, agyam és érzékeim részegítő érzést, mikor egy árny mozdult meg a fotelban, és állt elém. A rémülettől halkan felsikítottam, és hátratántorodtam, mikor az árny utánam nyúlt. Maga felé húzott, és

megkönnyebbülten láttam, hogy Damon áll előttem.

- Ne haragudj – súgta halkan, aztán a folyosó felé pillantott, hogy nem ébresztettem-e fel a többieket. Nem hallottunk mozgást, Stefan és Freya továbbra is mélyen aludtak. – Nem akartalak megijeszteni – nézett rám bocsánatkérően.

- Ni….. nincs semmi baj – találtam meg hangomat. – Nem te vagy a hibás. Azt hiszem, az idegeim kissé összekuszálódtak – mondtam keserű mosollyal. – Túl sok volt ez a néhány nap nekem.

Bólintott, hogy megérti. A bárpulthoz lépett, két nagy adag italt töltött ki kettőnknek, hallottam a beledobott jégkockák halk csilingelését, aztán visszasétált hozzám, leültetett a kanapéra, aztán ő is mellém ült, tisztes távolba tőlem.

- Jól vagy? – kérdezte, mikor egy hajtásra lehúztam a whisky felét, és megborzongtam az érzéstől.

- Hogy jól vagyok-e? – kényszeredetten felnevettem – Csodásan vagyok. Egy halott pap üldöz, mert összetéveszt valakivel, akiket szeretek életveszélyben vannak, fenekestől felfordult az egész életem. Kösz a kérdést, ennél jobban már nem is érezhetném magam.

Reszkető kézzel magamba döntöttem az italt, és már éreztem is a hatását, ami jótékony ködbe kezdte vonni érzékeimet. Damon követte példámat, aztán visszasétált a bárpulthoz, de már nem vacakolt a poharazgatással, magával hozta az egész üveget.

- Bocs, ha még mindig azt hinnéd, hogy le akarlak itatni – mondta halkan.

- Tudod mit? Ez alkalommal a legkevésbé sem bánom – nyújtottam kezem a teletöltött poharam után.

Nem mozdult, csak nézett maga elé, szótlanul bűvölte a szőnyeget, és láttam, ahogyan millió gondolat cikázik a fejében. Végül rám emelte a szemét, és megfogta a kezem. Engedtem neki a mozdulatot, nem húzódtam el, és éreztem, ahogyan nagy tenyere az enyémre simul.

- Elena – nézett rám, és éreztem, hogy ilyen komolyan még velem soha nem beszélt. – Megteszel nekem valamit? Tudom, hogy nincs jogom bármit kérni tőled, de könyörgöm neked, hallgass meg, és ígérd meg, hogy megfogadod a tanácsom. Kérlek.

- Mit akarsz Damon? – néztem rá döbbenten. – Megijesztesz!

Nagy levegőt vett, és kimondta azt a mondatot, amit korábban el sem tudtam volna képzelni, hogy az ő szájából fogom hallani.

- Menj el Elena – suttogta a szemembe nézve – menj el innen. Menekülj el ebből a házból, rohanj, ahogy csak lehet. Menj Alarichoz, fogd Jennát és Jeremyt, és hagyjátok hátra Mystic Falls-t, úgy hogy még a létezését is elfelejtitek. Kezdjetek valahol új életet, és felejtsetek el bennünket – könyörgött a hangja.

Szavai mintha éles tüskéket döftek volna a szívembe.

- Miért? – kérdeztem elgyötörten – miért akarod, hogy ezt tegyem?

Közelebb hajolt, végigsimított arcomon, és csak ennyit válaszolt:

- Mert azt akarom, hogy élj.

*****

- Hogy éljek – ismételtem zsibbadó ajakkal a szavait – hogyan élhetnék én ezek után? Hogyan kérheted, hogy ezt megtegyem? – motyogtam alig hallhatóan.

Közel húzódott hozzám.

- Elena, neked élned kell – ölelt magához gyengéden, és én hirtelen elhatározással odabújtam hozzá – te még lehetsz boldog. Neked még lehet jövőd. Légy az, akinek születtél – súgta a fülembe - Élő ember vagy Elena. És amint kilépsz innen, a velünk töltött rémálom véget ér – éreztem a hangjában rejlő fájdalmat.

- Nem lehet – suttogtam vállának – hogyan tehetnék ilyet?

Éreztem, hogy habozik, mielőtt kimondta a választ.

- Úgy – felelt halkan – hogy szeretlek. És bármit megadnék, ha meg tudnálak menteni.

Kicsit távolabb húzódtam tőle, és a tekintetét fürkésztem.

- Szeretlek Elena – ismételte meg – és még ha te másképp is érzel irántam, nem akarom, hogy bajod essen. Azt nem tudnám elviselni.

Behunytam a szemem, hogy ne lássam reménytelenül szomorú tekintetét. De a pillantása elől így sem tudtam menekülni. Éreztem, hogy végigsimogatja szemével arcomat, éreztem, ahogy ez a szempár az ajkamon táncol, és megéreztem, ahogyan kezével beletúr a hajamba. Tudtam, hogy ennél többet nem mer tenni, de nem akartam hogy megálljon. Magam sem tudtam mi történik velem, csak azt tudtam, hogy szükségem van rá, hogy kívánom a csókját, úgy ahogyan ezelőtt ezt el sem tudtam volna képzelni. Ezúttal én voltam az, aki ajkát az ajkára szorította, teste megfeszült a meglepetéstől, aztán mikor nyelvemmel finoman szétfeszítettem fogait, hogy megtaláljam az ő nyelvét, már feloldódott, magához húzott, és úgy szorított, mintha soha nem akarna elengedni. Egy hirtelen elhatározással ölébe ültem. Kinyitottam a szemem, és most én voltam az, aki arcában gyönyörködött. Hitetlenkedve bámult rám, mintha attól félne, hogy csupán álom mindaz, ami történik. Nem hagytam neki időt a gondolkodásra, vagy a visszakozásra. Lágyan és finoman beleharaptam nyakába, élvezve a felcserélt szerepet. Levegő után kapkodott, és kezei önálló életre keltek testemen. Lassan gomboltam ki ingét, egyre lejjebb és lejjebb simogatva mellkasát, és éreztem, ahogyan keze már a felsőm alatt matat, hogy aztán lágy mozdulattal tenyerébe vegye melleimet. Felsóhajtottam, és ekkor már ő csókolt engem, ő szívta szomjasan a számat, és már semmit nem akartam, hogy összeforrni vele a mámor boldog feledésében.

Halk nesz hangzott fel hirtelen a folyosó végéből. Úgy rándultunk össze, mintha ránk ijesztettek volna. Mindketten felpattantunk, gyors mozdulattal simítottam le hajam, ő reszkető kézzel próbálta visszagombolni ingét, leültünk, lehetőleg távol egymástól, és csak reménykedtem, hogy összevissza dobogó szívem, és kispirosodott arcom nem lesz árulónk. A nesz egyre közelebbről hallatszott, hogy néhány másodperc múlva a nappali ajtajában feltűnjön Freya alakja.

- Azt hittem egyedül leszek – nézett ránk meglepődve, és végigmért bennünket – hát ti meg mi a fenét műveltek itt?

*****

Damon kifürkészhetetlen tekintetet vetett Freyára, aztán magasba emelte az üveget, jelzésként, hogy mit csinálunk, egyben kérdő mozdulattal is. Freya bólintott egyet, és míg Damon hátat fordítva italt töltött neki láttam az arcán, hogy magában a pokolba kívánja a lányt. Én néma csendben próbáltam küzdeni a még mindig bennem tomboló vágy ellen. Lelkem egyik fele örült Freya felbukkanásának még mielőtt még megcsaltam volna Stefant, a másik fele csatlakozott az átkozódó Damonhoz.

Freya átvette a poharat, aztán a másik fotelba ült, fejét megtámasztotta a támlán, és egy percig néma csendben üldögélt.

- Elnézést, ha megzavartam valamit – nézett aztán rám.

- Nem…..nem zavartál meg…..semmiben – hebegtem, és hogy ne kelljen látnom arcát, ami azt sugározta, hogy mindent tud, én is öntöttem magamnak még egy italt.

- Rendben, ne feszegessük – vont vállat Freya – de túl jól ismerem Damont. Ha ő úgy akarja, úgysem tudsz ellenállni neki – mosolygott.

Komolyan gondolkodóba estem, hogy tegyek-e úgy, mint a világra rácsodálkozó ártatlan kisgyerek, vagy nemes egyszerűséggel fojtsam-e meg.

- Féltékeny vagy? – kérdezte Damon maró gúnnyal, mire Freya felé fordította a fejét.

- Vicces kedvedben vagy édes – nézett negédesen félrebillentett fejjel a lány.

Néhány pillanatig csend volt, míg egy mozdulattal felhajtotta italát, aztán Damon a bárpulthoz sétált, és újat töltött neki. Nyilván arra a meggyőződésre jutott, hogy amíg Freya iszik legalább csendben van.

- Azért különös ez az egész. Sosem gondoltam volna, hogy bármikor még egyetlen percet is el fogok tölteni mindkét Salvatore fiúval – fűzte tovább a szót az említett. – Anno, halandóként, le sem tudtatok rázni magatokról, emlékszel? – nosztalgiázott Damon hátát nézve, aki épp jégkockát dobált az italba.

- Mmmmm – reagált Damon vissza sem fordulva.

- Hiába, azok a régi szép idők már sosem jönnek vissza. Hála neked édes, az átváltozásért. Pokollá tetted az én nyugodt kis életemet. Sajátos értelmezéseid vannak a biztonságotokról.

Rám nézett, és látta arcomon, hogy nincs kedvem hallgatni őt ha tovább taglalja a témát.

- Mindegy – vont vállat ismét. – Ez már régen lefutott történet. Van egy mondás, miszerint a házasságok az égben köttetnek. Hát, a mi kis hármas love sztorink még talán a föld közelében sem járt.

Damon keze megállt a levegőben a jégcsipesszel. Néhány másodpercig maga elé meredt, aztán megperdült, olyan hirtelen, hogy a bárpult megremegett ahogy térde nekiütközött. Olyan sebességgel, amire csak vámpír képes, Freya előtt termett és vállánál fogva felrántotta a fotelból.

- MIT MONDTÁL? – kérdezte meredt szemekkel.

- DAMON NE, NE BÁNTSD! – kiáltottam rá, de felemelt kezével elnémított.

- Mi a fene bajod van neked? – próbált szabadulni Freya, aztán láthatóan felmérte, hogy nincs veszélyben. – Miről mit mondtam?

- A házasságról, vagy micsodáról – rázta meg Damon finoman.

- Hogy a mondás szerint a házasságok az égben köttetnek – ismételte Freya – mi rossz van ebben?

Damon elengedte a vállát, hátrált néhány lépést, és olyan kifejezés jelent meg az arcán, mint mikor az uzsorás pénzt lát. Gyors léptekkel fel-alá kezdett járkálni, és halkan motyogott valamit magában, amiből csak a „köttetett” szót tudtuk kihallani.

Csodálkozva néztem rá, aztán Freya felé fordultam, akinek szemmel láthatóan az a meggyőződés tükröződött az arcán, hogy Damonnak elment a józan esze. Mielőtt még azonban megszólalhattunk volna Damon megtorpant, és ránk meredt.

