Segítő kezek

12. fejezet

Egész úton szinte néma csend uralkodott a kocsiban, csak a rádió zenéje szűrte át a hang nélküli utasteret.

- Valami baj van? – néztem Ianre kissé félve, mert láttam, hogy egyre erősebb markolással fogja a volánt.

- Velem van baj? – érintettem meg a kezét óvatosan. – Haragszol rám, amiért ide hoztalak? Ha igen, akkor sajnálom. Nem akartalak olyan helyzetbe kényszeríteni, hogy…

- Miről beszélsz? – nézett rá felhúzott szemöldökkel. – Eszedbe se jusson ilyen – melegedett meg a hangja, és a tekintete is, ahogy felém fordult. – Egyszerűen csak… még mindig túlságosan le vagyok döbbenve – vallotta be. – Meg sem fordult a fejemben, hogy… Itt ez a város! – mutatott aztán a lehúzott ablak felé, ahol a tenger horizontja lassan elnyelte már a nap süllyedő ívét. – Ramona beach – morogta keserűen. – Ha valaki hallja ezt, hát mi jut eszébe? Napfény, ragyogás, tengerpart, előre göndörített felhők az égen, 14 karátos aranyhomok, cápák a vízből hatóságilag kitiltva… és odabenn a belvárosban emberek nyomorognak! Alig néhány kilométerre ettől az egésztől – bökött aztán újra kifelé, és egy aprót csapott a volánra. – És ez dühít! Dühít, mert segítenék, de egymagam kevés vagyok ehhez! Sajnálom – simogatta meg a hajam egy pillanatra, ahogy összerezzentem a kormányt ért ütés miatt. – Nem akartalak megijeszteni.

- Semmi gond – motyogtam.

- Igazából…- sóhajtott fel egy perc csend után Ian – valami más is jár a fejemben, mióta eljöttünk.

- El is árulod, vagy barchobázzam ki? – mosolyogtam rá.

- Persze, hogy el – tekert egy nagyot a volánon, és ráfordult a stúdió felé vivő útra – ugye tudod, hogy most csókoltál meg először úgy igazán?

Nem feleltem, csak vörösödni kezdtem, és úgy éreztem, a lemenő nap túlzottan is süti a képemet…

- Ne, ne pirulj – mulatott rajtam Ian. – Mert ez… ez nagyon jó volt – vallotta be halkan. – Nem akartál menekülni, nem löktél el, és most nem járt az eszedben… valaki más – tette hozzá, és ezzel mintha egy ütésre elfújta volna valami azt a jóleső, balzsamos érzést, amiben már kezdtem nyakig elmerülni.

- Tudod, nem hiszem, hogy ezt éppen neked kellene felemlegetned – mondtam. – Már úgy értem, ezt a valaki mást – piszkálgattam zavartan a kesztyűtartót. – Mondd, miért kezdtél ki velem? Miért, hiszen… - elhallgattam, és makacsul bámultam kifelé az ablakon. Nem akartam most felé nézni, nem akartam, hogy lássa a szememben azt, hogy ki fog belőlem törni a folyékony szomorúság, a könnycsepp.

Csendben volt, de ajka némán mozgott, mintha hang nélkül rágná meg a nekem mondandó szavakat, mielőtt kibökné őket.

- Dana… - állította le az autót a stúdió csarnokának bejárata előtt. – Kérlek, gyere be velem. És ha szánsz rám némi időt, akkor valamit most én is elmesélek neked.

*****

Csendesen lépkedtünk benn a csarnokban, még csak a lépteink sem kopogtak a padlón, mintha lopni jöttünk volna éppen.

Ian a kezét nyújtotta még az ajtóban, és – hosszas hezitálás után – elfogadtam. Nem szólt egy szót sem, és én sem sürgettem. De féltem. Nem tudtam, mit akar nekem mondani, csak szorosan fogtam a kezét. Ha megtudom a titkot, amit ő is rejteget, talán már soha többé nem lesz lehetőségem rá…

- Menjünk beljebb – mondta Ian, a nagy csendben önkéntelenül is suttogó hangon, és a színészbejáró felé tuszkolt, majd a következő pillanatban megbotlott, és csak úgy tudott talpon maradni, hogy egyenesen a hátamra zuhant. Hogy visszanyerje mindkettőnk egyensúlyát, amit neki az elbotlás, nekem a hátamra csapódó önmaga billentett ki, átfonta karjait a derekamon, és egyenesen berobbantunk a csarnokot és a színészpihenőket elválasztó ajtón.

