Szörnyek évadja 5. fejezet

5. fejezet

Freya maga elé meredt, néhány percig hallgatott, aztán lassú, vontatott hangon mesélni kezdett.

- Elég régen telepedtem le Cormax Hill-ben. Az a város az otthont jelentette nekem, ott mindig jól éreztem magam. Elrejtőzhettem, titokban élhettem, és az erdőben, vagy a tó környékén mindig volt néhány magányos horgász, vagy hajléktalan, akiből táplálkozhattam. Szép házban éltem, gondtalan és vad életet. Tudtam, hogy a közelben vagy – vetett egy pillantást Stefanra – de nem akartalak megkeresni. Remélem megérted. Semmi értelme nem lett volna felzavarni az állóvizet. És – nézett rám mosolyogva – már nem is bánom, hogy így döntöttem.

Stefan megszorította a vállamat.

- Szóval – folytatta Freya nagy levegőt véve – minden rendben volt körülöttem. De ezelőtt nagyjából egy hónappal elég különös dolgok kezdtek történni. Mások érkeztek a városba. Egyre többször és többször találkoztam vámpírokkal. Noha a mi fajtánk nem mindig keresi egymás társaságát, de ráérzünk, ha nem vagyunk egyedül. Néha láttam is őket, bárokban, vagy az erdőben. Lesben álltak, vadásztak, de valami különös légkör lengte körül őket. Mintha vártak volna valamire, és mintha féltek volna valamitől. Aztán jöttek újabbak és újabbak is. De ők már nem az én fajtám voltak, és néha, ha vámpírokkal találkoztam, megütötte a fülem néhány elsuttogott pletyka a vérfarkasok szövetségéről. Nem foglalkoztam velük, igazából egyikükkel sem. Én független akartam maradni mindentől és mindenkitől. De egyik este… valami szokatlan történt. Suttogásokat kezdtem hallani, néha dobszó áradt felém a semmiből, mintha csak a levegő hozta volna felém a hangokat. A semmiből jött, és mégis ott volt mindenütt. Rémisztő, ijesztő érzést hozott magával. És érezték a többiek is. A félelem egyre jobban nőtt, és egyre vadabb tettekben nyert kifejezést. Az én békés városom a földi pokollá vált. Rettegtek a halandók tőlünk, és mi is rettegtünk valamitől, aminek képtelenek voltunk nevet adni. És ekkor beszélni kezdtünk egymással. Hatalmas veszélyről, ami egyre jobban fenyeget bennünket, és aminek nem tudtuk a mibenlétét, de éreztük, mint ahogyan a beteg ember érzi a jelentkező lázat a testében. Tudtuk, hogy ezt a veszélyt csak úgy élhetjük túl, ha félreteszünk minden gyűlöletet, nézeteltérést, és segítő kezet nyújtunk egymásnak. Voltak, akik először azt hitték, hogy a békét akarók mind megőrültek. De aztán rájöttünk, hogy igazuk volt. Mert alig néhány nappal később elkezdődött az öldöklés. Először néhány farkas halt meg, de mire ránk gyanakodtak volna, a vámpírok is hullani kezdtek. Csúnya, erőszakos halállal pusztultak el mindannyian. Szerte a városban láttuk a testüket, kibelezve, megcsonkítva, néha szénné égetve. Senki sem tudhatta, ki lesz a következő, ki fog lecsapni rá, és hogy mikor. És ekkor megtörtént, amire még nem volt példa a vámpírok és vérfarkasok történetében. Mert olyan szövetség köttetett, amit ti még csak el sem tudtok képzelni. De addigra már késő volt. Mert vámpírok és farkasok is meghaltak mind egy szálig, kiirtották az új családom minden tagját, és nem tudom én vajon most itt lennék-e, ha te nem jössz értem – nézett újra Stefanra. Szeméből kétségbeesés és fájdalom áradt. – És bár tudom, hogy megmentetted az életem, nem örülök, mert tudom, hogy ez nem a megmenekülés, csupán haladék – nagyot sóhajtva elhallgatott, aztán egy mozdulattal ledöntötte a pohárnyi vér maradékát.

- Sajnálom – nézte Stefan – sajnálom, hogy ezen kellett átmenned. Nézd, azt nem ígérem neked, hogy nem történhet baj. De azt igen, hogy egy darabig biztonságban leszel. Most legalább azt tudjuk, kivel állunk szemben.

- De legyőzni nem tudjátok – világított rá a tényre Freya.

Hatalmas csend következett, mintha minden jelenlévő emészteni próbálta volna az imént elhangzottakat.

