A magányosság varázslója 14. fejezet

Fázósan húztam össze magamon a kabátot, és még kissé álmosan pislogtam.

- Még mindig iszonyú korán van – motyogtam. – Soha álmomban nem hittem volna, hogy a nemesek hajlandóak felkelni a nap ezen szakában. Mindig azt hittem, hogy délig alszanak.

- Általában délig alszanak – vigyorgott Klaus a kezemet markolászva. – Ez nagyon ritka alkalom.

- Mellesleg, nagyon hülyén festek? – kérdeztem félve. – Még soha nem volt rajtam ilyen ruha. Rajtad bezzeg kimondottan jól áll – fürkésztem a szemem sarkából fehér nadrágját, fekete felsőjét, és a lovaglósapkáját. Még a csizmájába dugott ostorát is.

- Rea, egyszerűen gyönyörű vagy! – fordult velem Klaus szembe, és megölelt a derekamnál fogva. – Olyan gyönyörű, hogy ha nem lennének itt rajtunk kívül százan, meg nem lenne a fű harmatos, akkor most… - kacsintott rám kajánul.

- Jaj, menj már! – nevettem el magam, a vállára hajtva a fejem, aztán összenéztünk, és tovább folytattuk az utunkat.

- Tudod, miért félek a közösségi élményektől? – kérdeztem két perc múlva. – Mert minden ilyenen ott van Celia. Ez a nő a puszta jelenlétével is az őrületbe kerget. Szerintem a nagy-nagybátyámék is ezért kerülték a helyi nemességet – vontam le a következtetést.

- Akkor hogy megnyugtassalak, ma nem lesz itt Celia – rázta a fejét Klaus. – Ez itt egy rókavadászat. Ha ő rákezdene a visításra, nem hogy ebben az erdőben, de még az angol szigeteken sem maradna egy vad sem – mosolygott. – Amúgy is, utálja a lövöldözést.

- Azt én is – sóhajtottam. – Az még izgalmas, hogy hajtod az állatot… megfigyeled… de miért kell a végén lelőni? Ami nekünk szórakozás, nekik véres horror – motyogtam. – Tudom, társasági esemény, meg hagyomány – legyintettem aztán, megválaszolva a kérdést Klaus helyett.

- Nem kérlek rá, hogy lőj le egyetlen állatot is, ha nem akarsz – szorította meg a kezem kedvesen. – Van viszont valami, amin akár tetszik akár nem, de keresztül kell menned.

Riadtan néztem rá, valahogy már most sejtettem semmi jót. Lelki szemeim előtt megjelent a kép, ahogy egy őzet kell feltrancsíroznom, esetleg magamra lógatni a beleit, vagy enni a nyers húsából.

- Ne nézz már ilyen rémülten – sóhajtott Klaus. – Csak annyi, hogy a hagyomány szerint, annak, aki életében először vesz részt efféle vadászaton, egy leölt állat vérével kissé bekenik az arcát.

- Ez sem sokkal jobb annál, amit elképzeltem – nyögtem.

- Majd én megcsinálom, és akkor csak kevés vér kerül rád, nem fogsz úszni benne. Igérem – biztatott Klaus, én meg felsóhajtottam.

- Oké, legyen. Bár előre szólok, ne lepődj meg ha lehánylak – vigyorodtam el, aztán elhallgattam, mert egy jókora csoportosuláshoz értünk éppen.

- Mylord… uraim… hölgyeim… - hajolt meg Klaus szertartásosan, és én is követtem példáját, személyesen üdvözölve a már ismerteket és ismeretleneket egyaránt.

- Oké, akkor most elmondom a dolgok menetét – fogta meg Klaus a könyökömet, és a tömegből kiszabadítva a felállított büféasztalhoz sétált velem. – Nemsokára lóra ülünk. Egy jókora falka kutya fogja felhajtani az állatokat. Elsősorban rókára szól a fáma, de ha fácán, vagy őz bukkan fel a vadász előtt, akkor is lőnek. Egyébként a vadászat kezdetét és végét kürtszó fogja jelezni. Innen indulunk… végig az erdőben, arrafelé – mutatta az irányt. – Elvileg leírunk egy jókora kört, és ide érünk vissza, néhány óra elteltével – kapott be egy kaviáros falatkát. – Kérdés?

- Csak hogy mit keresek én itt – fogtam a fejem. – Te… te lőni fogsz? – kérdeztem aztán, kissé tartva a választól.

- Igen, úgy terveztem – vallotta be Klaus. – De ha te nem néznéd jó szemmel, akkor…

- Ne… - ráztam a fejem, belevágva a szavába. – Tudom, hogy te ebben nőttél fel. Nyilván más szemszögből nézed a dolgokat, mint én. Nem akarom, hogy csak miattam változtass ezen. Nem örülök a ténynek, de… ettől én nem foglak másképp megítélni téged, ezek után sem.

- Biztos vagy benne, Rea? – kérdezte Klaus, és most valami keserű szomorúság játszott az arcán.

- Egészen biztos vagyok – bólintottam, közelebb lépve, és hozzásimultam. – Hiszen én… szóval én téged… - nyeltem nagyot, és egyszerűen bennragadt a mondat vége. De Klaus arcán láttam, hogy ugyanolyan tisztában van a befejezéssel, mint jómagam.

- Akárcsak én – súgta lágyan, végigsimítva arcomat, és magához húzott egy olyan belsőséges csókra, amitől azonnal ezer celsius fokon kezdett el égni a szívem. – Én is, Rea… már az első perctől fogva, ahogy a bálon megláttalak – mormolta a fülembe, és ahogy belenéztem a csillogó szemeibe, éreztem, hogy ez a teljes igazság.

Lehunytam a szemem, odahajoltam, és valószínűleg – kinek van fogalma ilyenkor az idő múlásáról -  percekig tartó csókban forrtunk össze. Nem zavartattuk magunkat azzal sem, hogy jókora tömeg bámulhat minket, hiszen ott álltunk mindenki szeme előtt. Csak arra ugrottunk mindketten egy jókorát, ahogy egy kürt szava ráreccsentett.

- Én ezt a kürtöst megkeresem, és a kürtjét…  illetlen helyre dugom – sóhajtottam, mikor Klaus szája elszakadt az enyémtől.

- Ez nagyszerű ötlet, csak várd meg, amíg le is fújja a vadászatot. Anélkül hivatalosan nem zárhatjuk le, és nem térhetünk haza, amíg ez meg nem történik. És a nemesebbik felébe dugott kürttel ez nehéz lenne – nevetett Klaus szívből, aztán átvette az időközben hozzánk vezetett két ló kantárjának egyikét.

- Indulhat a mészárlás – motyogtam, és feldobtam magam a ló nyergébe, Klaus pedig követte a példámat. – Vezess, jó? – mosolyogtam rá. – Ebben a dologban te vagy otthon. Én pedig majd követlek – tettem hozzá.

Egy gyors mosolyt, egy beszédes, édes pillantást még váltottunk, aztán felhangzott a kutyák ugatása, a lovak patájának dübörgése, és a menet megindult. Megkezdődött a vadászat.

 *****

Talán jó fél órája lovagoltunk benn az erdőben. Egy apró földutat követtünk egy ideig, aztán lekanyarodtak onnan a kutyák – nyilván szagot fogva – és az egész társaság - egy patakon átgázolva - a nyomukban ügetett. Amerre haladtunk, egyre sűrűbb lett felettünk a fák koronája, és egyre gyorsabb a menet.

- Azt hiszem, kezdődik – mondtam a számat elhúzva, mikor meghallottam az első puskalövéseket, amit a kutyafalka morgása-csaholása követett. – Szegény kis ravaszdi… - meresztettem ki a szemem, meglátva a vadász által felemelte bundát, és visszafogtam a lovamat lassú poroszkálásba.

- Menj csak – biztattam Klaust, aki kérdő tekintettel fordult hátra. – Nem akarlak megfosztani a vadászattól. De… az én lelkem ezt nem bírja nézni.

- Nem – rántotta meg Klaus is a kantárt. – Inkább én sem megyek. Egyetlen róka sem ér annyit, hogy itt hagyjalak érte – tette hozzá, és mivel a csapat elől járó része egyre vadabb vágtában hajszolta a vadat, hamarosan sereghajtókká váltunk, sőt, teljesen le is szakadtunk a többiektől.

- Most miattam itt vagyunk, ketten – néztem szét az erdő fái között. – Látod, én EZT szeretem az erdőben. A fákat… az avar illatát… a csendet. De vadászni… ölni… nem az én világom.

Klaus hallgatott, a gondolataiba merülve.

- Én szeretek vadászni… - szólalt meg, és szavai valahogy különösen csengtek. – És öltem is már, nem is keveset.

- Tudom, erről szól a vadászat – bólintottam. – És amúgy is… - akadt el a hangom, ahogy az egyik bokor alól – mint a hirtelen jött látomás – egy róka vágott ki, és indult el a két ló előtt, egyenesen bele a legnagyobb sűrűbe.

Klaus szeme megvillant, a vágy mohó csillogását láttam meg benne… és még valami mást is, aminek nem tudtam nevet adni. Sötét volt, borzongató, ijesztő…és valami furcsa módon, mégis oly annyira vonzó.

Még arra sem voltam szinte képes, hogy levegyem szemem az arcáról, mikor ő már elő is kapta a fegyverét, és egy dörrenéssel leterítette a vadat.

- Mégsem térek haza dolgavégezetlenül – állapította meg jókedvűen. – Viszont azt hiszem, innen gyalogosan folytatjuk – méregette a róka nyomait. – A lovak nem fognak tudni ebbe a sűrűségbe belegázolni – ugrott le a nyeregből, aztán finoman engem is leemelt.

- Csodálom, hogy a róka itt át tudott menni – emelgettem a lábamat óvatosan a vadszeder szúrós, szövevényes indái között.

- Az életéért futott, ez sok mindenen átsegíti a delikvenst – morgott Klaus magában, mikor megállt a róka felett.

- Szegény kis vörös – sóhajtottam, nézve az élettelen testet.

- Szép példány – guggolt le Klaus a néhai róka mellé, és elővette vadásztőrét, aztán lehúzta fehér kis sálját a nyakából. Nem láttam egészen pontosan mit csinál, de mikor felemelkedett, a sálon a róka vére vöröslött.

Felém közelített, és eszembe jutott, miről is mesélt nem olyan régen. Behunytam a szemem, mikor a véres kendővel megérintette két arcomat. Éreztem a vér tapadós ragacsosságát magamon, orrom megcsapta a fémes illat, és erősen tartottam magam, hogy sikítva ne boruljak ki, vagy ne rókázzak le néhány bokrot.

- Akkor ezzel hivatalosan is fel vagyok avatva? – kérdeztem tőle, mikor már képesnek éreztem magam arra, hogy rosszullét nélkül is kinyissam a számat.

