Szörnyek évadja 6. fejezet

6. fejezet

Kissé még szédelegtem, és tompán fájt a fejem az elszenvedett vérveszteségtől, mikor kiléptem Damon szobájából. Megérintettem a két apró sebhelyet, amit nyakamon hagyott, mikor bűnbánó arccal kiemelte húsomból a fogait.

Kimentem Freyához a nappaliba. Addigra ott már tessék-lássék rend volt, csupán a tükör üres kerete a falon, és a vértől vöröslő szőnyeg árulkodtak a nemrég lezajlott támadásról. Stefan még nem tért haza, Freya pedig zaklatottan fel-alá járkált a kandalló előtt. Mikor beléptem, rámnézett kérdő tekintettel. Bólintottam, hogy mindketten rendben vagyunk, aztán csatlakoztam néma vigíliájához.

- Fel kellene hívni Stefant – mondta – mi van, ha az a szemét még mindig itt ólálkodik kinn?

- Nem – ráztam a fejem. – Gondolod, hogy nekem is ez volt az első gondolatom. De nincs itt. Érzem. Minden sejtemben érzem.

Freya épp válaszolni akart, amikor meghallottunk Stefan autójának a hangját, ahogyan a ház elé fordul. Alig egy perccel később ő maga is belépett a nappaliba, kicsit távolabb pedig két alak követte. Csak akkor láttam meg kik is ők, amikor a tűz fénye megvilágította Mason fehér ingét, és Tyler markáns vonásait.

Stefan tekintete a tükörre tévedt, aztán meglátta a vérben ázó szőnyeget. Mikor pillantása rám fordult, elhalt a még fel sem tett kérdés az ajkán. A karjaiba vetettem magam, és csak szorítottam magamhoz, ahogyan erőmből telt. Kezei közé fogta arcomat, és halkan felszisszentem, mikor ujja hozzáért a nyakamon lévő sebekhez.

Azt az arcot soha nem fogom elfelejteni. Ilyen kifejezést még nem láttam tükröződni rajta, mint mikor meglátta a két jól kivehető fognyomot rajtam.

- Mi ez itt? – kérdezte a felindulástól fulladozva – Mi történt? ELENA KI TETTE EZT VELED???

- Damon – jött a válaszom. Tudtam, hogy egy másodperc választja el attól, hogy elborult aggyal a bátyjára rontson, és befejezze azt a munkát amit Itzitula elkezdett, hát jó erősen karjába kapaszkodtam, és nem engedtem, hogy lerázzon magáról. Közben segélykérően Freyára néztem.

- Mielőtt gyilkolni támadna kedved – szólalt meg ő is – talán meg kéne hallgatnod, mi történt itt azok után, hogy elmentél.

Néhány szóban vázoltuk neki a helyzetet, és egyre inkább láttam rajta az önvádat.

- Ne – súgtam neki – ne hibáztasd magad. Ha itt lettél volna, te sem tehettél volna semmit a világon. Talán csak annyi, hogy most te feküdnél a szobádban Damon helyett, és érted aggódnék. Jobban, mint ahogyan Damonért aggódom.

- De ez…. – nyögte még mindig döbbenten, és szemezni kezdett a sebeimmel.

- Nem volt más megoldás. Ha nem teszem meg, Damon meghal. Tudod, hogy nem vagyok a rajongója, de azt nem akarom, hogy az én lelkemen száradjon a halála. Stefan – szorítottam meg karját – tudom, hogy felkavar ez téged. De kérlek, fogadd el, hogy megtörtént. Ha lett volna választásom, másképp döntöttem volna. Nekem sem volt kellemes főfogásnak lenni.

Sóhajtott egy hatalmasat, mint aki emészteni kezdte az elhangzottakat, majd hozzám hajolt, és gyengéden, szíve minden érzelmével megcsókolt. Aztán eszébe jutottak a vendégek, akik eddig a háttérben álldogáltak, és értetlen arccal kapkodták fejüket egyikünktől a másikunkig. Stefan egy mozdulattal beljebb tessékelte őket. Épp az italos poharakat osztotta szét, mikor megjelent a küszöbön Damon. Már inget váltott, de nadrágján még mindig díszelgett néhány vérfolt. Sápadt volt, és szeme is a szokásosnál jobban csillogott, de már képes volt megállni a lábán, és tántorgás nélkül közlekedni. A vérem percről percre egyre jobban töltötte meg testét élettel. Körbenézett a nappaliban üldögélőkön, aztán tekintetük egymásba akadt Stefannal, aki egy aprót bólintott, mint aki azt jelzi, hogy tudja, és megérti mi történt, még ha a tény nem is tölti el örömmel.