- Azt hiszem, rájöttem – nézett ránk. – A papír, amit Vanessa írt nekünk, amit Alaric a széfben talált. „Ott oldódik, ahol köttetett”. Azt hiszem, tudom a megoldást. Te döbbentettél rá – nézett Freyára, aki kerekre tágult szemekkel bámult vissza. Damon tudatáig eljutott, hogy egy szót sem értünk, ezért elém lépett.

- Arról ugrott be, amit most Freya mondott, a házasságról. A házasság egy alku. Egy eskü. Vagy egy szerződés, ha úgy jobban tetszik. Egy szerződés, amit megkötnek, vagy mondjam úgy, köttetnek.  Ennek a szerződésnek feltételei vannak. Komoly gonddal jár, ha ezeket megszeged.

Látta az arcomon felderengeni a halvány értelmet.

- És ennek a szerződésnek van egy jelképe.

- Mire gondolsz? – kérdezte Freya, aki még mindig nem értette az egészet.

Damon szó nélkül felemelte a kezét. Ujján megcsillant, és gyémántként verte vissza a tűz fényét a gyűrűje.

*****

- Szóval úgy gondoljátok, hogy valamiképp a gyűrűknek köze van a megoldáshoz? – kérdezte Stefan álmos képpel. Még mindig nem igazán tért magához azóta, hogy berohantam hozzá és nem épp kíméletesen kirángattam az ágyából. – Talán össze kéne törtünk őket?

- Nem – rázta a fejét Damon és a hajába túrt, mintha így összpontosította volna a gondolatait. – De valahol a közelben van a megoldás.

Az ajkába harapott, és hangosan kezdett gondolkodni. Mind meredten, pisszenés nélkül figyeltük őt.

- Tudjuk, hogy Itzitula bosszúja a holdkő és a gyűrűk miatt szakadt ránk - újra elhallgatott, és töprengve nézett maga elé. – „Ott oldódik, ahol köttetett.”  ….AHOL KÖTTETETT! – kiáltott hirtelen nagyot, alaposan rám ijesztve.

- Nem értem – húzta össze a szemét Freya.

- Ide hallgass! – Damon nem bírt ülve megmaradni, és fel-le sétálva magyarázni kezdett. – Az átok abban a pillanatban vált megszegetté, amikor az első gyűrűt elkészítették!

- Azt mondod, meg kell keresnünk az első gyűrűt? – kérdeztem.

- Nem! – válaszolta Damon izgatottan - Nem az első gyűrűt kell megkeresni, hanem azt a helyet, ahol az első gyűrűt elkészítették!!!

Dermedten bámultunk rá, mindannyian tudtuk, hogy igaza van. Damon megtalálta a megoldást.

- Oké – mondta Stefan – az első gyűrűről elég sok mindent tudunk.

- Honnan? – csodálkoztam.

- Katherine – mondta ki a választ Stefan helyett Freya.

Stefan bólintott.

- Az első gyűrűt Katherine-nek készítette Emily. Ezt eddig is tudtuk. De a helyéről fogalmunk sincs. És arról sem, hogy ha megtaláljuk ezt a helyet, hogyan fogjuk ezt a rohadékot visszakényszerítni a pokolba, vagy halálba, vagy bárhová ahonnan jött.

- Beszélj Alariccal – szólt Damon. – Talán tud valamit. Talán át kellene néznünk újra Isobel kutatásait.

Stefan kisietett a szobából, és a hallba rohant, ahol bősz telefonálásba kezdett. Freya követte, feszülten lesve minden, a kagylóból áthallott hangra.

Egyedül maradtam Damonnal. Megálltam előtte, ráemeltem a tekintetem. Nem kellett mondanom neki semmit, a szememből mindent kiolvashatott. Felemeltem a kezem, tenyereim közé fogtam arcát, és lopva egy lágy csókot váltottam vele. Aztán hátrább léptem amikor meghallottam Stefan közeledő lépteit.

- Siessünk – sürgetett minket – Alaric vár ránk.

Vége

FOLYT. KÖV.

Szörnyek évadja 6. fejezet

6. fejezet

Kissé még szédelegtem, és tompán fájt a fejem az elszenvedett vérveszteségtől, mikor kiléptem Damon szobájából. Megérintettem a két apró sebhelyet, amit nyakamon hagyott, mikor bűnbánó arccal kiemelte húsomból a fogait.

Kimentem Freyához a nappaliba. Addigra ott már tessék-lássék rend volt, csupán a tükör üres kerete a falon, és a vértől vöröslő szőnyeg árulkodtak a nemrég lezajlott támadásról. Stefan még nem tért haza, Freya pedig zaklatottan fel-alá járkált a kandalló előtt. Mikor beléptem, rámnézett kérdő tekintettel. Bólintottam, hogy mindketten rendben vagyunk, aztán csatlakoztam néma vigíliájához.

- Fel kellene hívni Stefant – mondta – mi van, ha az a szemét még mindig itt ólálkodik kinn?

- Nem – ráztam a fejem. – Gondolod, hogy nekem is ez volt az első gondolatom. De nincs itt. Érzem. Minden sejtemben érzem.

Freya épp válaszolni akart, amikor meghallottunk Stefan autójának a hangját, ahogyan a ház elé fordul. Alig egy perccel később ő maga is belépett a nappaliba, kicsit távolabb pedig két alak követte. Csak akkor láttam meg kik is ők, amikor a tűz fénye megvilágította Mason fehér ingét, és Tyler markáns vonásait.

Stefan tekintete a tükörre tévedt, aztán meglátta a vérben ázó szőnyeget. Mikor pillantása rám fordult, elhalt a még fel sem tett kérdés az ajkán. A karjaiba vetettem magam, és csak szorítottam magamhoz, ahogyan erőmből telt. Kezei közé fogta arcomat, és halkan felszisszentem, mikor ujja hozzáért a nyakamon lévő sebekhez.

Azt az arcot soha nem fogom elfelejteni. Ilyen kifejezést még nem láttam tükröződni rajta, mint mikor meglátta a két jól kivehető fognyomot rajtam.

- Mi ez itt? – kérdezte a felindulástól fulladozva – Mi történt? ELENA KI TETTE EZT VELED???

- Damon – jött a válaszom. Tudtam, hogy egy másodperc választja el attól, hogy elborult aggyal a bátyjára rontson, és befejezze azt a munkát amit Itzitula elkezdett, hát jó erősen karjába kapaszkodtam, és nem engedtem, hogy lerázzon magáról. Közben segélykérően Freyára néztem.

- Mielőtt gyilkolni támadna kedved – szólalt meg ő is – talán meg kéne hallgatnod, mi történt itt azok után, hogy elmentél.

Néhány szóban vázoltuk neki a helyzetet, és egyre inkább láttam rajta az önvádat.

- Ne – súgtam neki – ne hibáztasd magad. Ha itt lettél volna, te sem tehettél volna semmit a világon. Talán csak annyi, hogy most te feküdnél a szobádban Damon helyett, és érted aggódnék. Jobban, mint ahogyan Damonért aggódom.

- De ez…. – nyögte még mindig döbbenten, és szemezni kezdett a sebeimmel.

- Nem volt más megoldás. Ha nem teszem meg, Damon meghal. Tudod, hogy nem vagyok a rajongója, de azt nem akarom, hogy az én lelkemen száradjon a halála. Stefan – szorítottam meg karját – tudom, hogy felkavar ez téged. De kérlek, fogadd el, hogy megtörtént. Ha lett volna választásom, másképp döntöttem volna. Nekem sem volt kellemes főfogásnak lenni.

Sóhajtott egy hatalmasat, mint aki emészteni kezdte az elhangzottakat, majd hozzám hajolt, és gyengéden, szíve minden érzelmével megcsókolt. Aztán eszébe jutottak a vendégek, akik eddig a háttérben álldogáltak, és értetlen arccal kapkodták fejüket egyikünktől a másikunkig. Stefan egy mozdulattal beljebb tessékelte őket. Épp az italos poharakat osztotta szét, mikor megjelent a küszöbön Damon. Már inget váltott, de nadrágján még mindig díszelgett néhány vérfolt. Sápadt volt, és szeme is a szokásosnál jobban csillogott, de már képes volt megállni a lábán, és tántorgás nélkül közlekedni. A vérem percről percre egyre jobban töltötte meg testét élettel. Körbenézett a nappaliban üldögélőkön, aztán tekintetük egymásba akadt Stefannal, aki egy aprót bólintott, mint aki azt jelzi, hogy tudja, és megérti mi történt, még ha a tény nem is tölti el örömmel.

- Ha jól sejtem – szólalt meg Damon – akkor már ti is tudjátok, ugye? – nézett rá Masonre és Tyler-re, aztán beljebb sétált, és egy székre vetette magát.

- Fogalmazzunk úgy – válaszolt Mason – hogy hallottunk egy légből kapott őrültséget Stefan szájából – és leplezetlen ellenszenvvel méregették egymást Damonnal.

- Ha légből kapott őrültségnek tartod – szólalt most meg Freya – miért jöttél el? Megmondom miért. Mert valahol mélyen legbelül te magad is tudod az igazat.

- Azért jöttem, mert ha történt valami, ami bajt hozhat az unokaöcsém fejére, arról tudni szeretnék – vágta rá Mason.

Stefan csillapítólag felemelte a kezét.

- Várjatok – mondta – nyugodjon le mindenki. Nem kell a veszekedés, van elég bajunk e nélkül is. Ha nem hisztek nekem – nézett rá Masonre és Tylerre – akkor kérdezzétek meg Freyát, és hallgassátok meg hiteles forrásból is mindazt, amit én már elmondtam. Ha nem hisztek neki sem, várjátok meg amíg az a rohadék rátok talál. Ha van olyan szerencsétek, hogy túlélitek, akkor utána újra átbeszélhetjük ki mit hisz el, és miért.

Tyler arca megkövült, és félelem kezdett csillogni a tekintetében, Mason pedig zaklatott arccal a hajába túrt.

- Ez hihetetlen. Hihetetlen – ismételte.

- Ez – szólaltam meg most én, aztán a szőnyegre mutattam – az után történt, hogy Stefan elment értetek. Csak a vakszerencsén múlt, hogy most mind itt ülünk. Bármikor támadhat, és fogalmatok sincs az erejéről. És addig nem áll le, amíg mind holtan nem végezzük.

- DE MIÉRT? – kérdezte Mason – Illetve oké, azt megértem, hogy mi miért, már legalábbis ha Stefan feltételezése a holdkőről, meg a gyűrűkről megállja a helyét. De te és Tyler miért? Te ember vagy Elena, és Tyler is az!

- Mert – válaszolta halkan Damon – Elenát összetéveszti Katherine-vel. Ugye őt nem kell neked bemutatnom Mason? – kérdezte, mire a megszólított gyilkos tekintetet vetett rá – Tyler pedig, noha nincs az átok alatt, a géneket magában hordja. Az a szemét pedig valószínű úgy gondolja, hogy tiszta munkát akar végezni.

Mason a kezébe temette arcát, és mikor elgyötört tekintettel újra felnézett, már láttam, hogy még mindig nem sikerült teljesen meggyőznünk.

- Ha még mindig kételkedsz – szólt halkan Stefan – ajánlok valamit. Menjünk el Isobel intézetébe. Beszélhetsz Vanessával, ha akarsz. Ő is elmondhat, vagy akár meg is mutathat neked mindent, amit erről a témáról Isobel talált. Ha tárgyi bizonyítékot látsz, annak már hiszel?

- Ha kellőképp meggyőző, akkor talán hajlandó vagyok megfontolni, hogy segítsünk nektek – morogta oda Mason.

Stefan arcán látszott, hogy jelenleg még ezzel a részeredménnyel is elégedett. Aztán a még mindig viszolygó arckifejezésű Damonhoz fordult.