- A legmegdöbbentőbb az egészben – szólalt meg Damon, aztán felállt a székből – hogy ha mindez igaz, nekem előbb-utóbb a keblemre kell ölelnem egy vérfarkast, aki az életemre tör, és egy potenciális vérfarkas-kölyköt. Szép kilátások – morgott gúnyosan.

Stefan fáradtan megrázta a fejét.

- Hiába ülünk itt egész éjjel, a megoldáshoz nem kerülünk közelebb. Menjünk pihenni. Holnap felkeressük Lockwoodékat. Aztán talán újra beszélünk Alariccal, vagy Vanessával. Nem engedhetjük ezt a rohadékot lépéselőnyhöz jutni.

Freya nagyot nyújtózott, aztán kecses mozdulattal felállt. Egy apró csókot nyomott Stefan arcára, majd hozzám lépett, és magához ölelt.

- Elena – súgta a fülembe – szívemből örülök nektek.

Egymásra néztünk, és már tudtam, hogy barátra találtam.

*****

Befeküdtem Stefan mellé, nyakig magamra húztam a takarót. Kinyújtotta karját, szorosan mellévackoltam magam, fejemet a vállán nyugtatva. Karomat átfontam a mellkasán, és éreztem, ahogyan apró puszit nyom a hajamra. Rám mosolygott, és megpróbálta belőlem kiűzni a félelmet egy gyengéd csókkal. Egyikünk sem szólalt meg. Mindaz, ami most a fejünkben keringett, több volt annál, mint amit szavakkal ki lehetett fejezni.

- Igaz is – motyogtam vállának – hová szállásoltad Freyát?

- A vendégszobába – válaszolta a fejem búbjának.

Felkaptam a fejem a válláról.

- Ezt komolyan mondod? – hüledeztem – Pont Damon szobája mellé?

- Aha – vigyorodott el kajánul.

- Hááát, nem is tudom – néztem bizonytalanul rá – tényleg úgy gondolod, ez jó ötlet volt? Egy kanál vízben képesek lennének megölni egymást! – hallgattam kicsit a vendégszoba felől áradó gyanús csendet – Lehet, hogy már meg is tették – vetettem fel.

Stefan elnevette magát.

- Na ez az, amit nem hiszek – mosolygott.

Csodálkozva néztem rá, úgy vigyorgott mintha valami jó viccet meséltek volna neki.

- Nem értem. Mi van ezen ilyen mulatságos?

- Elena – nézett rám és a csínytevő gyerek vidámsága áradt a szemeiből – valamit nem tudsz Freyáról. Ő…. Hogy is fogalmazzak….. sosem volt az az önmegtartóztató típus. Ha érted mire gondolok. Damont pedig ebből a szempontból azt hiszem, szintén nem kell bemutatnom.

- Óóóóó – nyögtem ki – vagyis ők most…..???

- Fogalmazzunk úgy Elena, hogy van az életüknek egy olyan szelete, ahol tökéletesen megértik egymást. És amíg egymással vannak elfoglalva, van néhány nyugodt óránk, és nem kell mindkettőn rajta tartani a szemem – mosolygott továbbra is, aztán újra megcsókolt, és mikor hátat fordítottam neki hátulról szorosan hozzám simult. Simogatni kezdtem kezét amivel átkarolta hasamat, és már nyugodt, egyenletes szuszogását hallottam, amikor nekem még nem jött álom a szememre. Nem akartam elképzelni Damon és Freya kettősét, de a kép folyton agyamba tolakodott, és nem értettem mi az a különös szúrás a szívem tájékán.

*****

- Szóval – vette magára a kabátot Stefan. – Én most elmegyek, és beszélek Lockwoodékkal. Megpróbálom őket rábírni, hogy jöjjenek ide. Nem tudom meddig fog tartani, de gyanítom hosszas munkám lesz benne. Hála neked – nézett Damonra.

- Nem értem, miért nem mehetünk veled – néztem rá esdeklően.

- Mert nem tudom mi vár odakinn Elena – fonta karját a derekam köré. – Lehet, hogy az a mocsok csak egy lehetőségre vár. Ez a ház biztonságos. És Damon vigyázni fog rátok.

- Nagy vigasz – motyogtam.

- Tudom, hogy egy tapló – suttogta a fülembe. – De biztonságban akarlak tudni mindkettőtöket, téged és Freyát is. És bármilyen legyen is Damon, azt tudom, hogy nyugodt szívvel bízlak rá benneteket.

Átfogtam a nyakát, és szorosan magamhoz öleltem.

