Szörnyek évadja 8. fejezet

8. fejezet

A dobszó halkan hangzott fel, mintha csak azt tesztelte volna, az ágyban fekvő alak megmozdul-e a hangjára. Aztán erősödni kezdett, egyre és egyre jobban, már szinte az ablakot kaparta, hogy betörjön, hogy áldozatot találjon, és pusztítson.

Tyler felkapta fejét az egyre erősödő ütemre. Noha még szinte az álom és ébrenlét határán járt, azonnal tudta, hogy veszélyben van. Halálos veszélyben. A szemek az ablak előtt felparázslottak, az arcába bámultak, ő a falig hátrált rémületében, és képtelen volt levenni pillantását arról az alakról, aki elhozta számára a megsemmisülést. Fülében a suttogás egyre erősebbé vált, kezét fejére tapasztotta, de a suttogás áthatolt gyenge védőbástyáján, az agyába nyúlt, hogy végül a falnál állva, fülét befogva üvölteni kezdjen, mintha a puszta hangja visszaűzhetné a rémet a megsemmisülésbe.

Az ajtó hirtelen kivágódott, és Mason rontott be rajta.

- Tyler – ordította, és igyekezett, hogy hangja utat találjon unokaöccse üvöltésén keresztül – Tyler, ne! – óvatosan lefejtette a kezeket a fiú fejéről, aztán megragadta tarkóját és szemébe nézett. Addigra a hang már elhalkult, és visszatért a semmibe, ahonnan feltámadt.

Tyler a fal tövébe roskadt. Meggyötört tekintetét Masonra emelte, aki leguggolt a fiú mellé.

- Nincs mitől félned – nézett a szemébe Mason, és halványan elmosolyodott – mi ketten biztonságban vagyunk.

*****

Alaric egy bögre kávét tett mindenki elé, aztán közénk ült. Népes kis csapatunk teljesen megtöltötte a konyhát, kiegészülve Jennával és Jeremyvel. Annyira örültem, mikor viszontláttam őket, hogy megpróbáltam egyszerre átölelni mindkettőjüket, több-kevesebb sikerrel, és mikor viszont öleltek, éreztem rajtuk az aggódást, és hogy már mindent tudnak. Nem haragudtam Alaricra. Tudtam, hogy mikor négy fáradt, rémült, és most némileg mégis felvillanyozott ember beront a házába, igen nehéz lett volna tovább titkolnia az igazságot szeretteim előtt. Hálás voltam neki, hogy legalább azzal, hogy egy időre otthont ad nekik, megmenti az életüket.

- Szóval – nézett rajtunk körbe Alaric – úgy gondoljátok, találtatok valami nyomot?

Damon elismételte neki mindazt, amire a házban rádöbbent. Rick meglepve pislogott.

- Ügyes – szólt elismerően, mire Damon halványan elvigyorodott. Mind tudtuk, hogy Damonnal kapcsolatban Alaric nem ejt ki ilyet egykönnyen a száján.

- Csakhogy van egy bökkenő – hűtötte le kedélyeket Freya. – Elnézést, ha elrontom mindenki örömét, de hogy ismerjük azt a tényt, miszerint Katherine gyűrűje volt a legelső, nem jelenti azt, hogy tudjuk hol készítették. Márpedig ha jól emlékszem, nekünk pontosan erre lenne szükségünk! Egyelőre csak annyit tudunk, hogy mikor Mytic Falls-ba érkezett fényes nappal volt, vagyis akkor már birtokolta.

Halk csend követte szavait. Aztán nagyot sóhajtottam. Átnyúltam a konyhapulton, megfogtam mindkét fiú kezét, és finoman megszorítottam.

- Jól van – néztem rájuk – ehhez a ponthoz is ti ketten vagytok a kulcs. Találkoztatok Katherine-el, sok időt töltöttetek vele, valamennyit biztos el is mesélt magáról. Nem ejtett ki a száján bármi olyan információt, ami közelebb vihetne bennünket a megoldáshoz? Gondolkozzatok! Ti tudjátok a legjobban, mennyire fontos ez!

Damon megrázta a fejét.

- Ha mi ketten beszélgettünk, semmi másról nem esett szó csak arról, hogy mikor fog átváltoztatni.

- Elég szűk témára koncentrálódott a társalgásotok – nézett rá Freya.

- Hát igen – vont vállat Damon. – Mi keveset beszélgettünk, sokkal inkább….. – elharapta a mondat végét, de a befejezést e nélkül is mind kitaláltuk.

- Oké – próbáltam fejemet rázva elhessegetni magamtól azt a vágyat, hogy valamit széttörjek a konyhában – és mi a helyzet veled? – néztem Stefanra. – Kérlek, próbálj visszaemlékezni a fontosabb eseményekre!