- Viszont még valamit szeretnék, mielőtt odamegyünk. Te és Mason, kössetek békét.

Ötlete mindkét félnél gúnyos mosolyt váltott ki.

- Egy csapatban játszunk, és az ellenségeskedés most csak újabb és újabb problémát fog szülni. Nincs arra sem idő, sem szükség, hogy rajtatok kelljen tartanom a szemem, hogy mikor döfitek hátba egymást. Ha ennek az egésznek vége, utálhatjátok egymást újra, ahogy csak akarjátok, az már a ti dolgotok. De most össze kell fognunk, ennek érdekében el kéne ásnotok a csatabárdot.

Damon és Mason arcára pillantva is úgy éreztem, hogy kisebbfajta csoda lenne, ha Stefan kérése teljesülne. Aztán Damon felállt, odalépett Mason elé, és bemutattak egy roppant rövid, és cseppet sem szívélyes kézfogást.

- Kezdetnek elég – sóhajtott Stefan. – Szóval – nézett rá Lockwoodékra – nemsokára indulhatunk.

Elindultam a szobámba átöltözni, és szemem sarkából láttam, ahogyan Damon pár másodperccel később a nyomomba szegődik. A szobám ajtajánál ért utol.

- Mit akarsz? – néztem rá. Bármi is történt köztünk, bármilyen áldozatot is hoztam érte, nem akartam, hogy azt érezze közel kerültünk egymáshoz. Még akkor sem, ha ez megtörtént.

- Csak megköszönni, amit értem tettél – válaszolta halkan. – Soha nem voltunk túl jó viszonyban, még ha ez mostanában talán kicsit változott is. Soha nem gondoltam volna, hogy képes leszel ezt megtenni értem. Sajnálom, hogy erre kellett kényszerülnöd. De köszönöm neked, hogy megmentettél.

Elengedtem a kilincset, és felé fordultam.

- Ha nem ugrassz elém, most nem beszélgetnénk itt – néztem a szemébe. – Szóval, nincs mit megköszönni egymásnak. Nem vagy az adósom, és én sem neked. A számla ki van egyenlítve.

- Értem – mosolyogta el magát, aztán elindult vissza a nappali felé, de néhány lépés után egy alakba ütközött.

- Tudom, mi történt – nézett rá Damonra Stefan – és az a tény, hogy elfogadom, és megértem hogy nem volt más megoldás, nem jelenti azt, hogy boldoggá tesz a tudat. Azt akarom, hogy tudd, hogy ha még egyszer csak kísérletet teszel arra, hogy Elenából táplálkozz, én verek karót a szívedbe.

- Ne aggódj – súgta oda halkan Damon – lehet, hogy kettőnk közül te vagy a jófiú, de van olyan, amit nem tennék meg, mégha te képesnek is tartanál rá. Sosem bántanám Elenát – aztán fürgén kikerülte öccsét, és visszasétált a nappaliba.

Stefan hozzám lépett. Fürkészve kutatta tekintetemet a szeme, aztán felsóhajtott. Rámosolytam. Nem volt köztünk szavakra szükség. Magához ölelt, ringatni kezdett, és csak álltunk a félhomályban, szorosan ölelve egymást. Egyikünk sem érezte még erősebbnek a szerelmünket, mint ebben a pillanatban.

*****

Elmúlt már dél is, mire Alariccal kiegészülve megérkeztünk Isobel intézete elé. Ahogy kiszálltunk végigmértem magunkat. Kialvatlan, szürkébe játszó arcok, fáradt tekintetek, és szinte vibrált mindannyiunk körül a levegő a feszült idegességtől. Ez alól csak Tyler, és a még mindig kételkedő Mason voltak kivételek.

Mikor beléptünk az intézetbe, Alaric felhívta Vanessát. A telefon kicsörgött, de a másik oldalról nem érkezett válasz.

- A fenébe – morogta Alaric. – Remélem benn találjuk őt. Már jó ideje nem tudom elérni – fordult hátra a magyarázattal Stefanhoz.

Az elől haladó Damon ekkor megtorpant, olyan hirtelen, hogy Alaric teljes erővel a hátának ütközött, és visszatántorodott.

- Hahó – kezdett volna bele a méltatlankodásba, de Damon mellé akkor odaállt Stefan, és pár pillanattal később felsorakozott mellettünk Freya is. Mindhárom vámpír úgy meredt előre, mintha látnának valamit, amit mi nem.

- Vér – morogta Damon. – Ti is érzitek, ugye?

Alaric egy másodperc alatt megértette. Félretolta a hármast, és rohanva indult meg Vanessa irodája felé. Levegőt kapkodva követtük. Az ajtó elég érve Alaric nem vesződött a kopogással, egyetlen mozdulattal berúgta az ajtót, aztán mind áttódultunk a küszöbön, és mikor beléptem, éreztem, ahogyan idegeim szinte sikítozni kezdenek.

Vanessa a földön feküdt. Szinte már teljesen kivérzett, és jó ideje halott lehetett, mert a vér, ami a testéből kifolyt, megfeketedve és megszáradva fedte a szőnyeget. Vér volt mindenhol, a függönyön, az íróasztalon, az iratok halmazán is. Éreztem, ahogyan torkom beszűkül, és számra tapasztottam a kezem, hogy visszafojtsam a sikítást. Stefan mellkasára bújtam, aki szorosan átölelt. Képtelen voltam a halott nőre nézni, nem tudtam volna látni az arcát. Alaric letérdelt Vanessa teste mellé, mintha csak szavak nélkül búcsúzna tőle, Damon pedig leemelte Vanessa kabátját a fogasról, és finoman ráterítette. Néma csöndben álltunk mindannyian. Egyikünknek sem kellett megszólalnia. Mind tudtuk, miért kellett Vanessának meghalnia.

A mozdulatlan csendet Alaric törte meg. Felkelt a halott mellől, és az iratszekrényhez sétált. Megfogta a szélét, és intett Damonnak, hogy segítsen.

- Döntsük ezt fel. Háromra – vezényelte, és mikor elhangzott a három, hangos puffanással felborították a szekrényt. Mögötte egy falra szerelt széf ajtaja villogott ezüstös csillogással.

- Ezt honnan……? – kérdeztem csodálkozva.

- Isobel a feleségem volt – válaszolta, miközben már a széf ajtaját tapogatta – szép kis férj lettem volna, ha nem lettem volna tisztában még a legkisebb titkaival is. Remélem Vanessa nem változtatta meg – morogta aztán maga elé, és egy kombinációval próbálkozott.

A széf ajtaja halk kattanással kinyílt, Alaric pedig belenyúlva csak egyetlen papírt húzott elő. Elolvasta a rajta szereplő egyetlen mondatot, majd értetlen csodálkozással Damon kezébe nyomta, aki ugyanilyen reakcióval adta tovább nekünk. Stefan maga elé tartotta, és együtt olvastuk a kapkodó betűkkel írt szavakat:

„Ott oldódik, ahol köttetett.”

Stefan továbbadta a papírt mindenkinek, és csak néztünk egymásra.

- Mi a fenét jelent ez? – kérdezte Damon, kimondva mindannyiunk helyett, és ránézett Alaricra, aki csak tanácstalanul rázta a fejét.

- Ez Vanessa írása, ugye? – kérdezte Freya – Miért nem említette ezt nektek, amikor beszéltetek vele?

- Mert – szedte össze a gondolatait lassan Stefan – bármi is legyen ez, valószínű most találta. Tudta, hogy előbb-utóbb el fogunk jönni hozzá. És ha tudta, hogy ismered a széf helyét – Alaric bólintott – nyilván úgy gondolta, ott mindenképpen megtaláljuk.

- És érti valaki közületek, hogy ez mi akar lenni? – kérdezte Mason. Nem volt szükség válaszra, a néma csend elmondott helyettünk mindent. Mason az asztalra dobta a papírt, és mind megbűvölten meredtünk Vanessa utolsó üzenetére.

*****

Mason fel-alá sétált a Lockwood kúria előszobájában. Egyre gyorsabban cikázó gondolatai szinte kergették egymást.

Hirtelen, valahonnan a semmiből, különös dobszó hangzott fel. Egyre és egyre közelebb ért, és már az ajtó elől szólt, de mintha ott lett volna a levegőben, a tavaszi szél leheletében, a ház előtti virágok illatában, ott pattogott elektromos szikraként a házban, és Mason érezte, hogy a dobszó lassan maga alá gyűri, és hogy könyörtelenül hordja magában a halált. Hirtelen elhatározással felvágta a fejét, nagy levegőt vett, és feltépte az ajtót, hogy egyenesen a rém szemébe bámuljon. Egy rettegő másodpercig csend volt, aztán Mason megszólalt.

- Van számodra egy ajánlatom. Alkut ajánlok. Három vámpír, és egy halandó élete, cserébe a magam, és Tyler életéért.

Vége

FOLYT. KÖV.

Szörnyek évadja 5. fejezet

5. fejezet

Freya maga elé meredt, néhány percig hallgatott, aztán lassú, vontatott hangon mesélni kezdett.

- Elég régen telepedtem le Cormax Hill-ben. Az a város az otthont jelentette nekem, ott mindig jól éreztem magam. Elrejtőzhettem, titokban élhettem, és az erdőben, vagy a tó környékén mindig volt néhány magányos horgász, vagy hajléktalan, akiből táplálkozhattam. Szép házban éltem, gondtalan és vad életet. Tudtam, hogy a közelben vagy – vetett egy pillantást Stefanra – de nem akartalak megkeresni. Remélem megérted. Semmi értelme nem lett volna felzavarni az állóvizet. És – nézett rám mosolyogva – már nem is bánom, hogy így döntöttem.

Stefan megszorította a vállamat.

- Szóval – folytatta Freya nagy levegőt véve – minden rendben volt körülöttem. De ezelőtt nagyjából egy hónappal elég különös dolgok kezdtek történni. Mások érkeztek a városba. Egyre többször és többször találkoztam vámpírokkal. Noha a mi fajtánk nem mindig keresi egymás társaságát, de ráérzünk, ha nem vagyunk egyedül. Néha láttam is őket, bárokban, vagy az erdőben. Lesben álltak, vadásztak, de valami különös légkör lengte körül őket. Mintha vártak volna valamire, és mintha féltek volna valamitől. Aztán jöttek újabbak és újabbak is. De ők már nem az én fajtám voltak, és néha, ha vámpírokkal találkoztam, megütötte a fülem néhány elsuttogott pletyka a vérfarkasok szövetségéről. Nem foglalkoztam velük, igazából egyikükkel sem. Én független akartam maradni mindentől és mindenkitől. De egyik este… valami szokatlan történt. Suttogásokat kezdtem hallani, néha dobszó áradt felém a semmiből, mintha csak a levegő hozta volna felém a hangokat. A semmiből jött, és mégis ott volt mindenütt. Rémisztő, ijesztő érzést hozott magával. És érezték a többiek is. A félelem egyre jobban nőtt, és egyre vadabb tettekben nyert kifejezést. Az én békés városom a földi pokollá vált. Rettegtek a halandók tőlünk, és mi is rettegtünk valamitől, aminek képtelenek voltunk nevet adni. És ekkor beszélni kezdtünk egymással. Hatalmas veszélyről, ami egyre jobban fenyeget bennünket, és aminek nem tudtuk a mibenlétét, de éreztük, mint ahogyan a beteg ember érzi a jelentkező lázat a testében. Tudtuk, hogy ezt a veszélyt csak úgy élhetjük túl, ha félreteszünk minden gyűlöletet, nézeteltérést, és segítő kezet nyújtunk egymásnak. Voltak, akik először azt hitték, hogy a békét akarók mind megőrültek. De aztán rájöttünk, hogy igazuk volt. Mert alig néhány nappal később elkezdődött az öldöklés. Először néhány farkas halt meg, de mire ránk gyanakodtak volna, a vámpírok is hullani kezdtek. Csúnya, erőszakos halállal pusztultak el mindannyian. Szerte a városban láttuk a testüket, kibelezve, megcsonkítva, néha szénné égetve. Senki sem tudhatta, ki lesz a következő, ki fog lecsapni rá, és hogy mikor. És ekkor megtörtént, amire még nem volt példa a vámpírok és vérfarkasok történetében. Mert olyan szövetség köttetett, amit ti még csak el sem tudtok képzelni. De addigra már késő volt. Mert vámpírok és farkasok is meghaltak mind egy szálig, kiirtották az új családom minden tagját, és nem tudom én vajon most itt lennék-e, ha te nem jössz értem – nézett újra Stefanra. Szeméből kétségbeesés és fájdalom áradt. – És bár tudom, hogy megmentetted az életem, nem örülök, mert tudom, hogy ez nem a megmenekülés, csupán haladék – nagyot sóhajtva elhallgatott, aztán egy mozdulattal ledöntötte a pohárnyi vér maradékát.