- Vigyázz magadra Stefan – súgtam halkan. - Szeretlek, és nem kérek semmi mást, csak hogy gyere vissza épségben.

Rám nézett, egy pillanatra ajka az ajkamhoz ért, aztán mire észbe kaptam hallottam odakintről az autó felbúgó motorját, hogy néhány másodperc múlva a zaj a semmibe vesszen, ahogy távolodott a háztól.

Damon a bárhoz ballagott, öntött magának és nekem is egy pohár italt. Meglepve vettem tudomásul a gondoskodását, de a whisky jól esett. Kicsit ellazított, és feloldotta a napok óta bennem lévő, szinte belém kövült feszültséget. Kinéztem az ablakon, és láttam, ahogy a szürkületet odakinn egyre inkább hatalma alá hajtotta a sötétség.

- Freya merre van? – kérdeztem tőle, mikor egy második pohárért tartott a bárpult felé.

- Gyanítom, még mindig alszik – válaszolta, és visszajött hozzám az újabb teletöltött pohárral.

Elvettem tőle az italt.

- A szobádban, ugye? – kérdeztem, és magam sem tudtam, miért dühít fel a helyzet.

Mosolyogva nézett a szemembe.

- Ezek szerint Stefan mondott neked néhány dolgot – levetette magát velem szembe, a karosszékbe, és félrehajtott fejjel méregetett. – Nem tudom nektek milyen éjszakátok volt, de az enyém fantasztikus – nosztalgiázott el maga elé meredve.

 Nagyot köhögtem a pohárba.

- Örülnék, ha megkímélnél a részletektől – prüszköltem, és nem tudtam eldönteni az italtól, vagy a méregtől kapkodok-e levegő után.

- Nem értelek, miért akadsz ki úgy ezen – vont vállat. – Azt mondtad, hagyjalak békén. Megtettem. Azt mondtad, ne közelítsek feléd. Teljesítettem. Cölibátust nem kértél tőlem. Bár ne is kérj. Halva született ötlet lenne – nézett rám sajátos gúnnyal, bár a tekintetéből teljesen más áradt felém.

Nem tudtam mit reagálni, csak keresgéltem a szavakat. Még én magam sem tudtam eldönteni, hogy helyeselni akarok-e az előbbi megállapításához, vagy röviden és velősen vérig akarom-e sérteni. Fürkésző tekintettel nézett rám, mintha hallotta volna, hogyan kattognak agyamban a fogaskerekek. Felállt a székből, odajött, aztán leült a kanapéra, szorosan mellém, éreztem, ahogyan combunk összeér.

- Miért zavar téged, ha mással töltöttem az éjszakát? – búgta halkan felém.

- Te hatalmas tévedésben élsz – néztem rá, és próbáltam fagyos lenni, de éreztem, hogy nem jártam sikerrel – engem a legkevésbé sem érdekel, hogy kivel mit teszel, mindaddig, amíg nem tartasz róla kiselőadást.

- Ugyan Elena – túrt bele tarkómon a hajamba – ne mondd ezt. Tényleg nem érdekel? Tényleg tévednék, ha arra gondolok, hogy még te sem vallod be önmagadnak, hogy rosszul esik ez neked? Ha így van, és tévedek, csak szólnod kell. Ígérem, soha többé a közeledbe sem megyek. Mondd ki most, hogy hagyjalak egy életre békén, és hogy nincs nálad esélyem.

Nem tudtam megszólalni. Tudtam, hogy nem adhatok neki esélyt, de tudtam, hogy inkább lenyelem a saját nyelvem, de amit kér, nem leszek képes kimondani. Csak néztem rá, tekintete szemembe mélyedt, éreztem, ahogyan gyengéden simogat a pillantásaival.

- Ha ez megnyugtat – súgta halkan, hogy alig hallottam őt – nem történt köztünk semmi Freyával. Átjött hozzám, az igaz, de nekem nem kellett. Mert ahányszor rá néztem, csak az járt az eszemben, hogy bármit megtennék azért, ha te kopogtattál volna az ajtómon. Képtelen voltam rá vele. Csak te jártál a fejemben.

Szó nélkül néztem rá. Láttam, ahogyan ajka közeledik, már szinte éreztem ahogyan – mint tegnap délután – minden erő elhagy a csókjától, de hirtelen lépések hangzottak fel a nappali felé közeledve. Felugrottam Damon mellől, néhány pillanat múlva már ő is messze állt tőlem, és próbáltunk úgy tenni, mintha csupán két idegen töltené kényszer szülte idejét egymással.

