4. fejezet
Alaric a konyhapultra tette a kihangosított telefont. Úgy ültük körbe – Stefan, Alaric, Damon és én – mintha egy különös szeánsz legfőbb alkotórésze lenne.
- Szóval – kezdte Alaric – Vanessa, tudnunk kell mindent erről a dologról. Mit tudsz elmondani róla?
- Megkaptam a képet, amit átküldtél – hangzott a női hang a vonal másik végén – Damon jól emlékszik. Csakugyan van jó néhány utalás erre Isobel anyagai között. A legtöbb persze csak töredék, de amennyit lehet össze tudtam rakni belőle.
- Vagyis akkor megtudhatjuk, mi vagy ki ez? – kérdezte Stefan.
- Amikor a kedves bátyád legutóbb itt járt, meg akart ölni engem – válaszolt Vanessa – azt hiszem, előbb tartozik egy bocsánatkéréssel.
Damon majd’ leesett a székről a méltatlankodástól.
- Hátba lőttél engem egy nyílvesszővel, amit eredetileg Elenának szántál! – kiáltotta alig titkolt ingerültséggel a telefonba – A helyedben kissé több segítőkészséget mutatnék!
- Azt hiszem most nem ez a legfőbb problémánk Vanessa – szólt bele a kissé feszült társalgásba fáradt hangon Alaric. – Kérlek, segíts nekünk. Bajban vagyunk.
Halk sóhaj hallatszott a vonalból.
- Hát jó. Egyedül érted teszem, ezt remélem értékeled – adta meg magát Vanessa. – Amikor itt jártatok beszéltem nektek a vérfarkasok és a vámpírok legendájának alapjáról. Arról az azték főpapról, aki úgy próbálta megfékezni a népét gyilkoló természetfeletti lényeket, hogy egy átokkal a Nap és a Hold szolgáivá tette őket. Isobel egyik mappájában találtam egy rajzot. Először azt hittem, hogy csak a fantáziája szüleménye, de az a kép, amit Elena rajzolt, megegyezik azzal amit anno Isobel vetett papírra – rövid szünetet tartott. – Azt hiszem, hogy akivel dolgotok van, az Itzitula.
- Ő az a bizonyos azték főpap? – vonta fel a szemöldökét Alaric. – Ez nekem nem világos. Ha már elátkozott két fajt, mi készteti arra, hogy most visszatérjen ebben a formában - nevezd ahogyan akarod, szellemnek vagy bárminek – ide Mytic Falls-ba?
- Erre most nem tudok száz százalékos biztossággal felelni – válaszolt Vanessa lassan – maradjunk annyiban, hogy amit most mondok többnyire találgatás, és csak kis százalékban tény. Még ha nem is ismerik sokan, de a vámpírok és vérfarkasok legöregebbjei őrzik a létezésüknek ezt a legendáját. De Isobel ennél jóval tovább jutott. Itzitula átka ugyanis nem ért véget ennyivel. Feltételezések szerint, ha az átkot kijátsszák, vissza fog térni a halálból, hogy megbüntesse az általa felállított törvények megszegőit.
Süket, értetlen csend fogadta szavait a konyhában.
- Mit értesz ezalatt, hogy kijátsszák az átkot? – rázogatta a fejét Alaric.
- Nos, a vámpírok megtalálták a módját, hogy fényben járjanak, a vérfarkasok pedig a Holdkő segítségével uralni tudják az átváltozást. Ezzel Itzitula átka megszegettnek van nyilvánítva.
- Na ne – morogta Damon – Katherine már 1864-ben megtalálta a módját annak, hogy a fényben járhasson! Akkor miért most és miért mi?
- Mert a halál birodalma nem átjáróház, okoska – válaszolta Vanessa gúnyosan – még egy nagy hatalmú főpap sem tud bármikor egyik világból a másikba ugrálni. Isobel dolgai között találtam még néhány jegyzetet erre vonatkozóan, valamiféle bolygó- és csillag együttállásról, de ez alig volt néhány mondat. Nem vagyok csillagász, de úgy sejtem ezeknek az együttállásoknak kell bekövetkezniük ahhoz, hogy Itzitula számára megnyíljanak a világok közötti kapuk. Ez pedig – halk lapozgatást hallottunk a háttérből – öt héttel ezelőtt következett be. Nos, remélem tudtam valamennyit segíteni.