- Sajnálom – nézte Stefan – sajnálom, hogy ezen kellett átmenned. Nézd, azt nem ígérem neked, hogy nem történhet baj. De azt igen, hogy egy darabig biztonságban leszel. Most legalább azt tudjuk, kivel állunk szemben.

- De legyőzni nem tudjátok – világított rá a tényre Freya.

Hatalmas csend következett, mintha minden jelenlévő emészteni próbálta volna az imént elhangzottakat.

- A legmegdöbbentőbb az egészben – szólalt meg Damon, aztán felállt a székből – hogy ha mindez igaz, nekem előbb-utóbb a keblemre kell ölelnem egy vérfarkast, aki az életemre tör, és egy potenciális vérfarkas-kölyköt. Szép kilátások – morgott gúnyosan.

Stefan fáradtan megrázta a fejét.

- Hiába ülünk itt egész éjjel, a megoldáshoz nem kerülünk közelebb. Menjünk pihenni. Holnap felkeressük Lockwoodékat. Aztán talán újra beszélünk Alariccal, vagy Vanessával. Nem engedhetjük ezt a rohadékot lépéselőnyhöz jutni.

Freya nagyot nyújtózott, aztán kecses mozdulattal felállt. Egy apró csókot nyomott Stefan arcára, majd hozzám lépett, és magához ölelt.

- Elena – súgta a fülembe – szívemből örülök nektek.

Egymásra néztünk, és már tudtam, hogy barátra találtam.

*****

Befeküdtem Stefan mellé, nyakig magamra húztam a takarót. Kinyújtotta karját, szorosan mellévackoltam magam, fejemet a vállán nyugtatva. Karomat átfontam a mellkasán, és éreztem, ahogyan apró puszit nyom a hajamra. Rám mosolygott, és megpróbálta belőlem kiűzni a félelmet egy gyengéd csókkal. Egyikünk sem szólalt meg. Mindaz, ami most a fejünkben keringett, több volt annál, mint amit szavakkal ki lehetett fejezni.

- Igaz is – motyogtam vállának – hová szállásoltad Freyát?

- A vendégszobába – válaszolta a fejem búbjának.

Felkaptam a fejem a válláról.

- Ezt komolyan mondod? – hüledeztem – Pont Damon szobája mellé?

- Aha – vigyorodott el kajánul.

- Hááát, nem is tudom – néztem bizonytalanul rá – tényleg úgy gondolod, ez jó ötlet volt? Egy kanál vízben képesek lennének megölni egymást! – hallgattam kicsit a vendégszoba felől áradó gyanús csendet – Lehet, hogy már meg is tették – vetettem fel.

Stefan elnevette magát.

- Na ez az, amit nem hiszek – mosolygott.

Csodálkozva néztem rá, úgy vigyorgott mintha valami jó viccet meséltek volna neki.

- Nem értem. Mi van ezen ilyen mulatságos?

- Elena – nézett rám és a csínytevő gyerek vidámsága áradt a szemeiből – valamit nem tudsz Freyáról. Ő…. Hogy is fogalmazzak….. sosem volt az az önmegtartóztató típus. Ha érted mire gondolok. Damont pedig ebből a szempontból azt hiszem, szintén nem kell bemutatnom.

- Óóóóó – nyögtem ki – vagyis ők most…..???

- Fogalmazzunk úgy Elena, hogy van az életüknek egy olyan szelete, ahol tökéletesen megértik egymást. És amíg egymással vannak elfoglalva, van néhány nyugodt óránk, és nem kell mindkettőn rajta tartani a szemem – mosolygott továbbra is, aztán újra megcsókolt, és mikor hátat fordítottam neki hátulról szorosan hozzám simult. Simogatni kezdtem kezét amivel átkarolta hasamat, és már nyugodt, egyenletes szuszogását hallottam, amikor nekem még nem jött álom a szememre. Nem akartam elképzelni Damon és Freya kettősét, de a kép folyton agyamba tolakodott, és nem értettem mi az a különös szúrás a szívem tájékán.

*****

- Szóval – vette magára a kabátot Stefan. – Én most elmegyek, és beszélek Lockwoodékkal. Megpróbálom őket rábírni, hogy jöjjenek ide. Nem tudom meddig fog tartani, de gyanítom hosszas munkám lesz benne. Hála neked – nézett Damonra.

- Nem értem, miért nem mehetünk veled – néztem rá esdeklően.

- Mert nem tudom mi vár odakinn Elena – fonta karját a derekam köré. – Lehet, hogy az a mocsok csak egy lehetőségre vár. Ez a ház biztonságos. És Damon vigyázni fog rátok.

- Nagy vigasz – motyogtam.

- Tudom, hogy egy tapló – suttogta a fülembe. – De biztonságban akarlak tudni mindkettőtöket, téged és Freyát is. És bármilyen legyen is Damon, azt tudom, hogy nyugodt szívvel bízlak rá benneteket.

Átfogtam a nyakát, és szorosan magamhoz öleltem.

- Vigyázz magadra Stefan – súgtam halkan. - Szeretlek, és nem kérek semmi mást, csak hogy gyere vissza épségben.

Rám nézett, egy pillanatra ajka az ajkamhoz ért, aztán mire észbe kaptam hallottam odakintről az autó felbúgó motorját, hogy néhány másodperc múlva a zaj a semmibe vesszen, ahogy távolodott a háztól.

Damon a bárhoz ballagott, öntött magának és nekem is egy pohár italt. Meglepve vettem tudomásul a gondoskodását, de a whisky jól esett. Kicsit ellazított, és feloldotta a napok óta bennem lévő, szinte belém kövült feszültséget. Kinéztem az ablakon, és láttam, ahogy a szürkületet odakinn egyre inkább hatalma alá hajtotta a sötétség.

- Freya merre van? – kérdeztem tőle, mikor egy második pohárért tartott a bárpult felé.

- Gyanítom, még mindig alszik – válaszolta, és visszajött hozzám az újabb teletöltött pohárral.

Elvettem tőle az italt.

- A szobádban, ugye? – kérdeztem, és magam sem tudtam, miért dühít fel a helyzet.

Mosolyogva nézett a szemembe.

- Ezek szerint Stefan mondott neked néhány dolgot – levetette magát velem szembe, a karosszékbe, és félrehajtott fejjel méregetett. – Nem tudom nektek milyen éjszakátok volt, de az enyém fantasztikus – nosztalgiázott el maga elé meredve.

 Nagyot köhögtem a pohárba.

- Örülnék, ha megkímélnél a részletektől – prüszköltem, és nem tudtam eldönteni az italtól, vagy a méregtől kapkodok-e levegő után.

- Nem értelek, miért akadsz ki úgy ezen – vont vállat. – Azt mondtad, hagyjalak békén. Megtettem. Azt mondtad, ne közelítsek feléd. Teljesítettem. Cölibátust nem kértél tőlem. Bár ne is kérj. Halva született ötlet lenne – nézett rám sajátos gúnnyal, bár a tekintetéből teljesen más áradt felém.

Nem tudtam mit reagálni, csak keresgéltem a szavakat. Még én magam sem tudtam eldönteni, hogy helyeselni akarok-e az előbbi megállapításához, vagy röviden és velősen vérig akarom-e sérteni. Fürkésző tekintettel nézett rám, mintha hallotta volna, hogyan kattognak agyamban a fogaskerekek. Felállt a székből, odajött, aztán leült a kanapéra, szorosan mellém, éreztem, ahogyan combunk összeér.

- Miért zavar téged, ha mással töltöttem az éjszakát? – búgta halkan felém.

- Te hatalmas tévedésben élsz – néztem rá, és próbáltam fagyos lenni, de éreztem, hogy nem jártam sikerrel – engem a legkevésbé sem érdekel, hogy kivel mit teszel, mindaddig, amíg nem tartasz róla kiselőadást.

- Ugyan Elena – túrt bele tarkómon a hajamba – ne mondd ezt. Tényleg nem érdekel? Tényleg tévednék, ha arra gondolok, hogy még te sem vallod be önmagadnak, hogy rosszul esik ez neked? Ha így van, és tévedek, csak szólnod kell. Ígérem, soha többé a közeledbe sem megyek. Mondd ki most, hogy hagyjalak egy életre békén, és hogy nincs nálad esélyem.

Nem tudtam megszólalni. Tudtam, hogy nem adhatok neki esélyt, de tudtam, hogy inkább lenyelem a saját nyelvem, de amit kér, nem leszek képes kimondani. Csak néztem rá, tekintete szemembe mélyedt, éreztem, ahogyan gyengéden simogat a pillantásaival.

- Ha ez megnyugtat – súgta halkan, hogy alig hallottam őt – nem történt köztünk semmi Freyával. Átjött hozzám, az igaz, de nekem nem kellett. Mert ahányszor rá néztem, csak az járt az eszemben, hogy bármit megtennék azért, ha te kopogtattál volna az ajtómon. Képtelen voltam rá vele. Csak te jártál a fejemben.

Szó nélkül néztem rá. Láttam, ahogyan ajka közeledik, már szinte éreztem ahogyan – mint tegnap délután – minden erő elhagy a csókjától, de hirtelen lépések hangzottak fel a nappali felé közeledve. Felugrottam Damon mellől, néhány pillanat múlva már ő is messze állt tőlem, és próbáltunk úgy tenni, mintha csupán két idegen töltené kényszer szülte idejét egymással.

Freya megállt a nappali ajtajában, és valamit megérezhetett a levegőben, mert különös tekintettel mért végig mindkettőnket.

- Zavarok? – kérdezte, és kapkodta fejét egyikünkről a másikunkra.

- Ugyan. Érezd otthon magad – nézett rá Damon. – Whisky? – bökött rá az üvegre.

- Mondd, mit csináltatok vele? Kimostátok az agyát? – nézett rám elismerő csodálkozással Freya. – Sosem volt ilyen – elvette Damon kezéből a poharat – nahát. Milyen fura látni, hogy képes vagy majdnem teljesen úgy viselkedni, mintha normális lennél. 