Freya megállt a nappali ajtajában, és valamit megérezhetett a levegőben, mert különös tekintettel mért végig mindkettőnket.

- Zavarok? – kérdezte, és kapkodta fejét egyikünkről a másikunkra.

- Ugyan. Érezd otthon magad – nézett rá Damon. – Whisky? – bökött rá az üvegre.

- Mondd, mit csináltatok vele? Kimostátok az agyát? – nézett rám elismerő csodálkozással Freya. – Sosem volt ilyen – elvette Damon kezéből a poharat – nahát. Milyen fura látni, hogy képes vagy majdnem teljesen úgy viselkedni, mintha normális lennél. 

Damon csak egy utálatos fintorral válaszolt. Már épp nyitottam a számat, hogy válaszoljak, amikor Freya szeme kitágult. Ujjai közül kicsúszott a pohár, és dermedten meredt az ablak felé. Riadtan követtük mindketten a pillantását, és éreztem, ahogyan megdermed bennem a vér.

A kinti sötét éjszakából egy vöröslő szempár bámult be ránk az ablak üvegén keresztül. A ház előtti lámpák fénye megvilágította elnagyolt, szinte kőből faragott vonásait, és az arcát átfedő kusza vonalakat. Fenyegető gonoszság áradt a tekintetéből, és mielőtt bármit reagálhattunk volna, felhangzott a dobszó, fájdalmas hangosan pergett a fülünkben, dobhártyát tépő és szaggató feszességgel pufogott egyre közelebbről, hogy a következő pillanatban kialudjanak a szobában a lámpák, és egy fülsiketítő morajlással felrobbanjon körülöttünk a világ.

*****

Alig néhány másodperc alatt játszódott le minden. Egy pillanatig vakon kóvályogtunk mindhárman a sötétben, aztán a falon lévő hatalmas tükör remegni kezdett, mintha csak földrengés rázná a házat, és hatalmas reccsenéssel karnyi szilánkokra szakadt, a szilánkokon megcsillant a kinti fény ahogyan egyenesen felém repültek. Képtelen voltam moccanni, olyan hirtelen történt minden, nem tudtam mit tenni, csak bámultam rémülten a közeledő halált. Aztán hirtelen egy árny suhant mellém, egy mozdulattal arrébb lökött, a padlóra zuhantam, hogy nemsokára az árny is mellém roskadjon. Aztán minden visszazökkent a normál kerékvágásba, visszatért a fény, eltűnt az ablakból a rém, és semmi nem emlékeztetett az elmúlt néhány másodpercre, csak a kitört tükör a falon, és a saját vérében fekvő Damon, akinek tövisek módjára álltak ki a karnyi nagyságú szilánkok a testéből.

Odakúsztam hozzá, eszméletén volt, fájdalmasan sziszegett, körmei a szőnyegbe vájtak a tehetetlen fájdalomtól. A következő pillanatban Freya is mellettem termett. Egymásra néztünk, és szavak nélkül is tudtuk, hogy csak a vakszerencse szegődött mellénk, amiért a szilánkok nem hatoltak Damon szívéig.

- Oké, most csak bámultok, vagy esetleg segítetek is? – nyögte Damon a földről. Freya a legnagyobb szilánkra tette a kezét, aztán ránézett Damonra, aki ajkát összeszorítva bólintott. Freya kihúzta testéből az üveget, és Damon fájdalmasan felüvöltött. Nyolc szilánk, nyolc mozdulat, és nyolc fájdalmas ordítás árán megszabadítottuk őt a csaknem halálát okozó volt tükördaraboktól. Mire végeztünk, inge ázott a vérétől, és a szőnyeg alatta szintén vörösbe öltözött. Megpróbált feltápászkodni, de visszarogyott. Szétnyitottam már amúgy is foszlányokba szakadt ingét, és láttam, ahogyan sebei, egyik a másik után, lassan beforrnak. De a vérveszteség sokkal nagyobb problémát okozott.

- Vér – motyogta kiszáradt szájjal Freya. – Pótvér kellene neki.

- Hozom – pattantam fel amennyire reszkető lábam bírta. Lerohantam az alagsorba. Tudtam, hol van a hűtőláda, amelyben Damon tartja a privát készleteit. Ahogy odaértem megcsúsztam valamin a vak sötétben. Egy mozdulattal a villanykapcsolónak zuhantam, és mikor felgyulladt a világítás, éreztem, hogy az előbbi rémületen eluralkodik az újabb rettegés.