- Ahogy mondod – súgta Klaus, áhítattal szemlélve véres képemet. Magához rántott, és csókolni kezdett. Hallottam elnehezedett lélegzetének hangját a fülemben, mintha csak nehezen tudott volna uralkodni magán. A csók egyre hevesebbé, egyre szenvedélyesebbé vált… aztán egy csípős kis villanást éreztem az ajkamon.

- Auuu – bontakoztam ki a csókból, és csodálkozva tapogattam meg vérző ajkamat, szinte megbabonázva meredve az ujjamon csillogó vörös cseppecskére. – Megharaptál? – meredtem rá döbbenten, aztán ahogy megláttam Klaus arcát, leengedtem a kezem, és úgy éreztem, mintha másodpercek alatt egy szürreális rémálomba kerültem volna.

Klaus arca megváltozott. Fehér lett, kemény, mintha csak márványból lett volna kifaragva. Vonásai előreugrottak, szemei vörösben kezdtek el játszani. Szeme kékje szinte eltűnt ebben a véres tekintetben, a jól ismert szempárból nem láttam semmit. Szemei alatt fekete erek rajzolódtak ki, és lepték el szinte egész arcát, pókhálószerű fonalakként cikázva ide-oda. De a leglátványosabb… a szája volt. A fogai megnőttek, megnyúltak… és ahogy kissé tátott szájjal, zihálva meredt rám, megláttam azt, ami a sebet okozta az ajkamon. Két éles fog… de nem… NEM, EZ NEM LEHET. Ez egy álom… egy iszonyatos, hihetetlen álom…. Egy borzalmas álom, amiből MOST AZONNAL jönnie kell az ébredésnek!

- Szia Rea – mosolyodott el az előttem álló rém – szeretném neked bemutatni a valódi Nikalus Mikaelssont – súgta kegyetlen vigyorral az arcán.

Nagy levegőt vettem, hogy kitörjön belőlem az egész erdőt felverő visítás, de ekkor egy halk lépés surranását hallottam a hátam mögül. A következő pillanatban egy koppanás… egy fájó, fejemet elrepesztő érzés követte… és megszűnt körülöttem a világ.

Vége

FOLYT. KÖV.

Kommenteket kérek szépen! J

A magányosság varázslója 13. fejezet

- Hát itt is volnánk – néztem fel Davenportra, és az ülésen hátradőlve átnéztem Klausra. – Ha jól sejtem a kíváncsiságodból, a nagy-nagybátyámék nem fogadtak túl sok vendéget.

Klaus először felnézett az épületre, majd vállat vont.

- Ami azt illeti, sosem voltak túl társasági emberek. Én magam talán egyszer-egyszer láttam őket mindössze. Csodabogárnak tartották őket.

- Csodabogárnak? – vontam fel a szemöldökömet.

- Mint mondtam – fordult felém Klaus magyarázón – egy nemesember életének alapja a társadalmi érintkezés. Ha nem veszel részt a hasonló eseményeken, mint lóverseny, lovaspóló, vadászatok és hasonlók… a felső tízezer számára szinte megszűnsz létezni. Ők tulajdonképp amolyan szellem lények voltak, már ha használhatom ezt a szó jelen formában. Tudták róluk, hogy léteznek, de szinte alig látta valaki őket.

- Hogy lehet így viselkedni? – értetlenkedtem kissé háborogva. – Csak annak alapján megítélni valakit, hogy részt vesz-e a társasági életben…. Ez olyan…

- Hagyomány – fejezte be helyettem Klaus a mondatot. – Amerikában talán másképpen volt. De ez itt a jó öreg Anglia. Mi valahogy többet, és jobban adunk a tradíciókra.

- Lehet – válaszoltam halkan. – De annak ellenére, hogy sosem ismertem ezen rokonaimat, valahogy sajnálom őket, ha így nézett mindenki rájuk.

- Főképp azok után, hogy a nagy-nagybátyád kissé… hogy is fogalmazzak – morfondírozott Klaus – mondjuk úgy, érdekes dolgokat kezdett hangoztatni. Konkrétan azt, hogy valaki az életükre tör – bökte ki aztán, értetlen-kíváncsi pillantásomra reagálva.

Egy hangot sem voltam képes kinyögni, csak kimeresztettem a szemem, és még a számat is eltátottam. Úgy néztem Klausra, mint egy szellemi fogyatékos potyka.

- Természetesen ebből semmi nem igaz – folytatta ő. – A kor, a meglehetős elzártság részükről… csak a táptalaja volt mindenféle képzelgésnek.

- Szegények – bukott ki belőlem az egyetlen szó, ami az eszembe jutott, míg Klaus kiszállt, megkerülte az autót, és ajtót nyitott nekem is.

- Köszönöm – mosolyogtam rá. – Nos, akkor érezd magad megtisztelve, amiért belülről is megnézheted Davenportot – fogtam meg a kezét.

- Már előre látom a többiek tekintetét, mikor a legközelebbi összejövetelen elejtek egy megjegyzést, milyen gyönyörű a házad BELÜLRŐL – kajánkodott Klaus, én pedig fejrázó nevetéssel felsétáltam vele a lépcsőkön.

- Oké – kérdeztem ott, felé fordulva. – Osonjunk be halkan és csendesen, vagy legyünk szertartásosak?

- Legyünk szertartásosak – vont ő vállat. – A személyzeted úgyis ki fogja szúrni az autómat. Véleményem szerint már azon is meg vannak botránkozva, hogy nem sofőrrel jöttem, és hogy mostanában te is hanyagolod Basil szolgálatait.

- Valahogy nem előtte akarom élni a magánéletemet – morogtam halkan, majd felnyúltam, és megrángattam a kis harang selyemzsinórját, ami az érkezést volt hivatott jelezni.

Némi csend… egy kis motoszkálás… majd kinyílt az ajtó, és Frederick faarca jelent meg a nyílásban.

- Miss Davenport – hajolt meg előttem kissé, mikor átléptem a küszöbön, majd a továbbra is kinn álldogáló Klausra fordult a pillantása.

- Az úr Mr. Niklaus Mikaelsson – mondtam, és egy széles mozdulattal beinvitáltam Klaust.

Átadtam a kabátomat Fredericknek, és már épp beljebb akartam sétálni, mikor torokköszörülés hangzott fel az ajtó elől.

- Ha a mosolygó intés nem lett volna elég világos, azt jelezte, hogy bejöhetsz – mondtam vigyorogva.

- Jobb szeretem a hagyományokat – válaszolta Klaus, és várakozásteljesen nézett rám.

Égnek emeltem a tekintetemet, néma átkot szórva magamban a bolond angolokra, aztán felsóhajtottam.

- Mr. Mikaelsson, kérem, lépjen be Davenportba – mondtam ki végül, és Klaus egy halvány mosollyal átlépte a küszöböt.

- Miért kell egy ilyenhez külön kérvényt kiadni? – motyogtam alig hallhatóan, megvárva, míg Frederick pókerarca a kabátokkal együtt eltűnik bal felé.

- Mint mondtam… hagyomány – rántott magához Klaus egy csókra, majd kibontakozott az ölelésemből. – Valami azt súgja, hogy most ha tudnák hol is vagyok, millió irigyem támadna hirtelen. Köztük Willow Burry grófja. Igen, azt hiszem ő lesz az első, akinek elmesélem, hogy itt jártam. Bár ő gyanítom, még párbajra is képes lenne kihívni ezért – nevetett fel. – Még mindig nem mondott le a Davenport örökös szívéről. Vagy ágyáról… neki egyre megy – vonogatta aztán a vállát.

- Ha az a patkány a közelembe jön, kiherélem – mondtam dühösen. – Vagyis nem… nincs gusztusom hozzáérni. Kiheréltetem Frederickkel – nevettem fel halkan, a számra tapasztva a tenyeremet. – Gyere, menjünk beljebb – szorítottam aztán meg Klaus kezét, és vezetni kezdtem a folyosón át a nappali felé.

*****

- Egyszerűen álomszép – ült le Klaus a nappaliban, kezében egy pohár itallal, és a kandalló fölötti festményt bűvölte állhatatosan.

- Köszönöm Frederick – vettem át az italomat én is. – Kérem, hagyja itt az üveget. Távozhat – intettem, mintha magam lennék a királynő, a lakáj pedig egy apró főhajtás után néma csendben kilépett az ajtón.

- Fogadok, most megy a cselédszárnyba, és öt perc múlva a legutolsó szobalány is tudni fogja, hogy férfi vendéget fogadtam – sóhajtottam beletörődve.

- Istenem… valami pletykatéma nekik is kell – húzott Klaus az ölébe. – Valahogy kedvem támadt közmegbotránkozást kelteni. Képzeld mit szólnának, ha az ölemben cipelnélek végig a folyosón, meglehetősen zilált külsővel, esetleg kissé kibontott ruhával – pattintotta szét rajtam a felsőm gombját.

- Mr. Mikaelsson, ha ezt tovább folytatja, sikítani fogok! – vettem elő a leggőgösebb arckifejezésemet.

- Sikítani bizony… - mormolta, lágyan csókolgatva a nyakamat… de nem a félelemtől… hanem… - kacsintott rám pimaszul.

- Ugyan… - legyintettem – mondani bármit lehet. Bizonyítson, uram! – szólítottam fel, és féktelenül nevetni kezdtem, ahogy felpattant, és az ölébe kapott.

- Tegyél le, nehéz vagyok – kacagtam.

- Egyáltalán nem vagy… - mosolygott rám. – Azokat viszont – fordult szeme az üveg, és a két pohár felé – javaslom, hogy hozzuk magunkkal.

Lenyúltam, felemelve, és szeme előtt meglengetve az üveget.

- A poharakat hagyjuk itt… - mondtam, aztán támadt egy jó ötletem. A ruhám alá nyúlva megszabadítottam magam a melltartótól, és a fotelba dobtam.

- Ha már megbotránkoztatás, hát legyen igazi – súgtam Klaus fülébe, aki felcsillanó szemmel figyelte a mutatványomat. – Férfitársaság… egy üveg ital… egy levetett fehérnemű… - csóváltam a fejem, mire Klaus kedvesen a nyakamba harapott, jóleső borzongással ajándékozva meg a testemet.

- Arra menjünk – mutattam az irányt a hálószoba felé, és lázas szenvedéllyel simítottam végig a mellkasán.

*****

Klaus óvatosan felemelte a fejét a párnáról. Mellette Rea, békésen, a szeretkezéstől kimerülten alszik. Ez jó, nagyon jó… valahogy mintha az ördög keverné a kártyákat… minden olyan jól összevág.

Lassan felkelt a lány mellől, nadrágot kapva magára a fürdőbe sétált. Kezében csak egy apró tárgyat szorongatott. A telefonját.