Damon csak egy utálatos fintorral válaszolt. Már épp nyitottam a számat, hogy válaszoljak, amikor Freya szeme kitágult. Ujjai közül kicsúszott a pohár, és dermedten meredt az ablak felé. Riadtan követtük mindketten a pillantását, és éreztem, ahogyan megdermed bennem a vér.

A kinti sötét éjszakából egy vöröslő szempár bámult be ránk az ablak üvegén keresztül. A ház előtti lámpák fénye megvilágította elnagyolt, szinte kőből faragott vonásait, és az arcát átfedő kusza vonalakat. Fenyegető gonoszság áradt a tekintetéből, és mielőtt bármit reagálhattunk volna, felhangzott a dobszó, fájdalmas hangosan pergett a fülünkben, dobhártyát tépő és szaggató feszességgel pufogott egyre közelebbről, hogy a következő pillanatban kialudjanak a szobában a lámpák, és egy fülsiketítő morajlással felrobbanjon körülöttünk a világ.

*****

Alig néhány másodperc alatt játszódott le minden. Egy pillanatig vakon kóvályogtunk mindhárman a sötétben, aztán a falon lévő hatalmas tükör remegni kezdett, mintha csak földrengés rázná a házat, és hatalmas reccsenéssel karnyi szilánkokra szakadt, a szilánkokon megcsillant a kinti fény ahogyan egyenesen felém repültek. Képtelen voltam moccanni, olyan hirtelen történt minden, nem tudtam mit tenni, csak bámultam rémülten a közeledő halált. Aztán hirtelen egy árny suhant mellém, egy mozdulattal arrébb lökött, a padlóra zuhantam, hogy nemsokára az árny is mellém roskadjon. Aztán minden visszazökkent a normál kerékvágásba, visszatért a fény, eltűnt az ablakból a rém, és semmi nem emlékeztetett az elmúlt néhány másodpercre, csak a kitört tükör a falon, és a saját vérében fekvő Damon, akinek tövisek módjára álltak ki a karnyi nagyságú szilánkok a testéből.

Odakúsztam hozzá, eszméletén volt, fájdalmasan sziszegett, körmei a szőnyegbe vájtak a tehetetlen fájdalomtól. A következő pillanatban Freya is mellettem termett. Egymásra néztünk, és szavak nélkül is tudtuk, hogy csak a vakszerencse szegődött mellénk, amiért a szilánkok nem hatoltak Damon szívéig.

- Oké, most csak bámultok, vagy esetleg segítetek is? – nyögte Damon a földről. Freya a legnagyobb szilánkra tette a kezét, aztán ránézett Damonra, aki ajkát összeszorítva bólintott. Freya kihúzta testéből az üveget, és Damon fájdalmasan felüvöltött. Nyolc szilánk, nyolc mozdulat, és nyolc fájdalmas ordítás árán megszabadítottuk őt a csaknem halálát okozó volt tükördaraboktól. Mire végeztünk, inge ázott a vérétől, és a szőnyeg alatta szintén vörösbe öltözött. Megpróbált feltápászkodni, de visszarogyott. Szétnyitottam már amúgy is foszlányokba szakadt ingét, és láttam, ahogyan sebei, egyik a másik után, lassan beforrnak. De a vérveszteség sokkal nagyobb problémát okozott.

- Vér – motyogta kiszáradt szájjal Freya. – Pótvér kellene neki.

- Hozom – pattantam fel amennyire reszkető lábam bírta. Lerohantam az alagsorba. Tudtam, hol van a hűtőláda, amelyben Damon tartja a privát készleteit. Ahogy odaértem megcsúsztam valamin a vak sötétben. Egy mozdulattal a villanykapcsolónak zuhantam, és mikor felgyulladt a világítás, éreztem, hogy az előbbi rémületen eluralkodik az újabb rettegés.

Damon készlete a földön hevert. Apró cafatokra voltak szabdalva a vérkészítményes tasakok, tartalmuk szinte tóvá állt össze a földön. Nem kellett gondolkodnom. Bármilyen erő is hatolt a házba, ez volt a szándéka. Nem tudtunk segítséget nyújtani Damonnak.

Visszarohantam a nappaliba, és térdre zuhantam mellettük. Freya türelmetlen tekintettel nézett végig rajtam, aztán térdig véres alakomon. Szeme kerekre tágult. Füléhez hajoltam, de keserű mosollyal megrázta a fejét és Damonra bökött.

- Hiába suttogtok. Úgyis hallok mindent – motyogta Damon fektében, és megrémültem, milyen gyenge a hangja. – Nem kell mondanod semmit – folytatta. – Kitalálom. Rohadt nagy a felfordulás odalenn ugye? A rohadék. Pontosan tudta mit csinál.

Felpattantam.

- Az erdő! – kiáltottam – Stefan is oda jár vadászni!

Freya sápadtan bólintott. Tudta, hogy rá vár a feladat.

- Ne! – kiáltotta Damon, amilyen hangosan erejéből tellett. – Ne tegyétek ki innen a lábatokat! És ha odakinn van még mindig? Veszélyben lehettek. És én most nem nagyon tudnék segíteni.

Dermedten vettem tudomásul, hogy igaza van.

- A fenébe, hát nincs ebben a házban semmi, ami él? – kiáltott Freya. – Legalább egy rohadt aranyhal egy tetves akváriumban?

- Segítsetek – emelte fel karját Damon – nem fekhetek itt örökké.

Két oldalról felemeltük. Rémült dobogásba kezdett a szívem, mikor megéreztem, milyen bizonytalanul áll a lábán. Még Stefan sem volt ennyire legyengülve a vérveszteségtől, mikor a sírból kiszabadult vámpírok megkínozták.

Lassan a szobájába támogattuk. Az ágyára fektettük, és csak álltunk felette.

- A gyászos hallgatással várhatnátok oké? Még élek – próbált mosolyogni.

- Menj – mondtam Freyának. – Nem ártana némi rendet csinálni. Ha Stefan időközben befut, meglátja ezt a felfordulást, és egyikünket sem talál, azonnal rosszul lesz. Várd meg odakinn. Mondd el neki mi történt. Én addig itt maradok – mondtam határozottan, azzal odahúztam egy széket Damon ágya mellé, és eltökélten leültem. Rám nézett, én pedig értettem a tekintetéből.

- Nem lesz semmi baj – ismételtem. – Itt maradok vele.

Aprót bólintott. Egymás szemébe néztünk, és tudtam, hogy pontosan ért engem, és tudja mi következik, és tudja azt is, hogy nincs más megoldás.

Amint bezárta maga mögött az ajtót, odaültem Damon ágya szélére. Szeme lassan kezdett becsukódni, és tudtam, hogy nincs sok időnk. Melléfeküdtem, szorosan hozzásimulva. Fáradtan kinyitotta szemét. Oldalunkon feküdtünk mindketten, szemben egymással. Nagy levegőt vettem, aztán egy mozdulattal félresöpörtem a nyakamból a hajamat. Feje alá nyúltam, gyengéd mozdulattal megemeltem, és nyakamhoz húztam.

- Nem – hördült fel rekedten. – Ezt nem!

- Nincs más megoldás – súgtam neki. – Meg kell tenned.

- Soha Elena – válaszolta rekedten – veled soha.

- Damon, kérlek – néztem a szemébe. – Tedd meg. Nem akarom, hogy bajod essen – mélyen szemébe néztem, és hagytam, hogy elöntsék tekintetemet az érzelmek. – Nem akarlak elveszíteni.

Visszanézett rám, szeme csillogott a fájdalomtól és a gyengeségtől. Lassan felemelte reszkető kezét, végigsimította arcomat. Megfogtam kezét, tenyerébe hajtottam a fejemet, aztán visszafeküdtem a párnára, hogy szabad hozzáférése legyen a nyakamhoz. Láttam, ahogyan szeme alatt megjelennek a fekete erek, és ő is látta, ahogy megremegek a félelemtől. Simogatni kezdett, hogy kicsit megnyugtasson, aztán vállamba temette fejét, és hirtelen megéreztem, ahogyan óvatosan és vigyázva nyakamba mélyeszti fogait. Felszisszentem a pillanatnyi éles fájdalomtól, és miközben megízlelte véremet, önkéntelenül is átfontam rajta karjaimat, és simogatni kezdtem.

Vége

FOLYT. KÖV

Szörnyek évadja 4. fejezet

4. fejezet

Alaric a konyhapultra tette a kihangosított telefont. Úgy ültük körbe – Stefan, Alaric, Damon és én – mintha egy különös szeánsz legfőbb alkotórésze lenne.

- Szóval – kezdte Alaric – Vanessa, tudnunk kell mindent erről a dologról. Mit tudsz elmondani róla?

- Megkaptam a képet, amit átküldtél – hangzott a női hang a vonal másik végén – Damon jól emlékszik. Csakugyan van jó néhány utalás erre Isobel anyagai között. A legtöbb persze csak töredék, de amennyit lehet össze tudtam rakni belőle.

- Vagyis akkor megtudhatjuk, mi vagy ki ez? – kérdezte Stefan.

- Amikor a kedves bátyád legutóbb itt járt, meg akart ölni engem – válaszolt Vanessa – azt hiszem, előbb tartozik egy bocsánatkéréssel.

Damon majd’ leesett a székről a méltatlankodástól.

- Hátba lőttél engem egy nyílvesszővel, amit eredetileg Elenának szántál! – kiáltotta alig titkolt ingerültséggel a telefonba – A helyedben kissé több segítőkészséget mutatnék!

- Azt hiszem most nem ez a legfőbb problémánk Vanessa – szólt bele a kissé feszült társalgásba fáradt hangon Alaric. – Kérlek, segíts nekünk. Bajban vagyunk.

Halk sóhaj hallatszott a vonalból.

- Hát jó. Egyedül érted teszem, ezt remélem értékeled – adta meg magát Vanessa. – Amikor itt jártatok beszéltem nektek a vérfarkasok és a vámpírok legendájának alapjáról. Arról az azték főpapról, aki úgy próbálta megfékezni a népét gyilkoló természetfeletti lényeket, hogy egy átokkal a Nap és a Hold szolgáivá tette őket. Isobel egyik mappájában találtam egy rajzot. Először azt hittem, hogy csak a fantáziája szüleménye, de az a kép, amit Elena rajzolt, megegyezik azzal amit anno Isobel vetett papírra – rövid szünetet tartott. – Azt hiszem, hogy akivel dolgotok van, az Itzitula.

- Ő az a bizonyos azték főpap? – vonta fel a szemöldökét Alaric. – Ez nekem nem világos. Ha már elátkozott két fajt, mi készteti arra, hogy most visszatérjen ebben a formában - nevezd ahogyan akarod, szellemnek vagy bárminek – ide Mytic Falls-ba?

- Erre most nem tudok száz százalékos biztossággal felelni – válaszolt Vanessa lassan – maradjunk annyiban, hogy amit most mondok többnyire találgatás, és csak kis százalékban tény. Még ha nem is ismerik sokan, de a vámpírok és vérfarkasok legöregebbjei őrzik a létezésüknek ezt a legendáját. De Isobel ennél jóval tovább jutott. Itzitula átka ugyanis nem ért véget ennyivel. Feltételezések szerint, ha az átkot kijátsszák, vissza fog térni a halálból, hogy megbüntesse az általa felállított törvények megszegőit.

Süket, értetlen csend fogadta szavait a konyhában.

- Mit értesz ezalatt, hogy kijátsszák az átkot? – rázogatta a fejét Alaric.

- Nos, a vámpírok megtalálták a módját, hogy fényben járjanak, a vérfarkasok pedig a Holdkő segítségével uralni tudják az átváltozást. Ezzel Itzitula átka megszegettnek van nyilvánítva.