- Ennyi, amit találtál? – kérdezte Alaric. – Valami arra vonatkozóan, hogyan lehet – nem is tudom, megölni, leszerelni, visszaküldeni vagy ilyesmi?
- Arról semmi. Lehet, hogy előbb vagy utóbb Isobel rátalált volna a válaszra, mert épp ezen a kérdésen dolgozott, csak már nem volt rá ideje. Kérdezzétek Damont, miért nem.
- Fantasztikus – fintorgott Damon ingerülten – bocs, ha nem informálódok minden áldozatom felől, hogy elnézést, mielőtt meghalsz hagy kérdezzem meg, nem dolgozol valami fontos kutatáson?
- Oké, oké – emelte fel kezét Alaric, hogy elhallgattassa Damont, még mielőtt a telefonon keresztül kitört volna a verbális háború. – Kösz Vanessa. Adósod vagyok.
- Feljegyzem – jött a válasz, aztán halk kattanással megszakadt a vonal.
*****
- Rendben – túrt a hajába Alaric – foglaljuk össze mit tudunk. Van egy ezer éves átkunk, egy meglehetősen dühös főpapunk, egy csapat halott vámpírunk és vérfarkasunk, és egy jó nagy gödrünk, amiben nyakig benne vagyunk. Kihagytam valamit?
- Igen – szólaltam meg rekedten, először azóta, hogy Alaric megérkezett. – Valamit kihagytál. Ez a legenda vámpírokról, és vérfarkasokról szól. Akkor miért nem Damon, vagy Stefan látja őt? Miért én hallom, miért az én álmaimat kísérti? MIT AKAR TŐLEM?
Alaric és Stefan tanácstalanul összenéztek. Damon viszont tekintetembe fúrta pillantását.
- Azt hiszem, ez nyilvánvaló – válaszolt halkan – azért szemelt ki téged, mert azt hiszi, hogy te vagy Katherine.
Szavait mély, döbbent csend követte.
- Ez őrület- nyöszörögtem, és Stefan kezébe kapaszkodtam. Markába fogta a kezem, és megszorította.
- Szóval….. most mit csinálunk? – jött a kérdés Damon szájából.
Stefan felállt a székből, és magához ölelt.
- Elena, pakolj össze néhány ruhát. A legszükségesebbeket. Egy időre átköltözöl hozzánk. A mi házunk jóval biztonságosabb. Ami Jeremyt és Jennát illeti – fordult Alarichoz – őket neked kéne magadhoz venni. Találj ki valami jó történetet. Végül is te vagy a tanár.
- Meglesz – bólintott Alaric.
Stefan hozzám hajolt, és lágy csókot nyomott az ajkamra.
- Menj pakolni Elena. Jobb lesz, ha egy percet sem késlekedünk.
*****
Alig egy óra elteltével két nagy bőrönddel állítottam be a Salvatore-házba. Stefan felcipelte holmimat a szobájába, aztán amikor leültem az ágya szélére magához húzott, én pedig a vállára hajtottam a fejem.
- Ne aggódj Elena. Nem tudom még hogyan, de ígérem, hogy túl leszünk ezen. Épségben, és egyben túl leszünk rajta. Nem fog bajod esni. Vigyázok rád. Bármi áron vigyázni fogok rád.
Bólintottam a szavaira. Felállt mellőlem, és a két bőröndöt az ágy alá tolta.
- Aludj egyet, rendben? Zaklatott éjszakád és napod volt. Pihenj nyugodtan – takart be gyengéden. Mikor megsimogatta a hajam, a fáradtság és kimerültség eluralkodott a félelmemen, és mire bezárta maga mögött a szoba ajtaját, már mélyen aludtam.
Mikor magamhoz tértem még mindig világos nappal volt. Jólesően nyújtóztam, és örömmel állapítottam meg, hogy sikerült elég jó kipihennem magam, és hogy nem ébredtem gyötrő rémálmokra. Mintha csak ennek a háznak a falai még az elmémben jelentkező lidércnyomást is a falakon kívülre rekesztették volna. Kócosan, ásítozva baktattam ki a konyhába. Stefant kerestem, de a konyhában csak Damon üldögélt, egy üres, vérfoltos pohárral maga előtt.