Behajtotta az ajtót, bár valószínű volt, hogy a még álmában is boldogan mosolyogó lányt úgysem fogja felkelteni. De jobb az óvatosság. A terv sikerének küszöbén nem bukhat meg. Most semmiképpen.

- Hello Celia – szólt bele a telefonba halkan. – Sosem találod ki, honnan hívlak.

- Remélem, nem a fürdőkádadból – jött a válasz a túlsó végén a vonalnak. – Nem akarlak elképzelni, miközben…

- Davenportban vagyok – vágott Klaus a szavába hirtelen, és hallotta, ahogy a nőnek a túlsó oldalon elakad egy pillanatra a lélegzete.

- Ezt hogy csináltad? – csodálkozott, majd gyorsan folytatta. – Oké, nagyjából szerintem kitaláltam… nem kell ecsetelned. Na és hol a kicsike?

- Alszik az ágyában… elég kimerülten – vigyorgott Klaus, bár ezt Celia nem látta. – Mennyi idő még?

- Alig egy hét – hangzott fel újra Celia hangja. – Hogy akarod csinálni?

- Azt még nem tudom – vont vállat Klaus. – Még azt sem tudja, mi is vagyok.

- Akkor tiszta sor – válaszolta Celia. – Jövő hét közepén lesz egy rókavadászat. Vidd el oda. Álljatok be vadászni. Onnan már könnyen elcsalhatjuk. Leütjük, és elvisszük a birtokra. Valahogy vedd rá, hogy adjon kimenőt a cselédeknek… nem akarok szemtanúkat. Én ott maradok a vadászaton, és majd azt mondom, eltévedtetek. Megvárom, amíg mindenki keresni kezd, és jövök utánatok. A folytatást már te is tudod.

- Igen, tudom – nyelt nagyot Klaus.

- Javíts ki ha tévedek… de mintha nem akarnád már az egészet – jött Celia jeges, hideg hangja a telefonból. – Tudtam… belezúgtál a kicsikébe, ugye?

- Ezzel te ne foglalkozz – rázta le Klaus morcosan. – Neked egy feladatod van. Tudod jól, hogy micsoda.

- Naná… csak valahogy nem akarom, hogy az utolsó pillanatban visszakozz, és a lába elé borulva vallj szerelmet. Tudod magad is, hogy mi forog kockán. Az életedről van szó, Klaus.

Vége

Folyt. Köv.

A magányosság varázslója 12. fejezet

Döbbent csend támadt körülöttünk. Minden jelenlévő tátott szájjal meredt Klausra, egyedül Willow Burry grófjának arcán láttam megcsillanni valami mohó vágyat, amitől azonnal felfordult a gyomrom.

- Neked elment az eszed? – fordultam Klaus felé hitetlenkedve, mintha csak nem hallottam volna jól, amit mondott. Még mindig élt bennem egy halvány remény, hogy csak a tudatom játszik velem, vagy hogy elneveti magát, hogy nem, dehogy, ő csak tréfált, és ne is vegyem komolyan… de erre hiába vártam, nem következett be.

- Miért? – kérdezte Klaus, a szemembe mosolyogva. – Willow Burry grófja felajánlott valamit, ami értékes és nemes. Én miért ne tehetnék így?

- MERT ÉN NEM VAGYOK A TULAJDONOD! – kiáltottam az arcába. – Nem vagyok nyereménytárgy, amit ajánlgathatsz!

- Miss Davenport, ha megengedi… - lépett közelebb Willow Burry grófja. – Én úgy vélem, Mr. Mikaelsson felajánlása… nos… felettébb kívánnivaló – mért végig engem tetőtől talpig, és ettől a tekintettől úgy éreztem magam, mintha testem minden pontján valamiféle fertőzést kaptam volna.

- Elmegyek! – kiáltottam, és leráztam magamról Klaus kezét. – Engedj el! – meredtem rá villámló szemekkel. – Ha nem veszed le rólam a kezed, sikítozni fogok! – fenyegetőztem, mire Klaus csak a fejét csóválva elmosolyodott.

- Kérem, hölgyeim…. És uram – tette aztán hozzá a grófra nézve – engedjék meg, hogy néhány szót váltsak Miss Davenporttal – húzott aztán magával ellentmondást nem tűrően egy néhány méterre álló büfésátor felé. Igyekeztem ellenállni, de valami olyan erő áramlott Klaus minden mozdulatából, amivel én magam nem tudtam mit kezdeni, azon kívül hogy fújtattam és kapálóztam, mint egy dühös macska.

- Te aljas…. Te szemét! – dühöngtem, mikor Klaus egy fejmozdulattal kiparancsolta a sátorból az ott álldogáló inast.

- Rea, hallgass meg – fogta össze a kezeimet Klaus a mellkasom előtt, és igyekezett belenézni a szemeimbe. – Elmagyarázom, ha….

- Azt felejtsd el! – puffogtam, egyenesen az arcába. – Ha nem engedsz el, beléd harapok! – fenyegetőztem. – Most azonnal haza akarok menni!

- Akkor sajnálom, de nem hagysz nekem más lehetőséget – vont vállat Klaus, és a szemembe meredt. – Rea… higgadj le – mondta, és valami hirtelen megváltozott bennem.

Csak a szemeit láttam magam előtt… valami különös, hűvös nyugalom öntött el. Mintha ez az egy szó, és a szemei megváltották volna az egész világot.

- Na szóval… - folytatta Klaus, mikor látta hogy megnyugszom, és továbbra is a szemeimet figyelte, én pedig képtelen voltam elszakítani tőle a tekintetem – most szépen visszajössz velem. Nyugodtan, és legfőképpen kedvesen. Végignézzük a versenyt… és jól fogjuk érezni magunkat. Nem kell aggódnod. Teszek róla, hogy nyerjek – szakította meg aztán a szemkontaktust, én pedig párat pislogtam, mintha most ébredtem volna fel valami mély álomból.

- Hát jó, menjünk – mondtam kissé vidámabban, és belekaroltam Klausba. Mintha kissé kívülállóként láttam volna önmagam, csodálkoztam a saját viselkedésemen. Fel kellene képelnem, és bokán rúgnom… ehelyett itt lépkedek mellette, vidáman, a verseny izgalmára kiéhezve. Csak azért, mert a szemembe nézett. Agyrém…

- Nos, máris itt vagyunk – kísért vissza Klaus a társaságba. – Gróf úr… a fogadás természetesen most is áll – biccentett aprót Willow Burry grófja felé.

- Helyes, helyes! – kiáltott fel az említett, náthás orrhangon. – Remélem a lovam hozzásegít ahhoz, hogy a ma esti vacsorát Miss Davenport a birtokomon tölthesse el, édes kettesben velem – csöpögött a szirup a gróf mozdulataiból is, én pedig Klaus füléhez hajoltam.

- Ugye nem hagyod, hogy ez a patkány magával cipeljen engem? – aggódtam egy keveset.

- Rea, bízz bennem… - paskolta meg Klaus a kezemet.

- Bízom benned – mosolyogtam kedvesen rá, és odahajolva egy gyors csókot nyomtam az arcára.

Willow Burry grófja most mellém lépett, és ott álltam a két férfi keretében. Igyekeztem Klaushoz húzódni, minél távolabb a gróftól, de nem koronázta nagy siker az igyekezetemet.

Aztán csend támadt… szinte a légy zümmögését is meg lehetett hallani… és újra felharsant a különös duda hangja, ami azt jelentette, hogy elindult a főfutam. Két kör a pályán… talán két perc. Ennyi idő alatt fog eldőlni a sorsom.

A paták dobogása mintha a föld alól jött volna egyre és egyre közelebb. Először mély, különös robajlás volt… aztán a hangerő egyre nagyobbá vált. Mintha egy ezer lábú óriás közelített volna meg bennünket, mind gyorsabb és erőteljesebb léptekkel. Klaus arcára pillantottam, és amit ott láttam, arról tudtam, hogy sosem felejtem el.

Mintha minden arcvonását márványba véste volna egy láthatatlan lény vésője és kalapácsa. Szinte izzottak a szemei… olyan erő áradt belőlük, amivel talán a teremtés kezdetén világokat hoztak létre, vagy gyűrtek éppen porrá, és dobtak el a semmibe szórakozott, unatkozó istenek. Úgy éreztem, ez az erő letarol, megsemmisít, vagy épp ellenkezőleg… szárnyra vesz, a végtelenbe repít, vagy még tovább. Ezek a szemek egyszerre hordozták a megváltás minden gyönyörűségét, és a halál ígéretét is. Olyan halálét, amit az ember készséggel fogad, és esze ágában sincs tiltakozni ellene. És ezek a szemek most csak az ellenfél lovát figyelték.

Néhány pillanat volt ez csupán… alig néhány másodpercre akadt meg az idő kereke. Aztán fülembe újra belerobbant a minket körülvevő hangzavar, a nézők ujjongása, a lovak patáinak vad morajlása. Aztán egy szinte hallható roppanás… egy iszonyatos reccsenés… és alig néhány másodperc múlva Willow Burry grófja csalódottan felnyögött, de hangját elnyomta a befutónak járó hangos ováció, és a versenyt lezáró kürtszó.

- Gróf úr – fordult Klaus mosolyogva a vesztes felé, miközben a hátul álló nők lelkes csiviteléssel osztották meg egymással immár felszabadult érzéseiket – szép verseny volt. Gratulálok.

- Én is Önnek – mondta Willow Burry grófja savanyú ábrázattal. – Különös… a lovam még sosem vesztett ilyen simának tartott futamot.

- Ebből láthatja, hogy a szerencse kereke forgandó – mosolygott Klaus, és átölelte a vállamat.

- Biztos lehetett a győzelmében, ha hajlandó volt Miss Davenportot tétként felajánlani – szörcsögte nyálas hangon a gróf. – Mindenesetre, azt hiszem két dologtól is megfosztott ma, Mr. Mikaelsson. Egy remek autótól – intett a gépcsoda felé – és egy csodálatos este gondolatától. Mondja kedvesem – fordult aztán felém élveteg mosollyal – nem vacsorázna mégis velem?

- Nem! – vágtam rá hirtelen és határozottan. – Bocsásson meg, de a ma estét… Mr. Mikaelssonnal tervezem tölteni – eresztettem el egy olyan mosolyt, amiben benne volt, hogy lehet ez szimpla vacsora, de akár ennél sokkal de sokkal több is.

- Oh – nyögte ki a gróf, aztán egy kimondottan női zsebkendővel kezdte legyezgetni magát. – Kérem, Mr. Mikaelsson… - fordult el tőlünk aztán gőgös arckifejezéssel – vigye a nyereményét. Au revoir! – intett még felénk, majd a nők körébe vonult, akik megértő arccal kezdték el ápolgatni érzékeny lelkét.

- Érte küldetek majd, gróf úr – válaszolta Klaus, majd hozzám hajolt. - Gyere, lépjünk le, amíg nem figyelnek ránk – vigyorgott rám, hogy alig két perc elteltével már beleolvadjunk a tömegbe.