- Ha jól sejtem – szólalt meg Damon – akkor már ti is tudjátok, ugye? – nézett rá Masonre és Tyler-re, aztán beljebb sétált, és egy székre vetette magát.

- Fogalmazzunk úgy – válaszolt Mason – hogy hallottunk egy légből kapott őrültséget Stefan szájából – és leplezetlen ellenszenvvel méregették egymást Damonnal.

- Ha légből kapott őrültségnek tartod – szólalt most meg Freya – miért jöttél el? Megmondom miért. Mert valahol mélyen legbelül te magad is tudod az igazat.

- Azért jöttem, mert ha történt valami, ami bajt hozhat az unokaöcsém fejére, arról tudni szeretnék – vágta rá Mason.

Stefan csillapítólag felemelte a kezét.

- Várjatok – mondta – nyugodjon le mindenki. Nem kell a veszekedés, van elég bajunk e nélkül is. Ha nem hisztek nekem – nézett rá Masonre és Tylerre – akkor kérdezzétek meg Freyát, és hallgassátok meg hiteles forrásból is mindazt, amit én már elmondtam. Ha nem hisztek neki sem, várjátok meg amíg az a rohadék rátok talál. Ha van olyan szerencsétek, hogy túlélitek, akkor utána újra átbeszélhetjük ki mit hisz el, és miért.

Tyler arca megkövült, és félelem kezdett csillogni a tekintetében, Mason pedig zaklatott arccal a hajába túrt.

- Ez hihetetlen. Hihetetlen – ismételte.

- Ez – szólaltam meg most én, aztán a szőnyegre mutattam – az után történt, hogy Stefan elment értetek. Csak a vakszerencsén múlt, hogy most mind itt ülünk. Bármikor támadhat, és fogalmatok sincs az erejéről. És addig nem áll le, amíg mind holtan nem végezzük.

- DE MIÉRT? – kérdezte Mason – Illetve oké, azt megértem, hogy mi miért, már legalábbis ha Stefan feltételezése a holdkőről, meg a gyűrűkről megállja a helyét. De te és Tyler miért? Te ember vagy Elena, és Tyler is az!

- Mert – válaszolta halkan Damon – Elenát összetéveszti Katherine-vel. Ugye őt nem kell neked bemutatnom Mason? – kérdezte, mire a megszólított gyilkos tekintetet vetett rá – Tyler pedig, noha nincs az átok alatt, a géneket magában hordja. Az a szemét pedig valószínű úgy gondolja, hogy tiszta munkát akar végezni.

Mason a kezébe temette arcát, és mikor elgyötört tekintettel újra felnézett, már láttam, hogy még mindig nem sikerült teljesen meggyőznünk.

- Ha még mindig kételkedsz – szólt halkan Stefan – ajánlok valamit. Menjünk el Isobel intézetébe. Beszélhetsz Vanessával, ha akarsz. Ő is elmondhat, vagy akár meg is mutathat neked mindent, amit erről a témáról Isobel talált. Ha tárgyi bizonyítékot látsz, annak már hiszel?

- Ha kellőképp meggyőző, akkor talán hajlandó vagyok megfontolni, hogy segítsünk nektek – morogta oda Mason.

Stefan arcán látszott, hogy jelenleg még ezzel a részeredménnyel is elégedett. Aztán a még mindig viszolygó arckifejezésű Damonhoz fordult.

- Viszont még valamit szeretnék, mielőtt odamegyünk. Te és Mason, kössetek békét.

Ötlete mindkét félnél gúnyos mosolyt váltott ki.

- Egy csapatban játszunk, és az ellenségeskedés most csak újabb és újabb problémát fog szülni. Nincs arra sem idő, sem szükség, hogy rajtatok kelljen tartanom a szemem, hogy mikor döfitek hátba egymást. Ha ennek az egésznek vége, utálhatjátok egymást újra, ahogy csak akarjátok, az már a ti dolgotok. De most össze kell fognunk, ennek érdekében el kéne ásnotok a csatabárdot.