- Na ne – morogta Damon – Katherine már 1864-ben megtalálta a módját annak, hogy a fényben járhasson! Akkor miért most és miért mi?

- Mert a halál birodalma nem átjáróház, okoska – válaszolta Vanessa gúnyosan – még egy nagy hatalmú főpap sem tud bármikor egyik világból a másikba ugrálni. Isobel dolgai között találtam még néhány jegyzetet erre vonatkozóan, valamiféle bolygó- és csillag együttállásról, de ez alig volt néhány mondat. Nem vagyok csillagász, de úgy sejtem ezeknek az együttállásoknak kell bekövetkezniük ahhoz, hogy Itzitula számára megnyíljanak a világok közötti kapuk. Ez pedig – halk lapozgatást hallottunk a háttérből – öt héttel ezelőtt következett be. Nos, remélem tudtam valamennyit segíteni.

- Ennyi, amit találtál? – kérdezte Alaric. – Valami arra vonatkozóan, hogyan lehet – nem is tudom, megölni, leszerelni, visszaküldeni vagy ilyesmi?

- Arról semmi. Lehet, hogy előbb vagy utóbb Isobel rátalált volna a válaszra, mert épp ezen a kérdésen dolgozott, csak már nem volt rá ideje. Kérdezzétek Damont, miért nem.

- Fantasztikus – fintorgott Damon ingerülten – bocs, ha nem informálódok minden áldozatom felől, hogy elnézést, mielőtt meghalsz hagy kérdezzem meg, nem dolgozol valami fontos kutatáson?

- Oké, oké – emelte fel kezét Alaric, hogy elhallgattassa Damont, még mielőtt a telefonon keresztül kitört volna a verbális háború. – Kösz Vanessa. Adósod vagyok.

- Feljegyzem – jött a válasz, aztán halk kattanással megszakadt a vonal.

*****

- Rendben – túrt a hajába Alaric – foglaljuk össze mit tudunk. Van egy ezer éves átkunk, egy meglehetősen dühös főpapunk, egy csapat halott vámpírunk és vérfarkasunk, és egy jó nagy gödrünk, amiben nyakig benne vagyunk. Kihagytam valamit?

- Igen – szólaltam meg rekedten, először azóta, hogy Alaric megérkezett. – Valamit kihagytál. Ez a legenda vámpírokról, és vérfarkasokról szól. Akkor miért nem Damon, vagy Stefan látja őt? Miért én hallom, miért az én álmaimat kísérti? MIT AKAR TŐLEM?

Alaric és Stefan tanácstalanul összenéztek. Damon viszont tekintetembe fúrta pillantását.

- Azt hiszem, ez nyilvánvaló – válaszolt halkan – azért szemelt ki téged, mert azt hiszi, hogy te vagy Katherine.

Szavait mély, döbbent csend követte.

- Ez őrület- nyöszörögtem, és Stefan kezébe kapaszkodtam. Markába fogta a kezem, és megszorította.

- Szóval….. most mit csinálunk? – jött a kérdés Damon szájából.

Stefan felállt a székből, és magához ölelt.

- Elena, pakolj össze néhány ruhát. A legszükségesebbeket. Egy időre átköltözöl hozzánk. A mi házunk jóval biztonságosabb. Ami Jeremyt és Jennát illeti – fordult Alarichoz – őket neked kéne magadhoz venni. Találj ki valami jó történetet. Végül is te vagy a tanár.

- Meglesz – bólintott Alaric.

Stefan hozzám hajolt, és lágy csókot nyomott az ajkamra.

- Menj pakolni Elena. Jobb lesz, ha egy percet sem késlekedünk.

*****

Alig egy óra elteltével két nagy bőrönddel állítottam be a Salvatore-házba. Stefan felcipelte holmimat a szobájába, aztán amikor leültem az ágya szélére magához húzott, én pedig a vállára hajtottam a fejem.

- Ne aggódj Elena. Nem tudom még hogyan, de ígérem, hogy túl leszünk ezen. Épségben, és egyben túl leszünk rajta. Nem fog bajod esni. Vigyázok rád. Bármi áron vigyázni fogok rád.

Bólintottam a szavaira. Felállt mellőlem, és a két bőröndöt az ágy alá tolta.

- Aludj egyet, rendben? Zaklatott éjszakád és napod volt. Pihenj nyugodtan – takart be gyengéden. Mikor megsimogatta a hajam, a fáradtság és kimerültség eluralkodott a félelmemen, és mire bezárta maga mögött a szoba ajtaját, már mélyen aludtam.

Mikor magamhoz tértem még mindig világos nappal volt. Jólesően nyújtóztam, és örömmel állapítottam meg, hogy sikerült elég jó kipihennem magam, és hogy nem ébredtem gyötrő rémálmokra. Mintha csak ennek a háznak a falai még az elmémben jelentkező lidércnyomást is a falakon kívülre rekesztették volna. Kócosan, ásítozva baktattam ki a konyhába. Stefant kerestem, de a konyhában csak Damon üldögélt, egy üres, vérfoltos pohárral maga előtt.

- Hello – motyogtam neki üdvözlésképpen. Kávét kerestem, és undorodva fintorogtam el magam, amikor megláttam előtte ebédjének véres nyomait. Követte a tekintetem, és két mozdulattal eltüntette a poharat szemem elől. Miközben kiöntöttem magamnak a kávét, éreztem, hogy minden mozdulatomat szemmel követi.

- Hol van Stefan? – kérdeztem.

- Annyit üzent, hogy dolga van, de még sötétedésig megérkezik – válaszolta, és tovább bámult rám.

- Akkor ma megint te vagy a testőrgárda? – kérdeztem sóhajtva, és leereszkedtem egy székbe.

Bólintott.

- Ha nincs ellenedre.

- Ha kifogásolnám sem tehetnék ellene semmit, szóval inkább próbáljuk elviselni egymást, rendben? – tettem neki ajánlatot, amit részéről újra csak néma bólintás követett.

- Nézd, valamit tisztázni szeretnék veled – kezdtem bele óvatosan, néhány perces hallgatás után. – Ami a bálon történt….. még mielőtt Stefan megjelent…. Szóval, az….

Elmosolyodott.

- Majdnem megcsókoltál, Elena. Nincs ezen mit magyarázni.

- Tévedsz – ráztam meg a fejem – el voltam keseredve, ráadásul le is itattál. Ha majdnem megtörtént valami, azt nem jószántamból tettem. Saját magamtól sosem tenném ezt.

Olyan tekintettel nézett rám, hogy hajszál híján lelökött a székről a szemeiből áradó érzelemhullám. Kezdtem kényelmetlenül érezni magam.

- Ennek ellenére a múlt éjjel az ágyadban landoltam – válaszolta pimasz mosollyal – ráadásul hallottam, hogy megfordultál, és éreztem, hogy bámultál engem. Nincs hátul szemem, de azt mindig elfelejted, hogy a hallásom kiváló.

Dühös mozdulattal az asztalra löktem a kávésbögrét, és kirúgtam magam alól a széket. Hihetetlen módon Damon egy perc alatt ki tudott engem idegileg borítani.

- Felejtsük el az egészet! – kiáltottam a képébe, és már a küszöbnél jártam, amikor fénysebességgel mögöttem termett, vállamra tette kezét, és maga felé fordított.

- Ha el akarod felejteni, tedd meg – súgta. – Nem tehetek ez ellen semmit, nem kérhetem, hogy ne csináld. De azt ne kérd tőlem, és ne várd, hogy én is képes legyek erre.

- Damon – motyogtam halkan, miközben éreztem, hogy keze végigsimít a hajamon – nem történt köztünk semmi, és soha nem is fog. Miért akarnál emlékezni erre?

- Azért Elena – nézett a szemembe – mert az a múlt éjszaka…..életem legszebb éjszakája volt.

Tágra nyílt szemmel bámultam rá.

- Nem – súgta halkan, kitalálva a gondolatomat – nem tettünk semmit. Csak fogtalak a karomban, amikor hozzám bújtál, néztelek, ahogyan alszol, és úgy éreztem, még soha nem kerültem hozzád olyan közel, mint a múlt éjjelen. Igen Elena. Életem legszebb éjszakája volt.

Némán néztem rá. Keze közben hajamról az arcomra csúszott. Lágyan simogatott, én pedig valami okból fogva élvezni kezdtem ezt a gyengéd érintést. Arca egyre közelebb hajolt hozzám, úgy éreztem, hogy a tekintete szinte ledöngöl, már csak ajkait figyeltem, ahogyan lágyan szétnyíltak, és egy másodperc múlva az én ajkaimra tapadtak. Képtelen voltam küzdeni ez ellen az érzés ellen, és nem is akartam. Behunytam szememet, átadva magát a csók édes ízének, éreztem, ahogyan nyelvével végigsimít ajkamon, boldogan nyitottam ki a számat és engedtem, hogy végigsimogassa az én nyelvemet, hogy játékos, őrjítő táncba kezdjen ajkunk egymással. Percekig tartott a csók, vagy másodpercekig, nem tudtam megmondani. Nem volt a fejemben semmi más gondolat, csak az, hogy nem akarom ezt befejezni. Magához húzott, szorosan megölelt, és szívem hirtelen riadtan kezdett kalapálni, mikor megéreztem, hogyan fogy egyre és egyre jobban a hely a nadrágjában. Egy másodperc alatt kijózanodtam, felpattant a szemem, egy lépést hátráltam és eltoltam magamtól.

- Ne! – kiáltottam rá. – Ezt soha többé ne próbáld meg!!!

Nem jött közelebb, csak állt előttem, és mosolyogva nézett.

- Visszacsókoltál Elena. Ne mondd nekem, hogy te nem élvezted. Le sem tudnád tagadni – vándorolt lejjebb a szeme testemen.

Nem kellett követnem a tekintetét ahhoz, hogy érezzem, ahogyan mellbimbóim szinte átszúrják a pólómat.

- Damon, ez itt és ennyi volt. Ne közeledj, és ne akarj tőlem semmit. Tartsd magad távol tőlem! Mindkettőnk érdekében.

Nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de ekkor Stefan autójának hangját hallottam a ház elől. Az ajtó felé fordultam. Már hallottam a lépteit, de egy másik cipő kopogása is visszhangot vert a folyosón.

A konyhaajtóban megjelent Stefan ábrázata, mellette egy szőke, törékeny alkatú, porcelán arcú szépség. Zavartan bámultam rájuk, de Stefan hozzám lépett, átkarolt a vállamat, és a szőke lány felé intett.

- Elena, ti még nem ismeritek egymást. Hagy mutassam be neked Freyát.

*****

A nappaliban ültünk mindannyian, a kandalló mellett. Freya egy pohár vért kortyolgatott, Stefan mellettem ült a kanapén, Damon pedig hátrébb foglalt helyet. Megállás nélkül fixírozták egymást Freyával, és szinte érezni lehetett, ahogyan jéggé fagy közöttük a levegő.

- Elena, Freya itt marad velünk.- nézett rám Stefan. - Ő is veszélyben van, és nem akarom, hogy baja essen.

- Mellesleg – tette hozzá Freya – ne feledd, hogy én vagyok a rossz hír hozója. – Stefanra mosolygott. – Én találtam meg a halott vámpírokat és farkasokat.

Damon felmorrant a háttérben.

- Én legalább próbálok tenni valamit ebben a helyzetben édes – búgta neki halkan Freya – valami értelmeset. Nem az az életem legjobb szórakozása, hogy ártatlan embereket változtatok át.