- Huh… ez meleg verseny volt – nevetett aztán rám, mikor már a pályától és a tömegtől távol megálltunk egy fa alatt.

- Még mindig nem értem, hogy voltál képes engem erre rávenni – kuncogtam. – De nem bánom. Legalább volt benne némi izgalom – vigyorogtam.

- Igen…volt - válaszolta Klaus, de mintha némi bűntudat villant volna most meg az arcán, aminek nem értettem az okát.

- Jaj, ne… - motyogtam aztán halványan. – Ne érezd magad rosszul emiatt. Kötöttél rám egy fogadást, na és? Tudtam, hogy úgyis bízhatok benned – dőltem a mellkasára, ő pedig hideg ujjakkal simogatni kezdte a hajamat.

Egy percig így maradtunk, különös, néma csendben. Fura, és ellentmondásos érzések kavarogtak bennem. Csakugyan ennyire magától értetődőnek, és természetesnek veszem, hogy felajánlott engem? Nem is csodálkozom azon, hogy nem hagytam faképnél? – kérdeztem önmagam, és azon csodálkoztam a legjobban, hogy nem csodálkozom.

- Mire gondolsz most? – emeltem fel aztán a fejem Klaus mellkasáról.

- Hogy mekkora marha voltam – jött a halk válasz. – Rea… ne haragudj rám. Nem tudom mi történt velem. Elvesztettem a fejemet… ezt nem lett volna szabad.

Hozzá hajoltam, az ajkaira tapadtam, és lázasan csókolni kezdtem.

- Ezt sem lett volna szabad, mégis megtörtént – súgtam a fülébe. – Sőt, ezt sem lett volna szabad – zongorázott végig kezem a gerincén, aztán lágyan végigsimítottam az ágyékán – mégis megtörtént. És egyiket sem bánom. Hát ne bánd te sem – kacsintottam rá. – Mivel tudnálak jobb kedvre deríteni?

Klaus rám mosolygott, ekkor már láthatóan bűntudat nélkül, és láttam a vágy felcsillanását a szemében.

- Kísérj haza – mormoltam neki lágyan, mint egy doromboló macska. – Úgysem láttad még Davenportot. És ha kedved úgy tartja… nem is kell hazamenned hajnal előtt – tettem még kacéran hozzá, és ahogy Klaus magához rántott egy újabb csókra éreztem, hogy nincs ellenvetése a program ellen.

Vége

Folyt. Köv.

A magányosság varázslója 11. fejezet

- Köszönöm – mosolyogtam rá Klausra, ahogy visszaküzdötte magát a tömegen keresztül hozzám, és kezembe nyomta az üveget. – Mondd… - ittam bele a limonádéba – itt nem lehet fogadni?

Klaus elnevette magát, én meg duzzogó arcot vágtam.

- Ne nevess ki! – ütöttem finoman a karjára. – Hallod… mi rosszat mondtam?

- Egyenesen rodeózni nem akarsz? – vigyorgott. – Nem, itt nem lehet ebben a formában fogadni. Ez túl… pórias dolog.

- Mi, pénzben játszani? – kérdeztem vissza. – Azt hittem, ez fokozza az izgalmakat.

- Annak, akinek szüksége van pénzre – vont Klaus vállat. – Azok, akiket itt látsz, a ranghoz méltóan vagyonnal is rendelkeznek. Nekik nincs szükségük ilyesmire. Viszont… előfordul, hogy fogadásokat kötnek néhány futam kimenetelére.

- Nem értelek – ráztam a fejem. – Most akkor fogadnak, vagy sem?

- Fogadhatnak – bólintott Klaus. – De a fogadás tárgya nem pénz.

- Akkor meg mi? – hökkentem meg elég erőteljesen.

- Föld, például. Valaki felteszi a birtokai egy részét… vagy egy értékes festményt a házából… ilyesmi – tárta szét a karjait Klaus.

- Aha – biccentettem, miután feldolgoztam a hallottakat. – Szóval nagyban játszotok.

- Igen, úgy is lehet mondani – figyelte a pályát Klaus, ahol a zsokék lassan elfoglalták az állásaikat, és rám vigyorgott. – Fogadjunk, hogy eddig rodeókat láttál, ahol vad lovakat és bikákat ültek meg cowboyok. Limonádé helyett ott sör járta, és ott akár két dolláros fogadásokat is lehetett kötni – emelte meg a szemöldökét.

- Pontosan – mosolyogtam. – Ne szóld le! Addig ne, míg egyszer élőben nem láttál egy ilyet. Szerettem a rodeókat… - kapaszkodtam a kerítésbe, várva a jeladást, ami elindítja a versenyt – de ez is tetszik nekem. Olyan ez a kettő egymáshoz viszonyítva… mint a nyers erő, és a kifinomult szépség. Mindkettőnek helyet kell szorítani az életben – állapítottam meg a legvégén. – Mondd, te fogadtál már itt valaha? – kérdeztem aztán kíváncsian.

- Nos, azt hogy az ősi vagyon a mai napig nemcsak hogy megmaradt, hanem gyarapodott is, javarészt annak köszönhetem, hogy sosem megyek bele ilyen játékba – rázta a fejét Klaus. – Túl sokan szegényedtek el a meggondolatlan fogadások miatt.

- És akkor sem tennéd meg, ha én kérlek rá? – rebegtettem a pilláimat ártatlanul. – Ha azt mondanám… ajánlj fel valamit? Valamit, ami értékes. Fogadj egyet ma… az én kedvemért – vettem elő a legbájosabb, legártatlanabb pillantásomat.

- Arra kérsz, hogy kockáztassak? – húzta össze Klaus a szemöldökét. – Miért nem fogadsz te? – vigyorgott aztán. – Neked is van szép birtokod, egy csomó értékes cucc a házadban… legalábbis gondolom.

- Nem fogadhatok, mert nem ismerem sem a lovakat, sem a zsokékat – válaszoltam kissé hányavetin. – Ez így nem lenne fair. De ha téged szépen megkérlek – csúsztattam végig a kezemet a karján, és – úgy, hogy a körülöttünk állók ne vegyék észre – megsimítottam a mellkasát, aztán a csípője és az ágyéka táján köröztem az ujjaimmal – akkor ugye megteszed a kedvemért? – súgtam a fülébe, és láttam a vágy lázát fellobbanni a szemeiben.

- Hihetetlen vagy – rázta a fejét elképedve. – Én meg egy marha, mert hagyom magam ilyesmire rávenni – tette hozzá. – De tudod mit? Legyen… a mai főfutamon fogadást kötök. A te kedvedért – hunyorított rám.

Válaszolni akartam, de ekkor síri csönd támadt. Mindenki a pálya felé fordult, ahol néhány apró pittyegés után egy duda hangja harsant fel, majd a zsokék állásainak ajtaja kicsapódott, és felhangzott a paták dübörgésének mindent elnyomó hangja.

Belekapaszkodtam a fehér kerítésbe, mint egy kisgyerek. Hajam összekuszálta a szél, arcom kipirultan csillogott, magam is éreztem. Ugyanolyan varázslat közepén éreztem magam, mint egy héttel ezelőtt a bálban, mikor Klaussal táncoltam.

- Ez csodálatos volt! – csaptam össze a kezeimet a futam végén. – Ez hihetetlen! Olyan… olyan… - keresgéltem a szavakat, aztán feladtam. – Nagyon tetszett!

- Igen, látom – simogatta meg Klaus a kipirult arcomat. – Látod, mondtam, hogy élvezni fogod.

- A hangok… és az erő, ami a patákban és a lovakban benne van… tévedtem, mikor azt mondtam, hogy ez itt a kifinomult szépség. Ugyanaz a nyers erő lapul meg benne, mint a rodeókban is. Csak itt többet adtok a külsőségre – nevettem. – Mikor lesz a következő futam? – kapaszkodtam Klaus karjába.

- Nemsokára… - válaszolta ő. – Még mindig szeretnéd, hogy fogadjak? – kérdezte.

- Hé, ígéretet tettél egy hölgynek. Ezt nem illik megmásítani – biccentettem félre a fejem. – Tényleg megtennéd a kedvemért?

- Tudod, ezek a fogadások nem olyan jó mókák… - mormogta Klaus. – De igen… a te kedvedért megteszem. Pláne, hogy az indokaid meglehetősen… khm… meggyőzőek voltak.

- Ha megnyered a fogadást… - hajoltam oda, hogy a fülébe suttoghassak – ennél akár többet is kaphatsz – ígértem sokat sejtetően, mire Klaus légzése elnehezedett, és láttam, hogy eléggé vissza kell fognia magát, ha nem akarunk a pálya füvére dőlve eget rengető közbotrányt okozni.

- Szóval, a főfutamnál tartottunk – mondtam aztán kissé elmosolyodva.

- Igen… - tért vissza a jelenbe Klaus is. – Kb fél óra, és kezdődik is. De azt nem innen nézzük végig – fogta meg a kezemet, és lassan sétálni kezdtünk a megélénkülő emberek között.

- Tudsz ennél jobb helyet is? Itt közvetlenül a pálya mellett voltunk – néztem csalódottan visszafelé.

- Igen, tudok – bólintott – feltéve, ha hajlandó leszel elviselni kissé Willow Burry grófját.

- Jaj, ne! – reagáltam elég ijedten. – A közelében leszünk?

- Őt ismerve, erre a futamra fogadást fog kötni – vont vállat Klaus. – És az íratlan illem úgy diktálja, hogy ilyenkor legyek vele egy légtérben.

- Akkor legyél… - dünnyögtem. – Nekem miért muszáj?

Klaus nevetett, aztán odahajolt hozzám.

- Ugyan már Rea… - csókolt meg. – Mondtam már, hogy bízz meg bennem – súgta halkan, és nemsokára egy elkerített részhez vezetett.

- Miss Affott… Mrs. Evans… Mr. Athems... – köszöntette az ott állókat Klaus finom fejbiccentéssel. – Kérem, engedjék meg hogy bemutassam Miss Astrea Davenportot – tett felém is egy előkelő kézmozdulatot.

- Üdvözletem – mosolyogtam bájosan, eltökélve, hogy lenyűgözöm ezeket a felsőbbrendű libákat.

- Miss Davenport – nézett aztán Klaus rám, és egy olyan férfi felé fordult, akiről első pillantásra azt hittem, egy óriásira nőtt, emberformájú patkány – bemutatom Önnek Willow Burry grófját.

- Miss Davenport, el sem mondhatom, mióta vártam a találkozásra – ragadta meg a kezem a patkányképű, és a kézcsók után, amit rám lehelt, leghőbb vágyam volt egy mosdóba rohanni és fertőtleníteni magam.