Stefan bólintott, arcát a tenyerébe hajtotta, és néhány percig csak a halálos csend ülte meg a konyhát. Részemről soha életemben nem láttam még senkit, aki ennyire komolyan vett volna bármilyen utasítást. Pár perccel később felnézett, és keserű arccal megrázta a fejét.

- Semmi – sóhajtott tehetetlenül.

Csalódottan vettük tudomásul kijelentését.

- Semmi? – ismételte Rick – Semmi adat, vagy információ, amit elejtett volna véletlenül? Egy ebéd közben, egy bálon, vagy akár a hálószobádban? Az Isten szerelmére, hát nem volt semmi különös?!

- Katherine európai volt ugye? – szólt bele a társalgásba Jenna. – Mi van, ha már ott és akkor…..?

- Nem utazhatunk Európába – motyogta Alaric – arra most nincs idő. És különben is, azt sem tudnánk, hogy ott merre induljunk!

- Akkor mit csináljunk? – kérdezett vissza Jenna.

- Imádkozzunk, hogy valahol itt legyen a megoldás kulcsa – tárta szét karjait tehetetlenül Alaric.

Stefan szeme hirtelen kitágult.

- Mi az? – kérdeztem, és megragadtam a karját. – STEFAN MI JUTOTT AZ ESZEDBE?

Felemelte kezét és megragadta az enyémet.

- Előre szólok, hogy lehet, semmi köze nincs ehhez az egészhez, de valami most beugrott – kezdte óvatosan, és körülnézett.

- Halljuk – nógattam, és éreztem, hogyan kezd szívem hevesen dobogni az izgalomtól.

- Azért emlékszem erre a jelenetre, mert ez volt az utolsó éjjel, amit vele töltöttem – fogott bele a történetbe Stefan – aznap este Katherine már fogoly volt, mi ketten pedig halottak – nézett Damonra. – Szóval, Katherine velem töltötte az éjszakát, és hajnal felé elég sokat beszélgettünk is. Ne feledjétek, akkor nekem még fogalmam sem volt róla, ki vagy mi is ő valójában. Mindenki úgy tudta, hogy egy szegény virginiai lány, aki nemrég vesztette el a családját egy tragikus tűzesetben.

- És ezt el is hitte mindenki? – szólt közbe halkan Jenna.

- Igen – bólintott Stefan – Katherine alapból is roppant manipulatív tudott lenni. Ráadásul képes volt megbabonázni, és a fejét kimosni mindenkinek, akinek csak akarta, vagy aki csak a közelébe került. Nem véletlen, hogy soha senki nem gyanakodott rá. Mindenki annak tartotta, aminek látszani akart. Egy jómódú földbirtokos család árvájának. Én magam is ezt hittem el, mert Katherine ezt akarta velem elhitetni. Emlékszem, akkor hajnalban azt mondtam neki, hogy nem értem, hogy egy ilyen gyönyörű, és jólelkű teremtés hogyan vívhatta ki a sors haragját azzal, hogy elvette tőle a családját.

Stefan eltűnődött, aztán lassan folytatta.

- Azt válaszolta erre, hogy a sors úgy látszik őt nem igazán szívleli, mert nem sokkal azután, hogy elvesztett mindenkit, ő maga is halálos veszélyben volt, épp akkor, mikor úton volt Mystic Falls felé. Akkoriban még más volt a környék – fűzte hozzá magyarázólag felém és Jenna felé fordulva – két város között semmi nem volt, csak a hatalmas kietlen pusztaság. Azt mesélte, hogy a városba jövet, épp hogy elhagyták a Cormax Hill-be tartó elágazást, a ló ami a hintót húzta valamitől megijedt, és megbokrosodott. Képtelenség volt megfékezni, vagy megállítani. Eltépte az istrángot, és elvágtatott a nyílt mezők felé. Miközben szabadulni igyekezett, egy rúgással eltörte a hintó kerekét, Katherine és Emily pedig ott maradtak egy olyan járműben, amellyel egyetlen métert sem lehetett megtenni. Sötét éjszaka volt, még csak a lovat sem tudták volna megkeresni, az már árkon-bokron túl járt. Nem volt más megoldás, ott kellett ülniük tehetetlenül. Katherine azt mondta, soha nem volt még olyan halálfélelme, mint ekkor – fejezte be Stefan.

- És azután? – kérdeztem akaratlanul is suttogó hangon.

- Nincs tovább. Talán maga is rájött, hogy a kelleténél többet mondott, mert aztán egy hang nélkül nekem esett – meredt maga elé Stefan, és önkéntelen mozdulattal végigsimított nyakán, mintha most is érezné a fogak okozta fájdalmat, én pedig gyengéden simogatni kezdtem a kezét.