Damon és Mason arcára pillantva is úgy éreztem, hogy kisebbfajta csoda lenne, ha Stefan kérése teljesülne. Aztán Damon felállt, odalépett Mason elé, és bemutattak egy roppant rövid, és cseppet sem szívélyes kézfogást.

- Kezdetnek elég – sóhajtott Stefan. – Szóval – nézett rá Lockwoodékra – nemsokára indulhatunk.

Elindultam a szobámba átöltözni, és szemem sarkából láttam, ahogyan Damon pár másodperccel később a nyomomba szegődik. A szobám ajtajánál ért utol.

- Mit akarsz? – néztem rá. Bármi is történt köztünk, bármilyen áldozatot is hoztam érte, nem akartam, hogy azt érezze közel kerültünk egymáshoz. Még akkor sem, ha ez megtörtént.

- Csak megköszönni, amit értem tettél – válaszolta halkan. – Soha nem voltunk túl jó viszonyban, még ha ez mostanában talán kicsit változott is. Soha nem gondoltam volna, hogy képes leszel ezt megtenni értem. Sajnálom, hogy erre kellett kényszerülnöd. De köszönöm neked, hogy megmentettél.

Elengedtem a kilincset, és felé fordultam.

- Ha nem ugrassz elém, most nem beszélgetnénk itt – néztem a szemébe. – Szóval, nincs mit megköszönni egymásnak. Nem vagy az adósom, és én sem neked. A számla ki van egyenlítve.

- Értem – mosolyogta el magát, aztán elindult vissza a nappali felé, de néhány lépés után egy alakba ütközött.

- Tudom, mi történt – nézett rá Damonra Stefan – és az a tény, hogy elfogadom, és megértem hogy nem volt más megoldás, nem jelenti azt, hogy boldoggá tesz a tudat. Azt akarom, hogy tudd, hogy ha még egyszer csak kísérletet teszel arra, hogy Elenából táplálkozz, én verek karót a szívedbe.

- Ne aggódj – súgta oda halkan Damon – lehet, hogy kettőnk közül te vagy a jófiú, de van olyan, amit nem tennék meg, mégha te képesnek is tartanál rá. Sosem bántanám Elenát – aztán fürgén kikerülte öccsét, és visszasétált a nappaliba.

Stefan hozzám lépett. Fürkészve kutatta tekintetemet a szeme, aztán felsóhajtott. Rámosolytam. Nem volt köztünk szavakra szükség. Magához ölelt, ringatni kezdett, és csak álltunk a félhomályban, szorosan ölelve egymást. Egyikünk sem érezte még erősebbnek a szerelmünket, mint ebben a pillanatban.

*****

Elmúlt már dél is, mire Alariccal kiegészülve megérkeztünk Isobel intézete elé. Ahogy kiszálltunk végigmértem magunkat. Kialvatlan, szürkébe játszó arcok, fáradt tekintetek, és szinte vibrált mindannyiunk körül a levegő a feszült idegességtől. Ez alól csak Tyler, és a még mindig kételkedő Mason voltak kivételek.

Mikor beléptünk az intézetbe, Alaric felhívta Vanessát. A telefon kicsörgött, de a másik oldalról nem érkezett válasz.

- A fenébe – morogta Alaric. – Remélem benn találjuk őt. Már jó ideje nem tudom elérni – fordult hátra a magyarázattal Stefanhoz.

Az elől haladó Damon ekkor megtorpant, olyan hirtelen, hogy Alaric teljes erővel a hátának ütközött, és visszatántorodott.

- Hahó – kezdett volna bele a méltatlankodásba, de Damon mellé akkor odaállt Stefan, és pár pillanattal később felsorakozott mellettünk Freya is. Mindhárom vámpír úgy meredt előre, mintha látnának valamit, amit mi nem.

- Vér – morogta Damon. – Ti is érzitek, ugye?

Alaric egy másodperc alatt megértette. Félretolta a hármast, és rohanva indult meg Vanessa irodája felé. Levegőt kapkodva követtük. Az ajtó elég érve Alaric nem vesződött a kopogással, egyetlen mozdulattal berúgta az ajtót, aztán mind áttódultunk a küszöbön, és mikor beléptem, éreztem, ahogyan idegeim szinte sikítozni kezdenek.