- Részemről a szerencse – préseltem ki magamból nagy keservesen, és igyekeztem titkolni a viszolygásomat.

- Mr. Mikaelson, árulja el kérem, hogyhogy itt látjuk ma Önt? – kérdezte a Mrs. Evans-ként megszólított, idősebb hölgy, és körbemutatott a bekerített részen.

- Nos, ma bekövetkezik az, amit eddig még sosem tettem meg – mosolygott Klaus jókedvűen. – Miss Davenport rávett, hogy életemben először fogadjak a verseny végkimenetelésre.

- Oh! Fantasztikus! – lelkendezett Willow Burry grófja orrhangon. – Az én felajánlásom a fogadás tárgyában meglehetősen értékes, és nemes. Én mit ajánlj fel Ön? – kérdezte affektálva.

- Kérem, ezt a titkot hagy ne kelljen elárulnom a kihirdetésig – tért ki Klaus a válasz elől.

- Arra mindössze öt percet kell várnia – szegezte előre a tekintetét a gróf.

- Nem akarok itt lenni – motyogtam Klaus fülébe. – Ha tudtam volna, hogy… olyan gusztustalan, és…. visszataszító… - nyüszítettem halkan, szememmel vágva a gróf felé.

- Rea, te akartál fogadást – suttogta Klaus. – És most már nem visszakozhatom. Az méltatlan egy nemeshez – szorította meg a kezemet.

Megadóan sóhajtottam egyet, és türelmesen vártam, magamban azt kívánva, bár haraptam volna le a nyelvem tőből mielőtt szóba hoztam ezt a hülye fogadás-dolgot.

A lekerített, privát részünk előtt megállt egy frakkba, és cilinderbe öltöztetett férfi, és felénk fordulva szónokolni kezdett.

- Hölgyeim és uraim! A főfutam perceken belül megkezdődik. Willow Burry grófja a régi szokáshoz híven most is fogadást kíván kötni Fairytale nevű lovára. A fogadásának tárgya pedig – intett oldalra, ahol egy lepel került le egy eddig rejtett tárgyról – egy 1929-es Duesenberg automobil! – harsogta vásári kikiáltó módjára.

Várt egy keveset, míg az ámuldozás morajai elhalkultak, aztán újra felénk fordult.

- Van Önök közt, aki állja a fogadást?

- Igen, van – szólalt meg Klaus fennhangon.

- Mr. Mikaelsson tartja a fogadást. Kérhetném a ló nevét? – érdeklődött a férfi.

- Véleményem szerint egyetlen nyertes ló van a mezőnyben. És az Stardust… ha megbocsátja a részlehajlást, gróf úr – biccentett finoman Willow Burry grófja felé.

- Akkor Mr. Mikaelsson, megtudhatnánk az Ön fogadásának tárgyát? Mit ajánlj fel a futam győztesének?

Klaus szélesen elmosolyodott, és egy mozdulattal felém intett.

- Magát Miss Davenportot– válaszolta, és én csaknem összeesetem, mikor felfogtam a helyzetet élességét.

Vége

Folyt. Köv.

A magányosság varázslója 10. fejezet

- Mindig azt hittem, a lóversenyeket is stadionokban tartják – mondtam mikor Klaus megfogta a kezemet, és a lassan sétálgató emberek között mi magunk is befelé tartottunk.

- Nos, a hétköznapi lóversenyeket igen – bólintott Klaus. – De ugye tényleg nem gondoltad, hogy majd ezek a nemesek leereszkednek az egyszerű nép tagjai közé? Nem, ezek… hogy is mondjam… amolyan zártkörű rendezvények. Ez a hatalmas rét itt Willow Burry grófjának a birtoka. Azért nem építtetett ide stadiont, mert máskor is használjuk. Lovaspóló versenyekhez, krikettmeccsekhez, vagy csak piknikekhez – magyarázta, és megálltunk a pályát a nézőtértől elválasztó fehér kerítés mellett.

- Jaj ne, ez nem lehet igaz – forgattam a szememet kétségbeesetten. – Tényleg ő rendezte ezt az egészet? Fogadjunk, hogy meg fog keresni, és rám akar tapadni – morogtam kedvetlenül.

- Nem csak akar, rád is fog – vigyorogott Klaus. – De ne aggódj. És ne lepődj meg, ha a szeme láttára megcsókollak. Ebből értenie kell.

- Úgy érzem, mintha valami luxusprosti lennék, és most döntenék el, ki ígér többet értem – ültem le az egyik székre morcosan. – Nem volt jó ötlet idejönnöm.

- Rea – mondta Klaus, és leguggolt elém, a kezem a markába véve. – Csak annyit kérek, hogy bízz bennem, jó? – simogatta meg az arcomat. – Tudom, hogy mit teszek.

- Bízom benned – mondtam halkan. – Csak kényelmetlenül érzem magam. Főleg így… - nyögtem hatalmasat, mikor felfedeztem Celia Rhodes kék, bodros ruhában úszó alakját.

- NIK! – visított fel az említett, mikor meglátott bennünket. – ASTRA! – úszott oda sikítozva, mint egy nagy, kéklő felhő, és bebodorított fejét hozzám tolta egy jelképes üdvözlő puszira, olyan illatfelhőbe burkolva engem is, hogy attól féltem, ott helyben fulladásos halált halok.

- Nem gondoltam, hogy eljönnek, de bíztam benne! – fuvolázta Celia, és fel-alá kapkodta köztünk a tekintetét. – Nik, maga rossz-rossz fiú… felénk sem nézett már napok óta.

- Bocsásson meg Miss Rhodes – mosolygott Klaus. – De Reának… vagyis Miss Davenportnak segítettem beilleszkedni az új életébe.

- Rea? – ismételte csodálkozva Celia, és láthatóan másodpercek alatt leesett a tantusz. – Ó, ISTENEM! – kezdett a kezeit bámészan összecsapva visítani, én pedig felkészültem rá, hogy ha világgá kürtöli, hogy Klaus és én meglehetősen intim viszonyba kerültünk egymással, elásom a pálya közelében. Élve.

- Miss Rhodes, kérem ne – emelte fel Klaus a kezét, belefojtva a „kürtszót” Celiába. – Engedje, hogy ez továbbra is a mi magánügyünk maradhasson, és ne a felső tízezer legújabb témája.

- Ó, bocsássanak meg – vette kissé lejjebb a hangerőt Celia. – De úúúúúúgy örülök maguknak! Tudja kedvesem – fordult felém – Nik olyan volt, mint valami remete… na jó, hát az nem. De egyik lány ki az ágyából, a másik be… néha napok alatt is… és most Ön… - trillázta.

- Bocsánat, de nekünk mennünk kell – ragadta meg a karomat Klaus, és olyan gyorsan hurcolt el Celia közeléből, hogy mire kettőt pislogtam, már biztonságos távolban is álltunk.

- AZÉRT MÉG KERESSENEK MEG, MIELŐTT MENNEK! – kiáltott utánunk Celia, majd tovaúszott, más áldozatot keresve.

- Én megfojtom ezt a libát! – dühöngtem. – Nem, előbb megkínzom… aztán fojtom csak meg… - szikráztak a szemeim.

- Egyetértek – mondta Klaus fanyar mosollyal. – Nekem is lennének rá ötleteim, mit műveljek vele.

Kis csönd következett, amit aztán Klaus tört meg.

- Amit mondott… a lányokról… tudod, az – kezdett magyarázatba, de megráztam a fejem.

- Ne – mondtam komolyan. – Nem tartozol nekem magyarázattal. Gondoltam, hogy nem vagy ártatlan, és érintetlen – vontam vállat. – Csináltál dolgokat, de… nincs jogom, hogy ezeket számon kérjem rajtad, és nincs okod magyarázkodni. Nekem is van előéletem, hiszen nekem is volt már barátom előtted. Több barátom is – mondtam. – Tudom, hogy mióta te és én… azt a kellemes délutánt eltöltöttük a mezőn… szóval tudom, hogy bízhatom benned – tettem kezem az arcára finoman, mire ő elkapta a tenyeremet, és megcsókolta.

- Ezért is imádlak ennyire – súgta nekem csillogó szemekkel.

A hátam mögül – alig néhány méternyire – trombitaszó hangzott fel, és csaknem Klaus nyakába ugrottam a hirtelen ijedtségtől.

- Még egy ilyen, és megöntözöm a pázsitot – nyeltem nagyot, mikor ő nevetve leemelt a nyakából.

- Ez csak azt jelzi, hogy a futam alighanem megkezdődik. Gyere… keressünk ülőhelyet. Vagy ott szeretnél állni a kerítés mellett?

- Onnan talán jobb a rálátás – válaszoltam. – És mivel nem voltam még ilyen eseményen, nem szeretnék elszalasztani egyetlen pillanatot sem.

- Akkor egy kerítés melletti hely rendel – kacsintott Klaus, megfogta a kezem, és utat törtünk a hirtelen megkétszereződött tömegben.

- Szerintem itt jó lesz – forgatta a fejét, mikor a korláthoz érkeztünk. – Celiát sem látom a közelben… zavartalan lesz a verseny – nevetett rám.

- Most akkor mi következik? – érdeklődtem, ahogy kb két tucat ember jelent meg a pályán, zászlókat lengetve.

- A lovasok felvonulása. Azok ott… - mutatott egy csapat felé – a zsokék, és most a lovaikat végigvezetik a versenybírók előtt. Megnézik megfelel-e a mozgásuk… nem túl idegesek-e, ami balesetveszélyes… vagy nem manipuláltak-e velük valamit. Van számtalan lehetőség rá… majd elmondom, de előbb hozok valami frissítőt. Mit kérnél?

- Azt hiszem, egy hideg limonádé pont megfelelne – mosolyogtam kedvesen.

- Sietek vissza, addig csak nézelődj – szorította meg a kezem Klaus, aztán kifurakodott a tömegből.

*****

- Azt hittem, itt fogok megöregedni, még mielőtt kegyeskednél idefáradni – jegyezte meg az üdítős asztaloknál Celia normál hangerővel, és meglehetősen elkomolyodva. – Hol hagytad a kicsikét?

- A kerítés mellett – válaszolta Klaus, két limonádés üveget emelve ki a jégkockák közül. – Mellesleg nagyon megköszönném, ha nem hoznád zavarba ennyi ember előtt.

- Ugyan már… - legyintett Celia – azt mondtad, játszunk vele kicsit. Miért ne tehetném én is a magam módján. Csak nem félted a kis lelkét?

- A saját jó híremet féltem – morrant oda Klaus.

- Drágám, az neked az életben sem volt – nevetett fel Celia kedvesen. – Már régen sem… egy korban sem. Miért pont most lenne?

Klaus nem válaszolt, csak vetett egy eléggé izzó tekintetet a nőre, aztán valamit mégis morgott az orra alatt, amit csak ő maga érthetett.