Damon nem szólt, csak hang nélkül forgatni kezdte a szemét. Stefan és én csak ültünk néma csendben, és úgy éreztük egy totális, kétszemélyes háborúba csöppentünk bele. Stefanra pillantottam, és láttam, ahogy lopva megrándul a szája széle. Éltem a gyanúperrel, hogy bár nem mutatja, de roppantul élvezi a helyzetet.

- Szóval – fogott bele Freya – Stefan elmondta, mi folyik itt. Ezek szerint az egész családomat ez a szemétláda ölte meg Cormax Hill-ben.

- A családodat? – visszahangoztam meglepődve, aztán zavart magyarázkodásba kezdtem – Úgy értem, hogy azt én is tudom, hogy vérfarkasok és vámpírok nem igazán……közeli barátai egymásnak.

Rám mosolygott, minden neheztelés nélkül, aztán végighordozta tekintetét mindannyiunkon, és mély sóhajtással tette az asztalra a poharat.

- Mind veszélyben vagyunk. Az elmúlt két hét történései odaát, és az elmúlt két nap itt, a ti életetekben magáért beszél.

Feldúltan fel-alá kezdett járkálni a szobában, aztán leült a székbe, és hátravetette magát. Szemeivel újra végigpásztázott mindannyiunkat, aztán Stefanhoz fordult.

- Jó érzés, hogy nem felejtettél el, és barátodnak tartasz annyira, hogy meg akarod menteni az éltem. Ezek után úgy hiszem, adós vagyok nektek a saját történetemmel.

Vége

FOLYT. KÖV.

Szörnyek évadja 3. fejezet

3. fejezet

Egyhuzamban hajtottam hazáig, mintha minden zaklatottságomat és dühömet a vezetésbe kellett volna belefojtanom. Harag és csalódottság dolgozott bennem egyszerre. Néha egyszerűen nem értettem Stefan viselkedését, Damon minden tette pedig csak hab volt számomra a tortán. Letekertem a kocsi ablakát, az éjjeli levegő kicsit lehűtötte forró fejemet, így mire megálltam a házunk előtt sikerült lecsillapodnom valamennyire. Kikecmeregtem az ülésből, nagy lendülettel becsapva magam mögött a kocsi ajtaját. A teraszlépcsőn állva, magamban még mindig füstölögve kotorásztam táskámban a lakáskulcs után. Halk csörgéssel sikerült markomba fogni, de dermedt ujjaim közül az apró fémdarab a lépcsőre koppant, én pedig fürgén lehajoltam érte.

Abban a pillanatban sötét lett az utcában, mintha csak kikapcsolták volna a város fényeit. Lágy szellő kezdett valahonnan fújni, de nem a nyári, enyhet hozó éji szél volt ez. Valami más keveredett bele, mintha emberek nyöszörgése, állatok vonyítása sóhajtozott volna körülöttem. Próbáltam parancsolni agyamnak, amely filléres horrorfilmek jeleneteit vetítette azonnal elém, és reszkető kézzel próbáltam betuszkolni a kulcsot a zárba, de ekkor szinte kiszippantották a világból az engem övező hangokat, mintha csak egy gombnyomással elnémítottak volna körülöttem mindent, az úton elhaladó autók zaját, a denevérek halk csipogását, a tücskök ciripelését. És ekkor, ebben a süket, mindent felölelő csendben újra megszólalt a ma este már hallott dobszó.

Most is úgy éreztem, hogy ez az ütem egyszerre jön kintről, és mélyen belőlem, mint mikor a szív erős dobbanásai lüktetnek egy fájó sebben, újra éreztem, ahogyan lassan eluralja minden érzékemet, ahogyan halántékomon pereg egyre hangosabban, éreztem ujjaimban, minden idegvégződésemben, de most nem volt, ami megszakítsa, mert egyre hangosabbá vált, egyre közelebb jött, mintha csak áldozatul, vagy zsákmányul akart volna engem. Próbált magába szippantani, uralni, én pedig józan eszem utolsó erejével löktem a kulcsot a zárba, úgy estem be az ajtón mintha űztek volna hazáig, hátam mögé sem mertem nézni, éreztem, ahogy valami próbál utánam nyúlni, mintha csak rájött volna, hogy távozni készülök, és marasztalni akart volna maga mellett mindörökre.

Bolondul zakatoló szívvel csaptam be magam mögött az ajtót, és amint visszatért a vér zsibbadt tagjaimba azonnal végigszaladtam a lakáson, ellenőriztem minden ajtót és ablakot, beleértve Jenna és Jeremy szobáját is, és képtelen voltam magamtól elűzni azt a gondolatot, hogy egy katasztrófát, egy kimondhatatlan fenyegetést az utolsó pillanatban úsztam meg. Hajam nyirkosan tapadt a nyakamba, hideg verejték pergett végig homlokomon, reszkető lábbakkal rogytam le az ágyamra. Semmi másra nem vágytam, csak biztonságban tudni magam és szeretteimet. Jeges ujjaim előhúzták táskámból a telefont, és tárcsáztam.

- Stefan – nyögtem bele a készülékbe, mikor a másik oldalon megnyitották a vonalat. Próbáltam tárgyilagos és nyugodt maradni, de vacogó ajkam ízekre szaggatott minden szót. – Stefan, újra hallottam őt. Itt van a ház körül. Bárki vagy bármi is legyen ő, de azt hiszem, itt van.

*****

Reszketve ültem az ágyamon, tenyerembe temetve fájó fejemet, mintha így próbáltam volna menekvést találni nyugtalan gondolataim elől. Stefan belépett, becsukva maga mögött a szoba ajtaját, és egy nagy bögre forró teát nyomott a markomba, aztán leült, tisztes távolságra tőlem.

- Nem találtam itt senkit, vagy semmit. Semmi jelet, semmi nyomot, ami arra utalna, hogy lett volna itt valaki. Elena, biztonságban vagy.

Elkínozott tekintetet vetettem rá, és megérezte a benne rejlő kérdést.

- Jenna és Jeremy rendben van. Megnéztem őket, békésen és mélyen alszanak.

Bólintottam. Többre most nem futotta erőmből. Belekortyoltam a teába, jól esett a forrósága, mintha az életet hozta volna vissza jéghideg végtagjaimba.

- Mi ez az egész, Stefan? – suttogtam félve. – Mi az, amit látok? Látom, hallom ezt én egyáltalán? Vagy kezdek teljesen becsavarodni?

Óvatosan érintett meg, mintha attól félt volna, hogy ellököm magamtól. A haragot, amit eddig iránta éreztem, teljesen eltörölte, lényegtelenné zsugorította bennem a félelem. Megszorította kezem, én pedig nem bírtam tovább önuralommal, mellkasára hajtottam fejem, hagytam, hogy hajamat simogassa lágyan, hogy csendes szavakat suttogva vigasztaljon. Lágyan ringatott, percekig nyugtatgatott.

- Elena, nem tudom, mi történik. De nem tudom kiverni a fejemből azt a tényt, hogy ami ma veled történt, és amiről én ma tudomást szereztem, valami módon összefügg. Nem tudom hogyan, és azt sem hogy miért, de érzem, hogy valahol itt van a rejtély kulcsa, ezekben a történésekben. Bár tudnék, vagy értenék többet ennél.

Nem válaszoltam. Kerestem a szavakat a kérdéshez, amit fel akartam tenni neki. Felemeltem fejem, és csak ennyit tudtam feléje suttogni:

- És Freya?

Bánatot és fájdalmat láttam a tekintetében.

- Elena, nem hazudtam neked. Eltitkoltam az igazságot, de ez nem hazugság. Igazat mondtam abban, hogy ő számomra már csak egy jó barát. Ami történt, már nagyon régen volt. Sosem akarnék már tőle semmit – mélyen szemembe nézett – és azt te magad is tudod, hogy miért. Sajnálom, ha megbántottalak, sajnálom, ha csalódást okoztam. Nem azért tettem, hogy bántsalak.

- Engem nem az bánt, hogy ő az életed része volt – válaszoltam halkan – mindkettőnknek megvan a múltja, és nincs jogom számon kérni rajtad mindazt, amit azelőtt tettél, mielőtt megismertél. Az fáj, hogy becsapva érzem most magam. Én sosem titkoltam el előled semmit. És az, hogy te nem beszéltél nekem Freyáról, aztán most bejelented, hogy a volt menyasszonyoddal találkoztál…nekem ez….

 Két tenyere közé fogta arcomat, mélyen a szemembe nézett, és engem letaglózott amit tekintete sugárzott felém.

- Ne haragudj rám Elena – súgta – ígérem, nincs több titok, nincs több rejtély, ami elválaszthatna téged tőlem. Szeretlek Elena. Szívem legmélyéből szeretlek.

Béke, és nyugalom költözött a szívembe. Belemélyedtem tekintetébe, és szívemben fellobbant az érzelmek lángja. Odahajoltam hozzá, és mély, szenvedélyes, mégis gyengéd csókot váltottam vele. Fejemet vállára hajtottam, és szorosan magamhoz öleltem.

- Én is szeretlek, Stefan Salvatore.

Hozzám hajolt, és most ő csókolt meg engem. Szája finoman szétnyílt, és éreztem, ahogyan nyelve végigsimítja számat, és bebocsátást kér ajkaim közé. Boldogan engedelmeskedtem, élveztem ahogyan magához szorít, éreztem szíve egyre gyorsabb dobbanásait, nyelve lágyan simogatta az én nyelvemet, elvarázsolt, egy másik világba repített. Engedtem hogy keze finoman útra keljen testemen. Vágytól reszketve szabadítottuk meg egymást a ruhadaraboktól, hogy nemsokára gyengéd mozdulattal belém olvadjon, hogy átöleljen, és határozott mozdulatokkal ösztökéljük egymást a kéj felé, hogy aztán a mámor pillanatai után elússzunk a semmibe.

*****

Mellettem maradt egész éjjel. Biztonságos, menedéket nyújtó karjai között aludtam el, és reggel felébredve úgy éreztem csupán rossz álom volt az előző éjjel, annak minden történésével együtt.

- Na és hogy lesz ezután? – kérdeztem tőle mikor borzas fejjel felült mellettem az ágyban. – Úgy értem, mit kezdünk ezzel a dologgal, ami történt Cormax Hill-ben, és ami történt velem?

- Mára meglesz az elfoglaltságom, azt hiszem – nyújtózott nagyot, aztán gyengéd puszit nyomott az orrom hegyére. – Visszamegyek Cormax Hill-be. Megpróbálom kicsit jobban megkapargatni ezt a történetet. Azt hiszem jóval több van itt néhány halott vámpírnál és vérfarkasnál.

Bólintottam. Érdekes módon minden féltékenységem mintha elpárolgott volna belőlem.

- Azt hiszem napközben biztonságban vagy, bár nem árt az óvatosság – gondolkodott hangosan – bármi is volt a közeledben, úgy tűnik mindig csak éjjel jelentkezik. Szóval sötétedés után már semerre ne csavarogj el, rendben? Megígéred?

- Hát persze – mosolyogtam – De Jenna és Jeremy?

- Azt hiszem őket ne féltsd. Ez a valami hozzád kötődik, nálad jelentkezik. Nem tapasztalt belőle semmit egyikük sem, így azt mondom, ők teljes biztonságban vannak.

Felkelt, és öltözködni kezdett, aztán hozzám lépett és megcsókolt.

- Maradj csak, pihenj. Aludj egy jót. Sietek vissza amilyen gyorsan csak tudok. Ha estig sem érek vissza, ne aggódj, nem maradtok egyedül. Damon majd vigyáz rátok.