Vanessa a földön feküdt. Szinte már teljesen kivérzett, és jó ideje halott lehetett, mert a vér, ami a testéből kifolyt, megfeketedve és megszáradva fedte a szőnyeget. Vér volt mindenhol, a függönyön, az íróasztalon, az iratok halmazán is. Éreztem, ahogyan torkom beszűkül, és számra tapasztottam a kezem, hogy visszafojtsam a sikítást. Stefan mellkasára bújtam, aki szorosan átölelt. Képtelen voltam a halott nőre nézni, nem tudtam volna látni az arcát. Alaric letérdelt Vanessa teste mellé, mintha csak szavak nélkül búcsúzna tőle, Damon pedig leemelte Vanessa kabátját a fogasról, és finoman ráterítette. Néma csöndben álltunk mindannyian. Egyikünknek sem kellett megszólalnia. Mind tudtuk, miért kellett Vanessának meghalnia.

A mozdulatlan csendet Alaric törte meg. Felkelt a halott mellől, és az iratszekrényhez sétált. Megfogta a szélét, és intett Damonnak, hogy segítsen.

- Döntsük ezt fel. Háromra – vezényelte, és mikor elhangzott a három, hangos puffanással felborították a szekrényt. Mögötte egy falra szerelt széf ajtaja villogott ezüstös csillogással.

- Ezt honnan……? – kérdeztem csodálkozva.

- Isobel a feleségem volt – válaszolta, miközben már a széf ajtaját tapogatta – szép kis férj lettem volna, ha nem lettem volna tisztában még a legkisebb titkaival is. Remélem Vanessa nem változtatta meg – morogta aztán maga elé, és egy kombinációval próbálkozott.

A széf ajtaja halk kattanással kinyílt, Alaric pedig belenyúlva csak egyetlen papírt húzott elő. Elolvasta a rajta szereplő egyetlen mondatot, majd értetlen csodálkozással Damon kezébe nyomta, aki ugyanilyen reakcióval adta tovább nekünk. Stefan maga elé tartotta, és együtt olvastuk a kapkodó betűkkel írt szavakat:

„Ott oldódik, ahol köttetett.”

Stefan továbbadta a papírt mindenkinek, és csak néztünk egymásra.

- Mi a fenét jelent ez? – kérdezte Damon, kimondva mindannyiunk helyett, és ránézett Alaricra, aki csak tanácstalanul rázta a fejét.

- Ez Vanessa írása, ugye? – kérdezte Freya – Miért nem említette ezt nektek, amikor beszéltetek vele?

- Mert – szedte össze a gondolatait lassan Stefan – bármi is legyen ez, valószínű most találta. Tudta, hogy előbb-utóbb el fogunk jönni hozzá. És ha tudta, hogy ismered a széf helyét – Alaric bólintott – nyilván úgy gondolta, ott mindenképpen megtaláljuk.

- És érti valaki közületek, hogy ez mi akar lenni? – kérdezte Mason. Nem volt szükség válaszra, a néma csend elmondott helyettünk mindent. Mason az asztalra dobta a papírt, és mind megbűvölten meredtünk Vanessa utolsó üzenetére.

*****

Mason fel-alá sétált a Lockwood kúria előszobájában. Egyre gyorsabban cikázó gondolatai szinte kergették egymást.

Hirtelen, valahonnan a semmiből, különös dobszó hangzott fel. Egyre és egyre közelebb ért, és már az ajtó elől szólt, de mintha ott lett volna a levegőben, a tavaszi szél leheletében, a ház előtti virágok illatában, ott pattogott elektromos szikraként a házban, és Mason érezte, hogy a dobszó lassan maga alá gyűri, és hogy könyörtelenül hordja magában a halált. Hirtelen elhatározással felvágta a fejét, nagy levegőt vett, és feltépte az ajtót, hogy egyenesen a rém szemébe bámuljon. Egy rettegő másodpercig csend volt, aztán Mason megszólalt.

- Van számodra egy ajánlatom. Alkut ajánlok. Három vámpír, és egy halandó élete, cserébe a magam, és Tyler életéért.

Vége

FOLYT. KÖV.