- Elfelejted, hogy nem vagyok a te fajtádbeli – mosolygott Celia továbbra is – nincs szuper hallásom, szóval légy oly kedves normál hangerőn is elismételni.

- Inkább nem – fordult szembe Klaus Celiával. – Szóval, jelenleg hogy állunk?

- Ezt én is kérdezhetném – tette a kezét csípőre a kérdezett, aztán sóhajtott. - Három hét… - mondta a nő halálos komolysággal. – Ennyi időd van, hogy bejuss a Davenport birtokra. Bár szerintem sikerülni fog… az intim szférájába már beengedett, a házába miért ne tenné? – nevetett fel.

- Mert nem olyan hülye, mint ahogy te feltételezed – válaszolta Klaus, lepattintva a két üveg kupakját.

- Ó-ó-ó… - csóválta fejét Celia Rhodes kissé felvont szemöldökkel. – Nik, csak nem… csak nem megérintett közelebbről is a lány? Remélem nem követed el azt a hibát, hogy nyakig beleesel – lépett kissé közelebb, így alig tíz centiről nézve Klaus szemeibe. – Tudod, hogy mi forog kockán. De végül is a te döntésed, meg a te életed… ha neked ennyi elég volt, akkor meghátrálhatsz – tette hozzá gúnyosan.

- Nem fogok – emelte fel Klaus a fejét, és valami különös hideg csillogás kezdett el játszani arcának minden vonásán. – Időben bejutok a birtokra. Esküszöm… és ha ennek Miss Davenport élete az ára… hát az sem fog visszatartani.

Vége

Folyt. Köv.

A magányosság varázslója 9. fejezet

- Nem bántad meg? – kérdezte Klaus csendesen, mikor már felöltözve, kissé távolabb, egy fa árnyékában feküdtünk, és fejem a vállára hajtottam.

- Nem, a legkevésbé sem – mosolyogtam. – Talán te igen? – emeltem fel a fejem, hogy a szemébe nézzek. – Megleptelek?

- Igen, azt hiszem ez a tökéletes szó rá – nevetett, és a hátamat simogatta. – A nemesi körökben, ahol már olyan régóta élek, közbotrányt okoznál – hajolt oda hozzám, és megcsókolt.

- Sajnálom, de én már csak ilyen vagyok – vontam vállat. – Tudod… úgy érzem itt magam, mint egy kakukktojás – mondtam ki először, teljesen őszintén. – Volt egy életem – folytattam, látva kíváncsi pillantását – amit 25 évig éltem. Nem volt tökéletes, de… Mióta ide jöttem, rájöttem mi a két életem közti legnagyobb különbség. Amerikában nem volt földem, birtokom, és egyszerű emberekkel érintkeztem. De volt szabadságom. Most pedig úgy érzem magam, mintha béklyóba lennék kötve – merengtem. – Ha te nem lennél, már azt hiszem visszamentem volna az Államokba.

- Azt ne tedd – ült fel Klaus, és kisimogatta hajamat arcomból. – Nem lehet könnyű egy új élet szabályainak megfelelni. De amint az elmúlt fél óránk mutatja, neked kimondottan jól megy a szabályok felülírása – kacsintott rám, mire felnevettem. – Ami meg engem illet, folyamatosan áldom az amerikai nevelést.

- Tedd azt – mosolyogtam, mire Klaus talpra állt, és magával húzott engem is. – Már megyünk? – kérdeztem kissé csalódottan.

- Hát, krikettezni már tudsz. Vagy legalábbis van fogalmad a játékról. Ami meg utána következett… egyszerűen csodálatos volt – nyomott egy futó puszit az orrom hegyére. – Még jó, hogy már hamarabb elküldtem Jeffreyt – tört ki belőle hirtelen a hahota.

- Részemről azon sem aggódnék – legyintettem vigyorogva. – Szerintem ugyanolyan fapofával állt volna egy helyben, legfeljebb a végén halkan megkérdezte volna, hogy végeztünk-e már, és átnyújtott volna két pohár limonádét – ironizáltam.

- Igen, lehet – csapta Klaus a vállára a mellényét, aztán megfogta a kezem, és vezetni kezdett a mezőről kifelé. – A jó személyzet előnye, hogy nem ütik az orrukat abba, ami nem rájuk tartozik. Egy jó tanács: soha ne hagyd, hogy a te dolgaiddal foglalkozzanak! Kibeszélni úgyis kibeszélnek, mondjuk a maguk ebédlőasztalánál, egymás között, de… tartsd meg velük a távolságot.

- Olyan ez, mintha modern kori rabszolgatartó lennék – mondtam kedvetlenül. – Nem szeretek emberekkel így bánni.

- Nem vagy rabszolgatartó – fordított magával szembe Klaus, és a szemembe nézett. – Csodálatos, gyönyörű lány vagy – simította végig az arcomat. – Légy Davenport is. Nemesi vérvonal… - cirógatta a nyakamat, és a tekintete odatapadt. – A vér… - nyelt nagyot, ahogy  én magam is éreztem a melegben kidagadt az ütőerem az izzadt bőrömön – a vér éltet. A vér… az erő – szakította el aztán szemeit onnan, és újra rám figyelt. – És mivel Davenport vagy, kötelességed hogy meg is felelj ennek.

- Hát jó – bólintottam. – Viszont ha a nemesek nem oly’ közvetlenek, jó uram – vettem elő gőgös arckifejezést, és kissé régies stílust – ne is álmodjon arról, hogy az iménti jelenet ismétlésre kerülhet – sandítottam rá a szemem sarkából, és láttam, hogy roppant keserű képet vág.

- Zsaroló – dörmögte, aztán magához húzott, és megcsókolt, a távolban pedig feltűnt egy fekete autó. – Szóltam Tednek, mikor te kissé rendbe szedted magad – adta meg a választ csodálkozó kérdésemre. – És hogy ne kelljen a saját sofőrödet várnod, haza is viszünk.

- Köszönöm – ráztam a fejem, majd a másik irányba mutattam – de amíg te is rendbe szedted magad, én szintén telefonáltam – vigyorogtam el magam, és a Basil vezette közeledő fehér autóra böktem.

- Kár – sóhajtott Klaus. – Pedig engem kettős érdek vezérelt. Egyrészt, hogy még legalább addig együtt lehessek veled – szorította meg a kezem – másrészt hajtott a vágy, hogy láthassam belülről is a Davenport birtokot.

- Nos, Mr. Mikaelsson – néztem rá sokat sejtetően – ha nagyon akarja, a kívánsága akármikor valóra válhat. Bármi, amire csak vágyik – kacsintottam rá, aztán nevetve a lassan megálló autóm felé szaladtam.

- VÁRJ! – kiáltott utánam Klaus. – Hétvégén Pastonban, a derbyn!

Kinyitottam a kocsi ajtaját, és még visszaintettem neki, hogy rendben, aztán beültem. Mikor elhajtottunk mellettük figyeltem, ahogy ő is éppen beszáll. Különös… de már nem tűnt olyan jókedvűnek.

*****

- Tessék Basil, óhajt esetleg valamit? – kérdeztem mikor a nappalimba lépve konstatáltam, hogy a sofőröm úgy fut utánam, mintha a sarkamra ragasztották volna.

- Miss Davenport… - nyelt nagyot a szőke fiú – csak szeretném megkérdezni, hogy… Jól érezte-e magát ma – bökte ki.

- Igen Basil. Nagyon jól – hunytam le a szemem, és megpördültem a hatalmas ablakon át megáradó napfényben nevetve. – Sőt, mondhatnám, hogy csodálatosan!

- Ennek örülök, Miss Davenport – gyűrögette Basil a sapkáját továbbra is a kezében. – De kérem…. Fontolja meg amit mondok.

Összevont szemöldökkel fordultam meg.

- Mire céloz? – kérdeztem tőle gyanakvóan.

- Miss Davenport… Ön jó hozzánk… és én segítek Önnek, hogy be tudjon illeszkedni ide… - hebegte Basil.

- Igen, tudom – bólintottam kedvesen. – És ezért hatalmas köszönettel tartozom.

- De kérem, Miss Davenport – motyogta Basil, és a kezében tartott rongydarabról már szinte senki meg nem mondta volna, hogy az még néhány perccel ezelőtt egy sofőr sapkája volt – kérem Önt, ne találkozzon többé Mr. Mikaelsonnal. Nincs jó hatással Önre. És én nem bízom benne.

- Értem – mondtam elkomorodva, majd szembefordultam a fiúval. – És árulja el kérem, hogy miért kellene hogy érdekeljen engem az Ön véleménye.

- Én csak… - mondta halkan Basil, aztán elnémult.

- Nos, tisztázzunk valamit – ültem le, és komoran rámeredtem. – Tudtommal Ön az alkalmazottam. Az Ön feladata az autóm tisztán tartása, és hogy rendelkezésemre álljon, ha szükségem van a kocsira, vele együtt Önre is. Hogy mikor mit csinálok, hová megyek és kivel, abba semmi beleszólása sincs, és nem is tűrök beleszólást! – mondtam keményen. – És kérem, vegye ezt nagyon komolyan. Ellenkező esetben fontolóra veszem, hogy útjaink elváljanak egymástól – mondtam, mire Basil csendesen biccentett egyet felém, és néma csendben elhagyta a nappalit.

- Igy kell nemesnek lenni? – kérdeztem a néma kandallót. Rosszul éreztem magam Basil legorombításától. – Vajon erre gondolt Klaus? És miért ne bíznék benne? Hiszen… - mosolyogtam el magam csendesen – hiszen van valami, amit érzek iránta – ismertem be önmagamnak is, és megtapogattam az ajkam. Klaus csókjának a helyét.

*****

- Ejha! – mondtam elismerően, és kiszálltam a kocsiból, becsapva magam után az ajtaját. – Köszönöm Basil – mondtam. – Szólok, ha szükségem lesz Önre – bocsátottam egy intéssel útjára a néma sofőrömet.

Nem is foglalkoztam most azzal egy percig sem, hogy mióta ledorongoltam, Basil némajátékot játszott velem. A gondolataimat, minden érzékemet lekötötte most az a látvány, amiben még sosem volt részem.

Hatalmas zöld mező terült el előttem, közepén egy fehér építménnyel. Selyemzászlók csattogtak a szélben, és lassan sétálgató úriemberek és asszonyok sokasága volt mindenfelé, néha pedig megszólalt valami hangosbemondó, és a levegőbe recsegett valamit, amit nem értettem.

- Szép ugye? – szólalt meg egy hang a hátam mögött, én pedig hatalmasat ugrottam a hirtelen ijedtségtől. – Ne haragudj – mondta Klaus bűnbánóan, mégis vigyorogva.

- A frászt hoztad rám… - ráztam a fejem, cseppet sem neheztelve. – Hogy tudsz ilyen csendben osonni? És ilyen gyorsan ráadásul? Két másodperce még sehol nem voltál… - mondtam, majd visszanéztem a zászlók irányába. – Ilyen hát egy derby színhelye – állapítottam meg. – Nagyon szép.