Damon készlete a földön hevert. Apró cafatokra voltak szabdalva a vérkészítményes tasakok, tartalmuk szinte tóvá állt össze a földön. Nem kellett gondolkodnom. Bármilyen erő is hatolt a házba, ez volt a szándéka. Nem tudtunk segítséget nyújtani Damonnak.

Visszarohantam a nappaliba, és térdre zuhantam mellettük. Freya türelmetlen tekintettel nézett végig rajtam, aztán térdig véres alakomon. Szeme kerekre tágult. Füléhez hajoltam, de keserű mosollyal megrázta a fejét és Damonra bökött.

- Hiába suttogtok. Úgyis hallok mindent – motyogta Damon fektében, és megrémültem, milyen gyenge a hangja. – Nem kell mondanod semmit – folytatta. – Kitalálom. Rohadt nagy a felfordulás odalenn ugye? A rohadék. Pontosan tudta mit csinál.

Felpattantam.

- Az erdő! – kiáltottam – Stefan is oda jár vadászni!

Freya sápadtan bólintott. Tudta, hogy rá vár a feladat.

- Ne! – kiáltotta Damon, amilyen hangosan erejéből tellett. – Ne tegyétek ki innen a lábatokat! És ha odakinn van még mindig? Veszélyben lehettek. És én most nem nagyon tudnék segíteni.

Dermedten vettem tudomásul, hogy igaza van.

- A fenébe, hát nincs ebben a házban semmi, ami él? – kiáltott Freya. – Legalább egy rohadt aranyhal egy tetves akváriumban?

- Segítsetek – emelte fel karját Damon – nem fekhetek itt örökké.

Két oldalról felemeltük. Rémült dobogásba kezdett a szívem, mikor megéreztem, milyen bizonytalanul áll a lábán. Még Stefan sem volt ennyire legyengülve a vérveszteségtől, mikor a sírból kiszabadult vámpírok megkínozták.

Lassan a szobájába támogattuk. Az ágyára fektettük, és csak álltunk felette.

- A gyászos hallgatással várhatnátok oké? Még élek – próbált mosolyogni.

- Menj – mondtam Freyának. – Nem ártana némi rendet csinálni. Ha Stefan időközben befut, meglátja ezt a felfordulást, és egyikünket sem talál, azonnal rosszul lesz. Várd meg odakinn. Mondd el neki mi történt. Én addig itt maradok – mondtam határozottan, azzal odahúztam egy széket Damon ágya mellé, és eltökélten leültem. Rám nézett, én pedig értettem a tekintetéből.

- Nem lesz semmi baj – ismételtem. – Itt maradok vele.

Aprót bólintott. Egymás szemébe néztünk, és tudtam, hogy pontosan ért engem, és tudja mi következik, és tudja azt is, hogy nincs más megoldás.

Amint bezárta maga mögött az ajtót, odaültem Damon ágya szélére. Szeme lassan kezdett becsukódni, és tudtam, hogy nincs sok időnk. Melléfeküdtem, szorosan hozzásimulva. Fáradtan kinyitotta szemét. Oldalunkon feküdtünk mindketten, szemben egymással. Nagy levegőt vettem, aztán egy mozdulattal félresöpörtem a nyakamból a hajamat. Feje alá nyúltam, gyengéd mozdulattal megemeltem, és nyakamhoz húztam.

- Nem – hördült fel rekedten. – Ezt nem!

- Nincs más megoldás – súgtam neki. – Meg kell tenned.

- Soha Elena – válaszolta rekedten – veled soha.

- Damon, kérlek – néztem a szemébe. – Tedd meg. Nem akarom, hogy bajod essen – mélyen szemébe néztem, és hagytam, hogy elöntsék tekintetemet az érzelmek. – Nem akarlak elveszíteni.

Visszanézett rám, szeme csillogott a fájdalomtól és a gyengeségtől. Lassan felemelte reszkető kezét, végigsimította arcomat. Megfogtam kezét, tenyerébe hajtottam a fejemet, aztán visszafeküdtem a párnára, hogy szabad hozzáférése legyen a nyakamhoz. Láttam, ahogyan szeme alatt megjelennek a fekete erek, és ő is látta, ahogy megremegek a félelemtől. Simogatni kezdett, hogy kicsit megnyugtasson, aztán vállamba temette fejét, és hirtelen megéreztem, ahogyan óvatosan és vigyázva nyakamba mélyeszti fogait. Felszisszentem a pillanatnyi éles fájdalomtól, és miközben megízlelte véremet, önkéntelenül is átfontam rajta karjaimat, és simogatni kezdtem.

Vége

FOLYT. KÖV