- ÁÁÁÁÁÁ! – visítottam fel hirtelen, mikor egy hatalmas puha tömegnek ütköztem a félhomályban, mire karok és lábak szövevényes halmaza bontakozott ki a szemem előtt, és ahogy láttam, legalább néggyel rendelkezett minden fenn említett testrészből, én pedig, ha Ian nem állt volna szorosan a hátam mögött, és nem tartott volna, most nyilván a földre huppanok a váratlan rémülettől.

- Mi a fene…. – szólalt meg kissé dühös hangon a „szörny”, aztán némi motoszkálás után villany kattant, és a látvány azonnal kiverte a fejemből az előbbi rémületet.

Nina állt előttünk, zavartan babrálva hosszú barna hajával, míg mellette az a szőke fiú álldogált kínos mosollyal, akivel egyszer már rajtakaptam őket. Mindkettejük kivörösödött képe a hülyének is nyilvánvalóvá tette, mibe rontottunk bele éppen.

Hogy mi fog történni, azt pontosan láttam előre, csak a sorrendben nem voltam még biztos. Hogy Nina ront-e nekem, és tép meg alaposan, vagy a két fiú esik egymásnak, esetleg Ian vonja felelősségre Ninát hamarabb, még nem volt eldöntve. De nagy levegőt véve felkészültem az elkerülhetetlenre.

- Sziasztok – vigyorogta el magát Ian meglepődve, mégis valami megkönnyebbülés látszott az arcán. – Bocs, ha megzavartunk… csak a cuccomért jöttem – engedett el hirtelen, benyitott egy ajtón, hogy alig fél perccel később kalapban, és egy bőrdzsekivel a kezében jöjjön vissza, míg én egyik lábamról a másikra álltam, és szerettem volna elsüllyedni a föld alá.

- Szóval, akkor együtt vagytok – állapította meg Nina, és ezúttal nem düh, vagy utálat, hanem mosoly fénylett a szemében.

- Én nem tudom… - leheltem némán, mire Ian megfogta a kezemet, és bólintott.

- ÉN viszont igen – jelentette ki határozottan, de kirántottam a kezéből a tenyeremet.

- Mi a fene van itt? – szakadt ki belőlem egy kérdésben a döbbenet, a rémület, és az értetlen tanácstalanság, majd anélkül, hogy egy biccentéssel is elköszöntem volna bármelyiküktől, kivágtattam az ajtón, át a csarnokon vissza, amerre jöttünk.

Már csaknem elértem az ajtóig, mikor léptek koppantak mögöttem, és a következő pillanatban Ian keze fogta meg a vállamat, lehetetlenné téve a további menekülést.

- Várj egy percet – fordított maga felé. – Hagyd, hogy elmagyarázzam!

- Micsodát? – kérdeztem, és a saját fejem fogtam meg, mielőtt szétrobbant volna. – Én nem értek itt semmit! Azt mondtad, mutatni akarsz nekem valamit, idehozol, és ebbe botlunk bele! – mutattam a Ninát és a szőke fiút rejtő ajtó felé. – Ezt szántszándékkal csináltad? Felelősségre vonsz engem David miatt, akivel nincs is köztünk semmi, míg te velem kavarsz a barátnőd háta mögött? Annak a barátnődnek a háta mögött, aki engem fenyeget, és mögötted szintén kavar valakivel? Mondd, mi ez az egész őrület? – kiáltottam, és vártam egy percet, de csak állt csendben, némán fürkészve az arcomat.

- Tudod mit? – kérdeztem már magam is megcsendesedve. – Inkább hagyd – fordítottam neki hátat, és ezúttal nem állított meg. A kezével nem. Csupán a szavaival. Már épp kinyitottam az ajtót, mikor tompa hangon ütődött a hátamnak az egyetlen mondat, amit kipréselt magából.

- Nina Dobrev NEM A BARÁTNŐM.

Vége

(befejező rész következik)