- Nem, eddig nem volt az – rázta Klaus a fejét. – Eddig unalmas volt, szürke, és egyhangú. Most már itt vagy, és most már szép. Ragyog a nap, színes lett a világ, és… én boldog – fogta össze két kezem, és a mellkasához szorította. Néztünk mosolyogva egymás szemébe mindaddig, míg egy jókora harsonaszó ki nem szakított minket a pillanat varázsából.

Vége

Folyt. Köv.

A magányosság varázslója 8. fejezet

Klaus elengedte a kezem, és úgy lépett hátrébb, mintha valami súlyos illetlenséget követtünk volna el ketten.

- Nos… - köszörülte a torkát. – Most már ismered az ütés alapjait – mondta, feltűnően kerülve a tekintetemet.

Próbáltam valami értelmes választ találni a fejemben, azon kívül, hogy „aha”, de nem jutottam sokra, így bólintottam egyet.

- Nagyon… kielégítő volt a magyarázat – böktem ki végül kis idő elteltével, és csodák csodája, nem vörösödtem a fejem búbjáig, ellenben jót mulattam az ő látható zavarán.

- Sajnálom, ha kellemetlen helyzetbe hoztalak – sóhajtotta. – Te olyan más vagy, mint a brit nemesek. Tudom, hogy velük meddig mehetek el, és hol az a bizonyos határ, amit nem szabad áthágnom. De… te közvetlenebb vagy. Másabb.

- Ellenedre van ez? – engedtem le az ütőt.

- Nem, a legkevésbé sem – vigyorogta el magát Klaus. – Mondjuk inkább úgy, hogy próbálom kipuhatolni a határaidat.

- Ravasz – nevettem fel. – Ne aggódj. Ha túllépnél azon a bizonyos határon, akkor ezzel… - lendítettem meg az ütőt – könnyen leállítanálak.

- Szép lenne – harsant fel Klaus nevetése. – Gondold csak el Jeffrey-t – mutatott a távolabb álldogáló komornyik felé – ahogy azt kéne végignéznie, hogy a gazdáját krikettütővel üldözik végig a mezőn, válogatott szidalmak közepette.

Magam elé képzeltem a jelenetet, és úgy mulattam rajta, hogy az ütőre kellett támaszkodnom.

- Oké, azt hiszem, egy évre elég pletykának adnánk alapot vele – törölgettem meg nevetéstől könnyes szemeimet.

- Én is azt hiszem – bólintott Klaus, aztán felkapta a labdát. – Van kedved egy újabb próbához?

- Naná! – álltam be a kapu elé, és a harmadik próbálkozás után elmondhattam, hogy életemben először visszaütöttem egy krikett labdát.

*****

Egy-két órás gyakorlás után a mező tele volt elszórt krikett labdákkal, én pedig kissé izzadtan pihegtem.

- Kezd meleg lenni – legyezgettem magam, ahogy a lassan egyre feljebb kapaszkodó nap már a mezőt sütötte. – Te még csak meg sem izzadtál – néztem közben Klausra.

- Hozzászoktam az efféle testmozgáshoz – vont vállat. – Viszont a jó időt élvezem. Ritka, hogy errefelé a nap így süssön.

- Valami azt súgja, hogy a legnagyobb problémám Angliával az időjárás lesz. Otthon az Állomokban ennél jóval melegebb volt – vittem neki oda az ütőt, hogy elcsomagolhassa, majd elgondolkodva ránéztem.

- Miért pont krikett? Miért ezt találtad ki mára?

- Azt mondtam, hogy megmutatom, hogy viselkedj úgy, mint a nemesek – ült le a fűbe, és megpaskolta maga mellett a földet, hogy kövessem. – Van valami, amit jegyezz meg. Az itteni nemességet az alábbi dolgok közben láthatod – emelte fel a kezét Klaus, ujjain számolgatva. – Egy: bálokon, ahol mulatni lehet. Kettő: sportrendezvényeken, úgymint krikett, lóverseny, golf… szóval úri sportok. Ne kosárlabdára gondolj – mosolygott. – Három: esküvőn, főleg ha két nemesi származék lép frigyre egymással. Erről jut eszembe – mondta hirtelen – tudsz róla, hogy Willow Burry  grófja meglehetősen érdeklődik utánad? És nem ő az egyetlen.

- Willow… – motyogtam, és megpróbáltam visszaemlékezni az ismerős névre, hogy mikor beugorjon a megfejtés, kétségbe essek.

- Jaj ne… - sápadtam el. – Aki ott volt a bálon, ugye? Akire azt mondtad, hogy borzalmas… és emlékszem, láttam is. Elég… khm… érdekes arcberendezésű ember – nyögtem halkan.

Klaus ismét felnevetett, és hanyatt feküdt a fűben a széles jókedvtől.

- Tudod… - mondta, mikor már meg tudott szólalni – a legváratlanabb helyzetekben tud belőled kitörni a nemesi származék. Ennél finomabban és szebben még én sem tudtam volna megfogalmazni. Részemről rémpofaként jellemeztem volna – vigyorgott rám felfelé, aztán a közeledő léptek zajára gyorsan felült.

-  Nem Jeffrey, nincs már szükségem semmire. Pakoljon be az autóba, és elmehet. Majd értesítem Davont, ha értem – vagy értünk – kell jönnie – mondta, és a komornyik egy gyors meghajlás után visszasétált előbbi helyére, és elkezdte lebontani az asztalt, hogy nem sokkal később a megérkező autóba rakja a holmit.

- Néha úgy érzem magam a személyzet láttán, mintha visszarepültem volna az időben – motyogtam Jeffreyt figyelve, ahogy beszáll az autóba, és elhagyják a mezőt. – Mind olyan… nem is tudom… olyan régimódiak, mint egy vastag, avítt könyv.

- A többségüknél a szolgálat családi örökség. Ahogy nálunk a vagyon – tépett le Klaus egy fűszálat, az ujjai között sodorgatva. – Jeffrey szülei és nagyszülei is már a családomnál szolgáltak, ahogy a személyzetem túlnyomó része. És a te sofőröd, Basil is generációs bútordarab, ha jól tudom. Az ő apja volt a családod sofőrje.

- Többet tudsz a családomról, mint jómagam – sóhajtottam.

- Nem nehéz. Hiszen te azt is alig tudtad, honnan és kiktől származol – cirógatta meg Klaus az arcomat a fűszállal. – Nos, akkor most te jössz. Mesélj! – váltott témát. – Volt egy alkunk, nem emlékszel? Én bevezetlek a nemesség rejtelmeibe, és szokásaiba. Te pedig mesélsz nekem a gyerekkorodról. Imádom azt hallani, hogy valaki rossz gyerek volt – vigyorgott.

- Te az voltál? – kérdeztem vissza.

- Persze hogy az – mosolygott. – Őrületbe kergettem mindenkit. De ne tereld el a szót magadról! – rázta a fejét jókedvűen. – Gyerünk, halljunk egy sztorit! Mondjuk olyat, amikor bajba kerültél a viselkedésed miatt.

- Hát jó – bólintottam. – Az alku az alku – töprengtem, aztán az ütőkre nézve beugrott, mit meséljek el.

- Említettem, hogy az iskolában a megyei baseballcsapatban játszottam. Elég jó kis csapat voltunk, persze a fiúk mindig is azt tartották, hogy a baseball férfi sport. Állandóan ment a harc a fiú- és a lánycsapat között. Ami nekem már csak azért is fájt, mert a fiúcsapatban ott volt Danny White – sóhajtottam. – Akkoriban ő volt a legszebb fiú a világon számomra. Izmos… jóképű… és persze, le sem tojta a fejemet. Sokkal menőbb volt annál – feküdtem hanyatt, és kezem a fejem alá téve, a felettem kéklő eget figyelve folytattam a történetet. – Én persze mindent megtettem, hogy felhívjam magamra a figyelmét. Sikerült is, csak nem úgy, ahogy én akartam. Mert a társam a csapatban, Anita Meloy, szintén odavolt Dannyért. És hogy kiüssön engem a nyeregből, az egyik nap, mikor közösen edzett a fiú és lánycsapat, mögém osont, és felrántotta a szoknyámat, egészen a derekamig. Kilátszott a bugyim, és az egész fiúcsapat rajtam röhögött – vontam össze a szemöldökömet. – Innentől Danny szeme elé sem mertem kerülni. De a magam módján bosszút álltam. A következő meccsen „véletlenül” – macskakörmöztem a levegőbe – szájon vágtam az ütővel Anitát. Három műtét kellett hozzá, hogy helyre rakják a csinos kis állát, és pótolják a három fogát. Engem persze kidobtak, de… a dolog megérte – vigyorogtam el magam.

- Nem vagy semmi! – ámuldozott Klaus. – És mi volt a büntetés? – érdeklődött, miközben oldalára feküdt mellettem, és fél könyökére támaszkodva tenyerébe fektette a fejét.

- Mint mondtam, kivágtak a csapatból. Vagy úgy érted, otthon? – néztem rá. – Egy hét szobafogság. Olcsón megúsztam. Igazából… apám azt mondta, hibát követtem el. Véleménye szerint jóval nagyobbat kellett volna odasóznom – kacsintottam, mire Klaus újra hangos nevetésben tört ki.

- Azt hiszem, már most bírom az államokbeli nevelési módszert – mondta vidáman. – És ami azt illeti, kitaláltam közben, hogy legközelebb hová megyünk.

- Bárhová, csak Willow burry grófja ne legyen a közelben – mondtam elkomorodva. – És a többiek sem, akik szemet vetettek rám.

- Tudod Rea… egyedülálló vagy. A Davenport vagyon örököse. Mindig lesz olyan, aki próbálkozik majd nálad. Te vagy most a helyi nemesség legnagyobb témája. És leszel is még jó ideig.

- Nem tehetek ez ellen semmit? – kérdeztem kissé kedvetlenül.

- De… igazából tehetsz – hajolt közelebb Klaus. – De ahhoz meg kell bíznod bennem. A hétvégén lesz egy lóverseny Pastonban. Ott lesz, aki csak számít. Tudod, ez afféle társasági esemény, mint egy bál. És ha ott megjelensz valakivel… akit mondjuk a barátodként mutatsz be… akkor észhez térnek, és szépen lassan leszállnak rólad.

- Aha – mondtam tömören, és a szemébe néztem. – És ki lenne a szerencsétlen jelölt, aki kiadná magát a barátomként? – kérdeztem, noha már tudtam a választ.

- Azt hiszem, erre felesleges válaszolnom – simogattam meg az arcomat Klaus kedvesen.