- Fantasztikus – motyogtam – csodálatos estét fogok együtt tölteni a félpszichopata bátyáddal.

Felnevetett. Adott még egy búcsúcsókot, és még az ajtó elől is hallottam halk nevetését, mikor kilépett a küszöbön.

*****

Eljött az este is, és Stefan még mindig nem tért vissza. Épp fürdés után, egy szál fürdőköpenyben igyekeztem befelé a szobámba, és mikor beléptem halk sikollyal kaptam kisebb kimenetelű szívinfarktust. Az ágyam melletti karosszékben Damon üldögélt, és leplezetlenül bámulta ahogy épp a minduntalan szétnyílni akaró köpenyt próbálom összerángatni magamon. Mielőtt egy szót is szólhattam volna megcsörrent a telefonom.

- Halló, Elena – szólt bele Stefan hangja – minden rendben veletek?

- Igen, jól vagyunk – küszködtem tovább a rakoncátlan köpennyel, miközben másik kézzel a telefont próbáltam tartani.

- Elena, nem tudom mikor fogok ma visszaérni a városba. Már felhívtam Damont, hogy menjen át és amíg nem érek oda, vigyázzon rátok. Ott van már?

- Igen, itt – szűrtem fogaim között a szót, és villámló tekintettel meredtem Damonra, aki pimasz vigyorral élvezte egyenlőtlen küzdelmemet a fürdőköpennyel. Elbúcsúztam Stefantól, letettem a telefont, és még mindig gyilkos tekintettel méregettem az idősebb Salvatore fiút.

- Mondd lennél szíves kimenni innen, amíg felöltözöm???

- Sajnálom Elena – láttam rajta, hogy kimondhatatlanul élvezi a helyzetet – de Stefan megígértette velem, hogy egyetlen pillanatra sem hagylak magadra. De….. – hátat fordított nekem – remélem így is megfelel.

- Neked aztán van bőr a képeden – sisteregtem, és gyorsan magamra rántottam a pizsamát, aztán nyakig húztam magamon a takarót.

Visszafordult, és továbbra is kitartóan fixírozott.

- Te tényleg úgy gondolod, hogy képes leszek nyugodtan aludni amíg ott ülsz és bámulsz engem? – kérdeztem élesen.

Újfent vigyorogni kezdett.

- Ha ez utalás akart lenni, hogy bújjak az ágyadba, hát nagyon szívesen.

- Csak álmodj róla – fújtattam dühösen, és legszívesebben kitekertem volna a nyakát – ha közelebb jössz, karót döfök a szívedbe.

- Érdekes, a múlt éjjel a bálon nem tiltakoztál ennyire ellenem – súgta halkan.

Elhallgattam. Erre nem tudtam mit reagálni.

- Ne aggódj. Ígérem ma is nagyon jó fiú leszek – sóhajtott, és próbált kényelmesen elhelyezkedni. – Feküdj le és aludj, mert ha kifacsart állapotban adlak át Stefannak, nekem azonnal lőttek – ingatta fejét.

Lehajtottam fejemet a párnára, és hátat fordítottam neki, hogy ne érezzem magamon átható tekintetét. Különös, de a bálra utaló mondata visszahozta bennem a múlt éjjelt, és az önfeledt hangulatomat vele. De nem akartam most ezzel foglalkozni. Volt bennem e nélkül is jókora zűrzavar. Lehunytam szememet, de hiába próbáltam az alvásba menekülni. Egy darabig hallgattam, ahogy percenként próbál pozíciót váltani a nem túl kényelmes székben, aztán sóhajtottam és felé fordultam.

- Ez így nem fog menni – mondtam – mert én így nem tudok pihenni.

- Sajnálom Elena, de ez nem fotel, hanem egy középkori kínzóeszköz – fintorgott és derekát kezdte el masszírozni – ezt nem nekem találták ki.

Szívem szerint a földre küldtem volna aludni, de miután vállalta a testőrséget a családom felett nem akartam ezt ilyen módon megköszönni neki. Ráböktem az ágyam másik felére.

- Ezt tudom felajánlani – közöltem vele, mire meglepett tekintetet vetett rám – de most szólok, hogy….

- Azt hiszem, már most tudom – vágott a szavamba mosolyogva - Ne félj. Ruhában alszom, háttal neked, és egy centire sem mozdulok el az ágy szélétől. Ja, és még csak egy takarón sem osztozom veled – emelt fel egy plédet az ablakfülkéből.

- Stimmel – válaszoltam és újra hátat fordítottam neki – Szép éjszakát.

Hallottam az ágynemű zizegését, ahogyan bemászott mellém, és betakarta magát. Nemsokára már csak halk, egyenletes légzését hallottam. Nem álltam meg, hogy lopva hátam mögé ne nézzek. Láttam borzas haját, széles vállain megfeszült az ing, ahogy hátat fordított nekem. Különös érzés fogott el a láttán, és az jutott eszembe, vajon milyen érzés lehet hozzábújni, és a karjai között ébredni reggel. A következő pillanatban halálra rémültem. Hát megőrültem én??? Makacsul, csak azért is hátat fordítottam, és nemsokára sikerült mély álomba zuhannom.

*****

Nem tudom mennyit alhattam, de mikor kinyitottam szememet, még mindig sötét éjszaka volt. Másik oldalamra fordultam éppen, és már csaknem visszacsúsztam az álmok birodalmába, amikor halk suttogásra kaptam fel a fejem. Mintha valaki az ablakon, vagy a falakon keresztül beszélt volna hozzám, valami teljesen ismeretlen nyelven. Azonnal kipattant a szemem, és kalapáló szívvel ültem fel az ágyban. Oldalra néztem, Damon változatlanul ugyanabban a pozícióban, mélyen aludt. Percekig hallgattam a csendet, és már épp kezdtem magam meggyőzni, hogy csak a képzeletem játszott velem, mikor felhangzott a már jól ismert dobolás. Mintha messziről, kintről jött volna, nem tudván beférkőzni a ház falai közé, de ritmusosan, monoton módon folytatódott, és hirtelen belevegyült a már előbb hallott halk suttogás is. Elöntött a pánik.

- Damon – suttogtam elszorult torokkal, kinyújtottam a kezem, és megráztam a vállát – Damon, ébredj!

Megmozdult, kinyújtózott, aztán felém fordult az ágyban, rám nézett, és éreztem, ahogyan belém fagy a kitörni készülő sikítás.

Damon nem Damon volt. Az a nem emberi gonoszságot magában hordozó szempár nézett velem farkasszemet az ágyam másik oldaláról, amivel a parkban is szembesültem. A kintről beszűrődő lámpafény ezúttal halvány csillogást festett arcára. Mintha egy kőtömbből faragták volna ki durva, elnagyolt vonásait. Arcát keresztben különös vonalak hálója szőtte körbe. Feszes ajkai megmozdultak, ugyanazon az ismeretlen nyelven suttogtak, ahogyan az előbb is. A belőle áradó fenyegetés egyre nőtt, hirtelen kinyújtotta karját nyakam felé, éreztem jéghideg kezét magamon, és itt már nem volt megállás, hangos sírásra és sikításra fakadtam. A következő pillanatban egy kezet éreztem meg a vállamon, és Damon hangját hallottam.

- Elena! Elena! – rázott meg nem túl kíméletesen. Felpattant a szemem, konstatáltam hogy az ágyamban ülök, Damon mellett, és a hang amit most hallottam az én hangom volt. Ott ültem, reszketve a félelemtől, és amíg Damon nyugtatni próbált, fülemben még csengett saját sikolyom visszhangja.

- Semmi baj….. sssss…. Elena, nincs semmi baj – suttogta fülembe Damon, amikor reszkető sírással a karjaiba bújtam – álmodtál. Nem történt semmi. Csak egy rossz álom volt.

Hátamat simogatta, addig tartott a karjaiban, amíg meg nem nyugodtam kissé. Kiment a szobából, nemsokára egy adag whiskyvel tért vissza, amit belém diktált. Lassan csillapodni kezdett a remegésem, de szívem továbbra is úgy vert, mint egy megkergült gőzkalapács. Visszafeküdt az ágyba, és engem már nem érdekelt mit mondtam neki nem is olyan régen, két karja közé fúrtam magam, fejemet a vállán nyugtatva, hogy nagy sokára elnyomjon az álom, míg ő éberen virrasztotta át az éjszaka hátralévő részét felettem.

*****

Reggel mikor újra magamhoz tértem, már egyedül feküdtem az ágyban. Kiugrottam, kinyitottam a szobám ajtaját, és Stefan hangját hallottam a konyhából, amihez nemsokára Damon hangja is csatlakozott. Úgy ahogy voltam kócosan, álmos fejjel lesiettem hozzájuk, hogy Stefan karjaiba vessem magam.

- Elena – sóhajtott nagyot, és magához szorított – jól vagy? Damon elmesélte, mi történt az éjjel.

Válla fölött Damonra pillantottam, aki kifürkészhetetlen pillantással nézett engem Stefan vállába kapaszkodva.

- Jól vagyok. Csak nagyon megijedtem. Félek, Stefan. Annyira félek. Nem tudom, mi történik velem – suttogtam elgyötörten.

Damon kiöntött nekem egy nagy adag kávét, amit hálás mosollyal köszöntem meg neki. Leültem a konyhaasztal mellé, a két fiú közrefogott. Ijedtség ide vagy oda, de olyan komoly tekintettel nézegettek, ami már kissé kezdett bosszantani.

- Jól vagyok, tényleg – ismételtem.

- Elena, nem akarlak piszkálni, vagy nyaggatni. De el tudod mesélni, mit láttál? Mi volt veled álmodban? – fogta meg Stefan a kezemet.

Néhány szóval felvázoltam amire emlékeztem. Próbáltam szavakba önteni a jeges iszonyatot, amit akkor éreztem, és újra elszorult a torkom.

- Ennyire emlékszem – fejeztem be a történetet – arra eszméltem, hogy Damon ébresztget.

Pár másodperces csend támadt a konyhában, próbálták emészteni szavaimat. Hirtelen nagyot kiáltottam, kellőképpen megijesztve mindkettőjüket.

- Az arca! – kiabáltam – Emlékszem az arcára!

Nem törődve azzal, hogyan nézhettek most rám, felkaptam egy lapot a konyhapult tetejéről, és kerítettem gyorsan egy ceruzát. Néhány mozdulattal felskicceltem a vonalakat, amelyek átfonták a fantom arcát. Mikor feléjük fordítottam a lapot, megfagyott bennük a vér. Stefan nagyot sóhajtott.

- Sajnálom Elena – szorított meg gyengéden – sajnálom, hogy látnod kellett ezt.

- Én is  - sóhajtottam elkínzottan. – Fogalmam sincs miért látom őt, és hogy ki lehet ez.

Feltűnt, hogy Damon szokatlan csendben van. Mikor ránéztünk azt láttuk, hogy dermedt arccal mered azóta is a rajzomra.

- Én tudom, hogy mi ez, Elena – nézett rám, és még soha nem hallottam a hangját ennyire komolyan csengeni – láttam már ezt az arcot.

Ledöbbentem, képtelen voltam a szavakra.

- Hol? – kérdezte Stefan, és két kézzel megragadta Damon vállát – Hol láttad őt Damon??

Damon felemelte a fejét, és hitetlenkedő arccal nézett ránk.

- Isobelnél – jött a válasza – Isobel kutatásai között láttam. Akárki és akármi is ez, Isobel ismerte őt.

Vége

FOLYT. KÖV.