- Hello – motyogtam neki üdvözlésképpen. Kávét kerestem, és undorodva fintorogtam el magam, amikor megláttam előtte ebédjének véres nyomait. Követte a tekintetem, és két mozdulattal eltüntette a poharat szemem elől. Miközben kiöntöttem magamnak a kávét, éreztem, hogy minden mozdulatomat szemmel követi.
- Hol van Stefan? – kérdeztem.
- Annyit üzent, hogy dolga van, de még sötétedésig megérkezik – válaszolta, és tovább bámult rám.
- Akkor ma megint te vagy a testőrgárda? – kérdeztem sóhajtva, és leereszkedtem egy székbe.
Bólintott.
- Ha nincs ellenedre.
- Ha kifogásolnám sem tehetnék ellene semmit, szóval inkább próbáljuk elviselni egymást, rendben? – tettem neki ajánlatot, amit részéről újra csak néma bólintás követett.
- Nézd, valamit tisztázni szeretnék veled – kezdtem bele óvatosan, néhány perces hallgatás után. – Ami a bálon történt….. még mielőtt Stefan megjelent…. Szóval, az….
Elmosolyodott.
- Majdnem megcsókoltál, Elena. Nincs ezen mit magyarázni.
- Tévedsz – ráztam meg a fejem – el voltam keseredve, ráadásul le is itattál. Ha majdnem megtörtént valami, azt nem jószántamból tettem. Saját magamtól sosem tenném ezt.
Olyan tekintettel nézett rám, hogy hajszál híján lelökött a székről a szemeiből áradó érzelemhullám. Kezdtem kényelmetlenül érezni magam.
- Ennek ellenére a múlt éjjel az ágyadban landoltam – válaszolta pimasz mosollyal – ráadásul hallottam, hogy megfordultál, és éreztem, hogy bámultál engem. Nincs hátul szemem, de azt mindig elfelejted, hogy a hallásom kiváló.
Dühös mozdulattal az asztalra löktem a kávésbögrét, és kirúgtam magam alól a széket. Hihetetlen módon Damon egy perc alatt ki tudott engem idegileg borítani.
- Felejtsük el az egészet! – kiáltottam a képébe, és már a küszöbnél jártam, amikor fénysebességgel mögöttem termett, vállamra tette kezét, és maga felé fordított.
- Ha el akarod felejteni, tedd meg – súgta. – Nem tehetek ez ellen semmit, nem kérhetem, hogy ne csináld. De azt ne kérd tőlem, és ne várd, hogy én is képes legyek erre.
- Damon – motyogtam halkan, miközben éreztem, hogy keze végigsimít a hajamon – nem történt köztünk semmi, és soha nem is fog. Miért akarnál emlékezni erre?
- Azért Elena – nézett a szemembe – mert az a múlt éjszaka…..életem legszebb éjszakája volt.
Tágra nyílt szemmel bámultam rá.
- Nem – súgta halkan, kitalálva a gondolatomat – nem tettünk semmit. Csak fogtalak a karomban, amikor hozzám bújtál, néztelek, ahogyan alszol, és úgy éreztem, még soha nem kerültem hozzád olyan közel, mint a múlt éjjelen. Igen Elena. Életem legszebb éjszakája volt.
Némán néztem rá. Keze közben hajamról az arcomra csúszott. Lágyan simogatott, én pedig valami okból fogva élvezni kezdtem ezt a gyengéd érintést. Arca egyre közelebb hajolt hozzám, úgy éreztem, hogy a tekintete szinte ledöngöl, már csak ajkait figyeltem, ahogyan lágyan szétnyíltak, és egy másodperc múlva az én ajkaimra tapadtak. Képtelen voltam küzdeni ez ellen az érzés ellen, és nem is akartam. Behunytam szememet, átadva magát a csók édes ízének, éreztem, ahogyan nyelvével végigsimít ajkamon, boldogan nyitottam ki a számat és engedtem, hogy végigsimogassa az én nyelvemet, hogy játékos, őrjítő táncba kezdjen ajkunk egymással. Percekig tartott a csók, vagy másodpercekig, nem tudtam megmondani. Nem volt a fejemben semmi más gondolat, csak az, hogy nem akarom ezt befejezni. Magához húzott, szorosan megölelt, és szívem hirtelen riadtan kezdett kalapálni, mikor megéreztem, hogyan fogy egyre és egyre jobban a hely a nadrágjában. Egy másodperc alatt kijózanodtam, felpattant a szemem, egy lépést hátráltam és eltoltam magamtól.