Pillanatnyi csend támadt, de akkora, hogy szinte hallani lehetett hogyan őrölnek a fejekben a fogaskerekek.

- Nem értem – szólalt meg Alaric. – Oké, hogy ez nem túl kellemes helyzet, de miért életveszély? Mitől volt halálfélelme? Reggel nyilván arra járt volna egy fuvaros, vagy egy utazó, aki megmenti őket!

Damon felkapta a fejét, és megbabonázva meredt Alaricra.

- Reggel – suttogta, mire Alaric csodálkozva meredt rá. – Hát nem értitek? REGGEL! – kiáltott Damon, és nem volt olyan a konyhában, akinek ne esett volna le, mire céloz ezzel.

- Vagyis – mondta Alaric szinte kiáltva – azért volt veszélyben, mert közeledett a reggel! És Katherine védtelen volt a napfénnyel szemben!

- Igen – vette fel a fonalat Stefan is – ezek szerint akkor MÉG nem volt meg a gyűrűje, viszont másnap, mikor a városba érkezett, MÁR igen! Emily felmérte a helyzetet, tudta, hogy ha nem lép, Katherine halott. EMILY AKKOR ÉS OTT KÉSZÍTETTE EL KATHERINE GYŰRŰJÉT!!!

Felugrottunk a székből, és megdöbbenve meredtünk egymásra a felfedezés izgalmától.

- Tudjuk – suttogtam halkan, és Stefan karjaiba vetettem magam – tudjuk!

Egyedül Freya nem osztozott száz százalékig a lelkesedésünkben.

- Ez jó! – mondta ő is. – Végre egy lépéssel megint közelebb vagyunk. De…..ha nem tévedek….még mindig nem tudjuk mit csináljunk most, hogy már birtokában vagyunk ennek az információnak. Hogy fogja azt megoldani, hogy ezt a szemétládát kicsináljuk?

- Azt még nem tudom – válaszolt Damon, és soha ilyen határozott csengése még nem volt a hangjának – de ígérem, arra is rá fogunk jönni, és mindenki rúghat egy jó nagyot ebbe a mocsokba!

- Menjünk – állt fel Alaric is – el kell mennünk Masonhöz és Tylerhez. Nekik is el kell mondanunk mindezt – Jenna felé fordult – ígérem, amint lehet itthon leszek. Addig vigyázzatok magatokra.

Tapintatosan elfordítottam a fejem, mikor Jenna Alarichoz bújt, és gyengéden megcsókolta.

- TE vigyázz magadra – súgta neki halkan – és siess vissza hozzánk.

Mindenki kisorjázott a konyhaajtón, hallottam, ahogyan az előtérben halk beszélgetésbe kezdenek, tovább boncolva a lehetőségeket.

A konyhában csak ketten maradtunk Damonnal. Felemelte a széket, amit Freya felborított, aztán szemembe nézett. Nem kellett mondania semmit, szavak nélkül is kitaláltam mit akart mondani. Láttam az arcát az előbb, mikor Stefan karjaiba ugrottam. Nem szólt semmit akkor sem, és most sem, csak a keserű kifejezés kövült szinte rá az arcára.

Megálltam előtte, egy apró bocsánatkérő mosollyal. Végigsimított a hajamon, mint aki azt mondja, hogy tudja, megérti, és hogy lemondott rólam. De én nem akartam ezt. Illetve, már magam sem tudtam, mit is akarok valójában. Lehunytam a szemem, és megcsókoltam. Rövid, de szenvedéllyel teli, és belsőséges csók volt ez. Derekamnál fogva magához szorított, és éreztem, ahogyan a vágy átjárja testét, de még mielőtt többre vetemedhettünk volna eltolt magától. Tudtuk mindketten, hogy ez most nem a legalkalmasabb hely és idő. Sóhajtottam, aztán kiléptem a többiek után, Damon pedig néhány másodperccel később követett.

- Induljunk – nyitotta ki az ajtót Alaric, de kimenni már nem tudott rajta, mert egy alak állt a küszöbön, és feldúltan nézett ránk.

- Már kerestelek benneteket – nézett ránk Tyler – végre megvagytok.

- Tyler – csodálkoztam őszintén, hogy itt látom, és megéreztem kimondhatatlan zaklatottságát. – Miért nem hívtál?

- Mert a telefonom nincs nálam – válaszolta és Alaric invitáló mozdulatára belépett. – Ugyanis meglehetős sietséggel kellett távoznom otthonról.

- Miért? – kérdeztem zsibbadt szájjal, és már sejtettem, hogy valami nagy baj történhetett.

- Azért Elena – válaszolt, és a padlóra dobta táskáját – mert Mason bácsikám választott egy utat amin járni akar. Én pedig úgy döntöttem, választok magamnak egy másikat.

Vége

FOLYT. KÖV