- Nekem nincs ellene kifogásom – hunytam be a szemem egy pillanatra a jóleső érzéstől. – Csak te meg ne bánd…

- Ki van zárva – mosolygott Klaus rám. – Csak tudod… van egy kis bökkenő. Ha a barátod lennék, akkor sokat kellene a közeledben lennem. Megfogni a kezed… - tette meg amit mondott – néha megsimogatni téged – cirógatta végig a derekamat. – És meg is kellene, hogy csókoljalak – suttogta már alig néhány centire tőlem.

- Csak rajta – súgtam, belenézve csillogó szemeibe. – Ne tartsd vissza magad – bátorítottam, és megszűnt számomra tér és idő, ahogy ajkait megéreztem a számon. Kezem a hátára tapadt, megtapogatva izmait, és kezem a pólója alá csúsztattam.

- Én nem vagyok angol úrilány – súgtam, mikor egy pillanatra elszakadt tőlem. – Mr. Mikaelsson – simogattam meg pólója alatt ezúttal már mellkasát – ha ennél is többet akar… nem állok útjába – suttogtam, és hagytam, hogy lázasan, szenvedélyesen varázsoljon el a gyönyörök világába ott a mező közepén, miközben a nyári napfény ragyogott le ránk.

Vége

Folyt. Köv.

A magányosság varázslója 7. fejezet

- Jaj istenem, ez hideg – hápogtam, ahogy a harmatos fű a nadrágom alatt a bokámhoz ért. – Köszönöm Basil – fordultam hátra, és rámosolyogtam a fiúra. – Értesítem, ha szükségem lesz magára – rebegtettem a pilláimat bájosan. Nem tudom mi ütött ebbe a fiúba, de ritka morcosnak látszik ma reggel. Sőt, igazán tegnap is az volt, mikor a bálon meglátta, kivel mulattam az időt.

Akartam még néhány dolgot mondani, de inkább csak sóhajtottam egy nagyot, és elindultam a mezőn. Alig fél perccel később felhangzott az autó zúgása mögöttem, hogy mikor végül elhalt, csak a süket csend maradjon.

Lassan mentem egyre és egyre beljebb. Csuromvizes cipőmmel és zoknimmal már a legkevésbé sem törődtem, csak a gondolataimba mélyedtem. Mi baja Basilnak? Miért ilyen mogorva mostanában? – kérdezte bennem az átlag amerikai lány. – A fenébe, miért kellene, hogy érdekeljen? – kérdezett vissza nemesi énem. – Ő egy alkalmazott, fizetett alkalmazott. Nehogy már én foglalkozzam a lelki nyavalyáival. Oldja meg, nagyfiú már! – De hát mégis, ő ez első, akiben bízni kezdtem itt Angliában – sóhajtott újra az amerikai lány énem. –  Ő volt az első… Klaus a második.

Ahogy agyamban elhangzott Klaus neve, mintha minden más azonnal feledésbe merült volna, és ekkor jöttem rá, hogy már jó tíz perce gyalogolok. Olyan elmélyülten, hogy ha egy meteor zuhant volna a mező közepére, talán az sem tűnt volna fel.

Most viszont megálltam, és kissé zavartan körülnéztem. Sehol senki, csak én magam… Hol a csudában lehet Klaus? Lehet, hogy egyedül vagyok itt? Lehet, hogy csak ugratott engem, és most otthon jót nevet a bolond amerikai lányon?

- Nem, ő nem olyan! – mondtam ki hangosan is, bár a bogarakon és madarakon kívül nem nagyon hallotta más.

- Tudod, az még itt Angliában is az őrület jelének számít, ha valaki magában beszél – jött a válasz egy jókora, vastag fa mögül, és előbukkant Klaus szőke feje. – Azt hittem, már nem is jössz.

- Én meg azt hittem… - kezdtem bele, de aztán elhallgattam.

- Azt hitted, a bolondját járatom veled? – sétált ki Klaus a fa mögül, és megállt előttem. – Ezt sosem tenném, ugye tudod? – hajolt oda hozzám, és egy apró csókot nyomott az ajkamra üdvözlésképpen. Épp csak futólag érintette a számat, és magamban mélyen helyeseltem ezt. Talán túlságosan is elkapkodtam azt a bizonyos csókot. Azt isten szerelmére, még csak egy napja vagyok itt….

- A kesztyűt elhoztad? – dőlt a fának Klaus, aztán egy hosszúkás zsákot húzott elő, szintén a fa mögül, és vállára akasztotta, mint egy hátizsákot, a másik kezét pedig mosolyogva nekem nyújtotta oda.

- Igen, el – bólintottam értetlen csodálkozással, miközben megfogtam a kezét, és engedtem, hogy vezetni kezdjen. – Bár nem tudom, hogy mi célt szolgál fél pár kesztyű.

- Nemsokára megtudod – szorította meg a kezem. – Nem, addig ne kérdezz semmit. Két perc, és máris ott vagyunk.

- Hát jó. Bár ez elég nagy kérés annak tükrében, hogy iszonyú kíváncsi természet vagyok – mosolyogtam, mikor együtt kezdtük róni a mező zöld füvét.

- Mellesleg, kimentünk már az országból? – kérdeztem két perc séta után. – Sosem hittem, hogy egy mező ekkora is lehet – magyaráztam, mikor értetlen tekintetet vetett rám.

- 1581-ben egy hatalmas csatát tartottak itt – mondta Klaus. – V. Henryk angol király egy jókora csatát vívott is, az anglikán egyház védelmében. Gondolj csak bele… egy ekkora mezőt hadseregek töltenek meg…. És utána hullák borítanak el.

- Inkább nem képzelem el – borzongtam meg. – Valami szép esemény nem történt itt?

- Nem tudok róla – rázta a fejét Klaus. – Bár, most változtathatunk ezen – mutatott előre.

Meg kellett erőltetnem a szememet, hogy ki tudjam venni a távolban felsejlő tárgyak és emberek körvonalát. Ahogy fogyott a távolság lépésről lépésre, már tisztult a kép, és meglepve kaptam a fejem Klaus felé.

- Rólad nem lehet elmondani, hogy nem értesz a meglepetéshez – néztem végig elismerően a mező közepén felállított fehér asztalon, amin teáscsészék és azok hozzátartozói díszelegtek.

- Némi igazi angol piknik – mosolygott Klaus. – Házi sütésű angol teasütemény, és angol fekete tea. Ilyet az Államokban nem kapni.

- Elhiszem - köszöntöttem az asztal mögött álló, fenyőként pózoló komornyikot egy biccentéssel. – De még mindig nem adtál magyarázatot erre – húztam elő a kesztyűt a zsebemből.

Klaus mögém állt, a megfelelő irányba fordított, és kinyújtott karjával kissé távolabb mutatott.

- Virágállvány – mondtam ki az első szót, ami eszembe jutott. – Tudod, olyan fa alkalmatosság, amit a növendék fák köré szoktak építeni. Fát ültetünk? – kérdeztem, aztán értetlenül néztem, hogy Klaus hangosa hahotára fakad.

- Láttam már olyat, aki még soha nem krikettezett, de ők legalább a kaput felismerték – mulatott rajtam alaposan.

- Krikett. Krikettezni hoztál? Megtanítasz? – ismételtem el halkan motyogva. – Ez klassz! – vidult fel az arcom. – Ahhoz képest, hogy először… - haraptam el a mondatot észbe kapva, és kezdtem újra szép színben játszani.

- Először mi? – fogta meg a vállam Klaus kíméletlenül, hogy menekülhessek. – Gyerünk, mondd ki… először mire gondoltál?

- Hogy… - leheltem immár tűzvörös fejjel szégyenkezve – betörünk valahová – nyögtem kínban.

Kontrollálhatatlan hahota robbant ki Klausból, és még a zord külsejű komornyik szájának sarka is megrándult.

- Jól van na… - mondtam kissé sértődötten. – Azok után, hogy lazán feltörtél egy borospincét… amúgy is, miért pont fél pár kesztyű? Te ebből mire gondolnál a helyemben?

- Bűnözésre nem – rázta a fejét Klaus még mindig vidáman. – Nos, van kedved megpróbálni? – mutatott a krikettkapu felé.

- Igen, szívesen – bólintottam, és néztem hogy a vállán hozott zsákból különös, lapos ütők kerülnek elő.

- Remélem jobbkezes vagy, mert a kesztyű az – nézett fel rám Klaus egy pillanatra, aztán otthagytuk az immár újra fapofájú komornyikot, és megközelítettük a rögtönzött kis sportpályát.

- A kesztyű az ütéshez kell. Az ütő nyele egy idő után kíméletlenül feltöri az erősebben használt kezedet – magyarázta nekem Klaus. – Baseballoztál már? Bár nyilván – válaszolta meg a saját kérdését, még jóval azelőtt, hogy helyeslő választ adtam volna.

- A lényeg ugyanaz. Találj el egy apró labdát – vette elő a sporteszközt a zsebéből. – A dobó feladata, hogy eltalálja a kapudat, és leverje a felső léceket, vagy akár szétrombolja az egészet. A te feladatod megakadályozni… EZZEL – nyomta az ütőt a markomba.

- Milyen fura – szemléltem a kis lapos fát. – Másabb, mint egy baseballütő.

- Igen, ennél fogva a súlyelosztása is más. Az alakja ne tévesszen meg. Nem is olyan könnyű bánni vele, meglátod – mosolygott Klaus rám. – Benne vagy egy próbában?

- Igen, hát persze! – álltam be a kis kapu elé győzelmem biztos tudatában. – Csak most szólok, hogy a megyei női baseballcsapatban játszottam – szóltam neki még oda, miközben felvettem a már jól bevált pozíciót, hogy fél perccel később bambán nézzek a szétrombolt kis kapumra.

- Ott is ilyen eredménnyel játszottatok? – kérdezte Klaus somolyogva, míg én a fejem vakargattam.

- Hát ezt nem értem… - motyogtam, és valami csalásra gyanakodtam.

- Mondtam, hogy ez nem baseball – rázta a fejét Klaus jókedvűen. – Megmutatom, mit csinálj – súgta, aztán mögém állt, és kissé előredőlt velem.

- Fogd az ütőt szorosan… lejjebb egy kicsit – hajolt a hátamra. – Nem kell olyan nagy lendületet venned. Nem kell kiütni a labdát a stadionból. Legalábbis egyelőre – simította ujjait az én ujjamra, és lehelete a fülem birizgálta. Éreztem, hogy lélegzete kissé elnehezedett, és megreszketett a kezem.

- Klaus… - nyögtem halkan, de magam sem tudtam, tiltakozás vagy biztatás volt-e ez az apró szócska, de mikor a fejem oldalra fordítottam, és belenéztem az égkék szemekbe, egyszerűen elvesztettem lábam alól a talajt. Lelkileg legalábbis mindenképpen, és szemem lehunyva élveztem, ahogy forró teste az én testemhez simul.

Vége

Folyt. Köv.