- Ne! – kiáltottam rá. – Ezt soha többé ne próbáld meg!!!
Nem jött közelebb, csak állt előttem, és mosolyogva nézett.
- Visszacsókoltál Elena. Ne mondd nekem, hogy te nem élvezted. Le sem tudnád tagadni – vándorolt lejjebb a szeme testemen.
Nem kellett követnem a tekintetét ahhoz, hogy érezzem, ahogyan mellbimbóim szinte átszúrják a pólómat.
- Damon, ez itt és ennyi volt. Ne közeledj, és ne akarj tőlem semmit. Tartsd magad távol tőlem! Mindkettőnk érdekében.
Nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de ekkor Stefan autójának hangját hallottam a ház elől. Az ajtó felé fordultam. Már hallottam a lépteit, de egy másik cipő kopogása is visszhangot vert a folyosón.
A konyhaajtóban megjelent Stefan ábrázata, mellette egy szőke, törékeny alkatú, porcelán arcú szépség. Zavartan bámultam rájuk, de Stefan hozzám lépett, átkarolt a vállamat, és a szőke lány felé intett.
- Elena, ti még nem ismeritek egymást. Hagy mutassam be neked Freyát.
*****
A nappaliban ültünk mindannyian, a kandalló mellett. Freya egy pohár vért kortyolgatott, Stefan mellettem ült a kanapén, Damon pedig hátrébb foglalt helyet. Megállás nélkül fixírozták egymást Freyával, és szinte érezni lehetett, ahogyan jéggé fagy közöttük a levegő.
- Elena, Freya itt marad velünk.- nézett rám Stefan. - Ő is veszélyben van, és nem akarom, hogy baja essen.
- Mellesleg – tette hozzá Freya – ne feledd, hogy én vagyok a rossz hír hozója. – Stefanra mosolygott. – Én találtam meg a halott vámpírokat és farkasokat.
Damon felmorrant a háttérben.
- Én legalább próbálok tenni valamit ebben a helyzetben édes – búgta neki halkan Freya – valami értelmeset. Nem az az életem legjobb szórakozása, hogy ártatlan embereket változtatok át.
Damon nem szólt, csak hang nélkül forgatni kezdte a szemét. Stefan és én csak ültünk néma csendben, és úgy éreztük egy totális, kétszemélyes háborúba csöppentünk bele. Stefanra pillantottam, és láttam, ahogy lopva megrándul a szája széle. Éltem a gyanúperrel, hogy bár nem mutatja, de roppantul élvezi a helyzetet.
- Szóval – fogott bele Freya – Stefan elmondta, mi folyik itt. Ezek szerint az egész családomat ez a szemétláda ölte meg Cormax Hill-ben.
- A családodat? – visszahangoztam meglepődve, aztán zavart magyarázkodásba kezdtem – Úgy értem, hogy azt én is tudom, hogy vérfarkasok és vámpírok nem igazán……közeli barátai egymásnak.
Rám mosolygott, minden neheztelés nélkül, aztán végighordozta tekintetét mindannyiunkon, és mély sóhajtással tette az asztalra a poharat.
- Mind veszélyben vagyunk. Az elmúlt két hét történései odaát, és az elmúlt két nap itt, a ti életetekben magáért beszél.
Feldúltan fel-alá kezdett járkálni a szobában, aztán leült a székbe, és hátravetette magát. Szemeivel újra végigpásztázott mindannyiunkat, aztán Stefanhoz fordult.
- Jó érzés, hogy nem felejtettél el, és barátodnak tartasz annyira, hogy meg akarod menteni az éltem. Ezek után úgy hiszem, adós vagyok nektek a saját történetemmel.
Vége
FOLYT. KÖV.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése